TCS összes cikke

Hét napon át gyűlt bennem a méreg, mert mindössze egyetlen filmet vetítenek a sajtónak a japán hatos csomagból. De a szervezőknek volt igazuk, és ez az egy is túl sok.

A Szamócás süti négy fiatal nő sorsát követi végig, de hiába van a kamera velük a hálószobában vagy a mosdóban, tehát a legintimebb pillanatokban, a film távolságot tart tőlük. Nem tudjuk, mit szeretnének hőseink, ezért nem is izgulunk értük. Az események csak megtörténnek a lányokkal, ők maguk azonban nem alakítják sorsukat.

Chihiro már kamaszkorában elhatározza, hogy szerelmes akar lenni, aztán pár év múlva egy „Menyország Kapuja” nevű, escort-klub diszpécsere lesz. Talál egy meteoritot, amiről azt hiszi, ez maga az Isten. Imádkozik is hozzá minden nap, hogy legyen olyan kedves és ölje meg a főnökét. Már kilépett a klubból, hogy egy gyorsétteremben dolgozzon és megtanítsa annak kínai szakácsát a japán nyelvre, amikor tényleg megtörténik a csoda.

Akiya luxus call-girl az escort-klubban. Mindent megtesz a pénzért, de lelkében már a halálra készül, hiszen nem akar megöregedni. Koporsóban alszik és csak azért vett emeleti lakást, mert onnan könnyű a mélybe vetnie magát. Amikor egyik ügyfelét óvszer nélkül vállalja be, teherbe esik.

Mindez azonban olyan unalmas, hogy a másik két lány közül csak egyre emlékszem, egy illusztrátorra, aki épp azt a megbízást kapja, hogy rajzolja le Istent. Ő mellesleg krónikusan sovány, mert étkezés után azonnal a vécécsésze fölé hajol, hogy mindent kiöklendezzen.
Szinte folyamatosan szűk belsőkben vagyunk, a nagyvárost legfeljebb háztetőkről pásztázza a kamera. A lányok aranyosak, van egy ’arcra élvezés’-jelenet is, de még ez sem dobja fel a filmet, ami rideg és barátságtalan, de leginkább semmilyen. Bár nem egyszerre, hanem egyenként, de negyven ember mégiscsak elhagyta valamiért a nézőteret.

A Kek vetítése közben azon töprengtem, hogy milyen filmes hatások érhetik az embert, ha kazahnak születik. Tényleg szeretném tudni, hogy egy korrekt nagytotál utáni beszélgetős jelenetben mégis miért oda tették a kamerát, ahova került, és így tovább.

A történet nem különösebben érdekes. A film elején egy család offscreen lemészárlásában lehet részünk, de a gyermek természetesen megmenekül. Ugrunk pár évet és megtudjuk, hogy az Adai és a Jaumic törzs régóta háborúban áll egymással, de hiába akarnak ennek véget vetni, nem teszik. A gyermekként elrabolt Jersor ereiben Adai vér csörgedezik, úgyhogy egyik család sem repes a boldogságtól, hogy összejön Jemallal, az ellenséges klánba tartozó csajszival. Időtlen történet. Főleg, mert amit Magyarországon – Borat-ot most nem véve számításba - gondolunk a kazahokról, az alapján mindez történhetne mondjuk 1200-tól napjainkig.

Végtelen sztyeppéket, sziklafalba vájt barlangokat, jurtákat, lovakat, bárányokat, muzulmán szertartásokat látunk és színészeket, akik olykor túljátszva, máskor pedig lenyűgöző naivitással élik át szerepüket. A zene főleg lant- és furulyaszó, amit néha doromb hangjával vegyítenek, utóbbi italo-western hangulatot teremt és ez roppant mókás. A látványon viszont nem spóroltak. A világításon kívül ugyanis még egy-két komolyabb kameramozgató eszközre is futotta a büdzséből. Az elkövetett bakik azonban épp emiatt súlyosak. Amikor Jersor és Jemal találkozik egy kisebb vízesésnél, hogy aztán együtt töltsék az éjszakát, az akár lehetne egy szépséges, romantikus pillanat is. Lehetne, ha a csúcsponton a rendező észnél van, mert azt a tengelyugrást, amit produkál, nem viseli el a mozivászon. Én sem.

