disclaimer: Előrebocsátom, laikus vagyok a témában. Nagyjából annyira, mint kínai ismerősöm kedvenc anekdotájában az egyszeri kínarajongó, aki az Oktogonon a Bank of China hirdetésének kínai karaktereit (中国银行 - zhongguo yinhang) eltévesztve a bank neve helyett hatalmas lelkesedéssel azt kiáltotta, hogy Kína fantasztikus (中国很行 - zhongguo henxing). Ennek megfelelően a cikkben előfordulhatnak tévedések, pontatlanságok, hiányosságok, ezek kiegészítéseit, javításait szívesen vesszük a kommentek között, nem kis részben azért, mert az angol nyelvű források csak egy nagyon szűk és szűrt betekintést engednek a valódi kínai mindennapokba.
disclaimer2: Gyengébbek kedvéért, a kommunista propagandafilmek iránti érdeklődés NEM jelenti azt, hogy a szerző egyetértene a párt ideológiájával, viszont ezen mesterművek ismerete szükséges a kínai filmes trendek megértéséhez. Ugyanígy az államilag kontrollált kínai filmipar esetén elkerülhetetlen, hogy itt-ott szóba kerüljön a politika, de a cikk célja a kínai filmes trendek bemutatása, nem az ítélkezés!
A kínai filmipart és filmművészetet ismerők félelemmel vegyes várakozással tekintettek arra, amikor 2007 elején Han Sanping került az államilag finanszírozott China Film Group (CFG) élére. A megválasztása nem volt meglepetés, elvégre az akkor már több mint 20 éves produceri múltat maga mögött tudó Han hosszú évek óta dolgozott a CFG vezetésében, és köztudott volt róla, hogy ahol csak lehet, "hazafias" produkciók készítésére buzdítja a filmeseket. Mindemellett Han azzal is büszkélkedett, hogy mindennél jobban szereti a hősöket, és amikor csak teheti, róluk olvas. Hősök alatt pedig még véletlenül sem a Marvel, vagy a DC maskarás igazságosztói értendők, hanem Mao Ce-tung, Sztálin, Lenin, Huang-ti császár vagy innen nézve érthetetlen módon Hitler és Csiang Kaj-sek.
Vagyis azzal, hogy egy ilyen hátterű, tapasztalt producer került a szinte kiapadhatatlan anyagi források felett rendelkező CFG élére, szinte borítékolható volt, hogy elérkezik az egyébként a Párt által is forszírozott keményvonalas kommunista propagandafilmek aranykora. Annál is inkább, mert a Kína-szerte megtalálható hatalmas díszletvárosok (pl. Shanghai Film Park, Xiangshan Global Studios, Wuxi Base és a CFG saját stúdiója, a State Production Base) révén az infrastruktúra felépült hozzá, valamint a Beijing Film Academy és a Central Academy of Drama ontotta magából a közeljövő nagy sztárjait. Han persze nem feltétlenül a saját ötleteit vezette végig vaskézzel a filmiparon, hiszen maga Hu Csintao elnök szónokolt arról 2005-ben, a kínai film megszületésének 100. évfordulóján, hogy meg kell reformálni az elavult és állandó forráshiánnyal küzdő helyi mozgóképes világot.
Han nem késlekedhetett sokat, mert szinte a nyakán volt 2009, azaz a Kínai Népköztársaság megalakulásának 60. évfordulója, amikorra már bizonyítania kellett a rátermettségét. Eleinte nem nagyon cáfolt rá a propagandafilmekkel kapcsolatos félelmekre, az angol nyelvű sajtóban csak "Main melody films"-ként emlegetett műfaj csak később kezdett el finomodni és szerteágazni. Az első fecskeként leforgatott 2007-es The Assemblyt követően a Pekingi Olimpia és a gazdasági világválság miatt kicsit döcögősen indult a projekt, de ha már olimpia, az érdeklődést és eufóriát kihasználva a Champions révén emléket állítottak az 1936-os Berlini Olimpián részt vett kínai sportolóknak, különös figyelmet fordítva a nemes cél érdekében folytatott nélkülözéseikre és nehézségeikre.
