Volt egyszer nagyon régen, 1987-ben egy kosztümös fantasy, a Chinese Ghost Story, amely elindította a wuxiák második aranykorát Hongkongban, mellékesen pedig két folytatást és több spinoffot is megélt. Persze ez nem volt túl meglepő arrafelé, hiszen szinte minden jellegzetesen hongkongi műfajnak ekkoriban volt legalább az egyik legendás korszaka. Az ilyesfajta kvázi korszakalkotó filmek pedig időről időre újra megmozgatják egy-egy rendező vagy producer fantáziáját és új köntöst kapnak. A legfrissebb ilyen felújítás a Lin Zhenzhao rendezte The Enchanting Phantom, vagy másik, többet mondó angol címén a Chinese Ghost Story 2020: Human Love.
A wuxiák 80-as és 90-es évek fordulóján tetőző megismételhetetlen bősége és kreativitása, amelynek jelentős része Tsui Hark és Ching Siu-tung nevéhez fűződött, 1994-re fulladt ki, majd immáron jóval kisebb mennyiségben az ezredforduló környékén kapott új erőre. Ekkor egy fiatal és ambiciózus rendező, Andrew Lau igyekezett a számítógépes grafika segítségével megújítani a műfajt. Lau három, egymástól teljesen független mozija (The Storm Riders, A Man Called Hero, The Duel) stílusos és hangulatos volt ugyan, ám nem tudott igazán felérni az elődökhöz. Az általa meghatározott képi világ és főként a harcok megvalósítása viszont mind a mai napig hatással van az újabb produkciókra.
A rengeteg CG-t használó filmek alapvető jellemzője volt akkoriban, hogy nagyon sokba kerültek, az ekkorra pedig már igencsak pénzszűkében levő hongkongi filmes piac egyszerűen nem tudta az igazán színvonalas technikát megfizetni. Emlékszik valaki egyáltalán az olyan próbálkozásokra, mint a Twins Effect 2, a Chinese Tall Story, a The Lion Roars, esetleg a Cat and Mouse? Persze, hogy nem, hiszen ezek elhalványultak a kínai pénzből forgatott modern szuperprodukciók mellett. Ang Lee és Zhang Yimou híres filmjeit (Tigris és Sárkány, Hős, Repülő tőrök klánja) még azok is ismerik, akik egyébként nem néznek távol-keleti filmeket, de a 2000-es években szinte minden évre jutott 1-2 hasonlóan nagy dobás. Ezeket már mandarin dialektusban forgatták elsősorban a hatalmas és elképesztő bevételekkel kecsegtető kínai piacra, de még pont annyi kantoni közreműködés volt bennük, hogy letarolják a Hong Kong Film Awards díjait (pl. The Promise, Seven Swords, Curse of the Golden Flower, The Warlords, Red Cliff, 14 Blades, stb.). A hongkongi filmipar a 2010-es évekre végképp elsikkadt, de jó 10 éve még inkább úgy tűnt, hogy a helyi agytröszt fordult a könnyű pénzszerzés felé, és olyan gyengécske utánérzésekkel árasztotta el a kínai mozikat, mint például a Chinese Fairy Tale, vagy a The Sorcerer and the White Snake.
Ma már tudjuk, hogy a kontinentális Kína csak rövid távon volt vevő ezekre a másolatokra, egy idő után kezdték a kantoniakat kihagyni a buliból, és saját maguk igyekeztek újfajta filmekkel előállni, illetve újabb zsánerek felé nyitni. A régi nagy neveknek új ötletekkel, vagy értékelhető minőségű feldolgozásokkal kellett jelentkezniük. Így kerülhetett a mozikba Gordon Chan The Four-trilógiája, amely egyértelműen az X-Men-filmekből táplálkozott, Tsui Hark jókora szörnyekkel feltuningolt Young Detective Dee mozija, vagy éppen Stephen Chow újraértelmezett Journey to the West-filmjei. Az újabb és újabb produkciókban szembetűnő, hogy egyrészt minden korábbi darabot túl akarnak szárnyalni a számítógépes trükkök terén, másrészt kezdik elfelejteni a wuxia műfaj egyik alaptételét, hogy a főhősöknek tehetséges kardforgatóknak kell lenniük.
