“És ha a háborúk kimenetelét a fekvőtámaszok és az üres beszéd döntenék el, Amerika talán soha nem veszítene.”
„Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk”- mondja Tyler a Harcosok klubjában (eredeti megjelenés: 1996), a vén kaporszakállú odafent pedig kapott az alkalmon, hogy bebizonyítsa, igenis van humorérzéke. Alig telt el néhány év, és a soron következő nemzedéknek már nem csak arra volt lehetősége, hogy benzinkutakon meg éttermi konyhákban robotoljon: elmehetett Afganisztánba vagy Irakba, két olyan háborúba, melyek azután jártak a legtöbb áldozattal, hogy elvileg megnyerték őket. S hogy ez a generáció a válságnak se legyen híján, ezzel párhuzamosan ugrásszerűen megnőtt odahaza a vényre felírható/vény nélkül kapható - és bődületes mértékű marketinggel megtámogatott - opioid típusú fájdalomcsillapítók piaca. Az opiát-krízis a huszonegyedik században eddig több mint kétszázezer ember életét követelte, és mind a halálos áldozatok, mind az OxyContin és társai által megnyomorított függők között felülreprezentáltak a háborús veteránok – az olyanok, mint például Nico Walker.
Walker húszévesen egészségügyi szakszolgálatosként húzott le egy évet Irakban, hogy aztán hazatérve, egyebek között a nem megfelelően kezelt poszttraumás stressz szindrómája következtében is heroinfüggővé váljon. A cuccozás miatt fellépő állandó pénzzavar vezetett odáig, hogy 2010-11 között kirabolt tíz bankot Cleveland környékén, és amikor 2011-ben aztán lekapcsolták, tizenegy évre leültették, amiből nyolcat le is töltött. A rács mögött látott neki, hogy kiírja magából mindazt, amin keresztülment - és a csillagzatok szerencsés együttállása következtében így született meg a Kopasz (eredetiben: Cherry, ami kábé ugyanazt jelenti az ottani katonai szlengben).
Lehet, hogy az élet írja a legjobb történeteket, de szerkesztőnek eléggé csapnivaló. Legyenek bár mégoly különleges mozzanatok is a fő cselekményszálban, a sztori nagy része akkor is érdektelen töltelék, a csavarok és a dialógusok is sokkal kevésbé frappánsak és egyáltalán, mivel a világ folyamatosan bomló rendje legfeljebb pillanatokra áll helyre (elvileg ez lenne az a bizonyos boldogság, ami után sóvárogva annyi tintát meg hangjegyet vesztegetett el az emberiség) így a nyers végeredmény százból kilencvenkilencszer alkalmatlan rá, hogy a mindenkori befogadó legalább megközelítőleg olyan szintű katarzisra leljen benne, mint egy évszázados szájhagyomány által vagy egy professzionális szerző által tökéletesre csiszolt mesében. És akkor még nem is beszéltünk a hősökről, akikről hallani akarunk: maradjunk annyiban, hogy a világ nem a Rosencrantzokra és a Guildensternekre, hanem a Hamletekre (és hogy picit hazabeszéljek, Hamlet atyjának szellemére) kíváncsi.
Egyetlen kivétel van a fő szabály alól: ha a mesélő elég tehetséges hozzá, akkor erényt kovácsolhat a való életre olyannyira jellemző, kicsit sárga, kicsit savanyú diszharmóniából is. Ekkor - és csak ekkor - elnézzük neki akár azt is, hogy a mondandója a semmiből indul és a semmibe tart, hogy magasról tesz a karakterfejlődésre, (ha például a főhős szart se tanul, pedig van neki saját kára bőven), és nem hogy hepiendje vagy tanulsága, de rendes lezárása sincs. A rengeteg világmegmentés után kifejezetten jól esett egy olyan srácról olvasni, akinek saját magát sem sikerült megmentenie.
“Cecco őrvezető és Greenwald szakszolgálatos egész éjszaka az elsősegélynyújtó helyen hevert. Várták, hogy reggel Bagdadba vigye őket egy Blackhawk. Bagdadból Kuwaitba, Kuwaitból Németországba, Németországból az USA-ba. A koporsókat majd valahol útközben megkapják.”
A Kopasz afféle hiányzó láncszem a narratív törzsfejlődésben a napló és a hagyományos regény között. Hangvételében közel áll a téma egy másik bestselleréhez, a Billy Lynn hosszú félidei sétájához, de míg amaz klasszikus módon építkező és metronóm-pontossággal szerkesztett, fél szemmel már a könnyű adaptálhatóságra kacsingató fikció (amelyhez Ben Fountain saját emlékek híján visszaemlékezésekből, doku-regényekből meg színes magazinok riportjaiból szedte össze az anyagot), emebben egészen jól el van rejtve a szerkesztő keze nyoma: az előbbiben érezni, hogy a narrátor végső soron mégiscsak elmeséli, míg az utóbbiban egyszerűen csak elmondja a történteket. Nem érdemes összevetni a régi nagyokkal sem, akik első kézből szereztek tapasztalatokat: Heller, Mailer és Vonnegut már mesterei voltak az írásnak, amikor a 22-es csapdája, az Ötös számú vágóhíd vagy a Meztelenek és holtak született, a Kopasz felett bábáskodó kiadó emberei ugyanakkor jó érzékkel vették észre, hogy a szövegnek éppen a legfontosabb hátránya, az író viszonylagos kiforratlansága a legnagyobb előnye – egész egyszerűen azért, mert nyers őszinteséggel hat.
