A Geekz megszállta a világ legnagyobb műfaji filmfesztiválját

A Geekz idén ötödik alkalommal szállta meg a világ legnagyobb műfaji filmfesztiválját, a Barcelonától nem messze fekvő, festői tengerparti kisvárosban, Sitgesben (korábbi beszámolóink itt és itt). A helyszín - és Barcelona közelsége -, annak minden pezsgésével, hangulatával, kirakodóvásár- és foodtruck-jellegével, az ottaniak és a messziről érkezők végtelen lelkesedésével, az októberben is cirka 23-24 fokos tengerrel önmagában legalább olyan parádés, mint a filmes felhozatal szokott lenni - bár utóbbi idén pont mintha kicsit elmaradt volna a már megszokott színvonaltól. Ez viszont a lenti összefoglalóban nem fog különösebbnek kiütközni, mert a Geekz veterán tollnokai (Baski Sándor és Rusznyák Csaba, a mindenkori sitgesi diplomáciai csapat magja) nem ma jöttek le horrort nézni a falvédőről, és okosan válogattak.

Kellemes esti családi program: a Sitges Film Festival ikonikus Zombi Walk programjához több száz embert sminkelnek ki zombinak, hogy aztán végigsétáljanak-hörögjenek a váráson az ujjongó tömeg örömére. (Fotó: BS)

THE BOY AND THE HERON

Talán most már bízhatunk abban, hogy Miyazaki élete végégig filmeket fog készíteni, és abbahagyja ezt a butaságot az állandó visszavonulási kísérletekkel – ha valami egyértelmű a filmjeit látva, az úgyis az, hogy nem képes művészet nélkül létezni, ötletekkel, vizualitással, álmokkal kel és fekszik, azokkal lélegzik. A The Boy and the Heron ugyan nem az életmű kiemelkedő darabja, de kevés is az olyan életmű, mint az övé, ahol a nem kiemelkedő darabokért is sok rendező mindkét karját odaadná. A Chihiro szinte csapongóan sűrű képzeletgazdagságát idéző mese egy anyja halálával (már a tokiói tűzvész pokoli nyitójelenete is lehengerlő) megbirkózni igyekvő fiú csendes drámájából bomlik ki fokozatosan egy egész világ sorsával játszó, különös lényekkel és alakokkal benépesített, elképesztően színes és vad fantasyvé. A The Boy and the Heron annyira sok elemből tevődik össze, hogy néha a szétesés határán egyensúlyoz, de Miyazaki értő keze és a csodálatos animáció gondoskodik róla, hogy mindig legyen min eltátani a szájat. 8/10 (RCS)


The Childe

Az előre megfontolt szándékból elkövetett túltolás miatt (is) szeretjük a dél-koreai akciófilmeket, és Park Hoon-jung dolgozata ebből a szempontból nem is okoz csalódást. Papíron egy kopino (koreai apa és filippínó nő zabigyereke) a főszereplő, aki amatőr bokszolóként próbál az anyja műtétére pénzt keresni, amíg soha nem látott apja nevében Koreába nem hívják, ahol kiderül, hogy ő csak báb egy nagyobb sakkjátékban. Van egy frakció, aki meg akarja ölni, egy másik életben akarja tartani, és van egy harmadik is. A show-t a Kim Seon-Ho által alakított bérgyilkos lopja el, aki elképesztően karizmatikusan tud gonoszkodni, és közben még az egysorosakat is viccesen szórja. Vannak véget nem érő, látványos és kreatív üldözések, autón és gyalog, és persze John Wick-filmeket idéző fegyverbalettek is. Vérprofi munka, az értő (= tapsoló, éljenző) sitgesi közönség pedig még rátett egy lapáttal a moziélményre. (8/10) (BS)


