A Joss Whedon által rendezésre kerülő The Avengers, avagy a Bosszú Angyalai képregény feldolgozásának munkálatai, még nem kezdődtek meg, de egy kreatív matéria már felütötte az interneten a fejét. Ez nem más, mint a film előzetesének egy 50'-es évekbeli hangulatba ágyazott, különböző filmekből összevágott, remekül feliratozott szösszenet, mely egyfajta fricskaként is felfogható a Comic-Con-on bemutatottal szemben. Ugyebár a forgatás még meg sem kezdődött, az elvakult rajongókat azért ki kellett engesztelni valamivel, ami végül egy remekül narrált, de egy képkockát sem mutató előzetes lett. A trailer-re akár egy játék is felépíthető lenne, ki hány filmet ismer fel az összevágásból, a klasszikusok kedvelői persze előnyben.
Szellemek, vámpírok, vérfarkasok, démonok és angyalok, klasszikus rock muzsika, a világ legmenőbb autója és egy testvérpár, aki megküzd bármilyen természetfeletti lénnyel, legyen az akár az Apokalipszis valamely lovasa vagy maga Lucifer. Öt év telt el azóta, hogy a Winchester fivérek bosszúhadjáratot indítottak minden ellen, ami nem evilági, az eltelt idő alatt pedig, bámulatos fejlődésen esett át a sorozat, mind a karaktereket, mind a történetet nézve. A monster of the week alapkoncepciótól eljutottunk egy évadokon átívelő, nagyszabású történetszálig, mely dramaturgiai szempontból néhány logikai bukfencet nem számítva minden idők egyik legjobb sorozatává tette az Odaátot.
A történet két főszereplője, Sam és Dean Winchester, még gyerekkorukban elveszítik anyjukat, kinek haláláról később kiderül, hogy egy démon okozta és ez apjukat végérvényesen megváltoztatja. Egész életét arra teszi fel, hogy megtalálja felesége gyilkosát, átgázolva közben válogatás nélkül bármely természetfeletti lényen. Az autószerelőből avanzsált démonvadász apuka gyermekeit is hasonló szellemben neveli fel, és mire a fiúk férfivá érnek, kiismerik a „vadászat” csínját-bínját. Sam(Jared Padaleczki), a kisebbik testvér, egyfajta fekete bárány a családban, normális életet szeretne élni, egyetemre járni, családot alapítani. A több éve tartó eredménytelen kutatás anyjuk gyilkosa után, meghozza az eredményt. Sam elszakad apjától és fivérétől, hogy saját életet kezdjen. Az első évadban berobbanunk, a sztori közepébe, Sam felfogása megváltozni látszik, ahogy barátnője, anyjához hasonló körülmények között távozik az élők sorából, és testvére Dean(Jensen Ackles) is felkeresi azzal, hogy apjuk eltűnt. Ezután kezdetét veszi apjuk felkeresése, mely igazából pár részben kap csak nagyobb hangsúlyt, inkább a különböző szörnyek likvidálása kerül előtérbe.
A sorozat folyamán számos mitológiai lénnyel találkozhatunk, a készítők rengeteget merítettek az amerikai babonákból, később aztán más nemzetek hiedelemvilága is képviselteti magát. Persze mindnek megvan a saját ellenszere, a szellemekre ott a só és a kőpor, a vámpírokra az ezüst, és így tovább. Elpusztításuk sem olyan egyszerű, mint hinnénk, egyes lények teljes elpusztításához külön rituálé szükséges, másoknak elég ha elégetjük földi maradványaikat. A készítők a sötét, komor hangulatot próbálják ellensúlyozni, a testvérpár vicces civódásaival, egymás ugratásával, melyek rendkívül szórakoztató perceket okozhatnak nekünk, az egyes részek során.
Az első két évad során is, rengeteget fejlődött a sorozat, az igazi sikert mégis a gnoszticizmus remek felhasználása hozta el. A démonok mellett helyet kapnak az angyalok is, eközben pedig, egy sokkal mélyebb, többszálú történet bontakozik ki. A Menny és Pokol örök harca, az emberek helye az ilyesfajta erőviszonyok között, és az Apokalipszis eljövetele elleni hiábavaló küzdelem témai mellett, még mindig képes volt a Supernatural, emberközpontú maradni. A hangulatfokozó harmadik évad után elénk tárul egy lenyűgöző, részleteibe menően is tökéletes negyedik évad, amely képes volt egy magasabb szintre emelni, a televíziós szórakoztatást.