Egyetlen magyar filmként Pápai Pici rendezőnő Szakítópróba című rövidfilmjét tűzte műsorára a 15-ik Titanic Filmfesztivál. Autó hozza a nőt (Pokorny Lia) a budai lakásba, ahol már várja őt a kedvese, aki zenész. Jobb kezén kötés virít, ráadásul a lány még azzal is megvádolja, hogy egész nap csak otthon döglik, ahelyett, hogy a hangszerén próbálna. Aztán vitatkozni kezdenek, a dialógusból egy perc sajnos a Bëlga együttes Az a baj című számára hajaz. Ez nemcsak nekem, de a filmbeli férfinak is sok, úgyhogy előbb kidobja az utcára a nő holmijait, majd összefirkálja a bútorokat, a falakat, sőt még a tévét is. Aztán lenyugszik, rádöbben, mit csinált. Másnap reggel a nő már ismét mellette ébred.

Pasi létemre engem jobban érdekelt volna, hogyan érinti mindez a lányt, de amikor a veszekedés elkezdődik, Pokorny Lia szinte kikerül a képből. Ettől függetlenül érdekes, hogy látja egy nő a veszekedő férfit. Szerintem nagyon vicces. A látványt illetőleg szinte végig a garzonlakásban vagyunk, de a díszlet és a berendezés, vagy épp a fali dekorációk képesek lekötni az embert erre a tíz percre. Nem csoda, hiszen az operatőri munka az egyik fiatal tehetség, Győri Márk keze munkáját dícséri.

Az izlandi Sigur Rós 2006-os koncertturnéját feldolgozó film, a Heima egy ideje már kapható ugyan a jobb lemezboltokban, de a fesztivál zenei blokkjába azért belefér. Emófrizurás 15 éves loliták, répanadrágot viselő lányos arcú fiúk gyülekeznek a mozi előtt, amit enyhén szólva is furcsállok. Az egyébként nehezen kategorizálható Sigur Rós-t ugyanis jobb híján vagy a poszt-rock, vagy – elektronikus zene felől közelítve legalábbis – a chill out címkékbe sorolják a szakértők. Az, hogy a világ körüli turnéról visszatérve ingyenkoncerteket adtak Izland-szerte, sok mindent elmond az együttes ars poétikájáról. Számukra a szülőföld szent, minden, amit a zeneipar gépezete jelent, számukra a külföldhöz kötődik.

Dean DeBlois valószínűleg a legegyedibb filmográfiával bíró rendező, mert a Disney animációs rendezőjéből és a Lilo és Stich társrendezőjéből avanzsált koncertfilmessé. A leglehetetlenebb helyeken – például egy rét kellős közepén, hóesésben fellépve, vagy akár egy vászon mögül, árnyjátékként, mint például Reykjavikban is – látjuk koncertezni a zenekart, de akinek ez nem elég, a szigetország ködös, borongós tájképeiben is gyönyörködhet. Színtiszta képzőművészet. Ha a számok között nem interjúrészleteket kellene végighallgatnunk, a zeneileg képzetlenebbeknek simán ajánlanám a filmet, hogy kezdjék ezzel a Sigur Rós-sal való ismerkedést. Így azonban marad valamelyik CD.

