„Where you gonna go? Where you gonna run? Where you gonna hide? Nowhere... 'cause there's no one like you left.”
Képzeld el, hogy elszunyókálsz a kádban, és arra ébredsz, hogy amíg aludtál, gusztustalan csápok kúsztak be az orrodba, szádba, füledbe, majd a beszakadó tetőn át rád zuhan önmagad még nem teljesen kifejlett és nem teljesen élő, bizarr, torzszülött-szerű másolata – és ez még csak a kezdet. A Testrablók (Body Snatchers, 1993) játékidejének közepe felé van ez a közel tízperces szekvencia, amelynek fürdőszobai rémálma minden túlzás nélkül a Psycho kollektív tudatba égett borzalmához mérhető. Aztán: a mostohaanya hátborzongatóan, sőt nem e világian higgadt, racionális szavai, az apa ágya alól előrántott, aszott és gusztustalan, de ebben a nyomorult állapotában is élni akaró fél-lény és az egész környéket az áldozatokra uszító, velőtrázó sikoly. A kád magányából a fejvesztett menekülésbe lépésről lépésre, folyamatos és mesteri fokozással – mindez a 90-es évek egyik legjobb horrorjelenetévé áll össze.
A szerzői filmes Abel Ferrara, alig egy évvel magnum opusa, a Mocskos zsaru után olyan színtiszta, a legzsigeribb szinten működő zsánerfilmet csinált (egyértelműen a leghorrorosabbat a Testrablók-adaptációk közül), ami a műfaj nagy öregjeinek is becsületére vált volna.
Jack Finney eredeti regénye és annak első, 1956-os adaptációja a kisvárosi életformába robbantotta bele az embereket tökéletes, de érzéketlen másolatokra cserélő növény/spóraalapú földönkívüliek invázióját, az 1978-as verzió a nagyvárosok apátiájába helyezte át a sztorit, az 1993-as változat pedig a maga ravasz módján még az eredetihez képest is visszavesz a helyszín kiterjedtségéből, és egy amerikai katonai bázis szubkultúrájába zárja a cselekményt. Ami természetesen óriási, egyben magától értetődő ötlet: ugyan hol terjedhetne észrevétlenebbül az érzelemmentes idegenek „vírusa”, ha nem egy szigorú és merev szabályokba szervezett, konformizmusra épülő hierarchikus rendszerben?
Ferrara és tekintélyes írógárdája (köztük olyan horrorlegendák, mint Larry Cohen vagy Stuart Gordon, aki eredetileg rendezte is volna a filmet) másik újítása, hogy egy tinédzser lányt helyez az események középpontjába (elvégre ekkorra már rég meghonosodott a műfajban ’70-es évek végének „final girl” toposza), ami egy újabb tematikai kerettel szolgál. Marti (Gabrielle Anwer) családja ugyanis, ha nem is az azonnali katasztrófa peremén tántorog, jól láthatóan diszfunkcionális – és a film elején már mind a család, mind a katonai bázis, a család új, ideiglenes otthona is szétesőben van. Az okok persze különbözőek, de egyfelé mutatnak: nincs menekvés, nincs biztonság, nincs megnyugvás, a lány épp úgy ki van téve a család működésképtelenségének, mint a tágabb értelemben vett otthon, a katonai bázis összeomlásának – nem maradt se kis, se nagy társadalmi egység, ahová vissza lehetne vonulni.
A fentebb említett fürdőszobás jelenet azért is olyan vérfagyasztóan hatásos, mert egyszerre ér benne össze és csúcspontra a drámai és a horrorszál, melyek onnantól kezdve elválaszthatatlanok egymástól.
Ferrara döntött kameraszögekkel, okos beállításokkal, sötét, szűrt képekkel és kontrasztokkal szűkíti a teret és fokozza a paranoiát. A katonák ábrázolása különösen ravasz, ugyanis a tompa megvilágításban, árnyékokban fényképezett, individualitásnak a legalapvetőbb jegyeit sem mutató alakokról kezdettől fogva nehéz eldönteni, önmaguk még, vagy eredeti, szétbomlott testüket már elvitte a kukásautó, és földönkívüli másolatok léptek a helyükre. Ez alól csak a Marti szövetségesévé váló lázadó pilóta, a gyanakvó tábori orvos (Forest Whitaker) és az első ránézésre is a főgeci szerepét betöltő tábornok (R. Lee Ermey) a kivételek. És végül természetesen csak azok maradnak, akik eleve kívülállók voltak a maguk közegében – egy széthullásra váró családban vagy egy hierarchikus katonai berendezkedésben. Ahogy a Testrablók támadása minden verziójában: a társadalmi egységek lebomlanak, és nem menedékként, hanem veszélyforrásként szolgálnak.
Sajnos a Testrablók legvége a harci helikopter logikai szempontból is kissé problémás bosszúhadjáratával hasonlóan utánragasztottnak tűnik, mint az ’56-os verzió stúdiónyomásra leforgatott keretes szerkezete: olcsó és hiteltelennek érződő kiút egy túlságosan is jól felépített rémálomból. Kivéve, hogy ott van az az utolsó snitt a leszálló helikoptert érzelemmentesen (hogy máshogy?) irányító katonáról, a mostohaanya hideglelős monológjának megidézésével („Where you gonna go?”). Vagyis talán mégsem minden az, aminek látszik. A paranoia nem tágít…