Ebben az évadban, már alig kapunk olyan részeket, mely egy-egy szörnnyel foglalkozna, ehelyett egy összefüggő, csavarokban bővelkedő, erősen szerializált sorozatra kezd hasonlítani az Odaát, ami végig csak előnyére válik természetesen. Mindezek során, egyre jobban fókuszálnak a két fivér lelki vívódására az egyre nagyobb távolságra, ami közöttük leledzik. Ez egyfajta előfutára is, az izgalmas végkifejletnek, mely megpróbálja belénk sulykolni, a predesztináció elkerülhetetlen voltát. Az ötödik évad ennek ellenére, nem hozza a várt minőséget, mintha kifogytak volna a készítők az ötletekből, ők maguk sem tudnák, mi fog kisülni ebből. Visszatérünk a megszokott formátumhoz, a heti egy szörny, sajnos már nem tudja kielégíteni a rajongókat, akik körmüket rágva várják, hogy feloldják végre, az addig felgyülemlett feszültséget. Sajnos elég későn kapják magukat össze az írók, mely rá is nyomja a bélyegét a történet lezárására, mely igen nagy kapkodás közepette történik meg. Mégis az évad egészét tekintve, ezek a részek idézik leginkább a negyedik évados hangulatot, és összecsapott volta ellenére, méltó befejezéshez jut a sorozat.
Eric Kripke, a széria showrunner-e, beírta magát azon kevesek közé, a sorozatgyártás történetében, akik képesek voltak egy történetet végigvinni, majd lezárni azt. Az alacsony költségvetés ellenére, egy olyan sorozatot tett le az asztalra, amely bőven megállja helyét, a nagyobb network tévék sorozataival szemben is. Az általa és Robert Singer által írt részek, mind ínyencségek voltak az Odaát történetében. Sajnos, ezután az évad után, Kripke leköszönt, és a végig mögötte álló, Sera Gamble veszi át helyét. A rajongókat megosztotta a tény, hogy lesz hatodik évad, hiszen nem így volt eltervezve, a kerek történet sem erre utalt, az utolsó rész cliffhanger-e is erőltetettnek tűnt. Mindenesetre a sorozat univerzuma még bővítésre szorul, egy újabb cselekményszál akár javára is válhat, és az előzetes hírek szerint, mindkettőben lesz részünk, az eljövendő évad során.
A mű ifjúsági regény volta ne tévesszen meg senkit sem. A Sosehol és az Anansi fiúk után Gaiman ismét egy olyan könyvvel hozakodott elő, amely bármely korosztály olvasóit maradandó élménnyel ajándékozhatja meg. Ennek ellenére kissé erősnek érzem ezt a műfaji besorolást. Az olyan felütések miatt, mint a „Volt egy kéz a sötétben, és ez a kéz egy kést markolt”, nem feltétlenül gondolhatja azt az ember, hogy megfelelő olvasmány lenne eme könyv, egy tízéves számára.
Tovább megyek, még ha el is olvassa egy tízéves forma kölyök ezt a könyvet, csupán egy kalandregénynek éli meg, a mögöttes tartalom viszont mindenképp elveszik számára. A felnőtt olvasók ezzel szemben nem csak gyermeki énjüknek biztosítanak szellemi táplálékot, hanem felfedezhetik maguknak azon apróságokat, melyek fölött a kisebbek szeme elsiklik. Gaiman nem titkolja, hogy az ötlet nem eredeti, sőt, a köszönetnyilvánítás során első helyen fejezi ki háláját, Rudyard Kipling-nek és művének, A dzsungel könyvének. Ugyanis már az alaptörténetet hallván egyből vonható a párhuzam a két regény között.
A temető könyve főhősét, Senki Owens-t azonban,farkasok helyett holtak szellemei nevelik fel. A fiú még csak másfél éves, amikor családját lemészárolják, ő pedig csak a véletlen szerencsének köszönheti az életét. Egy temetőbe kerül, ahol a szellemeknek megesik rajta a szívük, befogadják, és a maguk módján próbálják felnevelni. Az egyetlen probléma, hogy a holtak nem hagyhatják el a temetőt, így nem szerezhetnek ételt sem a fiúnak, ebben válik segítségére Silas, az egyetlen se nem holt, se nem élő lakója a temetőnek. A könyv folyamán megismerkedhetünk a temető lakóival, akik a történelem legkülönbözőbb szegleteiből származnak, és mindegyikük bogaras valamilyen formában, valamint nyomon követhetjük, ahogy főhősünk felcseperedik, és örök kíváncsi természete miatt folyton bajba keveredik.
