tudósítás

2016. március 7.
2016. március 6.
2016. március 4.
2014. október 9.
2014. április 14.
2014. április 12.
2014. április 5.
2012. február 5.
2012. február 4.
2012. február 3.
2011. május 8.

42. Magyar Filmszemle - második nap

Becsapós a cím, ugyanis az Utolérhez hasonlóan, ebben a beszámolóban is összegabalyodtak az idősíkok. Adós vagyok még néhány film bemutatásával, amelyeket első nap láttam. Most tehát, természetesen a péntekre felírt mozgóképes adag taglalása mellett, az elmaradásaimat is pótolni fogom. Csütörtökön még lelkiismeretesen bent ültem a Puskin mozi nagytermében, és reggeltől estig a vásznat bámultam, pénteken viszont már el-elhagytam a szemle helyszínét. Ez meg is látszott a megnézett filmek mennyiségén. Mentségemre legyen szólva, a pénteken vetített művek nem igazán marasztaltak maradásra. Az első napi hurráoptimizmus elillant, a második nap a kijózanodás jegyében telt el.

Most viszont visszaugrunk az időben csütörtökig, amikor még minden szép és jó volt, és én abban reménykedtem, hogy ezekből a nagyrészt remek rövidfilmekből, minél többet megnéz a magyar film ura, Andrew G. Vajna, és közben elégedetten jegyez fel címeket, neveket. A Valami kék két gyerekorri barátnő találkozását regéli el. Érettségi után fokozatosan eltávolodtak egymástól, Mari továbbtanult, Alíz a faluban maradt. A két barátnő Alíz esküvőjén találkozik ismét, ahol fokozatosan felszínre törnek a közöttük feszülő ellentétek. Alíz irigyli Mari életét, és nem tartja fairnek, hogy amíg ő egy kis faluban elhervad, barátnője a nagyvárosban csapatja szét magát. Zomborácz Virág körül egy egész pofás internetes rajongói tábor alakult ki az utóbbi években. Bármit tesz, arról a Filmklub direkt túlzó, bombasztikus mondatokban számol be. Mivel egyetlen rövidfilmjét sem láttam a Valami kéken kívül, ezidáig csak magán a jelenségen tudtam mosolyogni. Most viszont már a filmje is okot adott erre. Legalábbis a végéig, ahol már inkább hüledeztem.

A Valami kék távolságtartással és fanyar humorral viszonyul a lakodalom apropójából összecsődült embersereglethez. A vidéki rögvalóságból indul ki, de attól fokozatosan elemelkedik, erősen stilizál, és eltúlzott, a szó jó értelmében vett filmszerű karakterekkel népesíti be a vidéki lagzi helyszínét. A beállítások egytől egyig remekül megszerkesztettek, állnak egymás mellett, és figyelik a másikat, ahogy célba lő légpuskával, a bamba férfi és a kitömött állatfej a falon, Mari és Józsi Napoleon Dynamite-ba illő tánca, vagy a sezlonon üldögélő, sírva vígadó násznépet végigpásztázó snitt, hiába a tipikusan magyar közeg, az ábrázolás módja miatt külföldi filmek jutottak az eszembe róluk. És ez jelen esetben pozitívum, mivel a téma és a stílus - hazai viszonylatban legalábbis – szokatlan társításából, meglepően izgalmas végeredmény sült ki. Attól, hogy vidék, még nem törvényszerű, hogy dokumentarista szemlélettel kell hozzányúlni. A Valami kék a Sundance kompatibilis indiefilmek hangvételét húzta rá a számtalan horrorfilmben és thrillerben (Deliverance) megénekelt város-vidék szembenállásra, és egy jellegzetesen magyar élményre: a lakodalomra, ahol mindenki feszeng, és igazából senki sem érzi jól magát. Még egyszerűbben fogalmazva: sírva vigad a magyar, ezt az élményt örökítette meg a film, a világ bármely pontján könnyedén befogadható módon.

Múlt évben értetlenül álltam az Itt vagyokat övező, elképesztő méreteket öltő rajongás előtt. Teljesen rendben volt, persze, én is bandáztam már lakótelepi non-stop előtt, tetszett, na de nem ennyire! Most viszont, ha van a filmnek istene, a Külalaknak is csurran-cseppen ebből a rajongásból valamennyi, mert nagyon megérdemli. Szentesi Bálint a harmincas éveinek közepén jár, kommunikációs trénerként dolgozik egy cégnél. Felesége első gyereküket várja. A pincében kutakodva, egy általa írt vers kerül a kezébe. Arra viszont nem emlékszik, hogy mikor, és kinek írta. Veszélyes, ugyanakkor nagyon is tipikus lelki folyamatokat indít el benne az a néhány sor. Komoly kétségek gyötrik afelől, hogy neki tényleg az a jövő kell, amit az elmúlt években építgetett. Elkezdi nyomozni a múltjában, abban a reményben, hogy kideríti kinek is írta a verset, és hogy hol is rontotta el, hol tért le az ösvényről, ami a boldog és elégedett élet felé vitte. Nem vagyok én ennél többre hívatott? Csendes kétségbeesésében erre a kérdésre keresi a választ a főszereplő. Nincs ember, aki nem merült már volna el önsajnáltatással vegyített múltidézésbe élete során. Talán pont ezért, mert mindenkinek volt már része ebben, nagyon nehéz úgy egy film központi motívumává tenni ezt az érzést, hogy az a trivialitása ellenére izgalmasnak hasson. A Külalak azonban az első perctől az utolsóig leköti a figyelmet, köszönhetően a főszereplő (Makranczi Zalán) szimpatikus bénázásainak, és az általa folytatott nyomozás váratlan fordulatainak.

Annyi, de annyi helyen, el lehetett volna rontani a Külalakot. Ilyenkor mindig könnyű beleragadni a gimnáziumi nosztalgiázás ezerszer körbejárt mocsarába, és akkor a kedélyes múltidézés ideiglenesen elhomályosítja ugyan a jelen problémáit, de nem ad választ, és nem old meg semmit. Lehetett volna megengedőbb a film a főszereplőjével, vagy ellenkezőleg, indokolatlanul szigorú, amely azt eredményezte volna, hogy egy szánalmas balek vergődését követhettük volna a vásznon. Egyik sem történt meg, a lehetséges dramaturgiai taposóaknák mindegyikét kikerülték az alkotók. Szentesi Bálinthoz empátiával, ugyanakkor szinte mindig jelen lévő, finom iróniával viszonyul a film, ügyesen megjelenítve azt a kettősséget, amely az állapotát jellemzi: veszélyesen könnyű azonosulni vele az önbecsapásban, de ha egy lépést hátrébb lépünk, rögtön látszik, mennyire megmosolyogtató és szánandó is ez a gimnáziumi szerelmes vers által indukált egzisztencialista válság.

És akkor még nem beszéltem a film fantasztikus ritmusérzékéről és képi világáról. Az idei szemlén is gyakorta éreztem azt, hogy egyes snittek, jelenetek tovább tartanak a kelleténél, itt ilyenről szó sincs. Ráérős tempóban halad előre a film, lélekölő irodai belsők, tágas, üres terek, tenisz egyedül, és mégis, mindegyik kép csupán addig van kitartva, amennyi idő feltétlen szükséges a kívánt érzés, információ közlésére. Öröm volt látni effajta magabiztosságot magyar filmben. A gimnáziumi osztálytárssal való lerészegedés, táncot imitáló támolygásban, teniszben és bömbölő Demjén Rózsiban csúcsosodik ki. Adná magát, hogy hosszasan élvezzük a két barát mókás lealjasodását, de nem, ez az egész nem tart tovább néhány másodpercnél. A nézőkre gyakorolt hatás, pont emiatt a mértékletességgel párosuló rendkívüli stílusérzék miatt lesz maradandó és nagy erejű. Az utolsó jelenet alatt kezdtem el először aggódni, a kamera lassan közelít a főszereplő arcára, és csak nem akart vége lenni, egyre inkább éreztem, hogy ez így túl sok. Aztán hirtelen jön egy apró poén, a főszereplő elmosolyodik, és én is, értelmet nyert, hogy miért nem volt vágás. Óriási egy film. Egy pillanatra sem csap át kimódoltságba a megszerkesztettség, egyszerűen csak minden a helyén van, képek, színészek, dialógok, zene, hangulat, minden. Bámulatosan érett, de nem besavanyodott alkotás a Külalak. Ott munkál benne a filantrópia, csak éppen a sok mindent átélt emberekre jellemző iróniába van csomagolva.

Már rég nem idegesített fel annyira magyar film, mint a Diamond Club. Már az első néhány percben mindent megtett azért, hogy felhagyjak minden reménnyel. A főcím közben egy gyatra számítógépes animáció futott, amelynek minősége a kilencvenes évek közepét idézte. Ha az volt a rendezői szándék, hogy heves érzelmi reakciókat váltson ki a mű, akkor célt ért. Csak azért nem szurkoltam a főszereplő mielőbbi haláláért, mert ő maga is meg akar halni, emiatt aztán abban reménykedtem, hogy életben marad a nyomorult. A művész utolsó, öngyilkos performanszára készül, a férjezett, gazdag buta liba pedig izgalomra vágyik, ezért a művésszel tart. A művészről (Uglár Csaba) hamar kiderül, hogy semmi említésre méltó nincs a művészetében, fantáziátlan, polgárpukkasztásnak beállított erőlködés. Ami viszont a film élvezhetősége szempontjából már tényleg baj, hogy teljességgel érdektelen karakter, nagydumásnak hiszi magát, de közben csak egy önelégült tróger, akinek még a jobbára összefüggéstelen szövegelése sem szórakoztató. A lány (Tenki Réka) pedig olyas valaki, akivel ha egy asztalnál ülünk, öt perc múlva a kijáratot kezdjük el keresni a szemünkkel. Szereti őrültnek hinni magát, pedig csak simán unalmas, a legvadabb ötlete az, hogy menjenek el Etiópiába.

A film közben végig azon gondolkodtam, hogy vajon direkt ilyen visszatetsző karakterek alkotása volt a cél, vagy csak így sikerült. Egy rendezővel készült interjú szerencsére nem igazolta a legsötétebb sejtéseimet, mivel ő maga is szörnyetegnek nevezte a főszereplőt. Akkor viszont azt nem értem, miért erről a két szánalmas alakról készített filmet? Számtalan példát lehet mondani a filmtörténetből olyan megvetendő karakterekre (például Alex a Mechanikus Narancsból), akik egyúttal emlékezetesek és izgalmasak is. A Diamond Club szereplői viszont csak idegesítőek, és emellett érdektelenek. Pár perc alatt kiismerhetőek voltak, és utána semmi újat nem adtak. Így aztán a történet is teljességgel hidegen hagyott. Nem érdekelt, hogy sikerül-e a művész utolsó nagy performansza az Erzsébet-hídon, és nem érdekelt, hogy sikerül-e a lánynak megmenteni a halállal kacérkodó férfit. A művésznek az a mániája a filmben, hogy az ő művészete igenis autentikus. Hazafelé végig hardcore punkot hallgattam, hogyha már látni nem sikerült, de legalább hallani hallhassak valami autentikusat.

Az utóbbi évek egyik legjobb hazai alkotása volt a Friss levegő. Többször is megnéztem, először moziban, aztán otthon. Kocsis Ágnes legújabb, Cannes-t is megjárt játékfilmje, a Pál Adrienn lett volna a következő vetítés. Én mégis kihagytam. Péntek délután volt, és 136 perc az mégiscsak 136 perc. Helyette kimentem a szabadba, ahol jó idő, és még jobb társaság várt. Csináltam olyat, amit még életemben soha, a BTK menzáján ettem, olyat, amit minden nap szoktam: ittam egy sört, és olyat, amit már nagyon régen nem, a Gödör füvén henyéltem. Pár percre egy álomba kerültem, amelyben három nővel voltam egy konyhahelyiségben. Az egyik főzött, a másik fürdőköpenyt viselt, a harmadik pedig a csajom volt. Aki látta már a Pál Adriennt, kérem mondja meg, hogy jól, vagy rosszul tettem-e, hogy kihagytam a filmet.

Délután még megnéztünk két rövidfilmet. A Magasfeszültség, egy nagyon is kurrens témát dolgoz fel, a cigány-magyar együttélést, pontosabban nem együttélést. Hiszen az erőműben dolgozó mérnököt és a roma származású lányt állandóan egy kerítést választja el egymástól. Külön világban élnek, a mérnök munkája végeztével visszatér a tujákkal övezett kertvárosba, a cigánylány a barátjával pedig kábelt lop. Megejtő történet amatőr módon kivitelezve. A karácsonyi zenék túlzott használata gyakorlatilag kibírhatatlanná tette a Magasfeszültség végét. Az ezt követő Kilenc vágás valószínűleg a szemle legelborultabb filmje. Egy bácsit követ a kamera, aki szép lassan sétál, aztán átmegy az úton. Nincs vágás, percek telnek el, a bácsi sétál tovább és elér a vonatállomásra. Itt azt találgattuk, hogy csak oda szólót, vagy retúrt fog venni, de nem, vágás, kiderül, hogy ott van a fodrászüzlete. A következő negyed órában befűt a sparheltbe, levágja egy asszony haját, és közben beszélgetnek. Megint vágás, valakinek a haját mossa. Na, ekkor hagytuk el a termet.

Pénteken láttam Dyga Zsombor thrillerjét, az Utolért is, de ismét szorít az idő, szóval a szemle - általam legalábbis - legjobban várt filmjének a kritikája a következő beszámolóban fog csak helyet kapni.

2011. május 6.