Egy évvel később viszont már nem volt megállás. Rögtön az év elején bemutatták a Han bábáskodásával leforgatott, a lepukkadt Tienanmen teret '49-ben feldíszítő és kitakarító kiskatonáknak emléket állító Tiananmen című mozit, amelynek legemlékezetesebb jelenetében fiatal, lelkes és boldog hőseink kezet rázhatnak a digitálisan megrajzolt Mao elnökkel, mindemellett pedig a tér közelmúltbeli "történelme" is megelevenedik. Szinte ezzel egyidőben került a mozikba a Nankingban játszódó City of Life and Death, amelyben az 1937-es japán megszállás borzalmait veszik sorra olyan töményen, hogy egy idő után a néző már immunissá válik rá.
A konkurencia, azaz a Huayi Brothers stúdió az 1942-ben, Nankingban játszódó csavaros kémthriller, a The Message révén mutatta, hogy rájuk is hatott a CFG szava. Az év csúcspontja persze nem lehetett más, mint a Népköztársaság megalapításának 60. évfordulójára készített, cameo szerepekben rengeteg sztárt felvonultató Founding of a Republic, amelynek nem csak a producere, hanem a rendezője is Han Sanping, aki így jó vezetőhöz méltóan nem csak utasított, hanem meg is mutatta, hogy mik az elképzelései az irányvonallal kapcsolatban. Nyugaton leginkább csak értetlenkedtek, hogy miért készül ilyesmi, és vajon mit keres benne többek között Jackie Chan és Jet Li, mégis, ha a legjellemzőbb pillanatot kellene kiválasztani, az a nagy felvonulás során a tank előtt elcsukló hangon esküt tevő Liu Ye alakja, aki ezzel biztosította magának a főszerepet a későbbi hasonló mozikban. A külföldi kritikákra frappáns választ adtak Kínában, ugyanis (ki hitte volna?) ez lett az év legtöbb díját és elismerését bezsebelő alkotása a The Message mellett.
A két fő csapásirány tehát a Párt által propagált és a "csak" elfogadott témák, azaz a dicső kommunista elődök fiatalkori történeteinek és (a Párttal nem feltétlenül kapcsolatba hozható) háborús hőstetteket végrehajtó hazafiak bemutatása. Ez mind a mai napig így van, a későbbi filmekben is látványosan kerülik a Kommunista Párt hatalomra jutása utáni időkről szóló történeteket. Amennyiben vannak is ilyenek, azok vagy külföldön játszódnak (lásd a Koreai Háborúba beavatkozó kínai önkéntesekről szóló My Wart 2016-ból), vagy a hétköznapi ember életére korlátozódnak (pl. a 2017-es Youth, még ha meg is elevenedik benne néhány brutális jelenet erejéig egy idehaza szinte ismeretlen csetepaté Kína és Vietnam között).
A kevés kivétel egyike a 2013-as Story of Zhou Enlai, amelyben a jóképű, bölcs, hangsúlyos szemöldökű, megnyerő modorú Zhou elvtárs valamikor a nagy éhínség idején (1959-61) ellátogat vidékre, hogy a régi kommunista bázison, Boyanban tekintse meg a helyzetet, majd jelentést tegyen Mao elvtársnak. Az ott töltött négy nap alatt nemcsak összebarátkozik a helyiekkel, hanem még a falu égető problémái közül is megold néhányat, természetesen Mao elvtárs bölcs útmutatásai alapján. A jóképű Zhou elvtárs egyébként nem öregszik, a 40-es években játszódó Who Is Undercoverben (2014) pont ugyanúgy néz ki, mint itt. Az élkommunista idolok azonban nem feltétlenül hozzák a várt sikert. A tökéletes példa erre Lei Feng, a 21 évesen elhunyt katona, akit még Mao idejében állítottak követendő példaként a fiatalok elé. Halálának 50. évfordulójára három filmet is készítettek róla (Young Lei Feng, Lei Feng's Smile, Lei Feng in 1959), azonban a kutya nem volt kíváncsi rájuk, így le kellett vonni a konzekvenciákat: lehet, hogy szép csendben el kéne már őt felejteni.