Senki Owenst, bár életútja rögösebbnek tűnik mint más korabeli srácoké, idővel ugyanazon problémák kezdik gyötörni, és kortársaival hasonló életszituációkkal kell megküzdenie, persze mindezt egy teljesen más köntösben. A könyvben található fejezetek akár egyedülálló novellákként is kezelhetőek, hiszen mind egy-egy külön életkort feszegetnek, mint újabb stádiumát a felnőtté válásnak. A beilleszkedés hiánya, a hovatartozás kérdése egyre inkább foglalkoztatja az idősödő srácot, aki nem érti a kinti világot, viszont otthonosan mozog a holtak között.
Ahogy azt már jól megszokhattuk a Gaiman könyveknél, ismét kezd kibontakozni előttünk egy világ, ami tele van furcsábbnál furcsább misztikus lényekkel, melyek természete már kevesebb elrugaszkodást mutat a valóságtól. A sötét, komor atmoszférát hivatott ellensúlyozni a gyermeki báj, a sokszor humoros elbeszélésmód és a karakterek tudatos eltúlzása. Számomra talán a legmegkapóbb szereplő az „emberi” kőszikla, Silas. Misztikus és távolságtartó volta ellenére is egy szerethető karakter, aki sokkal inkább apafigura Senki számára, mint az őt befogadó házaspár férfi tagja. A műben fontos szerepe van Neil Gaiman apává válásának, nem csak mint ihlető tényezőnek, de mint önvallomásnak is a gyermeknevelés nehézségeiről.
A történet a gördülékenységével és szerethető karaktereivel bárkit elvarázsol, főszereplőjével pedig könnyen azonosulni tudnak azok is, akik kinőttek már a gyerekkorból. Emellett szeretném még elmondani, ahogy sokan mások is megtették előttem, hogy igazán hiányolok már egy komolyabb lélegzetvételű regényt az írótól, amire sajnos az Amerikai istenek óta nem volt példa. Bár ebben a regényben is megvan a potenciál, mégis megáll egy bizonyos ponton, és nem merészkedik tovább.
Mint már fentebb említettem, ismét egy minden korosztály számára élvezhető regényt tett le az asztalra az író, amiben újfent megcsillogtatja mesélői tehetségét. Az oldalak csak fogynak, a végén pedig ágyunkon elnyúlva, gondolatainkba süppedve, szomorúan konstatáljuk, hogy vissza kell térnünk mindennapi életünkbe.
Kiadó: Agave Kiadás éve: 2010 Fordította: Pék Zoltán Eredeti cím: The Graveyard Book Oldalszám: 277 oldal
Megérkezett a teljes előzetes a Harry Potter befejező részéhez, ugyanis kettébontják a történetet a hosszúsága és a bővebb kifejtés végett. Az előző két részt is jegyző David Yates ül a rendezői székben, az effektekkel minden rendben lesz, a sztorit meg ismerjük, nagyon befolyásolni nem tudják.
A vámpírok mindig is szerves részét képezték a fantasztikus irodalomnak, rengeteg alkotót ihlettek, akik néha hasonló, néha teljesen különböző módon interpretálták mindezt műveikben. A Nosferatun és Anne Rice klasszikusain át eljuthatunk a modern vámpírtörténetekig, ahol már egy jól kitaposott út áll a szerzők rendelkezésére és rajtuk múlik, hogyan használják ezt fel. Mindig megvan a hátulütője annak, ha valaki nagyon elrugaszkodik a hagyományoktól, hiszen az ilyen szerzeményeket, nehéz leerőszakolni a műértők torkán. Az ilyesfajta témában készülő alkotások mindig meg fogják osztani a nézőket, de ha megpróbálunk egy kicsit elvonatkoztatni és kevésbé konzervatívnak lenni, máris igazi gyöngyszemekre lelhetünk a modern alkotások között.