Az előbbi törekvés érthető, egyértelműen a digitális látvány jelenti a jövőt, és előbb-utóbb elérkezik az az idő, amikor már nem lesz zavaró a rajzolt karakterek látványa, ráadásul ezekkel a kvázi mesefigurákkal lehet újabb piacokat megnyitni, például plüssökként árulva őket (lásd Monster Hunt). A kardforgató hősök helyett az ostoba mamlaszok szerepeltetése elsőre kevésbé tűnik logikusnak, ám ha tudjuk, hogy a harcművészek szinte teljesen kihaltak a színészek közül, illetőleg a hatalmas bevételt amúgy sem ők, hanem a ki tudja, hogyan híressé vált, színészként amúgy totál tehetségtelen szépfiúk termelik (lásd a fantasztikus Xiao Zhan nevű humanoidot a Jade Dynastyben, vagy Ji Li szerencsétlenkedését a Fatal Journey-ben), így kénytelenek a filmesek is meghasonlani. Pontosabban ez már nem is meghasonlás, hanem ezek a filmek egyszerűen nem illenek bele a wuxia műfajba, helyette a felületes néző (pl. én) számára sokadszorra is nehezen megkülönböztethető zsánerekbe tartoznak, mint mondjuk a xianxia, a xuanhuan vagy a qihuan. Az olyan, hagyományosnak tekinthető wuxia mozik, mint a Shadow, vagy a Call of Heroes, mára egyértelműen kivételnek számítanak.
Ebben a környezetben került volna a mozikba Lin Zhenzhao újraértelmezett Chinese Ghost Storyja 2020-ban, azonban a koronavírus járvány közbeszólt, és így egyből a Kínában is virágzó streaming szolgáltatások egyikén (Tencent Video) vált elérhetővé május elsején. A fiatal rendező 2 éves volt, amikor a nagy eredetit bemutatták, de saját bevallása szerint már általános iskolás korában látta a filmet, amelynek azóta is nagy rajongója, akárcsak a forrásául szolgáló XVII. századi Pu Sangling írásoknak. Ahogy egy interjúban elmondta, óriási lelkesedéssel és izgatottsággal vágott bele egyik kedvenc történetének saját feldolgozásába, ráadásul annak is tudatában volt, hogy szinte biztosan rengeteg kritikát fog kapni az eredeti változat rajongóitól. Igaz, ez utóbbihoz már hozzászokhatott, például a meglehetősen gyengére sikerült Wong Fei-hung kungfu filmje, a The Unity of Heroes kapcsán.
A The Enchanting Phantom nem egy jelenetről jelenetre újraforgatott remake, hiszen van benne egy helyszín, melyet nyilvánvalóan a Picture of a Nymph-ből emeltek át, valamint az eredeti változat főgonosza mellett van benne egy még gonoszabb és még főbb gonosz is. Ettől függetlenül már-már szégyentelenül sütkérezik a Tsui Hark-változat fényében. Ez nagyjából 7 perc után lesz egyértelmű mindenki számára, amikor megjelenik Ning Cai Chen karaktere, és ugyanarra a legendás dalra vonul végig a színen, mint annak idején Leslie Cheung tette. Annyi csak a különbség, hogy anno magát a dalt is Leslie Cheung énekelte, most a mongol származású Ayanga teszi (egyébként jól), nem pedig a főszerepet alakító, a mozik világában ismeretlen Chen Xingxu. Ő egy igen gyenge pontja a filmnek, akárcsak a szépséges démont alakító Eleanor Lee, akiből úgyszintén hiányzik az a vonzó szomorkás elegancia, amit annak idején Joey Wong kisujjból hozott. A szingapúri származású leendő díva sokkal inkább egy kihívó, már-már szajhának tekinthető figurát testesít meg, akiről folyton leszakadnak a ruhadarabok. Ez egyébként önmagában nem lenne probléma, hiszen itt-ott egész jó humorforrás, csak ez a szerep elvileg nem erről szól. A kettejük közötti kémia sem működik, nyoma sincs annak a varázsnak, amikor együtt vannak a színen, és ami végig megvolt Leslie Cheung és Joey Wong között.