A mexikói Felégetett hidak című ifjúsági kamaszdráma egy testvérpár, Helena és Sebastian útkereséséről szól. Villa a város közepén, szolgálólány, mindez minimum felső középosztálybeli életet sejtet. De a szülők külön élnek, a testvérekre vigyázó anyuka pedig halálos beteg. A katolikus iskola azonban kemény hely, a gazdagabb fiúk naponta elverik a szegényeket és hogy nekik bántódásuk se essék, aki teheti, az például két testőrrel és egy sofőrrel jár be. Helenáéknak ennyire nem megy jól, ráadásul Sebastian belezúg az egyik kemény, sebhelyes arcú srácba, Juanba is. Vagy vele lóg, vagy otthon festeget, hol Juant, hol a végtelen tengert, ahol elmondása szerint sosem járt. Mindez természetesen csípi Helena szemét, hiszen így ő az, aki mamája ápolására kényszerül. Amikor azonban a mama meghal, egyedül maradnak a hatalmas házban. Hogy fedezzék a költségeket, albérlőt fogadnak.

Körülbelül ennyi. A korábbi tévés rendező, Francisco Franco-Alba biztos kézzel vezényli le a sztorit, dolgozik a rutin, a forgatókönyv is érezhetően ki van dolgozva, de a jelenetek egymás mellé helyezésén kívül többre mégsem futotta. Pedig a film nem unalmas, pörög rendesen, ennek ellenére nem képes mély nyomot hagyni. Talán a fakó színek teszik, hogy egy képre sem emlékszem belőle. De a zenéje jó volt.

Két és fél óra alvás után talán nem csoda, hogy az Engedj be! első perceit ellenszenvesen, ásítozva fogadom. Húsz perc is eltelik, mire érdekelni kezd a film, aminek a felénél viszont már erős a gyanú, hogy egy remekmű pereg előttem, az utolsó kockáknál pedig egyenesen drukkolok, hogy a svéd rendező, Tomas Alfredson el ne rontsa nekem a végét. De nem. Az Engedj be! briliáns, káprázatos, óriási és zseniális.

1982-ben járunk valahol Stockholm külvárosában. A nagyon szőke, 12 éves Oskar a mamájával él együtt egy lakótelepi lakásban. Az iskolában terrorizálják, az otthon magányában viszont sorozatgyilkosokról gyűjt cikkeket. Időszerű hobbi, mivel egy gyermeket holtan találnak a közeli erdőben, majd egy felnőtt férfi is rejtélyes körülmények között eltűnik.

Oskar összebarátkozik Elivel, aki nem régen költözött a szomszédba egy férfival. Eli is tizenkét éves, többnyire egy szál pólóban mászkál a legnagyobb fagyban, a csokitól hánynia kell és különben is csak éjszakánként jelenik meg. Merthogy vámpír.

Ez talán nem túl eredeti, de a történet Oskar és Eli barátságára koncentrál. A két gyermekszereplő ritka tehetséges. Olyannyira, hogy a szép lassan erotikus vonzódássá alakuló kapcsolat bensőségessé formálja át a skandináv tél nyomasztó hangulatát is. A túláradó érzelmek ellenére nem kell lemondanunk a borzalmakról sem.

Leszakadó végtagokat, savval leöntött, eldeformálódott arcot, vérszomjas vámpírnőt látunk, akit digitális macskák támadnak meg, de Tomas Alfredson nem viszi túlzásba. Sokkoló látvány és ijesztgető hangeffektek helyett inkább a lassúságból fakadó feszültségre és a nézői képzeletre épít, sőt még humora is van. Nagyon sokat lehetne még írni róla. Nagyot sokat kellene még írni róla. De még most sem tértem teljesen magamhoz a döbbenettől. Mert az, hogy egy erős közepes felhozatalú filmfesztivál végén jön egy ember az ismeretlenségből és lerak egy olyan elegáns és intelligens mozit, mint az Engedj be!, az megismételhetetlen élmény.

Sajnos ez volt az egyetlen film, ami után már nem osztottak szavazólapokat a sajtónak, mondván a szavazás már lezárult. Azon már meg sem lepődtem, hogy semmiféle díjat nem kapott.