Csalódni fog tehát, aki tehát klasszikus történetvezetésre számít – oknak és okozatnak itt nincs különösebben jelentősége, a dolgok leginkább csak megtörténnek (még egy pont az életszerűségnek), és Walker ehhez illő tárgyilagossággal vezet bennünket át a kiképzésen, az Irakban töltött éven (több mint 250 bevetés), majd a hazatérést követő mélyrepülésen. Ritmusában Bret Easton Ellis szövegeire hasonlít, de nagyon fontos különbség, hogy Walkernek van humora - cinikus és sötét, olykor kevesebb, olykor több valódi, száz százalékig tiszta és a szerkesztő által ki nem gyomlált fél-és egymondatnyi mélységes önsajnálattal, de ez is csak az őszinteség érzetét erősíti. Amit pedig nem is várnánk az az, hogy a szöveg legmeglepőbb helyeken képes líraivá lágyulni a - főként a háborús dialógusokban burjánzó – rengeteg „baszdmeg”, „geci” meg a többi trágárság között. Mindez jó néhány esetben szinte észrevétlenül simul össze a háború horrorjával: annál a két oldalnál például, amikor a szereplők egy felrobbantott Humvee-ből kanalazzák ki – és ez szó szerint értendő– a bajtársaikat, nem nagyon olvastam erősebb két oldalt mostanában, és Walker olykor tizenkilencre is képes lapot húzni azzal, hogy egy eleve visszatetsző jelenet hatását még tovább spilázza.
„Az őrmester tovább ütötte a gyereket. Eltökélte hogy egy darabig üti, és úgy is tett. Semmi értelme nem volt, mert halottakat kerestünk. Meghaltak, és fölmentek az internetre. Oda mennek fel manapság az emberek, ha meghalnak. Legalábbis ha így halnak meg.”
Hiába tudjuk Vonnegut óta, hogy „így megy ez”, az iraki hétköznapok leírásában mégis a dolgok magától értetődő természetessége a legmellbevágóbb: hogy komputertisztító sűrített levegővel is lehet szipuzni, ha épp elfogynak az otthonról csempészett drogok, hogy egerekkel is lehet halálpornót forgatni, csak némi zippo-folyadék meg öngyújtó kell hozzá, és persze az, hogy milyen féltett kinccsé válhat egy hadosztályról hadosztályra örökített Bangbus-epizód.
A Kopasz forma szerint hat részre tagolódik, de ha a pár tíz oldalas felvezetés-szerűséget nem számítom, igazából kétosztatú: a seregben töltött időket a leszerelést követő junkie-pornó követi. „Sohasem voltam 12 óránál messzebb a teljes összeomlástól” –írja egy helyütt Walker, és ezt a tételt a narratíva is visszatükrözi. Ez a nem több rövid, és ha őszinték akarunk lenni, meglehetősen monoton szkeccsek füzérénél, amelyek mindegyikének ugyanaz áll a középpontjában: a soron következő adag megszerzése. A narrátorhoz meg a többi, majdnem kivétel nélkül kispályás dílerekből álló karakterhez képest Renton, Spud meg a többi leithi csóka úgyszólván idealizált hősök, és az sem túl hízelgő, ahogy Walker a regényen végighúzódó szerelmi szálat ábrázolja – mondjuk nehéz is lett volna romanticizálni egy olyan kapcsolatot, ahol a felek óvakodnak egymáshoz bújni a közös szenvedéllyel együtt járó rugdosás, izzadás meg hányás miatt. Walker is elmondhatná azt, amit a Harcosok klubja szerzője, ti. hogy a műve az igékre épül, és nem a melléknevekre - nem bonyolódik mélyenszántó lélektani fejtegetésekbe, kevés szóval is erős képeket teremt, és ha nem is szórja úgy a poénokat, mint Palahniuk, azok ütni hasonlóképpen ütnek.
“Én csak egyetlen dologtól féltem az életben, hogy nem tudok heroint vásárolni.”
Nem hiszem, hogy lenne középút: a Kopaszt vagy imádni, vagy utálni fogod: én nyilvánvalóan az előbbiek táborába tartozom. Hosszas töprengés után sem tudnék ugyanakkor állást foglalni a kérdésben, hogy Walker képes lesz-e megismételni ezt a teljesítményt, és nagyobb mértékben a képzeletére támaszkodva is legalább valami megközelítőleg hasonló minőséget letenni az asztalra. Nem lenne rossz, ha így történne.
Eredeti cím: Cherry, fordította: Mesterházi Mónika
Libri, 2019, 356 oldal