42. Magyar Filmszemle - első nap

A tegnapi nap elkezdődött a hányatott sorsú 42. Magyar Filmszemle. A mustra puritán jellegéhez a Geekz is idomul: videós bejelentkezés a múlt évtől eltérően nem lesz, csupán szöveges összefoglaló. Az viszont minden egyes reggel érkezni fog az olvasóink kávéja mellé a következő néhány napban. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján arra biztatok mindenkit, még azokat is, akik élből elzárkóznak a magyar filmtől, hogy tartsanak velünk. Sokkal több, jó filmalkotás készül itthon, mint azt gondolnánk, csak valamiért a többsége nem jut el a közönséghez, elvesznek valahol útközben. Ez a megállapítás hatványozottan igaz a rövidfilmekre. Ha valami csoda nem történik, azokat tényleg csak a baráti kőr, a szakma, illetve a fesztiválok látogatói nézik meg. Hozzáteszem, a helyzet azért némileg javult az elmúlt néhány évben, ugyanis egyre több hazai kisjátékfilm kerül fel a különböző videómegosztó oldalakra. A mai nap programja ismét bebizonyította számomra, hogy az itthoni gyártású rövidfilmek között egész nagy számban vannak kifejezetten jól sikerült darabok, és nagy ritkán még olyan fantasztikus élménybe is belefuthat az ember, amit hazai nagyjátékfilm már hosszú évek óta nem tudott nyújtani. Ez történt ma is. A tovább után a kötelező magyarfilm-szidás mellett, dicséretek egész sorában fog részesülni a hazai filmszakma, kiváltképp annak fiatal generációja.

Összeszámoltam, 16 rövidfilmet néztem meg a tegnapi nap folyamán. Nem hagyom azonban, hogy a mennyiség maga alá gyűrjön, és mindegyikről, ha említés szintjén is csak, de megemlékezem. Több alkotás is egy filmvégi csattanóra épült. Vicces, hogy a szemle katalógusában található tartalomleírás például kikotyogja a Frame csattanóját, annak előzetes ismeretében pedig nem hinném, hogy kitartott volna az érdeklődésem a film végéig. Az Ásó, kapa... egy technikailag és feszültségben erős, de azért összességében hamar tovatűnő alkotás egy vízhordó lányról, és egy legényről, aki a határban gödröt ás. Vajon mi, vagy ki fog a föld alá kerülni, ez itt a kérdés, és öt perc elmúltával meg is kapjuk a választ. Régen volt a tévében a Vers mindenkinek, ugyanabban az idősávban lehetne ilyen pár perces, egy poénra kihegyezett extrarövid alkotásokat levetíteni, szerintem sokan lennének rá vevők. Főleg, ha olyan minőségű filmek kerülnének bemutatásra, mint a Finálé. Ez is mindössze 8 perc, bravúros felvezetés tölti ki a játékidő nagy részét, hogy aztán a nagyszerű fináléban kiteljesedhessen. Láthatatlan vágások vannak ugyan, de a film azt az érzetet kelti, mintha csak egy snittből állna. Két hallgatag, szmokingos férfit (Elek Ferenc és Kovács Lehel) követ a kamera, bárpulttól indulva, utcákon és színházi öltözőfolyosókon át. Bérgyilkosoknak tippeltem őket, talán azért, mert megjelenésükben a Killers (legyen szó akár a Hemingway, Siodmak, vagy Siegel-féle verzióról) két szakmabelijére emlékeztettek. A poént nem lövöm le, de egy olyan kérdésre ad választ a film, amin szerintem már milliók töprengethettek életük során, én konkrétan már meg is kérdeztem ezt egy szakmabelitől. Érdemes felírni a film címét, és amint elérhetővé válik, megnézni. Simán megér nyolc percet bárki életéből.

A Tikivel ellenben már komoly problémáim voltak. Egy félszeg bűvészsrácról szól, aki ugyan bekerül a cirkuszba, de nem bűvészként, hanem bohócként. Kurtácska fejlődés- és karriertörténet veszi kezdetét, egy álmait fel nem adó srácról. Kedves, aranyos, tündibündi film, én csak azt nem értem, hogy biztos, hogy ez volt az a sztori, amit leginkább el akart mondani a rendező? Mert ez a banális mesécske gyorsabban illan el az ember emlékezetéből, mint ahogy a karamelláscukor szétolvad a szájban. A törökméz legalább beleragad a fogak közé, a Tikiről még ez sem mondható el. Bűvész lett a srác, úgy néz ki, hogy még csaja is lesz, jól van, rendben, lépjünk tovább. És nem tartom magam szívtelennek. Hasonlóan nem én voltam a célközönsége az Árnyékfilmnek sem, amelyben fehér alapon fekete pacák változtatják az alakjukat, néha emberi alakot öltve. Mindezt zenére, felülnézetből, 11 percen át. A Maya már inkább közelített az ízlésemhez, egy meztelen nő vonaglott folyadékkal felöntött padlón. A performanszot/művészpornót azonban minduntalan megszakította egy pár másodperces bevágás, izzadt arcú, kellemetlen külsejű kukkolókról. Emiatt aztán még társadalmi üzenete is lett a műnek, bár jobban örültem volna ha nem törik meg vele a tánc ritmusát.

A műfajiság billogját legerősebben a Közel és a Tiszta kézzel viselte magán. A Közel, amellett hogy zavarbaejtő karaktertanulmány egy gyilkosságokat dokumentáló fotósról, fullasztó atmoszférájú thriller is egyben. Mindenképpen kiemelendő a főszerepet játszó Rába Roland fantasztikus színészi alakítása. Súlyos pszichés problémákkal küzdő karaktere van olyan izgalmas, hogy akár egy nagyjátékfilmet is lehetne köré építeni. A film lezárása sajnos kidolgozatlannak és elkapkodottnak tűnik az addigiakhoz képest, és az alacsony költségvetés is túlságosan meglátszik néhol, rontva néhol a film élvezhetőségét, de összességében egy figyelemreméltó műfaji darab a Közel. Kérdés, hogy Janisch Verának egyszeri próbálkozás volt ez a zsánerrel, vagy ezen az úton kíván továbbhallani. Van érzéke a hangulatteremtéshez, a történet feszültségteljes kibontásához, szívesen megnéznék tőle, egy hasonló hangvételű nagyjátékfilmet. A Tiszta kézzel egyértelmű kafkai áthallásokkal dolgozik, a kenőcsöket házaló ügynököt egy gyilkosság kapcsán tanúként berendelik, később magára marad egy szűkös, kihallgatásra használt szobában, ahol kénytelen szembesülni emlékeivel. Ezt az alkotást is az erős hangulata, és a kiváló színészi játék viszi el a hátán. Törőcsik Franciska érzéki ajkai láttán Angelina Jolie jutott az eszembe. Őt még sok filmben szeretném viszontlátni.

A Berlini filmfesztiválra való meghívás okán aránylag nagy hírverést kapott Erdő első megtekintése csalódást okozott néhány hete, talán a túlzott várakozások miatt. Most másodszorra viszont helyére kerültek a dolgok. Sötét, minimalista, fekete-fehér képekben elmesélt történettorzó egy gyilkosságról, és annak lehetséges szemtanújáról. E film kapcsán is a hangulat a legfontosabb szó. A főszereplő tétlensége egyúttal azt is jelenti, hogy a bűntény részletei homályban maradnak. Nyugtalanító hatású, profin összerakott film az Erdő. Kárpáti György Mór előző munkája, az Éjfél, egy kedves történetet mesélt el, egy gimnáziumban töltött éjszakáról és egy meglepő találkozásról. Hangvételében két jelentősen eltérő, de egyaránt ígéretes filmről van szó. Most már az a kérdés, képes lesz-e egy történetet érdekfeszítően kibontani másfél órás terjedelemben, a szakmai tudás megvan hozzá. Kárpáti is azon fiatal rendezők közé tartozik, akire érdemes lesz odafigyelni. Látva a hazai filmipar körüli bizonytalanságot és az új rendszerre való áttérés miatti leállást, nagy kérdés, mikor lesz alkalmuk a cikkben említett fiatal és tehetséges rendezőknek egész estés darabbal bizonyítaniuk. Minden bizonnyal, ez évek kérdése lesz.

A Kiraboltak sajnos semmit sem képes kezdeni azzal az izgalmas alaphelyzettel, amely szerint egy Mikulás ruhás férfi kirabol egy presszót. A Buharov fivérek fél órás kísérleti darabját, a Kormányeltörésbent arra használtam fel, hogy a szemizmaimat pihentessem, ezért arról inkább nem alkotnék véleményt. Hangyás, fekete-fehér képsorok futottak, nehezen megfejthető rendezőelv szerint. Azoknak ajánlom, akiket öt percnél tovább leköt az, ha ismeretlen emberek megsárgult fotóit nézegetik. A Porcukor már sokkal több ember érdeklődésére számíthat. A film fél órás hossza, korlátozott térhasználata és annak ellenére, hogy nagyrészt egy laptop monitorján játszódik, végig izgalmas marad. A főszereplő egy kisállatkereskedésben él és rendszeresen videochatel egy Melbourne-i magyar lánnyal, közben próbálja visszahódítani az exbarátnőjét, és az őt angolra tanító lány sem közömbös számára. Könnyen befogadható, szerethető darab, aminek fő erénye a látszólagos ambíciónélkülisége és természetessége, mondom ezt úgy, hogy a film második felében nem várt, hátborzongató fordulatot vesz a történet.

A tegnap látott kisjátékfilmek közül három emelkedett ki a mezőnyből, egy pedig egyenesen a csillagos eget ostromolta. Till Attila Csicska című munkája azzal került a figyelem központjába, hogy meghívást kapott Cannes-ba. Látva a filmet, egyáltalán nem érdemtelenül. Valós, hazai társadalmi problémát dolgoz fel, széles tömegek által fogyaszthatóan. Az ország egyes régióban a mai napig bevett szokás, hogy gyakorlatilag rabszolgasorsba taszítanak embereket és mezőgazdasági és egyéb házkörüli munkákat végeztetnek velük. Till Attila és szerzőtársa, Thuróczy Szabolcs, szenvtelenül, felesleges túlzások nélkül ábrázolja ezt a Tar Sándor novelláira rímelő tanyasi rémálmot. Azzal hökkent meg, hogy nem tolja a trágyadombba a néző orrát, csupán bemutatja ezt a hihetetlen helyzet, és közben felvillant emberi sorsokat. Az érdekfeszítő témája, és a jó ritmusa folytán, hamar eltelik a családdal töltött húsz perc, és bár dramaturgiailag könnyedén megindokolható miért ott van vége, ahol, de én mégis néztem volna tovább, hiszen a család összes tagjában volt legalább egy rövidfilmre elegendő történet.

A Végtelen percek Felméri Cecíliától egy boszorkányos humorú, lebilincselő, időhurok ábrázolásától sem visszariadó alkotás, valószínűtlenül egybefonódó emberi sorsokról. Egy kórház dolgozói és betegei közötti meglepő kapcsolati hálón utaztatja végig a nézőt, el-elidőzve jelentéktelennek tűnő apró tárgyakon, tűnődő emberi arcokon. Az egész egy tánchoz hasonlított, ahogy a kamera egy mágikus belső logika mentén körbetáncolta az épületet, és amelyik embernél megállt, azzal mindig történt valami kacifántos. Felméri egyéni világlátása élesen elválasztja szakmabeli kortársaitól, bármit is fog rendezni a jövőben, azt meg fogom nézni. Tartozunk is neki itt a Geekznél, ugyanis a múlt évi filmszemle idején, még nem tudtuk ki ő, és meginterjúvoltuk, mint egyszeri nézőt. Azt kérdeztük tőle, hogy mire kíváncsi a szemlén, a versenyben lévő filmjéről viszont nem érdeklődtünk. Ha az is ilyen jó volt, mint a Végtelen Percek, akkor most már nagyon sajnálom, hogy nem láttam.

És most fogyott el az idő. Indulnom kell az Utolér vetítésére, ezért csak a holnap reggeli beszámolóban fog kiderülni, melyik rövidfilmre gondoltam, amikor a bevezetőben a fantasztikus jelzőt használtam.

2010. szeptember 19.
2010. szeptember 18.

Cinefest Miskolc Vol 2.

A tegnapi kevéssé informatív bejelentkezés után végre tartalom! Sokkoló képek! Hang! Elegáns férfiak! Gyönyörű nők! Fogyasszák és ajánlják ismerőseiknek is!

UPDATE: A zsűritag neve helyesen: Muchichka László

2010. szeptember 17.

Cinefest Miskolc

Itt van az ősz, itt van újra a Cinefest, a 7. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. 

A Geekblog négyfős stábja ismét belevetette magát a Jameson támogatta fesztiválforgatagba, és napi beszámolókkal tudósítunk az eseményekről.

Ímhol a csütörtöki nap!

2010. május 4.

Fangirl Udinében - riport az ázsiai filmek olasz fesztiváljáról

Idén is elmentünk Udinébe, megnézni, mi a helyzet a Távol-keleten, pontosabban, mi jön át onnan a XII. Far East Film Festival megbízható szűrőjén. Wostry most nem viselt joggingot, bár túlságosan nem nézhettünk ki megbízhatónak az olasz határőrök szerint, akik igazoltatás közben szép nyelvükön olyasmit énekeltek hangosan, hogy… Oh Sole Mio. Kis papírnézegetés és alapszavas kommunikáció után átengedtek a határon és még el sem tévedtünk, máris megérkeztünk a városba, ahol idén a tavalyinál még több látogató nyüzsgött a fesztivál központ körül/előtt, és akik egy éjszaka megtanították nekünk a „top három” nevű játékot. Mivel ennek a játéknak semmi értelme nem is fejtem ki a menetét, nézzük mi a helyzet a filmekkel.

Első nap a nagyköltségvetésű kínai történelmi eposz, a The Message volt a fesztivál „főműsoridőse”. Két kódfejtőnő véres leszámolásokkal tarkított napjainak krónikája a II. világháború idején. Egy kastélyban katonai tisztek, kódfejtők és politikusok összezárva várják, hogy kiderüljön, vajon ki közülük az áruló. Ennek a nyomozásnak és a gyanúba keveredett áldozatok brutális kínzásainak köszönhető, hogy ez a drámai darab thrillernek számít. A cél a hatás, a borzalom és a néző lenyűgözése. Ennyire egy hollywoodi produkción sem látszik az elszórt pénz, szó szerint beleszédültünk a gigantikus fahrtokba, amiket kézikamerás közelik tarkítottak. Számomra meglepő volt egy modern propagandafilmet látni, mivel az egész végeredményben Kína egységének fontosságáról szólt, és arról, hogy milyen apró, értéktelen semmiség az emberélet, ha egy birodalomról sorsáról van szó.