Mivel hétvégén mindenki ráér mozizni, a szombat-vasárnapi vetítéseken már igazi fesztiválhangulat uralkodik. A barátokkal, kollégákkal való találkozás öröme mindenkit lázba hoz. A filmek? Alig valakit. Ez nagy baj, mivel a most levetített opusok többnyire nagyságrenddel jobbak annál, mint amit utólag gondolnak róluk.

„Végig arra vártam, hogy történni fog majd valami” – meséli barátnőjének egy göndör hajú lány a Fél Nelson vetítése után az Uránia mozi bejárata előtt cigizve. Nos ebben a filmben valóban nem arab terroristáktól mentik meg a világot, de állig felfegyverkezett dinoszauruszok sem rohanják le Washingtont és még elképzelhetetlenül sok, címoldalra való izgalmas dolog nem történik meg benne. Ehelyett csendes kis drámát kapunk egy felnőtt és egy gyerek barátságáról. Bár igaz a mondás, hogy aki keveset markol, az keveset fog, de a lényeg, hogy azt kézben lehessen tartani. Ryan Fleck rendező sikerrel veszi az akadályt.

Dan Dunne történelemtanár egy általános iskolában. A közel- és régmúlt eseményeit szinte filozofikus megközelítéssel, az ellentétes erők küzdelmeként okítja diákjainak. A 13 éves nebulók csillogó szemmel ülnek minden órán, pedig olyan komoly dolgokról esik szó, mint például az osztályharc, a szegregáció elleni és egyéb polgárjogi küzdelmek. A kitüntetett figyelem nem csak annak köszönhető, hogy Dan olyan laza, akár egy nagy gyerek, hanem mert a tanulókat közvetlenül is érinti mindaz, ami az óráin elhangzik. Legtöbbjük ugyanis fekete, vagy latin. Brooklynban vagyunk. Dan főnöke, az igazgatónő is fekete, kollégái között pedig indiai tanárnő is található.

Bár több olyan momentum is akad a filmben, ami arra csábít, hogy Dan testi-lelki szétcsúszását úgy értelmezzük, mint a fehér-angolszász férfi tragédiáját, aki elvesztette dominanciáját ebben a multikulturális világban, én azért megmaradnék az emberi dráma szintjén. Ez ott kezdődik, hogy Dan egyik diákja, egy Drey nevű fekete kislány rátalál a tanárára a mosdóban, amint éppen cracket szív. Drey mamája rendőr, aki annyit dolgozik – illetve az osztályharcos tematikát figyelembe véve fogalmazhatnék így is: dolgoztatják – hogy nemhogy szabadságra, jóformán haza sem tud menni. A kislány viszont jól tanul, Dan pedig kötelességének érzi, hogy kihúzza a lányt abból a közegből, amelybe kényszerült. Nem ő lenne az egyetlen. Egykori diákjai közül nem egy mára egyetemista lett. Csakhogy Dan esténként keményen piál és hát ugye drogozik is. Drey egyfelől pont a legrosszabbkor kerül az életébe, ugyanakkor a megmenekülés lehetőségét is ő jelenti.

Lassú film, ráadásul gondolkozni is kell rajta néha, mivel semmit sem rág a szánkba. A fényképezés viszont kiemelendő. Andrij Parekh kézikamerája nemcsak passzol a főhős lelkivilágához, de amikor nem a szereplőkre koncentrál, akkor a nyomasztóan szűk belsőkben képes észrevenni az izgalmas részleteket. Ryan Gosling pedig átéléssel, hitelesen hozza a rá osztott figurát. Tizenvalahány éve az akkor kuriózumnak számító ázsiai akciómozik mellett az ilyen független filmek miatt szerettük meg a Titanicot.
A Félhold nem hordoz ilyen súlyos mondanivalót, viszont majdnem a fesztivál egyik meglepetésfilmje lett, az első óra gyakorlatilag hibátlan.