A korábban Hongkongban és az Egyesült Államokban is kasszasikereket tető alá hozó Han Sanping tisztában volt azzal, hogy nem lehet kizárólag háborús filmekre és a letűnt államalapítók fényezésére korlátozni a helyi filmgyártást, a nézők érdeklődésének fenntartásához sokkal színesebb felhozatalt kell biztosítani. Ehhez először tűzzel-vassal igyekezett kiirtani a 2000-es évek eleje óta jelenlévő narratívát, azaz a kínai kisember fontosságának és védelmének hangsúlyozását, hiszen a kínai kisember nem egy tutujgatni való valami, hanem igaz hazafi. Korábbi nagy és híres filmek rendszeresen építettek erre, így a World Without Thieves, ahol a vonaton a tolvajok megsajnálják a jámbor és naiv kínai utast (alakítója Wang Baoqiang), a Blind Shaft, ahol biztosítási csalók áldozata lesz a kisember (alakítója Wang Baoqiang), a The Equation of Love and Death, ahol bűnözők vezetik meg szegényt (alakítója Wang Baoqiang), a Fire of Conscience, ahol szintén bűnözők vezetik meg szegényt (alakítója Wang Baoqiang) vagy az új időkre remekül ráérző Lost on Journey, ahol már kifigurázzák ezt az egész kisember dolgot (alakítója Wang Baoqiang), lehet rajta jókat vigyorogni. Ezek helyett sokkal inkább olyasmiket szeretett volna látni, mint a 2009-es, meglepően jó és izgalmas Cow, amelynek főszereplője, egy nagyon egyszerű parasztember (alakítója Huang Bo) mindent megtesz a rábízott közvagyon (egy tehén) túlélése érdekében. Ez azonban már csak azért sem egyszerű, mert a háború közepén járunk, 1940-ben...
Kísérleti jelleggel a régmúlt kínai történelem hőseit bemutató eposzokkal is tettek néhány próbát, természetesen jókora állami segítséggel. A gyönyörűen fényképezett, de meglehetősen unalmas Wheat (2009) nyitotta a sort, ebben a háborúba hívott Zhao harcosok hiányában az asszonyokra, idősekre és a gyerekekre hárulnak olyan feladatok, mint például az aratás. A következő a Confucius volt 2010-ben, amelynek sikere érdekében Han Sanping (későbbi rutinná váló módon) egyszerűen eltolta az Avatar kínai bemutatóját, emiatt pedig megjelentek a neten a látatlanban is 1 csillagot osztogató haragos mozirajongók, az amerikai filmesek pedig forrongtak dühükben, igaz, mást nagyon nem tehettek. A film sarkalatos pontja azonban mégsem ez, hanem a nagy filozófus esendő öregemberként való ábrázolása: a kínjaira fókuszáltak inkább, mintsem a tanításaira.
Hasonló okok miatt lett kifejezetten gyenge darab a 2011-es The Warring States, amely a nagy stratéga, Sun Bin előtt tisztelegne, de emberünk akkora idiótaként van ábrázolva benne, hogy az kifejezetten kellemetlen. Más jellegű problémák rontották el a The Last Suppert, amelynek stábja mindent megtett annak érdekében, hogy a néző elaludjon: a szórakoztatás és az izgalom elveszett a politikai mondanivaló sulykolása közepette. Hiába adja arcát hozzá a három zseni (Liu Ye Kínából, Chang Chen Tajvanról és Daniel Wu Hongkongból), a kizárólag rájuk koncentráló, üres és belassított csatajelenetek heveny ásítási rohamokat váltanak csak ki. Ezen igyekeztek javítani a következő nagy hősi eposz, a Saving General Yang forgatásakor, a törekvés pedig látványos és brutális csatákat eredményezett, ellenben a borzasztó lassú tempón és a könnyedséget teljességel nélkülöző, pátoszos hangvételen nem változtattak, így ez is csak egy nehezen nézhető darab lett. A régmúlt hőseit tehát nem igazán sikerült beágyazni a modern narratívába, egyelőre le is mondtak a további kísérletezésről, és meghagyták ezt az időszakot a hatalom által megtűrt wuxia-fantasy mágusoknak.
