kínai

China needs heroes!

Így árasztották el hős hazafiakkal a kínai filmeket.

Journey to the West - Conquering the Demons

A négy nagy klasszikus kínai regény egyikét, a Nyugati utazást, ami a Majomkirály legendáját dolgozza fel, már számtalanszor filmre vitték. A világnak ezen a felén a legtöbben valószínűleg az amerikai piacra készült kiherélt változatot, a Disney családi mozidélutánná silányított The Forbidden Kingdomot (izé, Tiltott királyság) ismerik, amit nemhogy Jackie Chan és Jet Li duója, de még a túlzásba vitt filmes utalgatások sem tudtak megmenteni a teljes középszertől. Az "én már minden filmet láttam" típusú két lábon járó enciklopédiák persze megemlíthetik az 59-es japán Monkey Sun-t és a '66-os hongkongi Monkey Goes Westet, a hozzám hasonló, gyógyíthatatlan hongkongifilm mazochisták a 2005-ös Chinese Tall Story-t (ami a 90-es évek PC-s játékaira hasonlító animációs betét mellett leginkább a Charlene Choi testsúlyát kábé 1 kilóval megnövelő sminkmennyiségről volt emlékezetes), míg a szerencsések (és úgy általában az ázsiai filmek rajongói) elsősorban a legendás, két részes, 1994-ben forgatott Stephen Chow változatot ismerhetik.

Ez utóbbi miatt tört ki hatalmas várakozás, amikor híre ment, hogy a hongkongi film legnagyobb nevettetője új feldolgozáson dolgozik. Ezzel egyidőben elindultak a pletykák is, hiszen mostanában Chow mester termelékenysége igencsak megcsappant, az utóbbi 10 évben ugyanis ez mindössze csak a harmadik filmje. A rosszindulatúbbak szerint ennek egyik fő oka, hogy a sikerek miatt kicsit nagyon nagy lett az arca és mindenkivel összeveszett Hongkongban, még a régi haverral, korábbi állandó sidekickjével, Ng Man-tat-tal is. Hogy ebből mi igaz és mi nem, nem lehet tudni, ám minden valószínűség szerint nem véletlen, hogy az aktuális trendekhez alkalmazkodva, a Journey to the Westet már Kínában, a mandarin piacra fókuszálva forgatta le. A felfokozott várakozások viszont elkezdtek csalódottságba átcsapni, amikor a mester nem tűnt fel az első trailer-ben és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy csak a kamera mögött vesz részt a forgatási munkálatokban (de ott igen tevékenyen, ő volt a geggyáros, az egyik forgatókönyvíró és a segédrendező).

Ez azonban ne tartson vissza senkit a filmtől, ugyanis annak ellenére, hogy maga a mester nem jelenik meg benne, ez bizony egy ízig-vérig Stephen Chow blődli, megspékelve az új idők jellegzetességeivel. Szó sincs Disney családi mozidélutánról, rögtön a kezdő nagyjelenet színtiszta horror, démonvadászokkal, szörnyekkel, halállal és nagy sikolyokkal, miközben a leírhatatlanul debil Chow poénokon vigyorog az ember. Ez a kettősség pedig meg is marad egészen addig, amíg színre nem lép a Majomkirály. Onnantól kezdve a humor szinte teljesen eltűnik, és szó szerint elszabadul a pokol, amit csak egyvalaki tud megállítani. Mindezért kárpótolhat a látvány, bár a '90-es évek hihetetlenül kreatív, rendkívül szórakoztató és abszolút egyedi filmes trükkjeit már régen kiváltották a digitális technika használatával (számomra a Kung Fu Hustle is emiatt vesztett rengeteget a varázsából), de meg kell hagyni, hogy (a fegyvereket és a csúcspontnak szánt Majomkirály csatát kivéve) a felhasznált technika nem rossz, egy ilyen könnyed fantasybe tökéletesen beleillik, főleg a démonok megvalósítása sikerült nagyon jól.

Az utóbbi időben általánossá vált, hogy a mandarin piacra forgatott, hongkongi mesterek által készített filmek csak gyenge utánzatai a nagy klasszikusoknak (lásd A Chinese Fairy Tale). Chow azonban semmit sem bízott a véletlenre, egy pillanatig sem érezhető az "ezeknek a gagyi is jó lesz" arrogancia, minden egyes részletre igyekeztek a lehető legjobban odafigyelni. A színészek összeválogatása telitalálat, a főszereplő, a naiv és tapasztalatlan démonvadász szerepére Wen Zhang tökéletes választás, volt, a fiatal színész nem vallott szégyent, ügyesen bebizonyítja, hogy harsány grimaszolás nélkül is el lehet játszani egy ilyen szerepet (és még jól is táncol). Cheng Sihan jópofa Ng Man-tat/Lam Suet pótlék, Huang Bo bohóckodásai sem rosszak (kár, hogy Majomkirályként nem ő van jelen), a bikinimodellből mára celebistenséggé vált Chrissie Chau ezúttal is hozza azt, amiért szerződtették (és jól játszik Shu Qi alá), a sokszor irritáló Shu Qi pedig ezúttal testhezálló szerepet kapott, nem is emlékszem, melyik filmben volt utoljára ennyire megigéző (és még énekel is, nem is akárhogyan!). Inkább ilyen szerepeket kellene vállalnia az A Beautiful Life stílusú drámák helyett.

A film szinte minden pillanatában benne van a mester stílusa. Elég csak a piros löttyben fürdő emberkére, vagy a naiv démonvadász fogságba kerülésére gondolni, a Sun Wukong barlangjában történtekről nem is beszélve, egytől-egyig jellegzetes Chow marhaságok. De ugyanez elmondható a keserédes szerelmi szálról is, ami szintén jellemző a nagy nevettető korábbi munkáira, bár ennyire szépen és kidolgozottan talán még nem sikerült bemutatnia. A Majomkirály nagyjelenete okozhat talán egyedül némi csalódást a sablonos megoldások miatt, de ez állítólag azért van, mert igyekeztek aránylag hűen követni a regény eseményeit (és itt ki is derült, hogy nem olvastam). A lezárás viszont tökéletes, gyönyörű és felettébb nosztalgikus hangulatba ringatja a nézőt, ahogy a jellegzetesen 60-as évekbeli zene dallamaira Tripitakáék nekiindulnak az útnak.