HUNDREDS OF BEAVERS

Azzal a kritikusi idézettel reklámozza magát a film, hogy olyan, mintha a Bolondos dallamokat, a Benny Hillt, a Fényes nyergeket és a Cannibal: The Musicalt keresztezték volna az Adult Swim stílusával, és ebben a leírásban semmilyen költői túlzás nincs. Posztmodern burleszket kapunk, főszerepben egy szeszkereskedővel, aki az üzeme felrobbanása után kénytelen átképezni magát prémvadásszá, de eleinte a hódok, a farkasok és a nyulak is taknyosra szívatják. A fekete-fehér képi világ rajzfilmszerűen stilizált, a trükkök szándékosan fapadosak, az állatszereplőket meg állatjelmezbe öltöztetett emberek alakítják. A gegsűrűség brutális, a hasra esős poénok többsége betalál, de a 108 perces játékidő túlkapás, érdemes lett volna feszesebbre vágni a filmet. Ha le is fáraszt a végére, moziélménynek kiváló, ráadásul 0-tól 100 éves korig mindenki beülhet rá. (7/10) (BS)


JACKDAW

Egy egykori motorversenyző és háborús veterán egy rejtélyes csomag megszerzésével próbál segíteni szorult anyagi-családi helyzetén egy nem túl kedves bandavezér megbízásából – sejthető következményekkel. Az elsőfilmes David Childs (eddig olyan tévésorozatokon dolgozott, mint a Doctor Who vagy a Sandman) amolyan szikár és egzisztencialista, audiovizuálisan ütős bűndrámát akart csinálni, á la brit Drive, de ehhez kicsit kevés a puskapora. Említett célok közül leginkább a szintipopos zenét sikerül hozni, azt külön is érdemes lesz pörgetni, illetve helyén van az észak-angliai rozsdaövezet kilátástalanságának mocskos-fojtogató atmoszférája is. Ezen túl viszont nem sok mindennel szolgál a film, például akciójeleneteket ma már nehéz valamirevaló koreográfus, kaszkadőrkoordinátor nélkül lenyomni a nézők torkán, de a családi főkonfliktus is túl későn és túl felszínesen jelenik meg, ráadásul túl klisésen zárul, semhogy igazán hasson, pedig Childs érezhetően arra szánta emocionális tölteteit. 6/10 (RCS)


KUBI

Takeshi Kitano 76 évesen sem mutatja a fáradtság jeleit: a Kubival saját, 2019-es regényét vitte vászonra íróként, rendezőként, az egyik főszereplőként és vágóként. A vériszamos szamurájeposz meglehetős cinizmussal, gondosan adagolt fekete humorral, nagyon sok, nem is, rengeteg, de tényleg rengeteg, úgy értem „soha ennyit egyetlen filmben még nem láttál”-rengeteg lefejezéssel és a homoszexualitás meglepő kidomborításával (igen, jól értetted, meleg szamurájok, méghozzá tucatszám) megy neki a középkori japán történelem egyik markáns incidensének, jelesül az 1582-es Honnódzsi-összeesküvésnek. A sűrű, rengeteg karakterrel, helyszínnel és eseménnyel dobálózó film a nagy, grandiózus csatákból szinte csak mellesleg mutat afféle jelenetvázlatokat, a hangsúly határozottan a csúcsra törő hadvezérek áskálódásain, csapdaállításain, szerelmi ügyein, mélységes-szörnyűséges-pitiáner gyarlóságain van, olyan szórakoztatóan hagyománytipró mellékszálakkal, mint a fősztorit botladozó idiótákként kísérő parasztok messze nem komikus sorsa. 8/10 (RCS, teljes cikk hamarosan)


THE LAST STOP IN YUMA COUNTY

A vetítés előtt megjelent a rendező, Francis Galluppi is, aki kerek hipszterszemüvegével és old-school bajszával úgy néz ki, mint aki a barista főállása mellett kísérleti rövidfilmeket forgat hobbiból a haverjaival, az első rendezése ehhez képest egy pofátlan Tarantino-utánérzés. Jim Cummings (a nagyon elborult Thunder Road rendező-főszereplője) egy utazó késügynököt játszik, aki a kislányához hazafelé megáll egy benzinkúton a semmi közepén, ahol viszont nincs benzin, és amíg a tartálykocsi megérkezik, a szomszédos dinerben kell várnia. Sorra futnak be a hasonló cipőben járó benzinre várók, egy nyugdíjas pár, egy wannabe Bonnie és Clyde duó és két igazi bűnöző, akik aznap reggel rabolták ki a közeli bankot. Amikor kiderül, hogy a dinerben dolgozó nő a helyi seriff felesége, egy kicsit idegesek lesznek, és túszul ejtik az egész társaságot. Vannak jó dumák, röhejes figurák, hiteles keménykedések (Richard Brake-nek nagyon jól áll a veterán bankrabló szerepe), hirtelen kitörő erőszak, sok-sok véletlen és feszültség is, mert aki tudja, hogy ki az a Jim Cummings, az végig azt várja, hogy mikor fog a karaktere exponálódni.