Közben elérkezett a sok szempontból jubileumi 2011-es év, rengeteg megfilmesítésre váró történelmi eseménnyel. Az 1911-es Második Guangzhou Felkelés történetét feldolgozó 72 Heroes ugyan leginkább csak azzal tűnt ki, hogy a popsztár Elaine Kwong marhára nem úgy nézett ki, mint aki abban a korban él, ellenben az 1911-Revolution minden szinten a 100-as szám köré épült. Pont egy évszázada, hogy Sun Yat-sen vezetésével megalakult a köztársaság a Qing-dinasztia bukása után, ráadásul ez volt a filmet minden minőségben jegyző Jackie Chan 100. produkciója. Hősiesnek hősies volt, látványosnak egész látványos volt (még egy jellegzetes Jackie-bunyót is felvonultat), mégsem maradt igazán emlékezetes.
Persze egyértelmű, hogy a pálmát 2011-ben is a Han Sanping által megrendezett, grandiózus, áthallásokkal teli, gyönyörű propagandafilm, a Beginning of the Great Revival vitte el, amelyet a pártalapítás 90. évfordulójának tiszteletére forgattak le. A produkció elkészítésében személyes kedvencem, az Augusztus 1 Filmstúdió is közreműködött, akikről azt érdemes tudni, hogy a nevükből adódóan is (aznap alakult meg a Kínai Kommunista Párt) a leginkább keményvonalas, ideológiát előtérbe toló filmek kerülnek ki a kezeik közül. Sajna ezen grandiózus darabok mellett elsikkadt a Qing-dinasztia elleni lázadás miatt kivégzett nemzeti hős, a költő és feminista ikon Qiu Jin életét feldolgozó Woman Knight of Mirror Lake, hiába volt a maga kategóriájában teljesen vállalható.
Han Sanping teljhatalma a China Film Group élén meglehetős hirtelenséggel ért véget 2014 tavaszán. Az egyik kínai állami rádiónak adott nyilatkozatában arra tért ki, hogy azért lép vissza, mert betöltötte a 60-at, így ideje átadni a stafétát a fiatalabbaknak. Egy gazdasági lap szerint nem sokkal korábban Hant is kihallgatták a hatóságok egy magas rangú politikus korrupciós ügyei utáni nyomozásban (bár Hanra nézve semmi kompromittáló dolog nem derült ki), de az is felröppent, hogy azért lép le, mert ő még a korábbi elnök embere, az új vezető, Hszi Csin-ping nem számol vele, és már legalább egy éve csak a nevét adja mindenhez, döntési joga nincs. Utóbbiakat cáfolja, hogy a későbbiek során is segítette a céget külsősként és tanácsadóként. Annyi biztos, hogy a visszavonulásával a China Film Group elvesztette monopolhelyzetét, mára a félig-meddig magánkézben lévő (sokszor vezető kínai politikusok rokonságához köthető) rivális nagy stúdiók (Huayi Brothers, Alibaba Pictures, Bona Film Group, stb.) is bőven felnőttek erre a szintre.
Mindenképpen Han javára írandó, hogy a regnálása során a hősi eposzok mellett megújult egy csomó másik műfaj is, friss és modern filmek árasztották el a piacot. A romantikus vígjátékok és a drámák lenyűgözőek a bennük bemutatott modern Kína leplezetlen vadkapitalizmusának köszönhetően. A főszereplőik erős, önálló nők, akik saját jogon másznak feljebb a társadalmi ranglétrán, a lovag pedig már nem fehér lovon érkezik, hanem ha a lovag gagyi, akkor fekete Aston Martinnal (Go Lala Go, 2010), ha pedig kellően menő, akkor magánrepülővel (I Do, 2012). De ugyanígy a cégvezető nő minden gátlás nélkül előírhatja, hogy csak egyedülálló férfiak dolgozhatnak nála (Mr. and Mrs. Single, 2011), a szerelem pedig még az űrállomáson is utat tör magának (Love in Space, 2011), illetve azt is megtudhatjuk, hogy az amerikai középosztály által lakott kertvárosoknál élhetetlenebb és pokolibb környezet nem létezik (Finding Mr. Right, 2013).
A vadkapitalizmus éltetése mellett a könnyed és szórakoztató filmek terén is sokat léptek előre, volt itt fordulatos western (Wind Blast, 2010, Let the Bullets Fly, 2012), dráma Jet Li főszereplésével (Ocean Heaven, 2010), fantasy kalandfilm (The Warrior and the Wolf, 2009), Xu Zheng révén megjelentek a modern vígjátékok (One Night in Supermarket, 2009), elkészült az első óriásszörnyes film (Million Dollar Crocodile, 2012), mindenki Jackie Chant kereste (Lookig for Jackie, 2009), készültek jópofa thrillerek (The Robbers, 2009), sőt, megjelentek a hollywoodi sikereket majmoló produkciók is (Lacuna, 2012, What Women Want, 2011).