A végére pedig a lényeg: hiányzik-e ebből a történetből a hongkongi film legnagyobb nevettetője? Ha a kreativitása és frissessége csúcsán levő, fiatal Stephen Chow-t vesszük abból az időből, amikor a Chinese Odysseyt, a Love on Deliveryt, vagy a From Beijing with Love-ot készítette, akkor igen, nagyon is. De az a megfáradt és megöregedett Chow mester, aki a Kung Fu Hustle-ban és főleg a CJ7-ben erőlködött, már nem hiányzik, még annak ellenére sem, hogy azóta sem tudták átvenni a helyét, hiába próbálkozott ezzel többek között Nick Cheung (ő nagyon bele is bukott), Ronald Cheng, vagy éppen Wong Cho-lam. Ezért is remélem, hogy a következő Stephen Chow agymenésre nem kell újabb öt évet várni.

Million Dollar Crocodile

Mint már többször is említettük, a kínai filmipar szépen fejlődget, de egyelőre még több hátráltató tényező miatt sem tart ott, ahol a rendelkezésre álló anyagi és szellemi erőforrások révén tarthatna. Emiatt pedig kevés olyan mozi készül, ami Kínán kívül is számottevő érdeklődésre tarthat számot, pláne olyan, ami tényleg felkelti a várakozásokat. Ezen ritka darabok egyike a Million Dollar Crocodile, ami egy filmtörténeti jelentőséggel bíró alkotás, hiszen ezzel a produkcióval lépett be Kína a digitális szörnyfilmek világába.

Sajnos nem nagyon vagyunk elkényeztetve jó óriásszörnyes filmekkel mostanában. Amióta a maketteket romboló, fura maskarákba öltözött szakiknak leáldozott, azóta Japán gyakorlatilag leállt a zsánerrel (jelentkezzen, aki látta a 2006-os Gamera-t, míg a Big Man Japan sok minden volt, csak éppen "hagyományos" szörnyfilm nem), inkább Dél-Korea vitte a prímet, elsősorban a szintén 2006-os The Host-tal, valamint olyan, nem túl ismert, viszont szórakoztató darabokkal, mint a Sector 7 és a Chaw. Kis túlzással tehát a zsáner nélkülöző rajongóit bármivel le lehet kenyerezni, ha végre készül valami, így Lin Lisheng mozija jó eséllyel pályázott az érdeklődésre, amit az is mutat, hogy az előzetesét vetítették a Cannes-i Filmfesztiválon, valamint bekerült a Montreali Filmfesztivál műsorába is.

Millió dolláros krokodil. Egy krokodil... Belefér a "szörnyfilm" kategóriába egy 8 méteresre nőtt krokodil? Ha a Chaw-ból indulok ki, amiben egy nagyra nőtt vaddisznó garázdálkodott, akkor mindenképpen, de a Godzillán és társain szocializálódott nézőknek unalmas lehet. Pláne úgy, hogy Kínában készült, ahol köztudottan nincs korhatár besorolás, ráadásul a cenzorok nem csak a politikailag kényes témákat szokták előszeretettel betiltani, így túlságosan horrorisztikus végeredményre nem szabad számítani. Ennek megfelelően Lin Lisheng filmje valójában egy vígjáték, amiben a krokodilfarmról egy egzotikus ételeket kínáló étterembe szállítják el a hüllőket, ám ahogy az lenni szokott, a legnagyobb, Amao, "aki" ráadásul egy környékbeli kissrác legjobb barátja, kereket old, felbolydítva ezzel az idilli környék életét.

Mint óriásszörnyes horrorfilm, a Million Dollar Crocodile abszolút bukás. A CG ugyan egész korrekt, nem nagyon lehet belekötni, viszont tulajdonképpen semmi extra, ráadásul a krokodilt olyan szempontból valódi állatként valósították meg, hogy általában inkább menekülőre fogja, mintsem vérengző fenevadként fogyasztja el a lakosságot (bár ebből is kapunk egy kis ízelítőt). Félelemérzetet egyáltalán nem vált ki a nézőből, a feszültségérzet sem túlságosan nagy, így csak a hiányérzet lesz magas. Mint óriásszörnyes vígjáték, felemás a végeredmény, mert a poénok a kínai ízlésre vannak hangolva, innen nézve túlságosan harsányak és helyenként erőltetettek a gegek, a karakterek pedig túlságosan tipikusak, némely tulajdonságuk ismerős lehet máshonnan (azért valljuk be, a biztosítási ügynökös geg nem rossz!).

A felemás teljesítményt nyújtó szereplők között feltűnik egy-két nagyobb név is, ám ez nem egy olyan kaliberű film, ami a nagyszerű színészi alakításokról lesz emlékezetes. A tajvani származású Barbie Hsu állítólag ezzel a szereppel mutatta be először komikai képességeit (ami csak azért fura, mert én egy rakat vígjátékban láttam már játszani, igaz, legtöbbször csak eye candy volt), de túlságosan erőltetett a játéka, véleményem szerint ezt a karaktert egy kevésbé intelligens, ám kihívóbb színésznő (pl. Chrissie Chau) sokkal jobban tudta volna megformálni. A balek rendőrt alakító Guo Tao nem rossz, ahogy a szokás szerint saját magát adó Lam Suet sem. Mégis a kedvencem a szinte szótlan, magába fordult krokodilfarm tulaj, Shi Zhaoqi volt, valahogy ilyennek képzelhet el mindenki egy embert, akinek a krokodil a mindene.

A Million Dollar Crocodile tehát pont olyan, mint az angol címe (a filmben százezer euróról van szó, nem millió dollárról), megtévesztő. Nem mint óriásszörnyes film érdekes, hanem mint modern kínai mozi, hiszen benne van mindaz, amiről a hétköznapi kínai mozinéző álmodozik. A fullasztó levegőjű Peking, vagy Shanghai helyett egy idealizált trópusi álomvilág, amiben kedvesek a helyiek, a "gonoszok" szánnivalóan idióták, ahol még a pénzéhes nagyvárosi leányzó is "megszelidül", stb. stb. Megannyi, erre a sémára épülő, kissé naív alkotás született arrafelé mostanában (pl. Believe in Love, Good-for-Nothing Heros, Holding Love, Love You You, stb.), ám végre a romantikus vígjátékok kliséi közül kiszakadtak egy rövid időre. Ha pedig egyszer leállnának a cenzorok és lenne korhatár besorolás, akkor elszabadulnának a kínai óriásszörnyek is, hiszen az irodalmuk telis tele van ilyen teremtményekkel.