A True Blood Charlaine Harris nagysikerű kötetein alapul, és egy remek példája annak, miképpen lehet egy nagyszerű regényt tv-képernyőre vinni. Többek között ezen sorozatnál is érzékelhető, hogy az HBO feltámadt hamvaiból, amihez csak nyúlnak, arannyá válik a kezükben. Ezt a második reneszánszot erősíti az is, hogy nem csak rajongók népes táborára lelt a True Blood a kábeladó berkeiben, hanem 2008-2009-ben több díjat is besöpört, mint az Emmy és a Golden Globe, a kritikusok pedig zabálták, mint kedélyállapotfokozót szokás pszichedelikus koncertek előtt. A második évad végére, 4 millió nézőt számláló produkció nem véletlenül lett oly sikeres. Alan Ball, akinek olyan művek fűződnek a nevéhez, mint az Amerikai szépség vagy a Sírhant művek, nagyszerű módon nyúlt hozzá a már meglévő történethez és művészi magasságokba emelte a nézők képernyőhöz ragasztását. Gondolok itt a gondos odafigyeléssel kidolgozott cliffhangerek-re, amik mellett szinte lehetetlen elmenni. Magába szippant, nem enged, és amikor már úgy gondolod, neked semmi sem okozhat meglepetést, vesz a történet egy 180 fokos fordulatot, te pedig vakargathatod az állad, amíg ismét le nem nyugszanak a kedélyek.
A sztoriról röviden: japán tudósoknak szintetikus vért sikerült előállítaniuk, ami végre meghozta a lehetőséget a vámpíroknak, hogy több évezred múltán megmutassák magukat a nyilvánosságnak. Külön szakszervezetük van, embereik a kormányban és feltett szándékuk, hogy kivívják a teljes egyenjogúságot. A történet, egyLouisiana-ikisvárosban játszódik, Bon Temps-ban, ami önmagában megalapozza a déli, forró és fülledt atmoszféráját a sorozatnak. Főhősünk, Sookie Stackhouse (Anna Paquin), különleges képesség birtokában van, azonban ő sem tudja miért, hiszen ezen kívül nincs benne semmi különönleges. Egy kocsmában pincérnő, van egy idióta öccse, egy nap viszont fenekestül felfordul az élete azzal, hogy beleszeret egy vámpírba. Bill Compton (Stephen Moyer), aki egy 140 éves individualista vámpír, hasonló vonzalmat érez a lány iránt, ám az ilyesfajta kapcsolatok mindig is problémákat szültek.
A dolog persze nem ilyen egyszerű, rengeteg fogaskerék zakatol a háttérben és a történet nem is túl lassú, de nem is túl gyors folydogálásával, egyre kidolgozottabb univerzumban találjuk magunkat. A vámpírok mellett feltűnnek alakváltók, vérfarkasok, maenadok és kezd kibontakozni a vámpír konklávé is, lassan teljes képet kaphatunk, sajátos hierarchiájukról.
Az egyedi karakterek, a feszes történetvezetés, az itt-ott elejtett információmorzsákkal való játszadozás, mind-mind a sorozat nagyszerűsége mellett szólnak. A vér és az erotika naturalista megjelenítése, nem pusztán szenzációhajhász, de abban is biztos vagyok, hogy jelentős része van, a siker övezte sorozatban. Tipikusan olyan szórakozás ez, amit az HBO pofiljára találtak ki, mesterien ötvözve a nézők idegein való táncolást az egyéni karakterek drámájával. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok róni a sorozattal szemben, a kezdetben idegesítő akcentus, amellyel gondolom próbálták autentikusabbá tenni a sorozatot, de ehhez is hamar hozzá lehet szokni, a végén már fel sem tűnt. Amit még ki szerettem volna emelni az a főcím. Ennél profibb összevágással, ami ennyire visszaadta volna az adott sorozat hangulatát, nem nagyon lehet találkozni.
Nyári sorozat lévén, az év közbeni promózás, nagyon fontos, de a True Blood készítői még ezt is a tökélyre voltak képesek fejleszteni. A 3. évad premierjét megelőzően, poszterek, kisfilmek és trailerek garmadája látott napvilágot, remekül kihasználva ezzel, a napjainkban oly megszokott, hype effektust. A mostani évad, a múlt héten startolt, szerettem volna egy összegzővel kezdeni és becserkészni eme sorozatot a geekblog sűrűjébe, hamarosan pedig jelentkezem a harmadik évad első részének kritikájával.
Cristopher Nolan már bizonyított a The Dark Knight-tal, most Leonardo DiCaprio-val készít egy olyan filmet, ami elkalauzol bennünket a tudatalattinkba, és nagyrészt az álmokban játszódik. Az eddigi előzetesektől eldobtam az agyam, a mostani a karaktereket hivatott bemutatni 2 percben. Szerencsénkre nem kell már sokat várnunk rá. Hazai bemutató: 2010 júl. 22.