Minden aspektusában profi a produkció, és nyilván joggal lehet számonkérni rajta a Tarantino-epigonságot, de szemben a 90-es években készült QT-utánzatokkal, Galluppi rendező védekezhet azzal, hogy ő nem másol egy aktuális trendet, hanem emléket állít az egész korszaknak. (6/10) (BS)


LATE NIGHT WITH THE DEVIL

Egy hanyatló nézettségű késő esti talk-show házigazdája a 70-es években szenzációhajhász megoldásokkal próbál visszakapaszkodni a csúcs közelébe, és a paranormálissal, természetfelettivel való kacérkodása egy sátánista tömeggyilkosság egyetlen túlélőjének, egy fiatal - és állítólag egy démon által megszállt - lánynak a vendégül látásában csúcsosodik ki. Az elsőfilmes rendezőpáros (Cameron és Colin Caimes) afféle found footage-stílusban nyomul, minthogy a teljes film a show színpadi és kulisszák mögötti felvételeiből áll össze. A 70-es évek megidézése hibátlan, de sosem tolakodó, nincs benne semmi nosztalgiakurválkodás, cserébe David Dastmalchian a szart is kijátssza a főszerepből, a cselekmény pedig lassú tempóban, de szórakoztatóan, egyre fokozódó feszültséggel tart a sejthetően (és kielégítően) csúnya fináléba. 8/10 (RCS)


LAST STRAW

Egy alig látogatott, isten háta mögötti, útszéli dinerben, az amerikai pusztaság vigasztalan közepén egy pincérnőnek egyedül kell állnia a sarat egy falka gyilkossal szemben az éjszakai műszakban. Az elsőfilmes Alan Scott Nealnek van érzéke a színekhez, a plánozáshoz, a ritmushoz, az első öt perc után egyértelmű, hogy kompetens rendezővel van dolgunk. Kár, hogy a forgatókönyv csak egy darabig tudja tartani vele a lépést: a felvezetés, a karakterek bemutatása, a feszültség fokozása, az első gyilkosságok mind remek szórakozást ígérnek, de amint az időrend megbontásával újranézzük az addigi eseményeket az elkövetők szempontjából, odalesz a lendület, az atmoszféra, részben még a hitelesség is. Továbbá az sem egészen világos, hogy szándékosan sikerült bunkó seggfejként ábrázolni a főhősnőt, vagy csak csúnyán elmérték a karaktert – sajnos az utóbbira gyanakszom. 5/10 (RCS)


LUMBERJACK THE MONSTER

Nem nagyon számítottam rá, hogy ifjúkorom egyik kedvenc japán rendezőjének új filmje előtt a Warner Bros. logója villan majd fel, és aztán ki is derült, hogy most tényleg nem a vérben pancsoló, fékezhetetlen agyvelejű Takashi Miikét kapjuk, hanem a biztos kezű bérmunkást. Erőszakkitörések azért vannak így is, és ilyenkor az artériák is kicsit erősebben spriccelnek, mint a hasonló mainstream sorozatgyilkosos thrillerekben, de magához képest visszafogottabb a mester. A műfaj tehát sorozatgyilkosos thriller, de egy kis csavarral: egyrészt a rendőrök helyett főleg a gyilkos támadását túlélő ügyvédet követjük (a popsztár Kazuya Kamenashi), aki viszont maga is pszichopata, másrészt egy sci-fi-beütésű dramaturgiai fonáknak köszönhetően a néző kénytelen elkezdeni empatizálni vele. (Valami olyasmi történik vele, mint a Boss című sorozat főszereplőjével.) Azt nem olyan nehéz kitalálni, hogy ki a tettes, de Miike (illetve a forgatókönyv), így is bevisz egy kellemes gyomrost még a legvégén. (7/10) (BS)