Toplista helyett - 2012 és az ázsiai film

Nem tudom, ki hogy van vele, de érzésem szerint az ázsiai filmek népszerűsége az utóbbi időben jelentősen visszaesett. Ennek oka viszont egyáltalán nem a minőség romlása, hanem egyrészt sokkal inkább az újdonság varázsának eltűnése, hiszen amíg néhány évvel ezelőtt még igazi kuriózumnak számított hozzájutni egy-egy, általában az addigi legjobbak közül való darabhoz, addig mostanra kis túlzással bármit meg lehet szerezni, nincs már meg a különlegesség érzete. Másrészt eltűnt (illetve jellegtelen önismétlésbe torkollott) a korábban a Távol-Keletre olyannyira jellemző extremitás, ami leginkább vonzotta a nyugati nézőket. Az ázsiai mozi azonban köszöni, jól van és továbbra is ontja magából az érdekesebbnél érdekesebb filmeket, a fő kérdés csak az, hogy ezek közül melyik képes felkelteni errefelé is a figyelmet. Ez az éves összefoglaló ebben próbál egy kis segítséget nyújtani, így nem törekedtem konkrét toplista összeállítására, inkább egyfajta betekintőt igyekeztem összeállítani nemzetekre lebontva, hogy az adott országban éppen merrefelé is tart a filmipar. Alapvetően a 2012-es megjelenések vannak a középpontban (amiknek a java egyébként még hátravan), de a csak tavaly hozzáférhetővé vált 2011-es említésre méltó darabok is megemlítésre kerülnek.

Hong Kong / Kína

Kezdjük a kínai nyelvterülettel, ahol meglehetősen furán alakult a felhozatal. Néhány éve még egyértelműen felívelő pályán haladt a kínai anyaország filmipara, hullámzó színvonalú, de egyre szebb, egyre nagyobb, egyre drágább munkákkal előállva. Mára ez a lendület érezhetően megtört, dögunalmas történelmi adaptációk (pl. White Vengeance, Assassins), gyengécske, vagy jó esetben közepes akcióvígjátékok (Wu Dang, Double Trouble, The Four) és a nem túlságosan izgalmas szerelmi történetek (pl. Dangerous Liaisons) teszik ki a filmek többségét. Kiemelésre leginkább a jól eltalált hangulatú, de meglehetősen lassú wuxia, a Painted Skin - The Resurrection érdemes, valamint a Daniel Wu és Stephen Fung által indított filmes vállalkozás első, igencsak képregényes beütésű és jópár geekvonzó effekttel feltuningolt Tai Chi Zero / Tai Chi Hero kétrészese, amik agyat ugyan egyáltalán nem igényelnek, viszont a maguk módján felettébb szórakoztatóak.
Sajnos mára a hongkongi mozi jócskán háttérbe szorult az anyaország mögött, pedig a jól képzett iparosaik és a kevéske új arc a rendezők között egész jó kis darabokkal képes előállni (a többiek pedig a Fiona Sit-Chapman To párossal igyekeznek eladni a filmjeiket). A kortárs hongkongi film egyik legjobbja, Pang Ho-Cheung két nagyszerű, súlyos humorral teletűzdelt sztoriban mutatja be az arrafelé is egyre terjedő trágár és obszcén beszédstílust, a Love in the Buff-ban (aminek a plakátján félig-meddig Butt-nak látszott az angol cím) a párkapcsolatokra, a Vulgaria-ban pedig az ismét fellendült category III erotikus filmek forgatására koncentrálva a producer nézőpontjából (igen, Chapman To és Fiona Sit párosa is van benne!). A Milkyway művek szakijai a szórakoztató, de könnyen felejthető Motorway-t és a jól eltalált Life without Principle-t tették le az asztalra, utóbbi nem utolsó sorban Lau Ching-wan remek játéka miatt emlékezetes. A korábban csak közepes horrorokkal jelentkező Lai Miu-suet is dobott egy nagyot, a The Second Woman ugyanis tökéletesen mutatja meg azt az irányt, amit a Pang tesók a Szem óta hiába keresnek, míg az év legjobb filmje egyértelműen a fura, de nagyon hatásos reklámkampányt ("a film, amit senki se látott") kapott A Simple Life, amiben Ann Hui megtörtént eseményeket dolgoz fel tökéletes természetességgel. Megérte rá várni!