A jelenleg futó, amerikai sorozatok közül kettő van, ami kifejezetten geek-ekkel foglalkozik, és ilyen értelemben elsődleges célközönsége is mi vagyunk. Az egyik a CBS műsorán futó, Smart is The New Sexy mondattal fémjelzett szituációs komédia, a The Big Bang Theory (nálunk Agymenők), a másik az NBC talán egyetlen valamirevaló sorozata, a Chuck. Utóbbit szeretném most bővebben kifejteni, de a fizikusok is sorra fognak kerülni a közeljövőben. Az archívumot lapozgatva rátaláltam, Beyonder kolléga egy pilotkritikájára, amiben egy nem túl optimista felhangot véltem felfedezni, mind a sorozat jövőjét, mind a koncepcióját illetően. Be kell valljam, ha annak idején nekem is a pilotról kellett volna írnom, hasonlóan vélekedtem volna.
Szerencsére az azóta eltelt 3 év alatt minden gyermekbetegségét levetkezve, a legszórakoztatóbb network tévés sorozattá nőtte ki magát. Az akció és vígjáték óvatos elegyítésére apelláló, geek központú sorozatban mindkét műfaj szerelmesei megtalálhatják a számukra tetsző elemeket és azoknak sem kell csalódniuk, akik a kütyük megszállotjai vagy odavannak az "arculcsapós" fordulatokért.
Az elején tényleg nehezen, döcögve indult be a gépezet, nem jutottunk egyről a kettőre, a részek csak teltek és teltek, míg úgy nem látszott, semmi sem mentheti meg a sorozatot az első évad utáni kaszától. Aztán egy csapásra megváltozott az atmoszféra. A párbeszédek és a poénok sokkal gördülékenyebbé váltak, a készítők pedig elkezdték erősen szerializálttá változtatni az addig procedurális sorozatot.
A történetről röviden: főhősünk Chuck (Zachary Levi), a Buy More-ban dolgozik, mint számítástechnikai eladó, ő a Nerd Herd részleg vezetője. Az élete félresiklott, az egyetemet nem tudta befejezni, ambíciója nincs, van egy nővére, aki folyton noszogatja, hogy szedje már össze magát és kezdjen valamit az életével. Chuck kiköpött mása Morgan (aki egyben a legjobb barátja is), együtt dolgozik vele a Buy More-ban egy nagy rakás idiótával egyetemben. Egy nap Chuck kap egy furcsa e-mailt, amiről később kiderül, hogy a CIA teljes adatbázisát tartalmazta képek formájában és mindez "bekerül" az agyába, ahonnan bármikor bevillanhat, ha valamihez kapcsolódót lát. A tengernyi szupertitkos információval a fejében hősünk élete fenekestül felfordul, hiszen azonnal rátalál a CIA és az NSA egy-egy ügynöke, akik kezdetben természetesen likvidálni akarják. Döntésüket az változtatja meg, hogy az adatbázis elpusztult, így Chuck az egyetlen, akinél/akiben fellelhetőek a nemzetbiztonsági adatok.
A kezdeti likvidálási akció végül kényszermegoldással zárul, így Chuck kap egy-egy testőrt, mindkét ügynökségről. A CIA részéről, egy szemrevaló hölgyeményt, Sarah Walker-t, (Yvonne Strahovski), míg az NSA-től az örökké mogorva, kívülről kegyetlennek tűnő ex-zsoldost, John Casey-t, (Adam Baldwin). A kezdeti örökös védelem, később átalakul csapatmunkává és Chuck egyre jobban beletanul abba, milyen is egy kém élete, persze teszi mindezt a maga bugyuta módján.
Ha mindössze ennyi lenne a sorozat, sose váltam volna megszállottjává, a különböző mellékszereplők azok, akik igazán színessé és szórakoztatóvá teszik számunkra ezt a heti 40 percet. Chuck nővérének vőlegénye, Devon „Captain Awesome” Woodcomb, (Ryan McPartlin), a Buy More vezetője, az örökös fánkzabáló Big Mike (Mark Cristopher Lawrence) és a Jeffster duó hétről hétre szállítja nekünk a poénokat. A második, de főleg a harmadik évad már sokkal komolyabb hangvételűre sikeredett, emellett iszonyatos cliffhangerek jellemzik majdnem végig, ezért szeretnék tartózkodni a mélyebb elemzéstől és meghagynám ezt a kritikát egyfajta ajánlónak.
Iszonyatos fejlődésen esett keresztül a Chuck, ez nagyban látszik a karaktereken és a történetszálak mesteri kezelésén, mindazonáltal a könnyed, laza hangvétel minden egyes alkalommal mosolygásra ad okot, valahányszor látja az ember.