A kurdok nagyra becsült énekesét, Mamo-t már élete alkonyán éri a megtiszteltetés, hogy felléphet az iraki kurd közönség előtt is. Iránban vagyunk, 2003-ban, nem sokkal Szaddám után. Mamo az útra magával viszi tíz fiát, akik mind zenészek, de az iraki-iráni határ nem átjáróház, a katonák errefelé akár kutyákkal is megkeresik az átcsempészni kívánt személyeket. És mivel az egyik fiúnak azt jósolja a falu bölcse, hogy nagy baj történik velük az út során, Mamo-t egy idő után különös látomások kezdik gyötörni. Saját magát látja, amint egy koporsóban fekszik, amit aztán egy fekete ruhás nő – akiről a film végén kiderül, hogy Niwemang-nak, azaz Félholdnak hívják, vagyis ő a címszereplő – húz magával a hóban. Ismerős, ugye? Ezt az elemet bizony a Navigátor – Egy középkori odüsszeia című Vincent Ward filmből emelték át, le sem lehet tagadni. Nem is kell. Főleg, mert a film második felében ugyan felfejlik helyenként a dramaturgia laza fonala, de ez az egy szál mindvégig következetes marad. Vagyis működik.

A fényképezés az iráni Kiarostami vagy Jafar Panahi filmekkel ellentétben nem realista, inkább szándékoltan artisztikus, ami sokkal jobban illik ehhez a misztikus mese-elemekkel átszőtt road movie-hoz. Van is mit filmre venni. Irán ugyanis csodaszép és mivel mostanság nem sűrűn kirándulunk arrafelé, ’strange effect’-ben gazdag. A 2000 méter feletti hegyek látványa megunhatatlan, de láthatunk kakasviadalt, szó szerint fapados buszbelsőt, a busz végében egyetlen fotellel és vaskályhával (!). Van kurd temetési szertartás, hegyi falvak, na és az iraki-iráni határ, aminek vonalát egy széles völgyben kilométerhosszan húzódó kőrakás jelzi, ameddig csak a szem ellát.

A guatemala-i Las Cruces kamerája viszont nem jut messzebb egy kis indián falut övező dzsungelen. Ezt őszintén sajnálhatjuk, mivel a falucska nem túl izgalmas közeg és a történet is untig ismert, ugyanis a Hét szamuráj adaptációjáról van szó.

1986-ban járunk, már vége a háborúnak, de a hadseregnek nem szóltak, ezért a katonák folytatják az öncélú öldöklést. Hét gerilla elhatározza, hogy márpedig ők megvédik a közeli falucska, Las Cruces ártatlan lakóit.

Diplomatikusan fogalmazva ehhez gerilla-filmkészítés dukál. Rafael Rosal lelkes, de amatőr gárdával dolgozik, ami végig mosolyogtatóvá teszi erőfeszítéseit. Színészi játékról nem beszélhetünk, az operatőrtől viszont kapunk pár szép kompozíciót. De mivel lámpákra már nem futotta, ha az éjszakai jeleneteknél nincs gyertya vagy tábortűz, akkor nem sokat látunk. Igaz, amúgy sincs nagyon mit.

A környezet ugyanis nem túl látványos, ami pedig az akciójeleneteket illeti, gyakorlatilag senkit nem látunk meghalni, a film végi petárdadurrogtatástól és némi lövöldözéstől eltekintve ami izgalmas lehet, az off-screen történik. Kedvencem a kiképzés jelenete, ami mindössze egy körsvenkből áll. Pár falusi fadarabokkal a kézben kúszik a földön, de olyan lassú tempóban, mintha dolgoznának. És hát – ahogy azt arrébb svenkelve látjuk is - nem szakadnak meg a munkában. Hogy akkor miből áll a 85 perc? Dumából, szánalmas vekengésből és olcsó filozofálgatásból. Megtudjuk, hogy a hadsereg rossz, a gerillák jók, a nép viszont mindig csak szenved. Az egyetlen érdekesség, hogy a falusiak eredeti indián nyelven beszélnek, amit errefelé ritkán van szerencsénk hallani.