Ezzel ellentétben Teddy Chen hongkongi Bodyguards and Assassin-ja hasonló mondanivalójával képes bennmaradni a jó ízlés határain. A XX. század első évtizedében járunk, amikor Kína még az angolok befolyása alól próbált kikászálódni. A feladat megakadályozni egy Szun Jat Szen ellen tervezett merényletet. Hősies, patetikus és magával ragadó film. Azt például különösen szerettem, amikor a közönség tapssal fogadott egy várhatóan izgalmasnak ígérkező harcjelenetet; olyat, amelyikben egy ember puszta kézzel és harctudással legyőz ötven felfegyverzett zsoldost. Szuper volt! Engem ezek a pillanatok mindig meghatnak, ugyanúgy, ahogy a szereplők arcán legördülő hatalmas könnycseppek.

Másik kellemes élményem volt egy thai tinifilm, a Dear Galileo. Igen, ez ijesztően hangzik, de Udinében az a jó, hogy az ember betéved olyan filmekre, amiket amúgy nem nézne meg a prekoncepció miatt, és lám-lám átértelmeződik egy műfaj. A Dear Galileo szereplője két kedves, csinos, thaiföldi tinilány, akik elhatározzák, hogy az egyetem és az otthoni unalom helyett Európában próbálnak szerencsét. Londoni feketemunka, párizsi szerelem és bájos akcentus. Néhol leülős, de egyébként nagyon kedves, megmosolyogtatós film.

A fesztivál nagy szeretettel várt vendége Chapman To volt, aki filmje, a La Comedie Humaine premierjének fényét emelte jelenlétével. Ez a fekete komédia alaposan megválogatta a közönségét, a távol-keleti humor furcsán fogyasztható darabja engem is meglepett. A történet szerint egy visszataszító geek - aki ráadásul forgatókönyvíró is -, megment egy bérgyilkost. Kettejük szép lassan kialakuló barátságának színes és tényleg ínyenceknek való története olyan karaktereket állít középpontba, akik hasonlítanak a mindennapok elmebetegeihez. Egyébként a fesztivál „top három” jelenete közül az egyik biztos az, amikor a forgatókönyvíró és a bérgyilkos filmcímekkel és kötőszavakkal adnak elő egy hosszú dialógot, amiben a bérgyilkos elhazudja saját kitalált történetét.

A „top három” jelenetbe tartozik még a Dream Home című iszonyat-horror egyik gyilkossága. Nem tudom láttátok-e a Biblioteque Pascalt. Na, ha igen, akkor jelzem, hogy ebben a filmben egy hasonlóan brutális jelenetet látunk, mint Hajdu Szabolcs filmjének végén, csak itt a szenvedő alany egy kilenc hónapos terhes nő, akinek előtte totálban látjuk egy valószínűleg a magzat halálával járó balesetét. Durva. Én azt hiszem itt hagytam ott a filmet, amit Wostry a sajtósoknak fenntartott számítógépen nézett, de moziban valószínűleg szívinfarktusok sorát okozza majd, már ha forgalmazásra kerül egyáltalán. Ezen kívül a fesztivál „horror napja” nekem a Possessed című dél-koreai inkább vicces, mint félelmetes kliségyűjteményben merült ki.

Maradandó viszont a Titanic fesztiválon is bemutatott Running Turtle (Száguldó Teknős) című Lee Yeon-Woo film. Főszereplője egy lecsúszott rendőrtiszt, igazi lúzer, aki egy szuperszexi kung-fu-harcos rosszfiút próbál elfogni egymaga. Nehéz könnyű szívvel neki drukkolni, de a hajszát a kitartás dönti el.

Lúzer a főszereplője a Gallants című hongkongi akciónak is, amely a hetvenes évek kungfu sztárjait szerepelteti, ők persze időközben megöregedtek és jelenleg már jócskán túl járnak a hatvanon. A történet szerint egy kungfu mester kómába esik, tanítványai pedig harminc évet várnak kitartóan, míg a mester egy véletlen folytán felébred. A rigolyás vénember pszichózisának köszönhetően nem hajlandó felismerni öreg tanítványait, ezért a történésekbe véletlenül belecsöppenő szerencsétlen Cheungot nevezi ki első számú harcosának. Persze megvan mindenkinek a maga ellenlábasa, ami jó kis harcjelenetekre ad okot. Kiderül, hogy a nyugdíjasoknak is jó áll a kungfu.

Főleg hatvanas évekbeli klasszikusokat vetítettek a fesztivál elitmozijában, a Visionarióban Nudes! Guns! Ghosts! jelszóval. Ishi Teruo filmek és kedvencünk, a Bloody Sword of 99th Virgin szerepeltek a repertoárban. Kiemelt éjszakai vetítésen a Women of Whirlpool Island-et lehetett végignézni. A fesztivál közönség díjasa, a Castaway On The Moon sajnos kimaradt, ahogy sok más jó film is. Mindenestre idén is remek volt, katartikus és pihentető. Még elbírtuk volna viselni az udinei életet, de összevesztünk a szállásadóinkkal. Remélem jövőre elfelejtik.

2010. április 18.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 10. nap

...és eljött a vég: befejeződött a Titanic Filmfesztivál. Most következne egy rövid felsorolás  látogatottsági statisztikából és más számokból - ettől eltekintenék. Következzenek a nyertesek, akik közül alig egyet-kettőt találtunk el.

 

 

 

Mint minden évben, most is volt közönségszavazás, amelynek győztese A fantasztikus Róka úr lett - mi is szerettük Wes Anderson filmjét - második a Hátralévő életed első napja lett, a harmadik pedig A Vörös Kápolna című dokumentumfilm - erre sajnos nem kaptam jegyet, pedig nagyon szerettem volna látni. Úgy látszik nem múlhat el fesztivál diákzsűri nélkül, az ő díjukat az Elly története kapta - idézhetném az indoklást a miértekről, de még én sem értem a végére a megfejtésnek. 

A háromfős nemzetközi zsűri, Nick James, Tiina Lock és Gothár Péter A bőrön is áthatol című filmnek adta a Hullámtörők díjat - majd ezek után következett a díjátvétel rendkívül kínos aktusa, amikor a film rendezője, Esther Rots az interneten keresztül köszönte meg a zsűrinek és a közönségnek - mellette volt a film zeneszerzője, Dan Geesin, aki egy "Néha összevizelem magam, ha nevetek" feliratú pólót gondolt alkalomhoz illőnek. Az estét és a fesztivált Az út zárta - amivel kapcsolatban ugyanolyan vegyesek az érzelmeim, mint az eseménnyel kapcsolatban: igaz, még mindig ez az egyik legjobb fesztivál az országban - de valahogy úgy érzem, évről évre kevesebb filmért éri meg eljönni rá.

2010. április 17.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 9. nap

Rohamléptekkel közeledik a 17. Titanic Filmfesztivál vége - de a Geekz egyszemélyes hadteste tartja magát és nem pihen - hacsak nem fogják kedves, fehér ruhás emberek elvonszolni egy megfelelő egészségügyi létesítménybe. Hogy így hogyan fogok gépelni, az fontos de nem megoldhatatlan probléma. Mai merítésünkben egy dán börtönthriller, egy izraeli dráma és egy amerikai antiromantikus film található.

Az R nyomasztó helyen játszódik. Főhőse, Rune késelésért kapott büntetését tölti a börtönben, ahol próbál nem feltűnni senkinek, nem avatkozni bele senkinek a hatalmi játszmájába. Persze ez egyáltalán nem sikerül neki egy olyan helyen, ahol szigorú hierarchia és pontos adok-kapok alapján zajlik az élet. A fiúnak idővel sikerül kedvezőbb pozíciót kiharcolnia ügyességével - a kétharmadnál érkező csavart pedig nem árulom el. Nemcsak a helyszín ahol játszódik nyomasztó, az egész film is az - viszont rendkívül idegesítő zenét sikerült szerezni hozzá, ami időnként alapvetően öli meg az élményt. A szereplők nagyon eltaláltak - egyikük társaságában sem szeretnék néhány percnél többet eltölteni - és az atmoszféra is végig feszült. Ismét egy érdekes thriller skandináviából.

Az Érzelmi pótlék című izraeli dráma egy olyan 30-as fiatalember életébe enged bepillantést, akinek problémái vannak a nőkkel. Nem egyszerűen önbizalomhiányos, hanem egyszerűen retteg az intimitástól. Eli - a főhős - ezért különleges terápiára jár. Nálunk szinte teljesen ismeretlen, de az óceán túlsó felén elterjedt a helyettes, vagy partnerpótléknak nevezhető szexuális terápia - ennek során Hagarral, a helyettessel gyakorolják a kapcsolat és az intimitás velejáróit. Ha valaki ennyire bezárkózik, mint Eli, annak komoly oka lehet - és ez a végére kiderül, felborítva egész világát, sőt a családjáét is. Az ötvenhét perces film a Titanic legrövidebb filmje - talán azért, mert nem sok minden történik benne. Az elején még úgy tűnik, hogy a szexualitás mellé egy kis fojtgatás is  kerül, de ez a túlerőltetett vonal később érthetetlen módon teljesen eltűnik. Érdekes a szituáció, de Tali Shalom Ezer filmje nem jut annál tovább, mint hogy felvesse a problémákat és megmutassa a főhős különös világát - de hiányzik a folytatás, hogy vajon mihez kezd ezek után - ez már érdekes lenne.

Végezetül egy újabb amerikai független film a modoros, álproblémákkal terhelt fajtából: a Szép kis szakítás egy a huszas éveikben járó fiatal párról szól, akik elunva egymás társaságát úgy döntenek, szépen lassan együtt számolják fel kapcsolatukat - ez azonban koránt sem olyan egyszerű dolog. Szemlátomást a két alkotó-főszereplő terápiás céllal készítette ezt a filmet, de a katalógusban olvasható hízelgő összehasonlításokkal ellentétben (még hogy az Y generáció Annie Hallja. Egyáltalán: mi az az Y generáció?) a film modoros, unalmas és cseppet sem vicces - nehezen is fogadja be az ember New York fiataljainak hétköznapi súlyos gondjait, főleg nem a korábban látott szenvedéssel teli háborús filmek után. Lehet, hogy ha adok a Szép kis szakításnak még egy esélyt, akkor nem leszek ennyire borúlátó - de érzésem szerint ha a Titanic-on szereplő alkotásokból kellene értékelni az amerikai független filmet, akkor elég nagy bajban lennénk.

2010. április 16.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 8. nap

A 17. Titanic Filmfesztivál napjai meg vannak számlálva: mint mindig, most is az utolsó napokra jutnak az igazán elgondolkodtató filmek. Tartsanak ki, Kedves Olvasók, nincs sok hátra. De ami most jön, az rázós lesz. A mai nap a komoly hangvételű filmeké: halál és mészárlás Nankingban, halál és mészárlás egy névtelen afrikai országban és halál Jeruzsálemben.

 

 

Az Élet és halál városa a harmincas évek végének Kínájában játszódik, amikor is az előrenyomuló japán hadsereg elfoglalja az akkori fővárost, Nankingot. Az ostrom kezdetén lépünk be a történetbe, majd egy japán katona, a német nagykövet egyik asszisztense és egy, az ostromban harcolt és az azt követő mészárlást túlélő kínai kisgyerek szemein keresztül láthatjuk az ázsiai hadszintér egyik legkegyetlenebb epizódját. Monumentális és letaglózó a film: nem csoda, hogy Japánban kiverte a biztosítékot, válogatott kegyetlenkedéseket, nemi erőszakot és rengeteg halált láthatunk. Az első húsz perc csatajelenetei mellett A hős alakulat csak a gyertyát tarthatja reszkető kézzel: fekete-fehér, kézikamera és az ember rögtön a fülében érzi az adrenalin pezsgését. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelli magát: a japánok halomra ölik az elfogott kínai katonákat, megrázóak a képek, amikor ameddig a szem ellát nem látunk mást, csak holttesteket. Körülbelül öt-tíz percenkét érkezik egy nemi erőszak, vagy más, borzasztó, megalázó és rettenetes cselekedet - és a film két és egy negyed óra hosszú. Látszik, hogy a körülbelül háromszázezer áldozatot követelő nankingi mészárlás milyen mély, és máig nem felejtett sebet ejtett Kínán.

Ha ez nem lenne elég, akkor tegyünk egy kis kitérőt a jelen Afrikájába, ahol egy meg nem nevezett országban dúl a polgárháború. Emberek menekülnek platós teherautókon, bicikliken, meg ahogy tudnak, gyerekkatonák szaladgálnak AK-47-essel a kezükben, amely nagyobb, mint ők maguk. Ebben a milliőben próbál a White Material főhősnője, Maria minden figyelmeztetés ellenére a kávéültetvényén maradni és betakarítani a termést. Hogy igazából mit keres még Afrikában, amikor senki sem látja őt ott szívesen, az nem derül ki a filmből, maximum a katalógus nyújthat némi támpontot: otthonának érzi azt az országot, amelyet már senki nem mer sajátjának tekinteni. A kézikamerás, modoros, időnként nyaralási videónak kinéző filmben ismerős arcok is feltűnnek, a főhősnő Isabelle Huppert, de mellette van Christopher Lambert és Isaach De Bankolé is - érdekes, hogy ezzel a színészgárdával sem sikerült kiváltani semmilyen érzelmet. A film nem mond többet Afrikáról, mint amennyit időnként az esti híradóban ne látnánk egyébként: nagy kár érte.