A minősíthetetlen második rész és a Megan Fox körüli botrány után elindult a Transformers 3 forgatása. Egy lesifotós kapta lencsevégre az alábbi képeket, az egyiken történik is valami (irgalmatlan mosoly a marine arcán, mondjuk én is vigyorognék egy akkora puskával a vállamon), a másik képen pedig sikerült lekapnia a Fox kisasszonyt helyettesítő eyecandy-t, a Victoria's Secret modelljét, Rosie Huntington-Whiteley-t.
Aaron Schoenke írta és rendezte, valamint állta a 27.000 dollárra rúgó költségeket, mégis elenyészőnek tűnik ez a pénzmennyiség az alábbi, valamivel több, mint 30 percet látván, hiszen egy lenyűgöző korban élünk, ahol ilyenre és ehhez hasonlókra képesek a sima HD-kamerák. A film hivatalosan július 18-ig tekinthető meg streamelve, utána gondolom, csak fizetős csatornákon lesz elérhető. A tovább után a teljes szinopszis olvasható, alatta pedig megtekinthető a film.
"When the Joker escapes from Arkham and murders the parents of a young boy, Batman recalls the pain of losing his own parents as a child. He is pushed past his limits to the point where his focus becomes revenge on all who stand in his way, including many of Gotham’s underworld. Finally, Batman is forced to look at the psychological profile of his own mind and accept the consequences of his life to find resolve."
Iszonyatos a hype M. Night Shyamalan legújabb filmje körül. A július 2-i amerikai bemutató egyre csak közeleg, és a megannyi trailer és poszter után végre közelebbről is szemügyre vehetjük a különböző nemzetségek területeit. A Nickelodeon egyik animációs sorozatából adaptált nagyszabású mozifilm 4 nép köré épül, melyek mindegyike különböző képességekkel bír. A Víz, Levegő, Föld és Tűz népei mind számukra specifikus helyen élnek, melyek lenyűgöző aprólékossággal lettek kidolgozva. Az alábbi videókban körberepülhetjük ezeket a területeket, a továbbiakban pedig reménykedhetünk abban, hogy a látvány mellé kapunk valami mondanivalót is.
Először egy rövid bemutatkozással szeretném kezdeni. Artemis vagyok, geek-ké válásomról nagyrészt nagybátyám tehet, aki tízéves koromban a kezembe nyomta Asimov mester Alapítvány trilógiáját. Azóta könyvek, filmek és sorozatok százait fogyasztottam el, hasonló és kevésbe hasonló kategóriában, ennek köszönhetően vagyok most itt, hogy átadjam egy részét ennek az időközben felhalmozódott információnak. Nagyrészt sorozatos, filmes hírekkel fogok jönni, illetve tervezek jónéhány könyvkritikát is, nem lesz hiány semmiből sem, ígérem.
Csapjunk is a lovak közé, egy igazán aktuális sorozat a mostani kiszemeltem, nevezetesen a FOX legújabb üdvöskéje a Good Guys, ami azonnal kedvencemmé vált és remélem hasonlóan fog másoknak is, akik velem együtt odavannak az oldschool megoldásokért. Egy kicsit Guy Ritchie filmjeit idézi a sorozat, a beállítások és a képernyőn megjelenő feliratok miatt, amelyekre mindig fel van építve valami poén. Igen ez egy kőkemény akcióvígjáték, ami főként a karakterekre épít és teszi ezt brilliánsan.
Adott egy kiöregedő, antigeek rendőr, aki a billentyűzet verésén kívül nem nagyon ért a számítógépekhez, ráadásul egy Skynet féle összeesküvéssel gyanúsítja őket, meg persze ott van a tökéletes ellentéte, a fiatal, számítógépekhez értő, karrierista pali, aki büntetésként került a részleghez. Részlegüket talán túlzás is annak nevezni, hiszen pitiáner bűntények megoldásával foglalkoznak (pl. ellopott párologtató, feltört cukorkaautomata), amelyek aztán elvezetnek egy sokkal nagyobb bűntényhez. Az egészben az a legjobb, hogy a történet és a karakterek nem erőltetettek, általában ez szokott lenni a legnagyobb problémája a hasonló típusú koncepcióknak.
A másik dolog amire még kiválóan építkeznek az alkotók, az az idővel való játszadozás. Mondok egy példát: megmutatják nekünk, hogy mi lesz 5 perc vagy fél óra múlva, ami általában egy nagyon vicces jelenet, majd szépen visszatekerik az egészet és láthatjuk hogyan jutottak hőseink abba a kínos szituációba. Tudom nem új dolog, de mégis egy apró gyöngyszem, amit remekül kihasználnak.