Csak hát ez a történetmesélés mégsem hagy nyugodni… Szóval, ha az akciót kihagyjuk az eredetiből, a maradékot pedig szolgaian lemásoljuk, akkor egy olyan forgatókönyvet kapunk, ami hemzseg a következetlenségektől és az elvarratlan szálaktól. Hondurastól Kolumbiáig talán nagy sikerrel vetítették, talán még tévére is sikerült eladni a világnak azon felén. Ebben most nem volt semmi cikizés, hiszen mi is mindig megnézzük a saját sztárjainkat, a hasonló színvonalú filmekben is.

Végezetül pedig az Egy éjszaka egy városban című cseh, régimódi stop-motion animációs film. Illetve kisfilmfüzér, mert ahogy a producer a vetítés után elmondta, eredetileg egyetlen kisfilm készült volna csak, de mivel azt lehetetlen moziban forgalmazni, hozzáforgattak három másikat.

Az első húszperces egy kopott háztömb lakóiról szól, akiknek mind van valami bájos perverziójuk. Ez kissé emlékeztet a Svankmajer-féle Gyönyör összeesküvői-re, de a hasonlóság megmarad az alapötlet szintjén. Látunk idős bácsikát, aki rovarokkal játszik cirkuszosdit az étkezőasztalkán. Egy másik polgár vadászruhába öltözik és az erdőnek berendezett nappaliban, lemezjátszóról bejátszott vadállathangok kíséretében puskával céloz medvének öltöztetett kutyájára. És így tovább. De mindenhol ott vannak a bogarak.

A második történet négy évszak történetét meséli el egy korosodó fa és szomszédja, egy hal barátságán keresztül. Ez aratta a legnagyobb sikert, nem véletlenül. Amikor a kocsmában a fa a lábbeliként viselt cserépbe önti az italt, az tényleg nagyon vicces, ahogy az is, amikor a fa riadtan felébred a rémálomból, amelyben szétfűrészelik, majd tűzre vetik.

A harmadik kisfilmben egy botfülű utcazenész kap egy új fület, amit a régi helyére illesztve a hallása ugyan nem javul meg, de a kézügyessége páratlan lesz. Egyetlen gond van csak – állandóan festeni akar, méghozzá Van Gogh stílusában… A negyedik epizód számomra nem volt emlékezetes, ettől függetlenül – ahogy az az eddigiekből is kiderülhetett - egy megnézést mindenképp megér a film. Azt viszont kicsit furcsállom, hogy épp a producert hívták meg, mivel a szokás szerint igényes fesztiválkatalógusból csak egyvalaki hiányzik minden stáblistáról. A filmkészítés lelke és motorja. A producer.

A sztárokkal és Oscar-jelöléssel megterhelt Börtönvonat Yumába eléggé kilóg a zömmel elsőfilmeket felmutató idei mezőnyből. James Mangold megbízható iparos, aki igyekszik a nézői elvárásoknak megfelelni, többnyire sikerrel. Westernje feszes akciódramaturgiát követ, véres és brutális tűzpárbajokkal, a köztes jelenetekben pedig súlyos párbeszédekkel, hogy pontosan tudjuk, szereplőink éppen merre járnak a nagy jellemfejlődésben.

Dan Evans (Christian Bale) polgárháborús veterán, aki a harcok során vesztette el egyik lábfejét. Azóta családot alapított és egy farmon gazdálkodik, de a felvett kölcsönt nem tudja visszafizetni. Szilárd jellem, akivel rosszul bánt a sors. Kapóra jön neki, amikor a szomszéd városban elfogják a hírhedt Ben Wade-et. A rablógyilkost azonban el kell juttatni a bíróságig, azt megelőzően pedig Contention-be, egy vasútállomásig. Evans 200 dollárt kap, amiért kiséretül szegődik, a pénzzel megmentheti a farmját és bizonyíthat a fiai előtt is, akik eleinte a banditát tartják példaképnek. Nem is ok nélkül.