A 15 éven keresztül a CFG vezetésében dolgozó, ezalatt az ágazat bevételeit nagyjából meghússzorozó(!) Han Sanping uralma ugyan véget ért, de a regnálása idején véghezvitt szemléletváltás mindmáig hatással van a kínai filmiparra, ez pedig egyáltalán nem meglepő, hiszen a helyén a szintén hazafias eposzok producereként ismert La Pei-kang folytatta a munkát (aki valójában a CFG egyik szatelit alvállalata élére került, de a lényegen ez nem változtat).
Megjelentek a modern kínai hadsereg erejét fitogtató alkotások, mint a Sky Fighters (2011), amelynek érdekességét nem az elavult CG-vel megrajzolt légicsaták jelentették, hanem az a sugallat, hogy bizony a kínai légierő J-10 és Szu-27 típusú gépei annak ellenére is fel tudják venni a harcot az USA légierejével, hogy nem a legfrissebb technológiára épülnek. A kínai űrprogram első generációs, kiöregedőben levő űrhajósait mutatta be a The Space Dream (2011). Óriási hibája, hogy szirupos melodrámába csomagolták a Nagy Menetelés rakétákat és a Tiankong program látványos űrsétáját, valamint a kiképzés alatti kínai-orosz együttműködést. Hasonló célokat szolgált a 2015-ös Wolf Warriors, amelyben egy mesterlövész kerül be a címben szereplő elitcsapatba, majd külföldi zsoldosok ellen kell harcolnia. Ennek szinte egyetlen érdekessége, hogy az egykori kungfu reménység, Wu Jing ekkor kapcsolt először Rambo üzemmódba, az odahaza meglepően sikeres film nyomán pedig elkezdték feldolgozni a közelmúlt kisebb-nagyobb katonai sikereit.
Elsőként a hatalmasakat durrogó, a kínai fölényt (és békevágyat) hangsúlyozó Operation Mekong érkezett, amely gyönyörűen teljesíti az elvárásokat, hiszen sebezhető, de legyőzhetetlen hősei simán levadásszák a drogbárókat az Arany Háromszögben, miközben a kínai vezetés sikeresen gyakorol nyomást a környező országok kormányaira. Hogy a hongkongi Dante Lam korábbi zsarus filmjeire jellemző sötét tónus és a tépelődő hősök teljesen kimaradtak belőle? Ez csak a külföldi filmrajongókat érdekelte, Kínában más okokból kapott bírálatokat, de erről majd később. Ugyanerre a sablonra épült az Extraordinary Mission, csak eggyel gyengébb kivitelezésben. A beépített zsarus thrillerek hongkongi mesterei, Felix Chong és Alan Mak ezúttal egy kínai zsarut építettek be az Arany Háromszögbe, ám ez nem Hongkong, így a történet nem lehet eléggé mocskos, korrupt és durva, ellenben a végén (oly sok más kínai blockbusterhez hasonlóan) a SWAT team gyönyörűen szállítja azt, amiért a kínai néző beül a filmre.
A Wolf Warriors 2017-es folytatása már Kínán kívül is bekerült a hírekbe. Nemcsak azzal, hogy (többek között) Dél-Afrikában forgatták, hanem azzal is, hogy világszinten betört az év 10 legnagyobb bevételt produkáló filmje közé, megtörve az amerikai hegemóniát. A sztorija a tökéletes kínai hőseposz, hiszen egy jóképű, jófej, helyiekkel haverkodó kínai elitkatona kvázi egyedül menti ki a kínaiakat és a helyi barátait a frissen kitört forradalom utáni káoszból, miközben kap néhány fricskát mind az ENSZ, mind az USA. Szintén ebben az évben került a mozikba a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg Légiereje által megrendelt fantasztikus Top Gun homage, a Sky Hunter, amely mindent felvonultat, ami akkoriban zavarta a világot. Vannak benne lefejezős videókkal üzengető nagyszakállú közel-keleti terroristák, akik szert tesznek néhány olyan BUK-ra, mint amilyennel lelőtték Ukrajna felett a maláj utasszállítót, vannak benne túszul ejtett kínaiak, és benne van a kínai légierő elit high-tech egysége, akikre nem kisebb feladat vár, mint a túszok kiszabadítása. Tökéletesen átjön rajta a kínai fölény, az ember nem tud nem szurkolni a fantasztikus napszemüvegekben parádézó hősöknek, akiknek hiányos angolján eleinte még röhögnek a külföldi pilóták, aztán lesz nemulass.