Aztán itt vannak a mellékszereplők, akikről egyre többet tudunk meg, ahogyan bajszos főhősünk életébe is egyre mélyebb betekintést nyerhetünk minden egyes résszel. Ő ugyebár több évtizeddel ezelőtt megmentette a kormányzó fiát és azóta is felemlegeti mindezt, mint a rendőrszakma fénykorát, nameg a híres neves partnerét is Frank-et, akiről később kiderül, hogy pont hősünk miatt kapott idegösszeroppanást. A sorozatban van persze akció is, ha az eszement, vadul ide oda lövöldözést annak lehet nevezni, vagy a pisztolyát nevetségesen forgatni tudó fószert lehetne még felhozni, aki rögtön az első részben felbukkan, mint a világ második legjobb bérgyilkosa.
Az akció, a félnótás rosszfiúk és a kimaradhatatlan helyzetkomikumok elengedhetetlen kellékei az ilyesfajta humornak, akinek mindez bejön nem fog csalódni ezt megígérem. Eddig 3 részt élt meg a sorozat, az első évad 12 részes lesz, ami viszont aggasztó lehet az a pocsék nézettség, így nem feltétlenül számíthatunk 2. évadra. Ez a minőségen semmit sem változtat, az eddigi 3 rész hozta a pilot-tal megalapozott színvonalat, én csak reménykedni tudok egy második évados folytatásban, mivel kezd a szívemhez nőni és ki nem kapható mindig, egy sírva röhögős 40 percre.
A Joss Whedon által rendezésre kerülő The Avengers, avagy a Bosszú Angyalai képregény feldolgozásának munkálatai, még nem kezdődtek meg, de egy kreatív matéria már felütötte az interneten a fejét. Ez nem más, mint a film előzetesének egy 50'-es évekbeli hangulatba ágyazott, különböző filmekből összevágott, remekül feliratozott szösszenet, mely egyfajta fricskaként is felfogható a Comic-Con-on bemutatottal szemben. Ugyebár a forgatás még meg sem kezdődött, az elvakult rajongókat azért ki kellett engesztelni valamivel, ami végül egy remekül narrált, de egy képkockát sem mutató előzetes lett. A trailer-re akár egy játék is felépíthető lenne, ki hány filmet ismer fel az összevágásból, a klasszikusok kedvelői persze előnyben.
Szellemek, vámpírok, vérfarkasok, démonok és angyalok, klasszikus rock muzsika, a világ legmenőbb autója és egy testvérpár, aki megküzd bármilyen természetfeletti lénnyel, legyen az akár az Apokalipszis valamely lovasa vagy maga Lucifer. Öt év telt el azóta, hogy a Winchester fivérek bosszúhadjáratot indítottak minden ellen, ami nem evilági, az eltelt idő alatt pedig, bámulatos fejlődésen esett át a sorozat, mind a karaktereket, mind a történetet nézve. A monster of the week alapkoncepciótól eljutottunk egy évadokon átívelő, nagyszabású történetszálig, mely dramaturgiai szempontból néhány logikai bukfencet nem számítva minden idők egyik legjobb sorozatává tette az Odaátot. 
A történet két főszereplője, Sam és Dean Winchester, még gyerekkorukban elveszítik anyjukat, kinek haláláról később kiderül, hogy egy démon okozta és ez apjukat végérvényesen megváltoztatja. Egész életét arra teszi fel, hogy megtalálja felesége gyilkosát, átgázolva közben válogatás nélkül bármely természetfeletti lényen. Az autószerelőből avanzsált démonvadász apuka gyermekeit is hasonló szellemben neveli fel, és mire a fiúk férfivá érnek, kiismerik a „vadászat” csínját-bínját. Sam(Jared Padaleczki), a kisebbik testvér, egyfajta fekete bárány a családban, normális életet szeretne élni, egyetemre járni, családot alapítani. A több éve tartó eredménytelen kutatás anyjuk gyilkosa után, meghozza az eredményt. Sam elszakad apjától és fivérétől, hogy saját életet kezdjen. Az első évadban berobbanunk, a sztori közepébe, Sam felfogása megváltozni látszik, ahogy barátnője, anyjához hasonló körülmények között távozik az élők sorából, és testvére Dean(Jensen Ackles) is felkeresi azzal, hogy apjuk eltűnt. Ezután kezdetét veszi apjuk felkeresése, mely igazából pár részben kap csak nagyobb hangsúlyt, inkább a különböző szörnyek likvidálása kerül előtérbe.