Japán

Könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, de évek óta egyértelműen Japánban készítik a legjobb filmeket. Nem volt ez másképp 2012-ben sem, a virágzó irodalmi életnek is köszönhetően (ide sorolva a manga/anime ipart és a modern színdarabokat is) tonnaszám érkeztek a jobbnál jobb darabok mindenféle stílusban, ám a klasszikus japán mozit kereső (illetve az az után vágyakozó) rajongóknak újfent csalódniuk kellett. Hagyományos, akciódús szamurájfilm nem készült, ahogyan a jakuzák és a pörgős krimik, thrillerek is réges-régen kikoptak a kínálatból, az extrém, véres történeteket pedig kisajátították a ZS filmesek. A könnyed, szórakoztató műfajban viszont olyan ütős darabok készültek, mint a Moteki, ami gyakorlatilag kultúrsokkot okozva mutatja be a mai japán 30-as korosztály életét, a Robo-G, amiben Yaguchi Shinobu szemlélteti, milyen a legemberibb robot (Michael Curtis zseniális a szerepben!), vagy éppen a Thermae Romae, amire mindenki a japánul beszélő rómaiak miatt kíváncsi. A Moteki-hez hasonló sokkhatással ér fel Miike Takashi Ai to Makoto-ja, amit úgy jó megnézni, ha az ember nem tud róla semmit, míg Morita Yoshimitsu (nyugodjék békében) legutolsó rendezésében, a Train Brain Express-ben Eita és Matsuyama Kenichi szemlélteti a már-már társadalmi problémát jelentő vasútfanatikus, nőkkel mit kezdeni nem tudó férfiak életét.
A kicsit komolyabb hangvételű filmek között feltűnően gyakran kerül elő főszereplőként a zseniális Yakusho Kouji, aki a Woodsman and the Rain-ben egy egyszerű favágót játszik, aki fura mentora lesz egy zöldfülű horrorfilmrendezőnek, az Admiral Yamamoto Isoroku-ban pedig a II. világháború legendás tábornokát személyesíti meg. A film sztorija lenyűgöző, főleg az, ahogyan a hadseregen belül uralkodó viszonyokat mutatják be. Sajnos a csaták viszont 100%-ban számítógépes grafikából állnak, így kevéssé teszik átélhetővé például a Pearl Harbor elleni támadást.
Mint említettem feljebb, vérbeli akciódús szamurájfilm nem készült, de aki képes megbarátkozni a modern jidaigeki-vel, annak azért nem kell nélkülöznie. A híres manga/anime, a Rurouni Kenshin élőszereplős feldolgozása teljességgel vállalható, ráadásul hiánypótló is, hiszen már a Meiji érában játszódik, ahol nem egy másik harcos a főellenség, hanem az ópiumkereskedő. A csaták koreográfiája kifejezetten látványosra sikerült, ami Tanigaki Kenji érdeme, aki végre egy nagy költségvetésű darabban is kipróbálhatta koreográfusi és akciórendező képességeit. Mivel egy manga adaptációról van szó, így a főszereplő eléggé androgünre sikeredett, de annak idején az Azumi-t sem a hitelességéért szerettük. A Yamada Youji által bevezetett modern, alapvetően drámaira hangolt szamurájfilmek stílusát követi Shinohara Tetsuo nagyszerű rendezése, az At the River's Edge, ami nagyszerűen építi fel, hogy miért is kerül sor a végén a csupa nagy betűs harcra, míg a reklámfilmekre és a videoklipekre emlékeztetően tömény Milocrorze egyik szála egy korokon keresztül a szerelmét kereső nagy harcost mutat be, bár a sztori csúcspontját jelentő hosszú csatajelenet sajnos beleveszik önmaga stílusába.

Dél-Korea

A jó tíz évvel ezelőtt még mára nagy klasszikussá vált filmek egész sorát ontó Dél-Korea mára teljesen elszürkült, tömegtermelésre és néhány sablonos műfajra fókuszál mindössze. Csöpögős romantikus drámák és közepes vígjátékok, vértől tocsogó, de az Oldboy-hoz képest semmi újat nem nyújtó thrillerek, valamint egy-két közepes kosztümös királydráma jellemzi a felhozatalt. A legelborultabb, nekem leginkább tetsző alkotásuk a Doomsday Book volt, ami három rövid sci-fi/horror történetet mutat be, de a visszajelzések alapján többeknél kiverte a biztosítékot. A klasszikus film noir-ok hangulatát hozza a gyönyörű Kim Min-hee által fémjelzett Helpless, aminek főhőse egyre furább dolgokra bukkan, miközben nyomoz eltűnt felesége után. A koreai háborús filmek általában jók szoktak lenni és az eléggé epikusra sikerült My Way is öregbíti a hírnevüket, bemutatván koreai szemszögből a II. Világháború különböző frontszakaszait. Kedvenc témám az Észak-Dél szembenállás és rivalizálás, amit mostanában az igaz történetet feldolgozó As One mutatott be legjobban. A két Korea a '90-es évek elején közös csapattal nevezett egy asztalitenisz bajnokságra, aminek az összeállítása nem ment könnyen.

A többiek

A három nagy mellett a többiek tulajdonképpen szóra sem érdemesek. Tajvan nem jelentkezett említésre méltó produkcióval, Thaiföld évek óta azzal küzd, hogy az akciófilmjeihez relatíve értelmes forgatókönyvet tudjon összeállítani (ez a Fighting Fish-ben sem sikerült, az meg külön poén, hogy a szereplők vicces nyelvtani hibákat vétenek, amikor angolul próbálnak beszélni). Ugyanez mondható el a világszerte felkapott indonéz The Raid-ről is, amiben ráadásul a sztori és a verekedések arányát sem sikerült igazán eltalálni, egy idő után már fárasztó volt, hogy csak csépelik egymást.

Beginning of the Great Revival

Az első fél órában van valahol egy jelenet, amiben Chow Yun-Fat és Andy Lau tárgyal, miközben Alex Fong a háttérben buzgón figyeli őket. Melyik ázsiafilm rajongó ne kapná fel a fejét egy ilyen szereposztás láttán? Mindez azonban nem egy hongkongi thrillerben látható, hanem a gyűlölet, a megvetés és a közutálat filmjében, a hangzatos című Beginning of the Great Revival-ban. A gyűlölet, a megvetés és a közutálat azonban nem elsősorban a filmnek szól, hanem annak a politikának, ami körülveszi.

A Beginning of the Great Revival ugyanis a kínai állam megrendelésére készült, méltó módon megünneplendő a Kínai Kommunista Párt megalakulásának 90. évfordulóját. A feladatot természetesen Han Sanping, a China Film Group elnöke kapta meg, aki egyrészt régóta ismert arról, hogy elnöki minőségében buzgón bíztatja filmes kollégáit hazafias tartalmú eposzok készítésére, másrészt tökéletes pedigrével rendelkezik ahhoz, hogy sikerrel végrehajtsa a pártvezérek utasításait. Két évvel ezelőtt, a Kínai Népköztársaság megalapításának 60. évfordulójára készített Founding of a Republic-ban már szemléltette, milyen minőségű propagandafilmet tud összehozni. A sztárok tömkelegét (Jackie Chan és Jet Li mellett még tajvani csillagokat is bevetettek) felvonultató gigantikus produkció fogadtatása természetesen akkor is felemás volt, a történelmi tények egyoldalú ábrázolása, helyenként meghamisítása nyilvánvaló támadási felületet eredményezett, természetesen csak Kína határain kívül. Idén ezt a művet kellett a mindenható Han-nak felülmúlnia, ráadásul úgy, hogy se Jackie Chan, se Jet Li nem állt rendelkezésére.