A végére a Hét perc a mennyországban című izraeli filmet hagytam. Galia, a film főhősnője, aki egy buszrobbantást követően próbálja tovább élni az életét: vőlegénye belehalt sérüléseibe, őt magát pedig csak egy mentős kitartása mentette meg, pedig hét percet a klinikai halál állapotában töltött. Egy évvel az eset után még mindig a történtek hatása alatt van, amikor valaki elküldi neki a robbantás után elveszett nyakláncát. Galia nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi is történt vele egyáltalán azon a napon, - nem emlékszik ugyanis semmire - amikor megismerkedik egy titokzatos férfival, Boazzal. Viszonyt kezd vele, de a lányt körülvevő nyugtalanító jelenések egyre erősebbek lesznek, és semmi sem az, aminek látszik. Omri Givon első nagyjátékfilmje értelmesen és érzékenyen nyúl a témához: finom eszközökkel, nem harsány vagy hatásvadász módon érzékelteti, min megy keresztül egy túlélő - és magát a buszrobbantást itt tegyük zárójelbe, lehetett volna egy sima autóbaleset is - hogyan próbálja meg feldolgozni a történteket és továbblépni. Szép és kedves film így egy kemény nap után.

2010. április 15.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 7. nap

Szerda van, a nap mintha kezdené meggondolni magát, és óvatosan végigsimítja a Rákóczi utat. A sanyarú, szürke művészfilmek után a mai nap az animációs filmeké - de a végére így is jut egy élőszereplős darab.

 

 

 

Kezdjük egy kis misztikummal: az emberiség megteremté a Gépet, amely fellázad ellene és elpusztítja - a Mátrix vagy a Terminátor alapszituációját látjuk a 9 című film kezdő képsorain. A teljesen élettelen, posztapokaliptikus világban rongybaba szerű lények próbálnak túlélni. A legutolsó darab elkészültét teremtője, az öreg tudós már nem élhette meg, így a címszereplő egyedül vág neki az ízlésesen lerombolt városnak - hogy aztán a végére az legyen a tét, kié a jövő. Nem azt mondom, hogy csalódást keltene a 9: a látványvilág nagyon hangulatos, látszik, hogy sokat izzadtak a grafikusok. Sikerült koherens egész világot teremtenie a készítőknek - csak közben senki sem gondolt arra, hogy esetleg valami történetre is szükség lenne. Nem hibáztatom a forgatókönyvírót, Pamela Pettlert - akit egyébként Tim Burton hozhatott a projektbe, ő írta a Halott menyasszonyt - mert nincs semmi baj a történettel, csak annyi, hogy elejétől végig kiszámítható. Iskolapélda, a "Hős útja" dramaturgia minden pontja óraműpontossággal történik. A karakterekre sem vesztegettek sok időt, mind klasszikus, egyéniség nélküli archetípus - sokat elmond, hogy a címszereplő hangja Elijah Wood - és egész fejezetek kerültek át az elmúlt harminc év sci-fi terméséből, legyen az a MacGyver módra Terminátorokat gyártó gép a Világok harcából, vagy éppen a Jedi visszatérből lopott utolsó jelenet - megjegyzem ez nagyon nem kellett volna. Nincs semmi baj a 9-el - csak el kell felejteni a sajtóanyag hangzatos ígéreteit.

A következő film a Kutyám, Jerry Lee... akarom mondani, a Kutyám, Tulipán című J. R. Ackerley nagy sikerű regényének animációs adaptációja: A történet főhőse maga Ackerley, aki kutyájával töltött tizennégy évét meséli el - teljesen hagyományos, mondhatnánk oldschool 2D animáció. Kedves és megindító történet, tele viccesebbnél viccesebb jelenetekkel, az ötvenes évek Londonjával és hamisítatlan brit humorral. Ezek után furcsa belegondolni, hogy a hamisítatlan brit élményt két amerikai, Paul Fierlinger és neje, Sandra rendezése adja. Aki ismeri Ackerley munkáit, annak biztosan tetszeni fog a film - aki még nem, az rögtön kedvet kaphat hozzájuk. Mindenképpen érdemes megnézni, már csak a számtalan, képeken elrejtett poén miatt.

Visszatérve a misztikus vonalra, itt van Simon Fellows filmje, a Malőr csodaországban, ami - nem meglepő módon - Lewis Carroll történetének át-és újragondolása: Alice, az amerikai lányt - miután két öltönyös férfi üldözi - elüti egy taxi Londonban. Itt veszi kezdetét az utazás Csodaországban - vagyis a helyi alvilág köreiben - ahol különös, szürreális alakokba botlik. Mondhatnánk azt, hogy ebben a filmben találkozik Guy Ritchie és Tim Burton - akkor egy kicsit felértékelnénk a filmet ahhoz képest, ami. A rendező, Simon Fellows  eddigi, igaz nyúlfarknyi filmográfiájában túlnyomórészt egyenesen DVD-re megjelent Jean-Claude Van Damme filmek vannak. Talán a Malór csodaországban egyfajta kiugrás szeretett volna lenni a kiöregedett akciósztárok világából - annak nem rossz, de még lehetne rajta csiszolni. Időnként meg-meg csillan annak a lehetősége, hogy valami egyedi keveredjen ki a meglehetősen kusza történetből és bonyolultan szerkesztett figuráiból, de sajnos a végére tisztán látszik, hogy itt még a rendező azért nem tart. Várjuk ki, hátha a következő filmje meggyőz arról, a rendező nem csupán a következő Guy Ritchie epigon.

2010. április 14.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 6. nap

A Titanic Filmfesztivál folytatódik - akárcsak a beszámolóink nektek, első kézből. Úgy tűnik, hogy a mai filmfelhozatal erősen rímel az időjárásra: mindenütt sötétség és depresszió - mindezt azért a végére feloldjuk egy kis perzsa indie-rockkal.

 

 

 

Mai első skandináv filmünk a Látogató a furcsa nevű Jukka-Pekka Valkeapää rendezésében: a főhős egy szótlan kisfiú, aki sánta édesanyjával él együtt egy tanyán. Rendszeresen látogatja apját a börtönben, segít a ház körül - aztán egyszer csak egy idegen érkezik lőtt sebbel, és egy időre ott marad a tanyán. A film első fél órájában egy szó sem hangzik el - a többi részében valamivel több, de az is minek: az egész film egy nagy darab szuggesztívnek szánt idézetgyűjtemény hasonló félig - vagy teljesen - néma filmekből. Persze ahol nincs dialógus, ott van a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatás - mondjuk én hangosan felröhögtem, amikor az egyik jelenetben berepült egy holló, elkárogta magát és elrepült. Képileg nagyon kimunkált darab, van benne némi gusztustalanság is - mégsem marad utána más mint egy kis Tarkovszkij utóíz.

A Metropia egy olyan Európába visz el, ami leginkább valamilyen végtelenbe kiterjesztett újpalotai lakótelepre hasonlít: A közeli jövőt Tarik Saleh úgy képzeli, hogy hatalmas földalatti vasútrendszer hálózza be a kontinenst, és mindenkit mindenhol és mindenféle eszközökkel megfigyelnek. Ebben a világban él Roger, az irodai rabszolga, aki saját kisszerű életét próbálja élni, egészen addig, amíg hirtelen egy hang meg nem szólal a fejében - és feltűnik egy gyönyörű nő (Juliette Lewis hangjával) a tusfürdőreklámból... A Metropia semmiben sem különbözik a többi, antiutopikus víziótól - hacsak nem abban, hogy ötpercenként érzékeltetik velünk, mennyire rossz, sötét és padlótól-plafonig kibetonozott ez a világ, és egyébként is; efelé tartunk, tessék hozzászokni. A cselekmény sem fog újdonságot okozni senkinek, aki látta a Szárnyas fejvadászt, de ezen kívül más híres sci-fi noir-t is megidéz a film. Ha valaki mégis kíváncsi, elég metróval elmenni Újpest Városkapu megállóig - na, így néz ki a jövő a film szerint.

/wurlitzer/ A Perzsa macskák különös egy szerzet, játékfilm, ugyanakkor a valóság minél pontosabb rekonstruálására törekszik. Mint megtudtuk a vetítés után, a film történései 80 százalékban nem a képzelet szüleményei. Gerilla stílusban, mindenféle engedély nélkül forgatták. Negar és Ashkan, két fiatal iráni zenész, Európába akarnak menni egy többállomásos turnéra. Keresztül-kasul szántják Teheránt, hogy össze tudják szedni a fellépéshez szükséges zenekartagokat és hivatalos dokumentumokat. Eközben feltárul a város lüktető könnyűzenei színtere, kiderül hogy itt is majd’ minden stílus megtalálható. A világ nagyvárosaihoz képest egy nagy különbség azért van: Iránban tiltják a nyugati mintájú, erkölcsileg bomlasztó hatású könnyűzenét, így Teherán sötét oldaláról valló perzsa rappereken, a Foalst megidéző dance punkon (The Yellow Dogs) és a Motorhead imitátor heavy metal bandán át kénytelen mindenki az illegalitásban ténykedni. Ez azonban a zene iránt igazán elkötelezetteket nem készteti meghátrálásra, hulladékanyagból összetákolt sufniban, vagy éppen tehénistállóban próbálnak, kéz alatt terjednek a másolt cd-k, illegál koncertek és partyk szerveződnek.

A nehézségek azonban nem válnak kilátástalanná, nem tetőznek nyílt rendszerkritikában (pedig kíváncsi lettem volna a teheráni CPG-re). Az egész filmet egy bájosan naiv, ártatlan légkőr lengi be: az elkeserítő körülményeket részben humorral, de főképp zenéléssel oldják fel. A film képes átadni azt az örömöt, amit a zenekaralapítás, az alkotás, és az első fellépések drukkja jelent. Én végig széles vigyorral néztem a Perzsa macskákat, másfél órára visszatért a tizenéves énem, aki annál nem is tudott nagyszerűbb dolgot elképzelni, mint egy rockzenekarban játszani. És amikor a főhős kibökte, hogy legnagyobb álma, hogy eljusson Izlandra és lássa a Sigur Rost, azt éreztem, hogy teljesen megértem a srácot. A lezárás sajnos hangulatilag egyáltalán nem illik a filmhez, de ez bocsánatos bűnnek minősült a szememben, mivel az azt megelőző másfél óra fantasztikus volt. Legszívesebben most rögtön Teheránba mennék, ha nem tudnám, hogy ebből az underground szcénából egy turista úgysem láthat semmit.

Kivételes helyzetben voltak tegnap a film nézői, ugyanis a vetítés után a Gödörben élőben is megnézhették Negar és Ashkan együttesét, a Take It Easy Hospitalt. Geekz kiküldött tudósítójaként én is ott voltam, és utólag azt kell hogy mondjam, hogy bár ne tettem volna. Egy legendával több maradt volna. Már azt intő jelnek kellett volna vennem, hogy a filmben mindvégig ugyanazt az egy számot, a Human Junglet toldozgatták-foltozgatták. A koncert koreográfiája a következő volt: játszottak vagy féltucat számot, végül csúcspontként az előbb említett tagadhatatlanul fülbemászó dalt, aztán levonultak. A srác még viszajött egy egyszálgitáros pengetésre, aztán tényleg vége szakadt a fellépésnek. Ha hosszabb sort kellett volna kivárnom a sörért, az egész koncertről lemaradtam volna. Úgy látszik a londoni lét nem tett jót az alkotói kreativitásnak, vagy egyszerűen nem értem, miért nem tudtak ezidáig összedobni egy több számból álló repertoárt. Lehet, hogy csak rossz napot fogtak ki, mindenesetre egy egyébként szimpatikus és tehetséges zenekar súlytalan és üres koncertet adott tegnap a Gödörben. Még szerencse, hogy az éjszaka további részében eljutottam egy házibuliba, ahol a Burzum nevű norvég black metal zenekar számaival próbáltuk átsegíteni magunkat a Take It Easy Hospital okozta csalódáson, na de ez már tényleg nem tartozik ide.

2010. április 13.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 5. nap

Amikor odakint esik az eső, szürke felhők takarják a napot és még mindenki barátkozik a választási eredménykkel, sokan vannak úgy,  hogy a inkább pokrócba burkolózva a kandalló előtt kéne ülni egy bögre teával, és valami kellemes zenét hallgatni.  Tagadhatatlanul kellemesebb elfoglaltság ez, mint kimenni a nyirkos, választási plakátok maradványaival borított utcákra, felszállni a tömött buszokra, ahol mindenki esővizet lehel ránk. Aki azonban mégis úgy dönt, hogy hazafelé menet, vagy csak úgy nekivág a városnak - és szeretne valami fedett helyen elutazni jó messzire térben és időben, azoknak célszerű ellátogatniuk a Titanic Filmfesztiválra.

Az első a listánkon a Nem félünk a farkastól? című cseh film, amelynek történetét egy kislány, Terezka szemén keresztül láthatjuk. Terezka óvodás és a kedvenc mesélye a Piroska és a farkas - mindeközben szülei furcsa dolgokon mennek keresztül. Megismerjük Terezka anyukáját, aki két férfi között őrlődik - az egyik az egykori szerető, a híres szólista, a másik a férj, aki repülőtéren dolgozik. Aranyos film, amely egy már-már közhelyes alaphelyzetet - kergessük-e beteljesületlen vágyainkat vagy maradjunk azok mellett, akik a biztonságot jelentik - dolgoz fel mély átéléssel és gyermeki rácsodálkozással. Ha olyasvalaki lennék, aki ilyen jelzőket használ, azt is írhatnám, hogy tündéri film - de inkább úgy fogalmazok, hogy Maria Procházková olyan filmet rendezett, amely nem guggol le és gügyög hozzánk, hanem tágra nyílt szemmel csodálkozik, és nem érti, hogy végül is mi okoz nekünk, felnőtteknek akkora problémát.

Időben, térben és műfajban is távol esik ettől a Napi Francia Film, A bűn serege. Ennek főhőse Missak Manouchian egy örmény menekült, aki a németek álltal megszállt Párizsban segíti az ellenállást - de gyilkolni nem hajlandó. Azonban az események olyan fordulatot vesznek, hogy kénytelen feladni elveit, és létrehozza saját hálózatát - mindent megtéve azért, hogy a németek életét megkeserítsék. A csoport vegyes - vannak itt a spanyol polgárháború veteránjai, francia zsidók és nem zsidók, kommunisták, akik rendes körülmények között talán soha nem kerültek volna össze. Nevezhetnénk akár a Becstelen brigantyk komor, realistának látszó ellenpárjának is: a közel száznegyven (!) perces filmben egymást érik a történetszálak, amelyek között nagyon könnyű elkeveredni. Robert Guédiguian filmjében azt mutatja meg, hogy egy idő után mennyire kevés választja el egymástól a terroristát és a szabadságharcost - és hogy egyikük sem kerülheti el erőszakos végzetét. Ezt onnan tudom, hogy valami ilyesmit ír a katalógus, ehhez képest a film legnagyobb része vagy  pusztán idegesítő vagy végletesen dögunalmas. Ráadásul valaki vagy valami mindig kalapál a háttérben, mintha nem is a háború sújtotta Párizsban lennénk, hanem valahol  Budapest agglomerációjában vasárnap reggel. Tényleg csak a Black&Decker sivítása hiányzik az összhatáshoz.