A sorozat folyamán számos mitológiai lénnyel találkozhatunk, a készítők rengeteget merítettek az amerikai babonákból, később aztán más nemzetek hiedelemvilága is képviselteti magát. Persze mindnek megvan a saját ellenszere, a szellemekre ott a só és a kőpor, a vámpírokra az ezüst, és így tovább. Elpusztításuk sem olyan egyszerű, mint hinnénk, egyes lények teljes elpusztításához külön rituálé szükséges, másoknak elég ha elégetjük földi maradványaikat. A készítők a sötét, komor hangulatot próbálják ellensúlyozni, a testvérpár vicces civódásaival, egymás ugratásával, melyek rendkívül szórakoztató perceket okozhatnak nekünk, az egyes részek során. 
Ebben az évadban, már alig kapunk olyan részeket, mely egy-egy szörnnyel foglalkozna, ehelyett egy összefüggő, csavarokban bővelkedő, erősen szerializált sorozatra kezd hasonlítani az Odaát, ami végig csak előnyére válik természetesen. Mindezek során, egyre jobban fókuszálnak a két fivér lelki vívódására az egyre nagyobb távolságra, ami közöttük leledzik. Ez egyfajta előfutára is, az izgalmas végkifejletnek, mely megpróbálja belénk sulykolni, a predesztináció elkerülhetetlen voltát. Az ötödik évad ennek ellenére, nem hozza a várt minőséget, mintha kifogytak volna a készítők az ötletekből, ők maguk sem tudnák, mi fog kisülni ebből. Visszatérünk a megszokott formátumhoz, a heti egy szörny, sajnos már nem tudja kielégíteni a rajongókat, akik körmüket rágva várják, hogy feloldják végre, az addig felgyülemlett feszültséget. Sajnos elég későn kapják magukat össze az írók, mely rá is nyomja a bélyegét a történet lezárására, mely igen nagy kapkodás közepette történik meg. Mégis az évad egészét tekintve, ezek a részek idézik leginkább a negyedik évados hangulatot, és összecsapott volta ellenére, méltó befejezéshez jut a sorozat. 
A sztoriról röviden: japán tudósoknak szintetikus vért sikerült előállítaniuk, ami végre meghozta a lehetőséget a vámpíroknak, hogy több évezred múltán megmutassák magukat a nyilvánosságnak. Külön szakszervezetük van, embereik a kormányban és feltett szándékuk, hogy kivívják a teljes egyenjogúságot. A történet, egy
Az egyedi karakterek, a feszes történetvezetés, az itt-ott elejtett információmorzsákkal való játszadozás, mind-mind a sorozat nagyszerűsége mellett szólnak. A vér és az erotika naturalista megjelenítése, nem pusztán szenzációhajhász, de abban is biztos vagyok, hogy jelentős része van, a siker övezte sorozatban. Tipikusan olyan szórakozás ez, amit az HBO pofiljára találtak ki, mesterien ötvözve a nézők idegein való táncolást az egyéni karakterek drámájával. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok róni a sorozattal szemben, a kezdetben idegesítő akcentus, amellyel gondolom próbálták autentikusabbá tenni a sorozatot, de ehhez is hamar hozzá lehet szokni, a végén már fel sem tűnt. Amit még ki szerettem volna emelni az a főcím. Ennél profibb összevágással, ami ennyire visszaadta volna az adott sorozat hangulatát, nem nagyon lehet találkozni. 
A
Az elején tényleg nehezen, döcögve indult be a gépezet, nem jutottunk egyről a kettőre, a részek csak teltek és teltek, míg úgy nem látszott, semmi sem mentheti meg a sorozatot az első évad utáni kaszától. Aztán egy csapásra megváltozott az atmoszféra. A párbeszédek és a poénok sokkal gördülékenyebbé váltak, a készítők pedig elkezdték erősen szerializálttá változtatni az addig procedurális sorozatot. 
A kezdeti likvidálási akció végül kényszermegoldással zárul, így Chuck kap egy-egy testőrt, mindkét ügynökségről. A CIA részéről, egy szemrevaló hölgyeményt, Sarah Walker-t, (Yvonne Strahovski), míg az NSA-től az örökké mogorva, kívülről kegyetlennek tűnő ex-zsoldost, John Casey-t, (Adam Baldwin). A kezdeti örökös védelem, később átalakul csapatmunkává és Chuck egyre jobban beletanul abba, milyen is egy kém élete, persze teszi mindezt a maga bugyuta módján. 