A sort a 2015-ös jemeni krízist feldolgozó Operation Red Sea folytatta, amelynek egyértelmű üzenete, hogy Kína bárhol a világon mindent megtesz, hogy biztonságban tudhassa állampolgárait. Dante Lam ezúttal kissé szabadabban rendezhetett, és végre újra vannak benne tépelődő hősök, akik óriási áldozatokra képesek, és nem akármilyen borzalmakat élnek át, viszont ha kell, halomra lövik az akadékoskodó arabokat.
Ekkoriban jelentek meg a fura szubzsánerként felfogható, nyilvánvaló propagandacélokat szolgáló, a kínai ENSZ békefenntartók kalandjait bemutató darabok. Az első közülük az egyébként gyengécske és alacsony költségvetésű Chinese Peacekeeping Forces. A recept itt is a szokásos, azaz a becsületes kínai katonák nem várt árulásokkal és köpönyegforgatásokkal néznek szembe, viszont a külföldi parancsnokaik olyannyira szeretik őket, és olyannyira felnéznek rájuk, hogy a kedvükért még kínaiul is megtanulnak. A zsáner sikerét mi sem jelzi jobban, mint hogy azóta is sorban jönnek az újabb ENSZ missziókat, illetőleg külföldön szolgáló kínai zsoldosokat bemutató darabok, mint például az A Harsh Transition, a Sniper, a Wolves Action vagy a Counterattack, hamarosan pedig a Serbia Escape is a mozikba kerül. Mindegyik egyöntetű jellemzője, hogy a becsületes, bajtársias és hősies kínai zsoldosok annak ellenére is elvégzik feladatukat, megvédik a rájuk bízott külföldi értékeket, hogy külföldi társaik átverik vagy kiadják őket.
Bizony, ez a jellemző sztereotípia, avagy így látják a külföldieket Kínából. A kínai hősöket nyilván hasonlítani kell valakikhez, hogy a morális fölényüket demonstrálni lehessen, erre a célra pedig tökéletes a nyugati ember, bőrszíntől és állampolgárságtól függetlenül. Egy-két kivételtől eltekintve (lásd Bruce Willist az egyébként rettenetes Air Strike-ban) a nyugati ember katonaként vagy zsoldosként nagydumás, haverkodó, abszolút magabiztos és profi figuraként van megjelenítve, viszont megbízhatatlan, mert gyenge pontja a pénz. Némi apróért az első adandó alkalommal kijátssza, átveri, elhagyja kínai társait, sőt, sokszor barátból ellenséggé válik. Ez így olvasva akár bántó is lehet, ám a (Kínából nézve) nyugati ember a sztereotípiát bőrszíntől és állampolgárságtól függetlenül bizonyítva, kiégett sztárok, haknikirályok, egykori sportolók és szerencsevadászok képében özönlik Kínába, hogy némi apróhoz és hírnévhez jusson.
Nem a nagy koprodukciók résztvevőire kell itt gondolni persze (Matt Damon, Cristian Bale, Scott Adkins, John Cusack, Adrien Brody, stb.), hiszen a kínai filmesek is tisztában vannak azzal, hogy ha be akarnak törni a külföldi piacra, akkor szükségük van a célországban (elsősorban az Egyesült Államokban vagy akár Dél-Koreában) ismert arcokra. De járt ott többek között Evander Holyfield (az egyetlen jelenetében leharapják a fülét), Rowan Atkinson (Mr. Bean Kínában is idétlen), Mike Tyson (bokszolt egy jót Yip Man ellen), Tom Shanahan (egyetlen skillje, hogy hasonlít Vlagyimir Putyinra), Johnny Knoxville (végigpofázta Kínát Jackie Chan mellett), Simon West és Ryan Bellgart (trashmozit Kínában is lehet rendezni), vagy épp Ganxsta Zolee (jó, ő ki sem mozdult Budapestről ahhoz, hogy a szörnyű The Rookies leghitelesebb karaktere legyen).