2010. április 12.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 4. nap

Az országgyűlési választások árnyékában azért még mindig itt vagyunk, folytatjuk a Titanicos tudósításokat - akik már unják, nyugodtan lépjenek tovább, akiket érdekel, azok megtudhatják, mi volt Tasmániában a legkelendőbb élelmiszer, és mi okoz fejtörést a nők körében Vietnámban.

 

 

A Van Diemen-föld a XIX. század eleji Tasmániába visz minket, ahol gyönyörű tájképek között meséli el Jonathan auf der Heide, a tasmán születésű rendező Alexander Pearce és társai igaz történetét: nyolc rab szökik meg a munkatelepről, amelyet nem őriznek kerítések. Nincs rá szükség: a dzsungel olyan áthatolhatatlan, hogy a menekülésnek nincs sok értelme. A nyolc fegyenc - köztük legalább három skót, talán két angol és három ír, köztük Pearce - az egyre távolibbnak tűnő cél felé menet fokozatosan veszítik el önuralmukat, hogy a végén a legkegyetlenebb tettek végrehajtásától sem rettennek vissza. A film néma kilencedik szereplője maga a dzsungel: élettelen, mégis veszélyes hely, ahol nincs élelem, nincs menedék, és bármikor bármi történhet velünk. A szereplők a film közepén jutnak annyira kilátástalan helyzetbe, hogy vezetőjük, a Kapitány nem lát más utat: egyiküket meg kell enniük. Az elsőnek meggyilkolt ír kiáltása kíséri tovább Pearce-t és társait is, de itt nincs megállás: a csapat folyamatosan fogyni fog. Kissé talán lassú, ausztrálosan brutális és egyenes film, szép tájakkal és elkárhozott szereplőkkel.

A versenyprogram Vietnámból érkezett filmje hű a címéhez: a Vergődésben helyüket nem találó emberek téblábolnak valamilyen homályos dramaturgiai cél felé. Duyen, a szép fiatalasszony úgy gondolja, szereti férjét, a mulya taxisofőrt, Hait, aki inkább egy tunya négyéves, mint férfi. Barátnője, Cam bemutatja egykori szerelmének, Tho-nak, aki nem tisztel sem hűséget sem mást - és zavaros, idegen érzéseket kelt a lányban. Miután férje állandóan alszik - ezért még a nászéjszakán sem teljesedik be a házasságuk - belemegy a kalandba, amely felborítja addigi életét. Közben Hai a szomszéd alkoholista lányával kerül közelebbi kapcsolatba. Hanoi fülledt éjszakái adják a hátteret ennek a filmnek, amiben nagyon sok minden van benne, de csak türelemmel és empátiával lehet közelebb kerülni a film mondanivalójához. Lassú, vontatott tempójú, finoman - amennyire a cenzorok engedik - érzéki darab, de első randira semmiképpen sem ajánlanám, inkább egy már jó ideje tartó kapcsolatban tud felszínre hozni néhány fontos kérdést. Maradjunk annyiban, hogy figyelemreméltó film, nem sok vietnámi mozi jut el hozzánk.

2010. április 11.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 3. nap

Szombat van, folytatódik a fesztiválozás, ma három újabb filmet ajánlunk a Kedves Olvasók figyelmébe, lesz itt minden, mint a búcsúban - társadalmi dráma az iráni tengerparton, szomorú-víg párkapcsolati játék egy svéd kisvárosban és személyes érzelmi dráma a háború dúlta középkori Kínában.

 

 

 

Az idei versenyprogram iráni filmje az Elly története: középosztálybeli baráti társaság tart gyerekestül-családostul a Kaszpi-tenger partjára. Velük tart a fiatal és csendes Elly, az óvónő, akit az egyik anyuka, a társaság vezéralakja, Sepideh vett rá az útra - igazából addig nyaggatta, amíg bele nem egyezett. Hamarosan kiderül, hogy egy kis kirándulásnál többről lenne szó - Sepideh feltett szándéka, hogy összehozza Ahmaddal, aki nemrég vált el német feleségétől. A tengerparti idill nem tart sokáig - és miután Elly titokzatos módon eltűnik, kiderül minden csúsztatás és hazugság, amely a tragikus végkifejletig csak bonyolódik. Akár hosszra, akár a lényeget tekintve könnyen eszünkbe juthat Mátyássy Áron Átok c. filmje - hasonló helyzetből indulunk, a konfliktusok azonban eltérő kulturális-társadalmi alapokból indulnak. Szeméyes dráma ez, amely mögött - itt most csak tippelek - azért ott vannak az iráni társadalmat foglalkoztató kérdések is. Személyes azért, mert még a legnagyobb jóindulattal is bele tudunk gázolni más emberek intimszférájába - és a következmények tragikusak lehetnek. Könnyű lenne a történtekért a manipulatív Sepidehet hibáztatni - de minden cselekedete mögött ott van az a kulturális közeg, ahol él, így már azért árnyaltabb a kép.

Igyekszem spórolni a vízzel és hajókkal kapcsolatos jelzőkkel, úgyhogy következzen a másik versenyfilm, a svéd Ésszerű megoldás. Jörgen Bermark filmjében Erland, a középkorú papírgyári munkás, elkötelezett pünkösdista, aki szabadidejében házassági tanácsadással foglalkozó szemináriumot vezet énektanárnő feleségével beleszeret legjobb barátja, Sven-Erik feleségébe. Hogy a helyzetet megoldja, különös megoldást ajánl a négy résztvevőnek: költözzenek össze, hogy együtt oldják meg a problémát - nem kell hozzá más, csak néhány egyszerű szabály. Kisvártatva persze kiderül, hogy koránt sem megy ez ennyire egyszerűen. A film nem a klasszikus hátonfetrengve-röhögős komédia - inkább szomorújáték ez, néhány rendkívül kínos, de kacagató momentummal. Szemünk előtt ugyanis négy ötven év körüli, megállapodottnak látszó ember veszíti el szép lassan mindazt, amit biztosnak gondol. Ami elsőre őszinte, produktív megoldásnak látszik, arról kiderül, hogy valójában rendkívül fájdalmas és nehéz. Ütközik itt a hithű keresztény értékrend és a saját vágyaink - nem beszélve arról a finomságról, ahogyan hőseink kénytelenek rájönni, az, hogy már nem fiatalok, még nem jelenti az állandóságot és biztonságot. 

Végezetül elérkeztünk az első kínai történelmi drámához - ne féljenek a Kedves Olvasók, lesz még ilyen - az Aratáshoz. He Ping, a film írója-rendezője-producere elvisz minket a háború sújtotta Kínában lévő Zhao állambeli B városba, ahol csak nők maradtak, miután minden férfi, aki tizenkét évesnél idősebb harcol a Qin ellen. Ebbe a városba vetődik el két dezertőr, a falujába aratásra igyekvő elit qin harcos Xia és a mamlasz Zhe, ahol, hogy életben maradjanak, nem fedik fel kilétüket. A két férfi felbukkanása reményt ad a város asszonyainak és vezetőjüknek, Lu Yi-nek (a gyönyörű Fan Bingbing) hogy visszatérnek a férjeik és a béke - persze erre sajnos nincs esély. A film szokás szerinti kínai minőség: gyönyörű színek, intenzív üldözéses jelenetek, lehelletnyi misztikum, érzelmes tekintetű ázsiai nők és európai szemnek szokatlan teátralitás. Igazi vuhszia, aki szereti az ilyesmit, annak nyugodt szívvel ajánlom.

2010. április 10.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 2. nap

Péntek van, folytatjuk tudósításunkat a Titanic Filmfesztiválról. Főszerkesztőnk a tegnapi cikk kapcsán felelősségre vont, úgyhogy az "ingyenélő újságíró" vonulatot hanyagolni fogjuk a továbbiakban, szorosabban koncentrálunk a filmekre és az azokat kísérő rendezvényekre (ennek a félmondatnak majd a jövő hét közepén lesz jelentősége). A mai nap is érdekes filmeket tartogat - ellátogatunk Brestbe, Kurdisztán kopár hegyei közé, végezetül pedig egy osztrák thrillerrel zárjuk a beszámolót.

Napi Francia Filmünk elkövetője Jean Achache, a címe pedig Egy éjszaka a klubban, amelynek főhőse Nardis, a már tíz éve visszavonult jazzzongorista, aki egy - egyébként nem egészen tisztázott - munka miatt Brestben van. Egy este munkatársa egy jazzklubba viszi - ahol újra rabul ejti őt régi démona, a jazz, az alkohol és a jazz. Nem beszélve a jazzklub tulajdonosnőjéről, a misztikus és vonzó Debbie-ről. Azonban azzal nem számol, hogy ezért a visszatérésért hatalmas árat kell fizetnie. Mondhatnánk a filmről, hogy pusztán egy francia jazzfilm kezdőknek - és valóban, ha kivennénk a zenét, összetöppedne a történet pusztán egy negyvenéves ember válságára, aki újra megtalálja a régen elvesztett szenvedélyt - kérdés, hajlandó-e ezért feláldoznia minden mást. A jazz ebben a filmben drog, amelyről csak úgy lehet lejönni, ha az ember minden kapcsolatot megszakít vele. Mert ha egyszer újra belefut, akkor ott ér véget minden. Ez az a film, amit nyugodtan lehet akár behunyt szemmel is hallgatni - tele van jazz örökzöldekkel, valamint Michel Bénita darabjaival, ha valaki tudja, milyen úton tudnék hozzájutni a hanganyaghoz, kommentben jelezze. Valószínűleg a többiek azt mondanák rá, hogy unalmas és túlzottan egzisztencialista - de ők nem élvezték annyira a zenét, mint én.

Különleges darab a Suttogás a szélben, amely - sajtóanyag szerint - iraki film. Rendezője Shahram Alidi, aki a film hőseihez hasonlóan kurd, csak éppen a határ másik oldalán született, Iránban. A történet során Mam Baldar útját követhetjük nyomon Kurdisztán hegyei között, aki egyfajta postásként járja a falvakat. Magnójával felveszi a helyiek üzeneteit, hogy aztán azt megpróbálja továbbítani a címzetteknek - az üzenetek többsége azonban nem ér célba, Mam Baldar útja gyakran földig rombolt falvak között vezet. Egy nap az egyik partizánparancsnok arra kéri, keresse meg terhes feleségét, és vegye fel születendő gyermekének sírását. Ez csak egy a több átívelő történetből, különös figurák próbálnak meg túlélni - szintén a sajtóanyag szerint - a nyolcvanas években, de a kurdok történelmét elnézve bármikor játszódhatna a film. Fontos szerepe van a rádiónak, az iraki hatóságok által üldözött Radio Peshmergának, amelyen keresztül a kurd partizánok üzennek egymásnak, játszanak kurd zenét, egyáltalán: próbálják összetartani azokat, akiket még nem mészároltak le és ástak el a kertben vagy a focipályán. Zárójelben jegyzem meg: nincs az az ember, aki kibírja némi torokkiszáradás nélkül azt a jelenetet, amikor a kamera lassan végigpásztázza a focipályán sekély sírba elkapart gyerekek testrészeit. Nincs benne egyébként semmi művészkedés vagy hatásvadászat; ha olyasvalaki lennék, aki mondjuk ezoterikus könyveket olvas, este hat után nem eszik semmit és kerüli a káros szenvedélyeket, akkor azt mondanám hogy mélyen spirituális a film - az viszont biztos, hogy fontos szerepe van Allahnak és az imának. Van, amikor már tényleg nem marad más.

/wurlitzer/ Nagy elvárásokkal ültem le a Revans című osztrák thriller elé, ugyanis a tengerentúlon a Criterion kiadó adta ki dvd-n. Ez körülbelül olyan fokú garancia a minőségre, mint éttermeknél a Michelin-csillag. Alex (Johannes Kirsch) amolyan mindenes egy bécsi bordélyban. Ő pakolja a sörösládákat, ő megy a műszakját elmismáloló kurváért és ő a főnök sofőrje. Magának való, mindenki előtt sikerül titkolnia, hogy feljár a kupi egyik ukrán prostituáltjához Tamarához (Irina Potapenko). Götz Spiegelmann szikár, statikus képek segítségével, ráérősen bontja ki az alaphelyzetet, csupán annyi díszítőelemet és emelkedettséget enged a történetbe, amennyire a címválasztásból lehet következtetni: a revans szóba lehet, hogy több romantika szorult, mint a bosszúba, de a lényeg azért ugyanaz. Sokáig az is homályban marad, hogy tulajdonképpen miért is thriller ez a film, csupán a helyszínek sokasodnak és a szereplők motivációi tisztulnak le egyre inkább. A két külön szálon induló cselekmény fokozatosan összeér, először csupán jelzésértékűen, a városi helyszín kontrasztjaként használt vidéki táj, később egyedüliként határozza meg a film hangulatát. A két főszereplő férfiról kiderül, hogy hiába akarnak keménynek látszani, nem azok. Fegyvert lóbálnak, tetteik következményét látva azonban összeroskadnak, félrevonult magányukban, úgy sírnak, mint egy kisgyerek.