Ben Wade ugyanis okosabb és coolabb, dacára annak, hogy hidegvérű gyilkos. Bár nem a Biblia szerint él, de ismeri annak tanításait. Még gyerekkorában hagyta ott az édesanyja egy pályaudvaron, úgyhogy megtanulta az életben maradás leckéjét. Modora rendkívül megnyerő, de a felszín alatt egy másik, erőszakosabb énje lapul. Nehéz szerep, de Russell Crowe-nak ideális. Hogy a befejezést, a figurában végbe menő változást mennyire képes elhitetni, az egyéni megítélés kérdése. Nálam nem ment át, számomra a börtönvonat bizony kisiklott.

Ennek ellenére profi alkotás, minden kockáján érződik, hogy sokat költöttek rá és rengetegen dolgoztak rajta. Közülük most mégis csak pár mellékszereplőt emelnék ki. Jó látni Gretchen Mol-t és Luke Wilson-t, de gyanítom, hogy a nagy kedvenc Ben Foster lesz, aki az örök második figura a rablóbandában. Ő már ránézésre is ijesztő. Mivel hiányzik belőle az a stílus, ami egy született vezető sajátja, kisebbségi komplexusát kegyetlenséggel kompenzálja. A fejvadászt alakító Peter Fonda szerepeltetése pedig főhajtás a nagy western-idol, Henry Fonda előtt is.

A Külvárosi ámokfutás már a tavalyi programban is szerepelt, de akkor nem jutott el hozzánk. Áldokumentarista visszaemlékezéssel indul a film és minden tíz percben megszakítja a cselekményt egy hasonló magyarázó betét. Ez legfeljebb időtartamban tesz hozzá, ráadásul felesleges komolyságot kölcsönöz az egyébként jópofa és szórakoztató történetnek.

Katrina Skinner 19 éves, szőke és bár molett, tetszik minden férfinak, akiknek vágyait még az sem lohasztja le, hogy Katarinának gyermeke, sőt egy pasija is van. Amikor bátyja, Danny levágja a pénztári eladó fejét egy elbénázott rablásban, majd ezért évekre rács mögé kerül, Katarina bepöccen. Előbb barnára festi a haját, majd elhatározza, hogy újra tárgyaltatja az ügyet, a pasijával, Rusty-val pedig elköltözik a városból. Hogy ezt mégis miből finanszírozná? Természetesen a szülői házért kapott pénzből. A tervnek csak egyetlen személy szabhat gátat. A szülői ház lakója és tulajdonosa, a papa, akit ezért el kell tenni láb alól. A terv kissé kacskaringós elintéséhez egy rendőr és Danny jóbarátjának elcsábításán keresztül vezet az út.

Adva van tehát egy unszimpatikus főhősnő, akit az istenért sem lehet megszeretni, de léteznek ilyen nők, személyesen is ismerek párat. Nagyobb baj, hogy hiába jók a dialógusok, a film a felénél menthetetlenül elveszti kezdeti lendületét. Ez csak részben köszönhető a már említett áldokumentarista betéteknek, a tempó lassulásáért leginkább a fényképezés és a vágás okolható. Nem rossz film, van hangulata is, de igazán csak az ausztrál Magic Dirt zenekar ’I’m a sucker for your love’ című punk-szerzeménye marad belőle emlékezetes.

Külvárosból a Cselek című lengyel filmben is akad bőven. Vigasztalan és elhanyagolt vidéken járunk, mintha az egész település egyetlen nagy rozsdaövezetet alkotna. Egyedül az olasz multicég képviseli a tisztaságot, a modernséget, a kiemelkedés lehetőségét. Nem véletlen, hogy az amúgy egy szocreál étteremben felszolgáló és mosogató fiatal lány, Erka is olaszul tanul és kíméletlenül ostromolja a HR-est, hogy állást szerezzen. Amikor azonban nagy nehezen meghallgatási lehetőséget kap, elkésik, az új időpontban pedig már el sem megy az interjúra. Marad minden változatlan. Merthogy erről szól a film. A változatlanságról. Legalábbis a felnőttek világában.