Rajtuk kívül kigyúrt kokszos oroszok (Ivan Kotik, Makszim Kabarov, Viktor Boiarcev, stb.) és wannabe akciósztár kaszkadőrök (Heidi Moneymaker, Frank Grillo, Diego Dati, Myra Mala, stb.) érkeztek nagy reményekkel, hátha befutnak a kínai hazafiak farvizén. Mint mindenhol, itt is vannak kivételek, például a Kínán kívül ismeretlen Jonathan Kos-Read, aki pekingi lakosként egy újsághirdetésre jelentkezve lett a helyi sorozatok állandó külföldije, vagy Matt William Knowles, aki első nem ázsiaiként végezte el a Beijing Film Academy képzését. Hozzá kell tenni, hogy a nyugati szereplőknek még mindig sokkal jobb sora van, mint a japánoknak. Utóbbiakat általában nem is japánok alakítják, elvégre kinek lenne kedve kizárólag az ördögöt és a dehumanizált gonoszt eljátszani. Kivétel itt is van, például Ocuka Maszanobu kivívta a kínaiak elismerését a bátorságával, hogy szembe mer nézni országa szörnyű múltbeli tetteivel.
Hős hazafi azonban nem feltétlenül csak az lehet, aki akár otthon, akár külföldön fegyverrel, vagy rugdosással védi az ország érdekeit. Sőt, meg lehet és meg is kell mutatni, hogy bárki, a leghétköznapibb ember is hőssé válhat, ha éppen úgy alakulnak a körülmények. Erre érzett rá jó érzékkel a hongkongi fenegyerek, Wong Jing a két epizódot is megélt The Underdog Knight hősével, a háborús fejsérülés miatt leszerelt egykori katonával, a mindig csak a jót szolgáló Lao Sannal. A köztünk élő hősök közül pedig 2010-ben emléket állítottak az 1976-os Tangshan földrengés túlélőinek (Aftershock), az elrabolt, de sikeresen kiszabadult színésznek (Saving Mr. Wu, 2015), a japán megszállás alatt sínylődő Hongkong hősies takarítónőjének (Our Time Will Come, 2017).
A téma 2018-ban kezdett el igazán felfutni, miután a filmcézárok jókora fejmosást (és milliárdos büntetést) kaptak a politikai vezetéstől, mert az általuk alkalmazott hongkongi filmesek közreműködésével gyártott filmek túlságosan a piacra fókuszáltak, illetve a fegyveres konfliktusokat bemutató darabok a hollywoodi iskolát követve mindent leegyszerűsítettek az "erősebb kutya" elvre, ez pedig teljességgel ellentétes a Párt által elvárt iránnyal. Talán az ezt követő szolíd váltásnak is köszönhető, hogy a filmesek tisztelegtek a 2015-ös Tianjin robbanások utáni poklot elhárító tűzoltóknak (The Bravest, 2019), a Chongqing-Lhasa járatot biztonságban hazahozó pilótáknak (The Captain, 2019), a Mount Everest első kínai megmászóinak (The Climbers, 2019) vagy a Kínai Parti Őrség tagjainak (The Rescue, 2020). Sőt, a kínai hős már nemcsak Kínát, hanem az egész Földet is képes megmenteni látványos, ám innen-onnan lenyúlt sci-fi díszletek között (The Wandering Earth és Shanghai Fortress, 2019).
A Han Sanping által megálmodott irányt tehát mindmáig konokul tartják a kínai filmesek, a mindent elárasztó streamingtartalmak (2019-ben mintegy 2300 filmet forgattak) pedig nagyban segítik, hogy minél több nézőhöz eljussanak. Han ugyan háttérbe vonult, de producerként továbbra is ott van a kommunista propagandafilmek mögött (Founding of an Army, 2017, Liberation, 2019), a Népköztársaság megalapításának 70. évfordulójára forgatott grandiózus Chairman Maót viszont már a Bona és az Alibaba Pictures készítette, felülmúlva minden korábbi hasonló darabot. Mao elvtárs mindig mosolyog, mindig jókedvű, haverkodik a kiskatonákkal, csajozási tanácsokat ad nekik (és be is jönnek!!!), nagyon kibabrál a brit hadihajóval a Jangce folyón, Csiang Kaj-sek és a sleppje pedig folyton csak szomorkodik a szakadó esőben.