Mondani sem kell, a feladatot nem pusztán sikeresen, hanem tökéletesen végrehajtotta. Több mint száz hírességet vonultat fel a produkció Simon Yam-től Zhou Xun-on keresztül egészen Nick Cheung-ig, a látvány pazar, a propaganda pedig tökéletesen átjön. A sztori? Önálló történet nem nagyon van, tulajdonképpen csak felütötték a Párt által elfogadott történelemkönyvet, összeollózták belőle a fontosabbnak tartott eseményeket és gyönyörűen dramatizálva, kellőképpen pátoszosan, a legmodernebb technikát felvonultatva, kissé szájbarágósan leforgatták őket. A főbb események közötti űrt pedig a fiatal Mao Ce-tung életének bemutatásával (fényezésével?) igyekeztek kitölteni.

Egy ilyen filmet a világ szerencsésebbik felén nem lehet komolyan venni, viszont tökéletesen érthető az a gyűlölet, megvetés és közutálat, ami a külföldi netes oldalakon körülveszi. A kínai állam minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy promotálja a produkciót, a közhivatalok alkalmazottainak osztott jegyek eltörpülnek mindamellett, hogy letiltották a negatív kritikákat (állítólag az iMDB portál is emiatt nem elérhető Kínából) és késleltették a nagy amerikai kasszasikerek bemutatóját, hogy magasabb nézettségi mutatókkal tudjanak büszkélkedni. Ez utóbbi egyébként nem volt túl bonyolult művelet, lévén az egyetlen filmeket importáló kínai szervezet maga a China Film Group, a nézettségi mutatókat pedig úgy fest, némi csalásokkal is javították a moziüzemeltetők. Újfent hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a gyűlölet nem elsősorban a filmnek szól, csak rajta csattan (pl. van olyan kommentelő az iMDB-n, aki úgy adott rá 1 csillagot, hogy bevallja, nem is látta a produkciót).

Han Sanping mozija ugyanis a maga kategóriájában, azaz a propagandafilmek között egy hibátlan, tökéletes produkció. Amit bemutat, azt annak tükrében érdemes figyelni, hogy kiknek a megrendelésére készült, továbbá arra érdemes figyelni, hogy hogyan tesznek kísérletet a történelmi személyek heroizálására. Aki képes egyfajta görbe tükrön keresztül, ironikusan szemlélni a filmet, annak számára mindez a korabeli kínai történelem ismerete nélkül is szórakoztató lesz.

Az egyoldalúan ábrázolt történelmi események között a legérdekesebbek egyike a császárság végnapjainak bemutatása. A háború kellős közepén a még gyerekkorú császár sárkányt röptet az alattvalójával. A sugallat egyértelmű, egy ilyen rendszer alkalmatlan az ország irányítására. Szintén ez a kategória a császári álmokat dédelgető Yuan Shikai figurája, aki önös céljai érdekében finoman fogalmazva is előnytelen alkut köt a japánokkal. Hatalmas támadási felületet ad, akár öngólnak is nevezhető az 1919 május 4-i diáklázadások pozitív, hősies ábrázolása a 80 évvel későbbi megmozdulások leverőitől. A sor persze hosszan folytatható, de igazán csak az tud belekötni a látottakba, aki tisztában van az akkori kínai történelem szereplőivel és eseményeivel. Tanulás céljára alkalmatlan, az egyoldalúság miatt hiteltelen az egész, érdekességek viszont bőven vannak benne. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy mindenféle francia kastélyokkal gyűlt meg a kínaiak baja az első világháború után.

Han rutinos rókaként sok-sok filmes trükköt bevetett annak érdekében, hogy egy szórakoztató propagandafilmet prezentálhasson. Végignézhetünk hősies csatajeleneteket robbanások között vágtató lovasokkal, mesterlövész katonával, noir-okba illő gyilkosságokat, kémkedéseket, intrikákat, Lenin elvtársat, gyönyörű, megható romantikus pillanatokat, Konfuciusz összevetését Marx és Engels tanaival. A szereposztás is figyelemre méltó. Talán meglepő, de Han igyekezett a fiatalokat is a moziba csábítani a sok popsztár nevével. Nem tudom nem imádnivalónak tartani a főszereplő Liu Ye-t a fiatal Mao elvtárs megformálójaként (egyébként tényleg hasonlít rá), egyszerűen zseniális húzás volt a helyi boy wonder-t a későbbi teljhatalmú vezető szerepébe helyezni. Igaz, nem ő az egyetlen, például a fiatal Deng Xiaoping-nek a Super Junior-M fiúcsapat egyik üdvöskéje, Han Geng adja arcát, de kisebb-nagyobb szerepekben feltűnik Wang Lee-Hom és Daniel Wu is, akikért a látottak tanulsága szerint a majd’ 100 évvel ezelőtti lánykák is odavoltak. Sőt, még a kínaszerte körülrajongott orosz énekest, Vitas-t is felvonultatták egy tolmács szerepében, aki egy látványos menekülésben is részt vesz.

Mindezeket technikailag tökéletes kivitelezésben élvezhetjük végig. A látvány elsőrangú, a háborús jeleneteket archív felvételekkel felturbózva, hol fekete-fehérben, hol a technicolor csodákat idéző képi világban ábrázolják. A korabeli kosztümök, tárgyak, autók nagyon szépek (kicsit talán túlságosan is sterilen hatnak), a számítógépes trükkök és animációk pedig sokkal jobbak, mint a Founding of the Republic-ban voltak. Mindenütt fellelhető a monumentalitásra törekvés, rengeteg a statiszta a tömegjelenetekben, nem sajnálták a pénzt semmire, a nagyobb jeleneteket a lehetőségek szerint az eredeti helyszíneken forgatták le.

Az irónia és a pátosz elsősorban a fiatal Mao életét bemutató jelenetekben csúcsosodik ki. Liu Ye, állán a híres-hírhedt bibircsókkal tanul, szónokol, dolgozik, szervezkedik, de érdekes módon kicsit Kitano-hoz hasonlít a jelenléte, sok helyen tűnik fel, de általában a háttérben. Ritkán szólal meg, de a mondanivalója mindig velős. Persze megtalálja a szerelem is Yang Kaihui személyében (a többi feleségéről egy szó sem esik), akivel könnyfacsaróan romantikus módon, a tűzijáték vörös fényében kerül igazán közeli kapcsolatba. Az egész film csúcspontja pedig a címből kitalálható módon a Párt megalapítása, aminek nem is lehetett volna pátoszosabb helyszínt találni, mint egy hajót a tavon, ami a ködben csak sejtelmesen látszik. Az ünnepélyes pillanat bekövetkeztekor pedig a csillogó szemű, lelkes és elhivatott vezetők elérzékenyülve éneklik az Internacionálét, miközben a szépséges Zhou Xun az esernyője alól mosolyogva figyeli őket. Gyönyörű!