POOR THINGS

Mi történt volna, ha Frankeinsten teremtménye nem hullákból összefércelt, meg nem értett, a puszta létezésével rémületet keltő szörnyeteg lett volna, hanem egyetlen – meglehetősen sajátos módszerrel, de ezt inkább nem lövöm le – újjáélesztett és nem mellesleg gyönyörű fiatal nő, aki egyszerre naiv, önfeledt és vad szexuális, valamit ön- és társadalomfelfedező kalandokba keveredik a viktoriánus-steampunkos Londonban (és Lisszabonban), miközben minden férfi nyálcsorgatva fordul utána az idealisztikus őrülttudós-asszisztenstől a romlott nőcsábászig? 

Yorgos Lanthimos felszabadítóan fekete humorban szügyig megmártogatott, helyenként bizarr horrorral parolázó, gótikus-groteszk tündérmeséje olyan eszelős jutalomjátékot biztosít Emma Stone-nak, ami valószínűleg minden valamirevaló színész álma – és Stone hibátlanul kihasználja a ritkán adódó lehetőséget. A változatos látványvilágtól (a monokróm nyitánytól már-már pszichedelikusan-lázálomszerűen tarka és elszállt későbbi helyszíntablókig) a többi színészen át (Willem Dafoe-tól Mark Ruffalóig) a feminista felnövéstörténet-vonalig a Poor Things, még ha kicsit hosszú is, és narratív szempontból nem áll össze olyan kielégítő egésszé, mint Lanthimos előző filmje, A kedvenc, határozottan szórakoztató és sajátosan tébolyult, mégis könnyed lázálom. 8/10 (RCS)


RIVER

Időhurkos sci-fit láttunk már párat, de ilyen kedvesen hétköznapit, ilyen bájosan kisszerűt aligha. A csendes, japán kisvárosi fogadó személyzete és vendégei ugyanazt a két percet élik át újra és újra, de a tét olyannyira nem grandiózus és műfaji, hogy a sok konfliktus közül az elsőt például az jelenti, hogy nem tudnak meleg szakét felszolgálni a vendégeknek, mert mire felmelegedne, addigra visszaáll az idő és vele az ital hőmérséklete. Ennél persze lesznek azért komolyabb bonyodalmak is (természetesen van, aki tragédiaként éli meg az időhurkot, van aki, csak belefárad, és van, aki kifejezetten örül neki), de mind emberi léptékű marad és alapvetően a helyzetkomikumot szolgálja – a kellemes humor és a báj pedig a legvégéig kitart, sőt, még a sokáig csupán alibinek érződő sci-fi-szál is kap meglepően, hát, sci-fis magyarázatot, lekerekítést (aminek egy bizonyos sci-fi-franchise rajongói külön örülni fognak). 8/10 (RCS)


THE SOCIETY OF THE SNOW

Mi újat lehet mondani / mutatni az 1972-es andoki repülőgép-katasztrófáról több tucat dokumentumfilm, könyv és fikciós feldolgozás után? (Ez volt az, amikor lezuhant egy uruguay-i gép az Andok fölött, a túlélők pedig 72 napot töltöttek el a fagyos hegyekben, elfogyasztva a társaik hulláit.) A válasz, hogy nem sokat, viszont Bayonának sikerült egy nagyon átélhető és nagyon látványos, hollywoodi mércével is vérprofinak számító túlélőthrillert összehoznia. Több mint 65 millió euró volt a büdzsé, 138 napig forgattak, eredeti helyszíneken is, úgyhogy itt nem CGI-hót kapunk, és a grandiózus totálokkal sem kellett spórolni. A zseniálisan vérfagyasztó zuhanásjeleneten látszik, hogy Bayona gyökerei a horrorban vannak, és utána is nagyjából tudja tartani a feszültségszintet. Néha sajnos túlságosan hollywoodi a hangvétel (a narráció például felesleges), de végül nem csúszik át melodrámába. Aki látta valamelyik korábbi feldolgozást, vagy kiolvasta a Wikipediát, és ismeri az incidens minden részletét, az joggal hiányolhatja az új megközelítést, mindenki másnak kiváló szórakozás lehet a film a „nahát, mik vannak!”-kategóriában. (7/10) (BS)