A feszültséget nem a váratlanul bekövetkező események gerjesztik, hanem pont ellenkezőleg, az előre sejtett történések várása. Minden jel, egy újabb és újabb tragédia irányába mutat, az esendő mivoltukban is szimpatikus karakterek azonban jobb sorsot érdemelnének. A bosszú ideje egyre kitolódik, a felaprítandó fa nem akar elfogyni a fészerből, a döntés nem akar megszületni. A repetitív, mozdulatlanságba dermedő, a helyszíneket gyakran ugyanabból a szögből mutató képsorok kiválóan érzékeltetik a várakozásból fakadó feszültséget. És mikor végre vége szakadt a vihar előtti csendnek és feltámadt a szél, már nem a túljáratott légkondi miatt, hanem a végkifejlet láttán borzongtam meg a moziteremben. A Revansból hiányzik a Varga Katalin balladájának titokzatossága, helyette szótlan precizitással rögzíti hőseinek szenvedés- és megváltástörténetét. Részben eltérő filmnyelvi megoldásaik ellenére, mindkét alkotás ugyanolyan hatásosan és emlékezetesen vall a bosszú természetéről. Kiváló kísérőfilmjei lennének egymásnak.

2010. április 9.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál - 1. nap

Lássuk be: bárminek a kapcsán lehet a válságot emlegetni. Hogy valójában egy nagybetűs Gazdasági Világválság miben is nyilvánul meg, azzal mindenki nap mint nap szembesül - legyen az a munkanélküliség, vagy az áremelkedések, esetleg a hiteltörlesztő részletek csillagászati magasságokba emelkedése - egy filmes újságíró azonban más tünetekből tudja lemérni, hogy mekkora is a baj valójában. Az idei Titanic Filmfesztivál - amiről tavaly is megállapítottuk, hogy alapvetően a legjobb hazai fesztiválok egyike - nem sokban különbözik az eddigiektől.

Kezdjük azzal, hogy mint öt éve mindig - amióta Hullámtörők díjjal jutalmazzák a legjobb filmet - most is láthatjuk a versenyblokkban a Kötelező Iráni Versenyfilmet, a Kötelező Dán Thrillert és a Hagyományos Spanyol Művészfilmet. Vannak megint Francia Filmek Amiket Otthon Sem Akart Senki Megnézni - most hazudok, vannak jó francia filmek idén is - illetve a Távol-Kelet olyan alkotásait is megnézhetjük, amiket - sajnos - normális körülmények között filmforgalmazó még DVD-n sem hoz ki. Először a szerda esti megnyitón vált érezhetővé a meghívottak - és az aljas módon besurrantak - számára a Gazdasági Világválság: a szendvicsek szó szerint harapásnyi méretűek voltak, és az ingyen osztogatott bor mennyisége és minősége is töredéke volt az eddig megszokottnak. "Hová lesz a világ..." borongtam kollégáimmal együtt, miközben (az általam meg nem nevezhető likőrmárka) utolsó cseppjeit próbáltuk összegyűjteni a nyelvünkkel az öblös konyakospoharakból, hátradőltünk a karosszékekben a kései Art Deco mennyezet alatt, és nosztalgiával gondoltunk azokra az időkre, amikor még szatyrot is kaptunk a katalógus mellé.

De nem panaszkodom, mert ezeket az apró-cseprő kellemetlenségeket leszámítva magasan kezdett a fesztivál: a nyitófilm Wes Anderson idén Oscarra jelölt Stop-Motion technológiával készített bábfilmje, A Fantasztikus Róka úr volt. A film alapjául szolgáló regényt az a Roald Dahl írta, aki a Charlie és a csokigyárat is köszönhetjük. A történet lényege röviden annyi, hogy a címszereplő - aki korábban a környék nagy zsiványaként fosztogatta a tyúkólakat - mára középkorú, megállapodott családapa. Amikor azonban a család új otthonba költözik, Róka úr olyan lehetőséget kap, amelyet nem tud visszautasítani: három hatalmas, egymással szomszédos tanya várja, hogy valaki kifossza őket - ezzel pedig olyan események láncolatát indítja el, amely az összes állatszomszédja életét felborítja. Aki látott már Wes Anderson filmet - nos, ez sem másmilyen. Ha valakinek nem tetszett a Tenenbaum, a háziátok (bevallom, engem is idegesített az első húsz perce) ez sem fog. De aki képes arra, hogy félretegye az elvárásait akkor jobban fog szórakozni, mintha beszívva nézte volna meg a Wallace és Gromitot egy hatalmas, pulzáló zselétorta tetején. Különös, ugyanakkor elképesztően vicces figurák, nagyszerű párbeszédek és már-már a szatíra határát belülről vastagon súroló történet - kezdetnek nem rossz.

Folytatnám a vidám bábfilmmel megkezdett sort, de nem lehet: Francois Ozon új filmje, a Menedék a következő állomásunk, amelyben Mousse (Isabelle Carré) és barátja, Louise már-már klisészerűen túladagolják magukat, amelyet csak a lány él túl, de van még egy csavar: terhes. A lány elhagyja Párizst hogy megbírkózzon fájdalmával - és eldöntse, mi legyen születendő gyerekével - amikor hónapokkal később betoppan szerelme bátyja, Paul (Louis-Ronan Choisy, aki egyébként a zeneszerzője is a filmnek). Belép a képbe még egy helyi férfi is, Serge, hogy aztán a trió különböző felállásokban tegyen különböző dolgokat - amiket egyébként az ember egy Dél-Francia tengerparti házban tenne. Kevés szex, némi intimitás, három-négy tengerparti jelenet, sok baguette és sok alkohol. A tempója elég lassú, - nyolcvannyolc percet kell végignézni - de aki értékeli Ozon pszihoanalízisét, az úgyis megnézni attól függetlenül, mit írnak róla mások.

Az első nap meg is volt az első skandináv thriller - a dán Szabadíts meg minket a gonosztól! Az alaptörténet elég egyszerű: egy elszigetelt dán falu lakói - köztük Johannes a jófiú, testvére, a semmirekellő Lars, Ingvar, a fiát boszniában elvesztő második világháborús veterán, Anna, az áldozat és Alain, a bosnyák menekült. Rögtön az elején a részeg Lars kamionjával elüti Annát - majd az egészet igyekszik a leglogikusabb gyanúsítottra, Alainre kenni. Azonban az események olyan fordulatot vesznek, hogy senki sem marad sértetlen. Mint a skandináv drámák általában, ez is elég lassan és komikusan indul. Az első negyed óra után azt gondolhatnánk, ebből akár egy cseh bohózat is kijöhetne - azonban a film lassan de fokozatosan elkezd bedurvulni. A szerkezete - mit az a katalógusban is olvasható - Peckinpah Szalmakutyákjára rímel, azonban ebben a filmben nagyobb szerepet kapnak az előítéletek és a mai modern, koránt sem homogén társadalmunk ellentmondásai. Kiderül, hogy nagyon gyorsan a nem hozzánk hasonló ellen lehet fordulni - és ehhez még csak bujkáló rasszistának sem kell lennünk.

/wurlitzer/ Egy filmre volt érkezésem, ami utólag nem is baj, ugyanis a Méhviasz nem tartozik a könnyen befogadható alkotások közé. Sehonnan sehová tartó, szüntelenül folyó párbeszédek, jobbára felszínes locsogások töltik ki a játékidőt. Frusztrálólag hatott, hogy szusszanásnyi idő sem jutott a csendnek, gyakran a mondat közepén van elvágva a dialóg és rögtön következik egy újabb tesze-tosza élethelyzet, amelyben átlagos huszonéves amerikai fiatalok évődnek, bazsalyognak, problémáznak, de leginkább mellébeszélnek. Van azért a Méhviaszban egy negyedórás kisfilmre elegendő konfliktus- és feszültségforrás, vajon beperli-e a használtruhabolt egyik tulajdonosa a másikat, vajon szétválik-e hosszabb időre az ikerpár, vajon összejönnek-e, vajon talál-e munkát, de egyről sosem jut kettőre a film, ahogy a szereplők, úgy a történet is megragad egy köztes állapotban, foglalkoznak ugyan az őket érintő problémákkal, de képtelenek kenyértörésig vinni a dolgot. Felszínes és határozatlan kommunikációjuk rabjai. A súlytalan csacsogás válik a film főszereplőjévé, a tengés-lengés dagasztja másfélórássá a játékidőt, olyan mindennapos szituációk sorjáznak egymás után, amelyekre az ember másnap már nem is emlékszik, hogy megtörténtek vele. Itt mégis a vásznon kell viszontlátnia őket.

Ez a szokatlan a csúcs-, mély- és fordulópontokat szinte teljeséggel mellőző, mondhatni filmszerűtlen szerkezet, sokaknak kikezdte az idegeit: jelentős számban hagyták el a nézők a termet a vetítés alatt. Aki azonban kellő türelemmel van megáldva, és úgy gondolja, hogy van értelme a lényegtelent mindenféle dramatizálás nélkül filmre vinni, azoknak teljes szívből tudom ajánlani a Méhviaszt, mert a semminél azért többről van itt szó. A kihasználatlan lehetőségek és a függőben hagyott döntések filmje a Méhviasz. Egy jól körülhatárolható korcsoportról szól, akiktől már elvárható, hogy elkötelezzék magukat a felnőttlét mellett, ők ímmel-ámmal tesznek is ennek érdekében lépéseket, de azért még sodródó életstílusukat sem akarják feladni. Szorongásaikat, létbizonytalanságukat pedig állandó dumálás mögé rejtik.

2010. február 8.
2010. február 7.

Filmszemle - 5. nap

Új nap, újabb filmek - a tegnapi szemlenap beszámolója videóban és írásban a tovább után.

/wurlitzer/ Nem, nem, és nem, még mindig nincs egy olyan '56-os játékfilm, amit nyugodt szívvel tudnék ajánlani a külföldi ismerőseimnek. És nem azért, mert a forradalom helyett, a Kolorádo Kid inkább szól a megtorlásról, a Kádár-kor lassú enyészetéről. Ezt a filmet vártam a leginkább a szemlén, az előzetesen kiadott képek, filmrészletek, Vágvölgyi B. András (ez egy flaszter western, ez egy film-noir) nyilatkozatai alapján arra következtetem, hogy egy egészen új megközelítésből láthatom majd a jól ismert eseményeket, és végeredményben lesz egy tökös, belevaló '56-os filmünk. Valami ilyesmi lehetett az alkotók célja is, többek közt a zeneválasztásból is tűnik ki, és a vetítés utáni beszélgetésen is elmondták, hogy a Kolorádo Kiddel szeretnék a fiatalokat megszólítani. Hát, engem nem sikerült és véleményem szerint a film erre nem is alkalmas, pedig a potenciál ott van benne.

Az rögtön látszott, hogy hatalmas tudásanyag, a korszak részletes ismerete rejtőzik a képkockák mögött. Részben Eörsi István visszaemlékezéseiből táplálkozik a film, a szereplők hiteles(nek tűnő) szlengben beszélnek, annyira, hogy néha csak a szövegkörnyezetből, az adott helyzetből tudtam következtetni, hogy most miről is van szó. A főszereplő három pesti srác és egy pesti csaj úgy éli az életét, ahogy az a menő címszónál a filmeskönyvben meg van írva, strandra járnak, lovira, mulatóhelyre, apró stikliket követnek el, azzal a csak az erre a korra jellemző nehezítéssel, hogy a titkosrendőrség emberei állandóan ott loholnak a nyomukban.

A történet három különböző idősíkban játszódik és ezek keverednek végig a filmidő alatt. A forradalmi rész csak elnagyoltan kerül kibontásra, a hangsúly Kreuzer Béla (Nagy Zsolt szokásosan erős és intenzív alakításában) kihallgatási procedúráján és börtönévein van. Az egyes elemek önmagukban megállják a helyüket, az angliai riporter film-noiros, whiskeyszagú narrációja egyenesen zseniális, de nincs igazán összetartó elem a jelenetek között, nem tud összeállni egy egységes művé. Az önmagában véve még nem baj, hogy ennyi mindent belezsúfoltak, sok minden történt akkoriban, amiről mesélni kell, de hiányzik a ritmus a filmből, ami lendületből végigvezeti a nézőt az eseményeken.

Sajnos a pénztelenség és a közel sem ideális körülmények között lezajlott forgatás meglátszik a kész filmen. Az a kevés harci jelenet teljességgel látványtalan, pedig kevés filmre illőbb helyzetet tudok elképzelni, mint macskaköves utcán, molotov-koktéllal támadni a tank ellen. Mindvégig azok a részek a legerősebbek a filmben, amelyek szűk, belső terekben játszódnak, a börtöncellában és a kihallgatásokon lefolytatott dialógok, az Estike bár hangulatos milliője.

Pedig még a történelemszemlélete is tetszett a filmnek, úgy keverednek a forradalomba a srácok, ahogy békésebb időben egy rockzenekarba: arra jártak, tetszett nekik amit láttak, és szereztek egy gitárt. Aztán a forradalomnak vége, akik nem halnak hősi halált, azokat nagyrészt kikezdi az idő, árulók lesznek, vagy legalábbis elvtelen kompromisszumokat kötnek, de mindig jön egy új forradalom, amely kineveti az előző alakjait, és tombol egy kurva nagyot. Csak hát témához a forma, az nem jött össze.

2010. február 6.

Filmszemle - 4. nap

Eljött amire eddig vártunk - nagyjátékfilmekből szemezgetünk. Pénteki beszámoló képben, hangban és szövegben a tovább után.

/wurlitzer/ Egy nem várt irányt vett randevú történetét követi végig a Köntörfalak. Elek Ferenc és Tompos Kátya alakítja az egymással ismerkedő párt. Elég hamar kiderül, hogy a lány számára barátságon kívül másról nem lehet szó. Mégis azon kapja magát, hogy együtt sétálnak a háza felé, a kezdeti kíváncsiságból szimpátia kezd kialakulni benne a férfi iránt, talán mert annyira más, mint az eddigi fiúi. Később, három fősé bővül a kamaradráma, teljesen más társadalmi körökben mozgó emberek zsúfolódnak egy légtérbe, lassanként leomolnak a köntörfalak, és vonakodva bár, de elkezdik megismerni a másikat.

Egy-két sorsszerű véletlen és magyar filmben az utóbbi években hallott legjobb párbeszédek gördítik előre a cselekményt. Olyan jó végre hazai filmben olyan beszélgetéseket hallani, amelyek természetesnek hangzanak. Olyan figurákat látni, akikkel szívesen töltenék el időt, kíváncsi lennék a történeteikre. És ezekhez még jár egy lassanként fényre derülő titok, amely nem várt módon kapcsolja össze a szereplőket.