Han Sanping valószínűleg rengeteg dicséretet kapott a produkcióért, amiért valóban meg is dolgozott, alkotása tökéletesen megfelel a Párt elvárásainak. Azonban aki tud és hagyják is gondolkodni, az egyszerűen nem tud nem ironikusan közelíteni a látottakhoz és óhatatlanul felmerül benne, hogy új támogatókat biztos nem szerez a rezsim egy ilyen alkotással. Csak azoknak érdemes megnézni, akiket érdekel, milyen egy propagandafilm, valamint tudják a helyén kezelni a látottakat. Nagyon érdekes, hogy a modern filmes technikát hogyan alkalmazzák az ideológia sulykolására, hogy még a legnagyobb sztárok is könnyedén rávehetők ezekre a szerepekre (Liu Ye pályafutása csúcsára ért, érhet valakit nagyobb megtiszteltetés arrafelé, mint hogy magát Mao-t játszhatja el?), egyáltalán az a tudat, hogy 2011-ben ilyen témájú mozival elő lehet rukkolni. A politikát hagyjuk meg másoknak, a filmről nem az ideológia, hanem a film jelentősége miatt készült cikk, hiszen valószínűleg ez lesz az idei legdrágább és legmonumentálisabb produkció odaát. Én a magam részéről újra fogom nézni, mert a catch the star játékban alulmaradtam, Miriam Yeung-ot nem vettem észre a jelenetében, pedig a mai hongkongi sztárok eléggé idegenül festenek a XX. század elejének díszletei között...

Filmnapló extra - Jelentés Udinéből

Jelentem, az idei Távol Keleti Filmfesztiválon (helyszín: a festői Udine) sikerült megdöntenem a saját rekordomat: a tavalyi 30 után ezúttal 34 filmet néztem meg 5 nap alatt. Igaz, volt amelyikről kisétáltam, és a mezőnyben egy rövidfilm is akadt, de ez a celluloidmennyiség már így is bőven az egészségügyi határérték felett van. Nekem sikerült mentálisan – viszonylag – épen kikeverednem a kalandból, de a mutatvány megismétlését nem ajánlanám senkinek. Okulásul következzék egy tételes filmnapló, amelyben a Geekz profiljába illő filmekről igyekszem bővebben is írni. A sorrend kronológiai.

Kedd (1. nap)

Tomboy – Mi mással is kezdhettem volna negyed 10-kor a fesztivált, mint egy 1936-os (!) kínai vígjátékkal? Az udinei fesztiválszervezők jó szokása, hogy minden évben beiktatnak egy tematikus retrospektív programot. Ezúttal (a pinku válogatás mellett) „Ázsia nevet”-jelige alatt láthattunk néhány klasszikus komédiát a térségből. A nevezett filmben egy gazdag sanghaji családfő fiúunoka után vágyik, és szó szerint belebetegszik abba, hogy nem születik meg a várva várt trónörökös. Nincs mit tenni, fiúnak kell maszkírozni az egyik lányunokát, amiből természetesen jó pár humoros szituáció adódik. A film pontosan úgy épül fel, mint a korabeli magyar vígjátékok, és legalább annyira élvezetes is, mint a magyar megfelelője. 10/6

A Man’s Weak Point – Segawa Masaharu 1973-as klasszikusa akár a pinku szekcióban is mehetett volna pikáns témája miatt. Főhőse egy ügybuzgó és szorgalmas rendőr, akit átirányítanak az erkölcsrendészetre, ahol a pornográfia elleni harc a feladata, ami aztán a magánélete rovására megy (a sok munkahelyi inger miatt odahaza sem tud teljesíteni). Mint később kiderül, az egyik pornóproducer, akit el kéne kapnia, korábbi jó barátja. Masaharu filmje egyszerűen hibátlan: stílusos, vicces, okos; tökéletes szatírája a kispolgári álszeméremnek és az ostoba prüdériának. A színészek zseniálisak, a poénok szintén. 10/9

Night Market Hero – Tajvani komédia egy éjszakai piac dolgozóiról, akiknek politikusokkal összefonódott ingatlancápákkal kell megküzdeniük. Lokális humor, az európai ízlés számára kissé töményen adagolva. Érdekes. 10/6

The Drifters: Hey Suckers!! Here We Come!! – Újabb Masaharu-film, ezúttal ’75-ből. Főhőse egy balfék zsaru, aki lopott gyémántok után nyomoz egy nem kevésbé idióta piti bűnöző segítségével. Krimi, komédia, slapstick minden mennyiségben. 10/8 

Don’t Go Breaking My Heart – Johnnie To úgy döntött, hogy két vérbalettes krimithriller közt legyárt pár romkomot, és jól tette, mert ebből a filmből ítélve nem áll tőle messze a műfaj. A sztori a szokásos: a bájos hősnőnek két férfi (egy érzékenyebb meg egy nem annyira érzékeny macsó) között kell döntenie. To néha egészen ügyes beállításokkal operál. 10/6.5

Romantic Heaven – Nyáltenger Koreából, ami részben a Mennyben játszódik. A rendezővel egy sorban ülve néztem végig a filmet, és csak páratlan önuralmamnak köszönhető, hogy nem sétáltam oda, hogy fejbe rúgjam. 10/3

Bangkok Knockout – Az Ong Bak rendezőjének új opusza! A színészi játék minden korábbinál röhejesebb (gyakorlatilag The Room-színvonal), a sztori ezer sebből vérzik, de kit érdekel, amikor olyan elképesztően zseniális (helyenként már-már szürreális) harcjeleneteket láthatunk az utolsó egy órában, hogy még Tony Jaa sem hiányzik a stáblistáról.