SMUGGLERS

Haenyeónak hívják azokat a nőket, akik búvárkodással keresik a kimcshire valót. Mára nem sok maradt ebből a több száz éves tradícióból, de a 70-es években, amikor a film játszódik, még meg lehetett élni a tenger gyümölcseinek gyűjtögetéséből. A sztori szerint egy csapatnyi haenyeo csempészésre szakosodik, a hajókról kidobott, csempészárukkal teli ládákat gyűjtik be, amíg le nem buknak. Jo Chun-jának sikerül elmenekülnie, a többiek, köztük a legjobb barátnője rendőrkézre kerül. Előbbi évekkel később visszatér egy országos hírű gengszter képviseletében, hogy folytassa a csempészést, de nehéz úgy összetrombitálni a csapatot, hogy mindenki árulónak hiszi.

Tankönyvbe illő blockbuster (be is ült rá 17 nap alatt 4 millió koreai), egy kicsit talán lassan pörög fel, túl sok karaktert dob be egyszerre, de a végére szépen helyére kerül minden, és a kötelező közelharcos zúzások mellett megkapjuk a végére a búvárkodós akciójeleneteket is, ami akkor is kuriózum, ha maga a film összességében egyszer használatos moziélmény. (7/10) (BS)


SUITABLE FLESH

Ahogy a Jackdaw, a Lovecraft Dolog a küszöbön című novelláját alapul vevő Suitable Flesh is érdemesebb elődök babérjaira tör – olyannyira, hogy ugyanaz a Denis Paoli írta, mint aki a legendás Re-Animatort, csak ezúttal kifelejtette a szkriptből a gonosz humort, a csodálatos gusztustalanságot és a bármiféle karakterességet. Emellett Heather Graham színészi kvalitásai nagyon hozzávetőlegesen sem alkalmasak az ősi testrabló entitással megélt szexuális és élethalálharc-kalandok érzelmileg sokszínű megélésének demonstrálására, Joe Lynch pedig meglepően amatőr módon dirigál – nem mintha nagy formátumú rendező lenne, de azért ennél lényegesen markánsabb munkákat is kieresztett már a kezei közül (lásd Mayhem). A Suitable Flesh-t az utolsó 20 perc elfogadható kreativitása és szaftossága menti valamennyire, de bő egyórányi pusztító narratív és stilisztikai unalom után ez már nem sok mindenre elég. 4/10 (RCS)


WHEN EVIL LURKS

A horrorokon alaposan megedződött sitgesi fesztiválközönség jellemzően a véres jeleneteknél ujjong és tapsol a leghangosabban – minél véresebb, annál jobb. A When Evil Lurks (Demián Rugnától, a Terrified rendezőjétől) azon nagyon ritka filmek közé tartozik, amelyek egyik jelenetének hirtelen és iszonyatos brutalitását pár másodperces teljesen dermedt csend követte, legfeljebb azt lehetett hallani, ahogy a elakad a torkokban a levegő (ha látod, tudni fogod, melyik ez a jelenet). Természetesen azért így sem végleg, mert amikor magukhoz tértek az emberek, jött a taps meg az ujjongás, ahogy kell. A When Evil Lurks egyébként nem annyira durva, mint ez a példa sejteti, pontosabban: nem csak, sőt elsősorban nem abból él meg, hogy durva, van jól kitalált sztorija és világa (ahol a démoni megszállás mindennapos tény, ismert szabályokkal), érdekes karaktergárdája, leginkább pedig remek, súlyosan nyomasztó atmoszférája és értő feszültségépítése. Az idei év horrorai közül valószínűleg erről fogunk a legtöbbet beszélni hosszútávon. 8/10 (RCS)