Idén nyáron majd meglátjuk, lehet-e ezt még fokozni (ne feledjük, 2021 a Párt alapításának 100. évfordulója, amire már nagyon készülnek), de jelenleg ennél tökéletesebb, szebb, látványosabb (és persze innen nézve vicces áthallásokkal teli) kommunista propagandafilm nem létezik. A háborús hősi eposzok terén sem lehet oka a kínai nézőnek panaszra, 2020-ban nem kis részben a járványnak is köszönhetően a világon a legtöbb bevételt az 1937-es japán megszállás idején játszódó (a cenzoroktól való félelem miatt többször is újravágott), igaz történeten alapuló, de elnyújtott és túl hosszú The Eight Hundred produkálta. Akik pedig a szélben gyönyörűen lengedező kínai zászlókra buknak, azok számára olyan csodák készültek, mint a hét rövid könnyfakasztó, nemzeti büszkeségtől túltengő történetből álló My People, My Country (természetesen Hongkong visszacsatolása is köztük van, a hongkongi zászló azonban nem lobog). A hasonló módon, 1 jó és 4 abszurdan idétlen történetből összetákolt, bántóan gyenge My People, My Homeland a vidéki élet szépségeit próbálta szemléltetni, ám leginkább az egyik mellékszereplő által elejtett félmondat okoz benne meghökkenést, amely valahogy úgy hangzik, hogy "milyen jól bánik Kína az összes kisebbségével". Mégis, ez a film majdnem akkora bevételt hozott tavaly, mint a The Eight Hundred...
A kínai hazafias blockbusterek tehát várhatóan még egy jó ideig velünk lesznek, hiába jósolták sokan az életképtelenségüket már rögtön 2007-ben. Az állam ugyanis a korábbi évek fiaskóiból (pl. Lei Feng-filmek) tanulva úgy alakítja ki a vetítési időpontokat, a promóciót, sőt a mozikat magukat, hogy minél jobban helyzetbe hozzák ezeket a produkciókat. Úgy is mondhatnánk, ezek a filmek túl vörösek lettek ahhoz, hogy elbukjanak. Mindezt pedig tetézik a népszerű színészek "vörös ikonokká" emelésével, akiknek az a feladata, hogy a közösségi médiás jelenlétükkel az állam "pozitív" üzeneteit tolmácsolják a már szinte csak a netről tájékozódó fiatalok felé. Érdekes módon ez nem csak rang, hanem egyfajta menekülés is lehet, remek találmány a múltbeli kisiklások elfedésére. Huang Jingyut például egyszerűen letiltották egy streamingre készült, a szerte a Távol-Keleten nők milliói által imádott "Boys Love" kategóriába tartozó, homoszexuális love storyt feldolgozó tévésorozat miatt (a sorozat ma is csak Tajvanon érhető el). Nem sokkal később azonban vörös ikonként született újjá a neten, majd katona hazafiként tűnt fel az Operation Mekongban, a női rajongói pedig brutálisan megtolták a film nézettségét.
Fan Bingbing története is hasonló, aki 2018-ban pillanatok alatt lett az ünnepelt első számú színésznőből közutálat tárgya egy adócsalási ügy kapcsán, de 2019-ben már vörös ikonként hirdette, hogy "csak egy Kína létezik". A hazafiság divatba jött (így mesél erről Wu Jing), az ellenvéleményeket elnyomják, a Kínára nézve érzékeny témákat feszegető filmeket pedig már be sem kell tiltani, hiszen ha nincsenek promotálva, akkor a hétköznapi ember nem is fog tudni róluk. A helyi filmeseknek az óvatos vékony jégen táncolás technikáját viszont mindennél jobban meg kell tanulniuk, hiszen ki tudja, mi lesz a következő dolog, amibe a Párt beleköt. Talán pont ez a félelem az, ami még elválasztja őket attól, hogy világszinten is meghatározóak legyenek, de a céljuk egyértelmű, mindenáron meg akarják mutatni, hogy a disclaimerben említett egyszeri kínarajongó ne csak tévedésből kiálthassa, hogy Kína fantasztikus.