A rendező, Lin Zhenzhao több helyen is kifejtette, hogy igyekezett a történetet a saját képére formálni és teletűzdelni a saját ötleteivel. A hangulatos és fülbemászó háttérzenék mellett ennek leginkább a látvány terén látszanak a nyomai, amely kétségtelenül jobb, mint a hasonló modern kínai kosztümös mozikban megszokott. Nagyon szépek a démonok világát bemutató, színes, világos, légies helyszínek (lásd a nyitójelenetet), amelyekkel szöges ellentétben áll a démonvadászok szürke, sötét, fagyos és rideg világa. A háttér tehát rendben van, azonban a sok-sok számítógépes trükk a csatáknál már visszaüt. Amikor éppen a régi, jól bevált huzaltechnikát alkalmazzák például a démonok repülésénél, vagy a démonvadászok egymás elleni kis csetepatéjánál, akkor látványos és szórakoztató pillanatokat tudnak összehozni, viszont a fantázialények elleni ütközetek a temetőben súlytalanok, hiteltelenek és fárasztóak. Hasonlóképpen fantáziátlannak éreztem a wuxia harci kellékeket, amelyek közül ismét csak az "ezer kard technikáját" mutatják be, ki tudja már hányadik filmben, ahelyett, hogy valami egyéb látványos eszközben gondolkodtak volna. A csaták legjobb szereplője egyébként a hongkongi veterán Wah Yuen, aki nemcsak a szarkasztikus dumájával, hanem a képregényfigurákat megszégyenítő módon bevetett taoista harci technikájával is kitűnik a többiek közül. A látvány legnagyobb csattanója pedig az, hogy hiába a rengeteg CG, hiába a sok-sok csata, a film legerősebb és legszebb pillanatai a túlvilágon játszódnak, amit már-már hihetetlen módon hagyományos színházi technikákkal, fény-árnyék játékokkal és színes megvilágítással dolgoztak ki. Gyönyörű!
A film tehát mint modern, nem túl grandiózus kínai wuxia meglepően jó és színvonalas, messze kiemelkedik a streaming szolgáltatásokon megjelenő hasonló, sokszor kifejezetten szörnyű darabok közül, amelyek szinte kivétel nélkül olyan érzetet keltenek, mintha kezdő rendezők első szárnypróbálgatásait nézné az ember. Nyilvánvaló, hogy az eredeti változattal összehasonlítva elbukik, ahogy az is nyilvánvaló, hogy aki nem ismeri az eredetit, az nem fogja érteni, hogy ennek a kvázi tucatfilmnek miért tulajdonít bárki is ekkora jelentőséget.
A jelek szerint azonban a kínai nézőket ez nem zavarja túlságosan, már a május közepén íródott cikkek is laza 170 milliós megtekintési számokat és a gyártási költségek másfélszeresét kitevő bevételt jeleznek hozzá. Ez pedig azt is mutatja, hogy a wuxia (és a hasonló, kimondhatatlan nevű zsánerek) mint műfaj nemhogy nem halott, hanem él és virul Kínában, csak éppen már nem annak a célcsoportnak készül, amely annak idején akár a Shaw Brothers-korszak, akár Tsui Hark és Ching Siu-tung 80-as, 90-es évekbeli munkái alapján megszerette. A mozikba szánt monumentális wuxiáknak leáldozott, ugyanis a 170 milliós nézettség eltörpül például a 2017-es Princess Agents című tévésorozat 68 epizódjának összesített 42 milliárdos(!) számai mellett. Ez részekre lebontva is majdnem négyszeres nézettséget jelent a filmekkel szemben, ami ékes bizonyítéka annak, hogy a kínai producereknek már sokkal inkább erre a platformra érdemes fókuszálni.