Nagy előrelépés Dyga Zsombor rendezői pályafutásában a Köntörfalak. Eddigi két játékfilmje (Tesó, Kész cirkusz) szimpatikus alkotások ugyan, de a Köntörfalak már egy felsőbb ligában játszik hozzájuk képest. A szó legjobb értelmében vett profi munka. Kiérződik a hozzáértés és a jó stílusérzék a zeneválasztásból, a szoba berendezéséből, mindenből. Állandóan emlegetik a tipikus magyar filmes betegségeket: Dyga filmje mentes az összes tünettől. Ritmusos, életszerűre csiszolt dialógok, visszafogott, finom színészi játék, és ami a legfontosabb: jól megírt, fordulatos forgatókönyv. Szurkolok, hogy megtalálja majd a közönségét a Köntörfalak, mert megérdemelné a sikert, és mert már rég régóta megérdemelnének az itthoni nézők egy ilyen kvalitásokkal rendelkező magyar filmet.

Három nő vitorlázni megy a Balatonon. A Szélcsend Kováts Adél one man showja, Kovács Patríciának és Pálmai Annának csak pillanatai vannak. Az idillt már a legelején beárnyékolja néhány gúnyos megjegyzés, viccbe csomagolt sértés. A szúrkálódások lassan átcsapnak ellenségeskedésbe, szavakkal próbálják egymást megsemmisíteni, vallomásra bírni, hogy tulajdonképpen mit keres a hajón, a másik életében. Nem lehet kitérni a vallatás elől, a víz összezárja őket. Az alaphelyzet magában hordozza egy thriller lehetőségét, a Szélcsend azonban meg sem próbálkozik igazából a műfaji normák követésével. A feszültséget agyonnyomja az állandó beszéd, vagy ha őszinték akarok lenni: fecsegés. Szörnyű dolgokat vágnak egymás fejéhez és vallanak be egymásnak, de teszik mindezt művi, életszerűtlen párbeszédekben. Stresszhelyzetben, nem irodalmi igényességgel megalkotott mondatokban törnek felszínre az érzelmek. Olyan volt, mintha egy költői vénával rendelkező pszichiáter, pácienseiről vezetett feljegyzéseiből olvastak volna fel a szereplők, emiatt hiába volt a fedélzeten egy közveszélyes, súlyos pszichózisban szenvedő nő , sosem éreztem azt, hogy a másik két utasnak félnie kellene. A thrilleri, az izgalmasabb utat elkerülte a film, megelégedett azzal, hogy bemutasson egy beteg embert, és betegsége destruktív hatásait a környezetére. Egy szószátyár dráma lett a Szélcsendből, ügyetlenül beágyazott flashbackekkel és túlbonyolított kitárulkozásokkal. A végén nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést: végre abbamaradt a folyamatos beszéd, és csend lett.

2010. február 5.

Filmszemle - 3. nap

Most már beindulnak a dolgok - ezúttal a tévéfilmek mellett felfedezzük a Filmszemle eddig meg nem énekelt hőseit: a nézőket. Videó és szöveg a tovább után.

/wurlitzer/ Eljött a nap, amikor az egész Geekz-stáb áttette a székhelyét a MOM Parkba. Jó volt végre valódi tömeget látni a szemlén. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy végig a nap folyamán ültek az összes asztalnál, a földszinti termek előtt nagy csoportokban várakoztak a nézők, mindenhol a kamerát a vállukon tartó emberek és interjút adó filmesek, délutánra, a dohányzásra kijelölt szűk erkélyen is állandósult a tömegnyomor. A héten először éreztem azt, hogy közösségi élmény a filmmustra. Sajnos, a megtekintett munkákról már nem tudok ilyen lelkesedéssel nyilatkozni. Tévéfilmeket néztünk és több szenvedést okoztak, mint örömöt. A szemlelátogatók jobban jártak: a termek nagy részében még mindig a dokumentumfilmeket vetítették; a visszajelzések alapján a Hunky Blues a legnagyobb kedvenc.

Szabó Csilla bemutatkozó nagyjátékfilmjével, a Komoly dolgokkal kezdtem a napot. Klasszikus „így jöttem” történet, vagy ahogy a rendezőnő pontosított az egyik interjújában: „innen jöttem”. Nyár van, az érettségi letudva és a három jóbarát (lány-fiú-fiú felosztásban) nem igazán tudja, hogy mit kezdjenek magukkal. Együtt lófrálnak, ha meg nem, akkor az egyik srác a számítógépet nyüstöli, a másik cukrászvideókat készít, a lány pedig egy sokkal idősebb hegedűtanárnak a szeretője. Fontos hangulati elemként van jelen a filmben a lakótelepi környezet, többek között ezért is adja magát a párhuzam, hogy a Komoly dolgok lényegében egy Tesó, csak női szemszögből.

Azért vannak fontos eltérések is, Szabó Csilla lényegesen több karaktert mozgat a filmjében és a kult helyett inkább a szappanopera felé kacsintgat. Van érzéke az élethű karakterek megteremtéséhez, és ez jól jön ilyen esetben, amikor a három baráton túllépve, megpróbálkozik egy két-három családnyi emberből álló mikroközösség empatikus és a humoros helyzetektől sem visszariadó bemutatásával. Kár, hogy a drámai szituációk elcsépeltek voltak, és ami nagyobb hiba, valahogy az volt az érzésem, hogy minden ami történik ebben a filmben, az súlytalan. Születtek nagy elhatározások, kiderültek féltve őrzött titkok, de mindez olyan csekély hatással volt rám, mintha az egész film abból állt volna, hogy a helyi presszóban üldögélnek. Ez persze ízlésbeli kérdés, de nem szeretem ha egy film nem hagy nyomot bennem. Ez vonatkozik a lezárásra is, el is varrta a szálakat, meg nem is, mintha tervbe lenne véve egy „3 év múlva” felirattal kezdődő folytatás. Hogy kiknek ajánlom? Azoknak, akik a nyár jelentős részében a Gödör füvén üldögélnek, cikinek tartják a Barátok köztöt, de titkon vágynak egy nekik szóló, hazai készítésű szappanoperára.

A nap végére, azért némileg felértékelődött bennem a Komoly dolgok. Rá kellett jönnöm, hogy igazából ez egy kellemes kis film, és ezerszer inkább ez az alapjában véve szimpatikus ’telepi lötyögés, mint az, amit a nap további filmjeitől kaptam.

Megterhelő és néha fájdalmas másfél órában volt részem az Aliz és a hét farkas vetítése alatt. Kamarás Ivánt kellett néznem, ahogy átlényegül a Nagy Gondolkodóvá, Arisztotelésztől idéz, fennhangon bölcselkedik egy esküvői fogadáson. Ezoterikus boszorkánynak neveztem el magamban azt a nőt, aki egy követ szorongatva megállította az időt, félretolta a tányérokat és a poharakat és kártyajóslásba kezdett az asztalon. Félek, hogy ez így leírva izgalmasan hangzik, de higgyétek el, mi sem áll távolabb a valóságtól.

Egy felfuvalkodott és öntetszelgő emberekből álló társaság ünnepelteti magát egy belvárosi udvarban, ez teszi ki a film tetemes részét. Én végig kerestem egy jelet, egy utalást, hogy ez most egy vicc, de sajnos nem jött, helyette csak újabb álfilozófiai fejtegetések és egyre öncélúbb és vontatottabb jelenetek következtek. A társaság megérdemelt bűnhődése sem következett be, hiába torkollott tragédiába az esküvő: a haldokló nő még utolsó erejével csókot hintett a Nagy Gondolkodó ajkára. Pedig aránylag ígéretesen indult a Aliz és a hét farkas. Két barátnő beszélgetett, életszerű helyzetekben, magyar filmekhez képest szokatlanul természetes hanghordozással. Aztán beléptek abba a belvárosi udvarba és zuhanórepülésbe kezdett a film. Az ezoterikus boszorkány szavait felhasználva: sorsotok a torkotokban, kicsinyeim. Lelketek elhamvadásával fizettek, ha az Aliz és a hét farkast megnézitek.

Mundruczó Kornél filmjei nem az én világom, ezért kihagytam a Nibelung-lakóparkot, és mint kiderült, jól tettem, mivel a két legbátrabb Geek, aki bement a vetítésre, háromnegyed óra múlva kimenekült a teremből.

A csütörtöki nap programjából, az uristen@menny.hu alkotóinak az új filmjét, a Messze Európábant vártam a leginkább. A sok komoly téma után ideje volt már, hogy jöjjön egy vígjáték. A készítők nem hazudtolták meg magukat, tőlük megszokott abszurd alapfelállással indult a film. A tanári kar elvesztette számháborúzás közben az 5. és a 8. osztályt, azonban nem estek kétségbe, a táborhelyen maradtak és kihasználva a nyugalmat, az iskolájuk felújítását és kibővítését célzó EU-s pályázatot kezdenek kitölteni. A hangulata olyan, mintha egy indokolatlanul hosszúra nyújtott improvizáció lenne a Beugróból, ahol azt a feladatot kapták a résztvevők, hogy egy inkompetens tanári kar tagjait megformálva játsszanak el a horrorfilm kliséivel és csűrjék-csavarják azokat a felismerhetetlenségig. Sajnos inkább fárasztó volt a film, mint vicces. Egy jó tizenöt, húsz perc volt ebben az ötletben. De ők folytatták, mint a görcsös viccmesélő, aki nem tudja, hogy mikor kell leállni, és csak folytatja, egyre hangosabban, egyre gusztustalanabb poénokkal. A Messze Európában végnélküli agyömléseket kellett végighallgatnom, megtűzdelve direkt elrontott és rossz szövegkörnyezetben használt szólásokkal és közhelyekkel. Újszerűségéből fakadó előnye hamar szertefoszlott és a végére már az idegeimre ment a tanári kar tábortűzi produkciója.

2010. február 4.

Filmszemle - 2. nap

Hangulatjelentés a Filmszemle második napjáról - videó és szöveg a tovább után:

/wurlitzer/ Hiába írtam azt az előző szemlebeszámolóban hogy szerda az szünnap, csak benéztem este az Urániába, egy rövidfilm vetítésére. Úgy etikus, ha előre elmondom, hogy a rendező, Veres Attila, régi jó cimborám. Ennek tudatában tessék mérlegelni a szavaimat. Egy előnyöm azért származik a személyes ismeretségünkből, éspedig az, hogy rögtön kiszúrtam a rendező hitchcocki cameoját, ő az, aki sört rendel, aztán kitámolyog a kocsmából.

Kisstílű gengszterek világába kalauzolja el a nézőt az 1 töltény. Milos egy illegális célbalövőversenyen próbálja megsokszorozni a főnök pénzét, társai a kocsmában várják, a Főnök a roncstelepi irodája ablakán bámul ki feszült arccal. A töredezett szerkezet, a balladisztikus hangvétel és a vánszorgó tempó miatt csak lassacskán áll össze a kép, hogy aztán a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső zárásához hasonló patthelyzettel érjen véget, ráadásul olyan hirtelenséggel, amilyennel áramszünetkor kialszanak a fények.

A hazai filmgyártás régóta adós egy kemény, kegyelmet nem ismerő, ugyanakkor szigorúan a műfaji keretek között mozgó bűnügyi filmmel. Az 1 töltény nyilvánvaló korlátai (minimális költségvetés, hossz – 19 perc) miatt nem töltheti be ezt az űrt, de egy lépés a jó irányba. A történések eleve elrendeltségét hangsúlyozó leszedált tempó vontatottnak hathat egyeseknek, de szerintem ragyogóan vezeti fel a Halál keresztútján egyik jelenetét átdolgozó finálét. A kamerakezelés néha döcög ugyan, de a helyszínek jó érzékkel lettek kiválasztva és olyan színészeket (Mucsi Zoltán, Thuróczy Szabolcs) sikerült megnyerni, akikhez alkatilag illenek a forgatókönyv minimálisra redukált párbeszédei, jobban mondva foghegyről odavetett félmondatai.

A film eredetisége minimum megkérdőjelezhető, mégis, ami fontos, hogy az ezerszer látott műfaji klisék működnek, és az, hogy ezek a klisék eddig alig tűntek fel magyar filmekben és most itt vannak. Egyszerű és fatalista, mint egy Budd Boetticher western. Még sok ilyet szeretnék látni a közeljövőben.

A film nem került bele a filmszemle versenyprogramjába, emiatt csak az információs vetítések keretében került levetítésre. Ezek után ha lehet még kíváncsibb vagyok a kisjátékfilmes blokkokra, nagyon erősnek kell lennie az idei mezőnynek, ha az 1 töltény kiesett a rostán.

2010. február 3.

Filmszemle - 1. nap

Megnyílt a Magyar Filmszemle - mi pedig folytatjuk a dokumentumfilmeket. Videó és szöveg a tovább után.

/wurlitzer/ A Geekz kollektíva ismét az Uránia emeleti kávézójában gyülekezett. A filmszemlének helyet adó épületben továbbra is a novemberi Balaton-partot megidéző nyugalom honolt, csupán a Rákóczi út forgalmi zaja szűrődött be tompán és néha csörrent egy kanál vagy mobiltelefon. Ez a meditatív légkör ránk is hatással volt: ráérős tempóban végeztük el az immáron napi rutinná váló kávé-twitter-videó feladatsort és közben arra is szakítottunk időt, hogy megemlékezzünk a Linda sorozatról. Végül csak felkerekedtünk, és ezzel a lendülettel elmentünk ebédelni - mégsem illik gyomrunk korgásávál megzavarni a filmvetítéseket.