A történettel szerencsére nem molyoltak sokat: adott egy gonosz amerikai, aki egy harcművész-csapatot azzal hiteget, hogy Hollywoodban vállalhatnak kaszkadőrmunkát. Ehelyett elkábítják és egy elhagyott gyártelepre viszik őket, ahol kamerák előtt kell élet-halál harcot vívniuk néhány pszichopatával, mindezt a közvetítést figyelő gazdag külföldiek legnagyobb örömére, akik fogadásokat köthetnek a meccsekre. Felvonul minden stílus a kung fu-tól a muay thai-on át a capoeiráig. A film letöltése megrendelése kötelező mindenkinek, aki az Ong Bakot szerette. 10/7 

Szerda (2. nap)

Games Gamblers Play – Michael Hui klasszikusa ’74-ből, főszerepben két megrögzött szerencsejátékos-szélhámossal (Hui és testvére, Sam alakítják őket), akik különféle kreatív módszerekkel próbálnak meggazdagodni, a tévés vetélkedőktől kezdve a pókeren át a kutyafuttatásokig. Ez volt a ’74-es év legnézettebb hongkongi filmje, nem véletlenül. Egyenetlen, de nagyon szórakoztató. 10/8

The Warlord – Ebben a ’72-es Shaw Brothers filmben Michael Hui egy kínai had- és önkényurat alakít az 1900-as évek első évtizedében. Bár az Asia Laughs-szekcióban szerepelt, csak komoly engedményekkel lehet vígjátéknak nevezni, inkább fekete komédia, de szatíraként talán jobban működik. 10/7

Perfect Wedding – Hongkongi romkom a Szex és New York, a Randiguru és a hasonló amerikai filmek nyomdokain. Hollywood kompatibilis forgatókönyv és rendezés. 10/5

Wandering Home – Tadanobu Asano nagyon szenved, mint hardcore alkoholista, a családja pedig emiatt még jobban szenved. Érzékeny, megható dráma, csak a témában (a szenvedélybetegek nyomorúsága) nem tud sok újat mondani. 10/7

Lead Tombstone – A második nap sikerült végre eljutnom egy pinku film éjszakai vetítésére is, de mint kiderült, ebben a kevésbé ismert ’64-es Koji Wakamatsu-dolgozatban erotika szinte alig van. A történet a klasszikus jakuzafilmek dramaturgiáját követi: a fiatal és öntörvényű Mitsugu piti bűnözőként keresi a kenyerét, amikor egy gengszter a szárnyai alá veszi, hamarosan pedig már a Jakuza végrehajtójaként gyilkolássza az embereket. A „veszett kutya” egyedül a felesége iránt táplál gyengéd érzelmeket, aki nem nagyon tudja, mivel is foglalkozik a férje. Amikor aztán megtudja, a jakuzafőnök kiadja Mitsugunak a parancsot a nő meggyilkolására. A film pont olyan, mint a főhőse: nyers, dühös és kíméletlen. 10/8

Rustling in Bed – Sikerült azért egy igazi pinkut is kifogni: Yuji Tajiri 1999-es filmjében van szex bőven, és nem csak illusztrációként, de a sztori legfontosabb elemeként. Főszereplője egy 28 éves salariwoman (van ilyen kategória is?), aki összeismerkedik a metrón egy gimnazista korú fiúval, az alkalmi szex után pedig próbálnak valami kapcsolatfélét kialakítani, csakhogy, mint később kiderül, összhang csak az ágyban van köztük, igaz, ott elég komoly. 10/7

Csütörtök (3. nap)

Ali Baba & The Moldy Bachelors – A jól ismert arab mese maláj (!) feldolgozása 1961-ből. Bájos és vicces, tele a nézőnek címzett poénokkal, kiszólásokkal. 10/7

Pedicab Driver – Wostry főszerk. lelkemre kötötte, hogy ezt a zseniális Sammo Hung klasszikust nézzem meg, annak ellenére, hogy már láttam korábban, merthogy vásznon azért mégis csak más. És tényleg. A kópia ugyan nem volt tökéletes, de az élmény majdnem. 10/8.5

Operation Tatar – Egy maláj és egy hongkongi vígjáték után mi más következhetett volna, mint egy mongol heistfilm? Menet közben aztán kiderült, hogy csak annyira szajréfilm, amennyire az Üvegtigris akcióthriller. Viszont legalább annyira lokális a humora, miközben nekünk, nem mongoloknak is vicces a főhősök bénázása. Kellemes meglepetés. 10/7

The Showdown – Az I Saw the Devil forgatókönyvírója kipróbálta a rendezést is – nem kellett volna. Mintha a mostanában népszerű koreai telenovellák kardpárbajokkal feldúsított 110 perces verzióját kellett volna végigszenvednem, csak egy kicsivel több melodrámával. 10/4

The Piano in a Factory – Keserédes kínai rögreál-musical nyilvánvaló kelet-európai hatásokkal és egy kis Wes Anderson mellékízzel. 10/8

Foxy Festival – Nagyon szórakoztató koreai erotikus komédia, amely a különféle szexuális devianciákat járja körbe. 10/8.5

Hantu Kak Limah Balik Rumah – Maláj zombikomédiaszerűség, amelynek az első részét a három évvel ezelőtti Udinei fesztiválon a Geekz-különítmény sikeresen végignézte. Én negyed óra után adtam fel. 10/-

Péntek (4. nap)

Belkibolang – Indonéz szkeccsfilm. A nyolcból talán ha két szegmens emlékezetes. 10/4

Cannonball Wedlock – A fesztivál legjobb romkomja (a katalógus szerint screwball comedy) egy élőben is nagyon szimpatikus elsőfilmes japán rendezőtől. Vicces, okos és ami ebben a műfajban nagyon ritka: eredeti karakterekkel dolgozik, plusz nem lehet az első 5 perc után kiszámítani. 10/9

Willain & Widow – Ennek a koreai opusznak is a karakterei jelentették a legnagyobb erősségét: adott egy műkincsvadász, aki beköltözik egy fiatal özvegy házába, hogy megtalálja a néhai férj által elrejtett milliókat érő Ming-korabeli teáscsészét. Az alapötlet ismerős lehet innen, csak ennek a filmnek jóval színvonalasabb a humora. 10/7.5

Aftershock – Feng Xiaogang grandiózus családi melodrámája meglehetősen… melodramatikus, de nem nagyon lehet menekülni a hatása alól. A vetítés alatt hallani lehetett a zsebkendők suhogását. Egyébként ez volt az első IMAX formátumban is vetített kínai film (mármint Kínában), és természetesen megdöntött minden nézettségi és bevételi rekordot (mármint Kínában). Udinében a közönségszavazás győztese lett. 10/8