Erkát minden nap motoron viszi el a barátja, az egyik háztetőn minden délután elszunyókálnak az öregek, stb. Amikor már negyedszerre látjuk mindezt, kaparni kezdjük a szék karfáját, jobb esetben elalszunk. De ha végig kibírjuk a zsibbasztóan hosszú 95 percet, akkor láthatjuk, hogy Erka kisöccsének, a vakációját töltő Stefeknek sikerül beavatkoznia az eseményekbe.

Eleinte ő is az elhaladó vonatokat nézi nap mint nap, két menetrendszerű járat között pedig ólomkatonákat állít fel a talpfákon, aztán feszülten várja, hogy vajon melyiket dönti el a felette dübörgő vonat. Egyik nap azonban észrevesz az állomáson egy férfit, akiről azt hiszi, hogy ő az apja, aki évekkel ezelőtt lelépett. Erka nem hisz neki, de a film végére kiderül, hogy tényleg ő a fater.

Kellemetlen film, amit nehéz befogadni, de napokkal később már sokkal jobb emlékeket őrzünk róla. Ráadásul egy nagy jelenete is van. Amikor Stefek a feléje dübörgő vonat előtt a kezével megálljt parancsol, a vonat pedig megáll. A masiniszta szemszögéből ekkor látjuk, hogy valójában nem Stefek, hanem egy piros lámpa volt a hirtelen fékezés oka. Nos, ez varázslatosan szép. És a filmből még azt is megtudjuk, hogy a cukrászda lengyelül: Cukiernia.

A spanyol-argentin Virágzó narancsfák megtekintése közben viszont azon gondolkoztam, hogy vajon látta-e ezt a filmet bárki is, mielőtt a programba válogatta. Szoft-erotikus thriller műfajba sorolnám, de sajnos mind műfaji, mind művészi filmként megbukik. A pszichoanaltikus főhősnőt Malénának hívják és amolyan szemüveges, szürke kisegér, akinek a rendelői kanapéján heverésző ügyfelek a legváltozatosabb közhelyeket puffogtatják az ellenkező nem iránti érzéseikről. De mivel mindez egyetlen író műve, a főhősnőnk gondolatai sem sokkal elmésebbek.

Egyik este az autójából észreveszi, hogy egy férfi bántalmaz egy prostit a parkban. Malena egy kővel fejbe vágja az ipsét, aki meghal, de a prostituált tudja, mi a teendő és egy elhagyott építkezésen megszabadulnak mindketten a holttesttől. Mint az másnap a tévéből kiderül, az áldozat egy rendőr. Malena egyszerre kivirul, miniszoknyás dívává változik, majd összebarátkozik és szexuális kapcsolatot létesít előbb az özveggyel, majd az ügyben nyomozó rendőrtiszttel, Sabinával is.

Eddig fogjuk rá, hogy rendben van. A néző ezután viszont kezdi elveszíteni a fonalat és a türelmét. Kiderül, hogy a halott rendőr a saját zsebére is dolgozott és ebben az ügyben Sabina is benne van. De hogy ez izgalmas és érdekes legyen, profi író és rendező szükségeltetik, nem pedig egy műkedvelő. Elég hiteltelen, hogy amikor Malena leleplezi magát, az özvegy ezt vállrándítással elintézi, ahogy a perdöntő bizonyíték is nevetséges módon kerül elő. Valamelyik tartományi kábeltévén talán elmegy az ilyesmi, de egy filmfesztiválon semmi keresnivalója. A vetítés után lehetőség nyílt a rendezővel való személyes találkozásra. Antonio Gonzáles Vigil-t ugyan nem, de a teremből fejvesztve menekülőket én is láttam.