Here Comes the Bride – Fülöp-szigeteki testcserélős komédia. Az író-rendező, Chris Martinez annyit tett hozzá a műfajhoz, hogy nála nem két ember, hanem egyből öt cserél testet, egy esküvőre menet. Amennyire rühellem a műfajt, annyira nem utáltam a filmet. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy felvezetésként Eugene Domingo, a film egyik szereplője rögtönzött stand up előadást tartott a film előtt. Elmondta például, hogy harmadik világbeli országként a Fülöp-szigetek rengeteg problémával küzd, szegénység, társadalmi feszültségek és a többi, majd megnyugtatott mindenkit, hogy a film ilyesmikkel még véletlenül sem foglalkozik. (Végül a közönségszavazáson ez lett harmadik legnépszerűbb film.) 10/6

The Unjust – „Korrupciós-thriller” – így a katalógus definíciója, és tényleg, ebben a koreai filmben semmi másról nincs szó, mint arról, hogy rohad a rendszer. Az egyik oldalon a rendőrség különleges alakulata áll, akik, hogy megnyugtassák a sorozatgyilkosságok miatt feldühödött közvéleményt, keresnek egy bűnbakot, a másikon meg az ambiciózus ügyész, aki le akarja buktatni a mocskos zsarukat, miközben persze neki is megvannak a piszkos ügyletei. A film legfőbb problémája, hogy egyik karakter sem méltó a néző szimpátiájára / szánalmára, így a hatalmi játszmáknak sincs túl sok tétjük, ráadásul a sztori csavarjait sem éppen könnyű követni. Egy hongkongi rendező ezt jobban megoldotta volna. 10/6

Yakuza Weapon – Az éjféli vetítésre sikerült ezen a napon is egy bődületes baromságot beszervezni. A film a Machine Girl és a hasonló vérbentocsogós durvulatok nyomdokain halad, csak sokkal blődebb. A gyermeteg poénokat kábé 10 percig tudtam tolerálni. 10/-

Szombat (5. nap)

Forever – Szingapúri romkom, amely pszichothrillerként sokkal jobban működött volna. 10/4

Night Fishing – Park Chan-wook rövidfilmje anno azzal került fel a címlapokra, hogy iPhone-nal rögzítették, pedig ez csak parasztvakítás. A film szerencsére nem az. 10/8

Troubleshooter – Egy koreai thriller, amit mintha már láttunk volna kicsit nyugatabbra: egy magánnyomozóként dolgozó egykori zsarut rosszarcú emberek tőrbe csalnak, így egy brutális gyilkosság gyanúsítottjává válik. Később kiderül, hogy most is korrupt politikusok mesterkednek, mint a The Unjustban, ami nem csoda, mert ugyanaz a forgatókönyvíró. Ebben a filmben viszont – szerencsére – nem spórolnak az akció- és üldözési jelenetekkel, néhol egészen hongkongi színvonalú, amit látunk. Korrekt műfaji mozi. 10/7

The Drunkard – Egy alkoholista író mindennapi gyötrelmei a ’60-as évek Hongkongjában, a Wong Kar-wai-t is meginspiráló Liu Yichang önéletrajzi regénye alapján. Csendes, visszafogott, lassú film, ki is lógott a többi közül. 10/6.5

Mindfulness and Murder – Az utolsó napra is jutott egy szokatlan műfaj: a thai Tom Waller filmje igazi, régimódi krimi. Egy buddhista kolostorban játszódik, ahol holtan találnak egy fiatal srácot. A gyilkosság ügyében a rendőrség nem akar nyomozni, ezért az apát azt a szerzetest kéri fel a kutakodásra, aki korábban rendőr volt. Szép lassan kiderül, hogy az elhunyt drogban utazott, de a kolostorban egyéb üzelmek is folynak. Korrekt műfaji mozi ez is, de talán túlságosan is régimódi. 10/6

What Women Want – A fesztivál (egyik) zárófilmjét nagy várakozás előzte meg, utólag nem is nagyon értem, hogy miért. Chen Daming vígjátéka ugyanis feldolgozás, és nem egy kikerülhetetlen klasszikust újráz, hanem a Mel Gibson-Helen Hunt-féle Mi kell a nőnek?-et. A kínai verzió pontosan annyira középszerű és langyos, mint az amerikai eredeti. Andy Launak legalább jól áll a komikusi szerep, Gong Li pedig még mindig gyönyörű. 10/5

Filmek, amelyeket utólag, már itthon pótoltam be:

Bedevilled – Egy koreai thriller, ami akár igazán jó is lehetett volna. Adott egy Szöulban élő harminc körüli banktisztviselő nő, aki pihenésképpen visszalátogat gyerekkora helyszínére, egy apró szigetre. Egykori barátnője még mindig itt él egy agresszív férj és annak nem kevésbé suttyó rokonsága társaságában. A drámának induló történet előbb thrillerbe majd horrorba csap át, a lélektani motivációkat azonban egy kissé didaktikusan mutatja be a rendező. Még ezzel együtt sem érdektelen a film. 10/6.5

The Stool Pigeon - A sablonosabb Fire of Conscience után Dante Lam szerencsére ott folytatta, ahol a Beast Stalkerrel abbahagyta. Beépülős-rendőrös-heistfilmes témakörben nehéz újat kitalálni, nem is sikerült, helyette viszont kapunk egy majdnem hibátlan akcióthrillert szorványos (melo)drámai elemekkel. A katalógus szerzője Ringo Lam nevét emlegeti, jogosan. 10/7.5

Haunters – A korábban Kim Jee-woon és Bong Joon-ho asszisztenseként dolgozó Kim Min-suk gondolt egy okosat, és megcsinálta A sebezhetetlen koreai verzióját. Nem remake-e inkább továbbgondolása Shyamalan-filmjének. Az egyik sarokban a hipnózissal bárkit kesztyűbábbá változtató pszichopata áll, a hős szerepe pedig egy sebezhetetlen, szeméttelepi munkásként tengődő férfinek jut, akire nem hatnak a főgonosz manipulációi. Ötletes képi világ, jól eltalált tempó, kellemesen borongós hangulat és – koreai filmtől szokatlanul – visszafogott humor. A két világ szembenállása annyira nincs megideologizálva, amennyire A sebezhetetlenben, cserébe sokkal akciódúsabb és izgalmasabb a film. Ajánlom bátran. 10/8