A Palimpszeszt tipikusan az a dokumentumfilm, amelyik megjegyezhetetlen címével, komor színeivel, választott témájával a nézők túlnyomó részét elriasztja. Kopottas, felfeslő tapéta előtt, hosszú perceken át beszél egy öregasszony, a falon logó családi fotók körbezárják görnyedt felsőtestét. Ez az a beállítás, amelyiket ha meglát az ember, reflexszerűen kapcsol tovább a Duna Tv-ről. A film témája sem segít – Gusztav Spet filozófus életét próbálja rekonstruálni a felvételek idején már 91 éves lánya visszaemlékezései alapján. Gusztav Spet egyike volt a sztálini terror áldozatainak. Engem, személyes okokból, mégis mindvégig lekötött a film, ugyanis a főszereplő nő a nagymamámra emlékeztetett. Spet lánya, a családját ért sorozatos tragédiák és öreg kora ellenére tele van életerővel; amikor gyerekkora moszkvai helyszíneit keresik fel, szinte vonszolja magával a kétfős forgatócsoportot. Ő az, aki elmagyarázza megszeppent kísérőinek, hogy hogyan kell átkelni Moszkvában a zebrán, nevetve próbálja átdugni a fejét a kerítés rácsai között, mondván az egyik rés szélesebb, mint a többi, azon bújt át, amikor gyerek volt, csúszós lépcsőkön megy fel a egykori otthonának a tetőteraszára, hiába mondja a kísérője, hogy inkább ne. Nem tudom, hogy ez mennyire volt a készítők eredeti célja, de annyira erős személyiség az öreg hölgy, hogy a figyelem fókusza állandóan áttevődik rá, és emiatt a film legalább annyira szól az idős hölgy élni akarásról, mint az apja értelmetlen haláláról.

Néhány évvel a Hazatérés - Egy Szabadságharcos története után, Pigniczky Réka ismét a saját gyökereit, valamint a több helyből táplálkozó identitását térképezi fel. Új dokumentumfilmjében, az Inkubátorban, azt a kérdést teszi fel magának, hogy ki vagyok én. A válasz az ő esetében halmozottan bonyolult, ugyanis szülei ’56-ban emigráltak az Egyesült Államokba és ő már ott született. Két kultúra határán nevelkedett, ez a két kultúra elegyedett egymással és alakult ki az a közösség, amire ma úgy hivatkoznak a tagjai, hogy amerikai magyar. A cserkészet volt az egyik fő eszközük az asszimiláció ellen, oda járatták gyerekeiket iskolaidőn kívül. A ’84-ben, a Yosemite Nemzeti Parkban megrendezett táborban előadták az István, a királyt, 25 év múlva, az akkori résztvevők elhatározták, hogy ismét előadják a produkciót. Ennek az előadásnak az előkészületei adják a díszletet Pigniczky személyes indíttatású kutatásához. Gyerekkori cserkésztársai és egyben barátai segítségével próbálja kideríteni, hogy mit is jelent valójában amerikai magyarnak lenni.

A cserkészet, hasonlóan a szubkultúrák többségéhez, belülről nézve izgalmas és megadja egy közösséghez való tartozás megnyugtató érzését, kívülről szemlélve viszont ciki a szabályrendszer és a külsőségek miatt. Ez az elkülönülés biztosította, hogy a gyerekek döntően magyar környezetben nevelkedjenek. Két, párhuzamosan futó, egymástól javarészt független gyerekkoruk volt: egy amerikai és egy magyar. A részvevők vallomásaiból fokozatosan kiderül, hogy hogyan élték meg mindezt. Legtöbbükben – felnőttkorukra legalábbis - kialakult egy kényes egyensúlyi állapot, amelyben amerikaiságuk és magyarságuk egyenlő mértékben van jelen. Van azért olyan is, aki görcsösen kapaszkodik a múltba és olyan is, aki már az asszimilációs folyamat végén tart, angolul ad interjút, amelyben nosztalgiával vegyes nehezteléssel tekint vissza a hétvégi iskolára. A rockopera Koppányához és Szent Istvánához hasonlóan, egyikük a múltban rekedt és képtelen a változtatásra, másikuk pedig hajlandó a nagy áldozatokkal járó átalakulásra. Felnőttek és maguk döntötték el, hogy mennyit tartanak meg a szülői örökségből és mennyit adnak át gyerekeiknek. Nagy kérdés, hogy vajon az ő leszármazottaik, miképp fogják saját magukat meghatározni. Egy biztos, a gyerekkorukban ért élményeik máig meghatározóak Pigniczky Réka és cserkésztársai számára, emiatt gyűltek ismét össze. Az ő sokszínű, szerethető és vidám közösségüket ismerhetjük meg a filmen keresztül. (A szerző cserkész volt, ezért elfogult.)

A Hunky Blues – Az Amerika Álom vetítése technikai okok miatt elmaradt. Pedig állítólag jó film, arról a sok százezer magyarról szól akik a 19. és a 20. század fordulója környékén az Egyesült Államokba vándoroltak ki. Valamelyik közszolgálati adón majd minden bizonnyal levetítik a közeljövőben és akkor pótolom.

Most egy nap szünet - addig mindenki nézzen meg legalább egy magyar filmet - pénteken a MOM Parkból fogunk jelentkezni.

2010. február 2.

Filmszemle - 0. nap

Ugyan ma indul a 41. Magyar Filmszemle, de mi már tegnap bevetésen voltunk: íme a hétfői nap összefoglalása audiovizuális és irásos formátumban - a tovább után:

/wurlitzer/ Szívem a torkomban, kezem a kilincsen, szó se róla, eléggé izgultam, amikor az idei filmszemle egyik fő helyszínének számító Uránia előtt álltam. Úgy éreztem magam, mint első nap az iskolában. Akkor sárkánybarlangot vizionáltam az osztályterem helyére, most újságírók, szakmabeliek és érdeklődők hömpölygő tömegét a mozi folyosóira. Akik valójában egész máshol voltak, ugyanis miután beléptem az épületbe, az Uránia ürességtől kongó előtere fogadott. Gyávaságomat sikeresen leadtam a ruhatárban, de ezzel együtt arra is rá kellett jönnöm, hogy ez nem az a nap lesz, amikor megszerzem Kerekes Vica telefonszámát.

Érkezésemkor a Geekz kollektíva már a kávézóban üldögélt. A Főnök kiosztotta az erre a hétre érvényes kódneveinket: Vérbáró, Bunkermann, Doktorház és Alméria, tisztára, mint egy kémfilmben. Bár Bunkermann inkább egy fiktív csehszlovák rajzfilmre asszociált. Egy órát még kedélyesen elkávézgattunk, elindítottuk útjára a Geektrippert, és elkezdtük forgatni a remélhetőleg naponta jelentkező Geektv-t is. Minden fronton támadunk a szemle ideje alatt! Fél kettő fele már nem tudtuk mivel tovább húzni az időt, ezért levonultunk a mozitermekhez. A csapat egyik fele a baloldali ajtót, a másik pedig a jobboldalit választotta.

Hívhatjuk a kezdők szerencséjének, vagy akárminek, de sikerült beletenyerelnem a jóba. Papp Gábor Zsigmond, Kelet-nyugati átjáró című dokumentumfilmje minden ízében profi és emellett mindvégig érdekfeszítő és lélekemelő munka. Egy történelmileg fontos eseményt taglal: a vasfüggöny magyarországi szakaszának ’89 nyarán történő fokozatos lebontását, ami lehetővé tette, hogy az NDK-ba visszatérni nem szándékozó kelet-németek nyugat felé távozzanak. A Kelet-nyugati átjáró felvázolja a magyar diplomácia puhatolózó lépéseit a már végóráit élő szovjet hatalmi erőtérben, megszólaltatva az akkori magyar kormány prominens tagjait (akik természetesen szinte versengenek azon, hogy kinek volt nagyobb szerepe az NDK-s menekültek megsegítésében), a hangsúly azonban az emberi sorsokon van. A film legerősebb pillanatai közé tartoznak azok a részek, amikor az egyes riportalanyok elmesélik a zöldhatáron való átszökésük/átjutásuk történetét. Látszik a megfeszülő arcokon, hogy a mai napig milyen élénken él bennük annak az életük szempontjából sorsfordító napnak az emléke. Miközben felidézik az eseményeket, szinte újraélik annak minden apró mozzanatát. A filmnek hála, az általuk megélt eufóriából jut valamennyi a nézőnek is. Kevés XX. században játszódó közép-európai történet végződik happy enddel, ez a kivételek közé tartozik. Az az egyik NDK-s határátlépőtől származó elszólás pedig, hogy onnan tudta, hogy már Ausztriában van, hogy a szőlő sokkal rendezettebb, a szemle eddigi legjobb filmes pillanata.

A baloldali ajtót választók már nem voltak ennyire a szerencsések: az ő filmjükben (Millenium szobrásza) a hang három percet késett a képhez képest. Az utána következő Mátyás, Mátyásról viszont csupa jót mondtak a kollegák, úgy látszik sikerült Felméri Krézsek Cecíliának összeházasítania két egymástól távolinak tűnő műfajt: az animációs filmet és a dokumentumfilmet.

A következő, amire ráböktünk a programfüzetben a Yad Hanna - A Kollektív ember volt. A feldolgozandó téma izgalmasnak tűnt: egy kommunista kibuc bukása Izraelben, avagy hogyan váltak új hazájukban kívülállókká a kommunista eszmékben vakon hívő telepesek, és később hogyan váltotta fel a kollektivizmust a magántulajdon. A megvalósítással viszont több problémám is akadt. Jót tett volna a filmnek a megvalósultnál kötöttebb forma és rövidebb játékidő, ugyanis a majdnem egy órás időtartam kitöltéséhez egyszerűen nem volt elégséges anyag. Összesen öt riportalannyal dolgoztak az alkotók, ami nagyon kevésnek bizonyult, sokszor éreztem azt, hogy a film témájához képest teljesen irreleváns amiről beszélnek (madarak elszaporodása a szennyvíztisztító tóban), az állandóan gyomláló és ültető ember mondandójában pedig semmilyen értékelhető tartalmat nem tudtam felfedezni. Szívesen meghallgattam volna azoknak a véleményét is akik elköltöztek a kibucból, de részükről senki nem jutott szóhoz. Nem tudtam másnak, mint időhúzásnak vélni, azokat a hosszan kitartott snitteket, amelyek jobbára a semmiről szóltak, az egyikben például egy gazzal benőtt kosárlabdapályán tai chizik az egyik helyi lakos, a másikban pedig egy thaiföldi vendégmunkás focizik magányosan. Összességében, kevés tényt közölt a film a telepről és túlontúl támaszkodott az impressziók erejére. Egy közösség szétesését és elmúlását próbálta bemutatni, de – számomra legalábbis – ott bukott el, hogy nem sikerült bemutatni és érdekessé tenni magát az egyszervolt közösséget.

Ezután úgy éreztem, hogy megérdemlek egy kis pihenést és nem tartottam a többiekkel a következő vetítésre. Helyette inkább Hamletnek a Camino végigjárása közben lőtt fényképeit nézegettem. Rájöttem, hogy én is el akarok menni Galíciába. Majd azt a kandikamerába illő jelenetet figyeltük, ahogy az M1 stábja elkeseredetten próbált interjút forgatni az Új Eldorádó rendezőjével, de valaki mindig arra sertepertélt és megzavarta a felvételt. Pedig akkortájt már tényleg csak néhány ember lézengett az Urániában.

Vérbáróék elég elcsigázottan jöttek ki az Utolsó előadásról. Nem hiszem, hogy az alkotók által elképzelt hatást váltotta ki belőlük a film. Ők ki, én be, kezdődött a Puskás Hungary. Almási Tamás megpróbálta két órába belezsúfolni Puskás életét, és ez többé-kevésbé sikerült neki, többek között azért, mert vállalható kompromisszumokat kötött. A film a hazai mellett a nemzetközi filmes piacra készült, ezért néha feleslegesen magyaráz az itthoni nézőknek nyilvánvaló dolgokat, de ezek a részek még pont nem zavaróak. Almási nehéz feladatra vállalkozott, hiszen annyira gazdag volt a leghíresebb magyar élete fordulatokban és újrakezdésekben, hogy Puskás minden egyes korszakát sietve, csupán néhány anekdota felidézésével, egy-egy barát, családtag, csapattárs interjúrészleteivel volt kénytelen ismertetni. Ami fontos, hogy még így is kialakul a Száguldó Őrnagyról egy korszakokon átívelő kép. Elsősorban a Puskás-legendát építi a film, de azért az is kiderül belőle, hogy milyen focista és hogy milyen ember volt. Gondolom, sokszor le fogják adni az elkövetkező években a tv-ben. Érdemes megnézni, azoknak is, akiket egyébként hidegen hagy a futball.

Ennyit a Filmszemle nulladik napjáról. Ha megírjátok, hogy mire vagytok kíváncsiak, akkor arra mindenképpen beülünk és tudósítunk róla.

2009. október 14.

Beszámoló a 18. Képregénybörzéről

A hazai képregényes világ minden szempontból felnőtt: igaz kajlafülű, csámpás és kissé esetlen még, mint a Kölyök az Előretolt helyőrségből, de öt éve még ki gondolta volna, hogy az addig mesterségesen, torzóban, fazékemberként tartott és időnként olcsó vásári csodabogárként körbehordozott törpe kinövi a szűk cserépbörtönt, amit mi sem jelez jobban, mint a 18. születésnapját (előre jelzem, hogy erről nem nyitok szemantikai vitát) ünneplő Képregénybörze, ahol olyan megjelenéseket ünnepelhettek a képregényrajongók, mint Neil Gaiman Sandman sorozatának első kötete és a kezdetben még a Franciaországban is merész vállalkozásnak tartott Kis herceg képregényadaptációja.

 

Természetesen gyakorló geekként komoly testi és lelki felkészülést végeztem (mint bármilyen tisztességes nyolcvanas évekbeli akciófilmben), hogy magamba szívhassam az esemény esszenciájának minden cseppjét, ezért még péntek este tisztességesen megfürdettem a májamat házipálinkában és orosz vodkában néhány Geekzes kolléga társaságában, majd másnap kora délután felalélva újfent hajnalig tartó szerepjátékkal merítettem tovább az amúgy is jelentősen megcsappant szellemi szintemet. A Börze napján így az Olórinnal megbeszélt találkozó időpontjában még vaksi, véglényszerű állapotban vergődtem az ágyamban és meglehetősen morózus hangulatomat az sem feltétlen javította, hogy végigforráztam a kezemet a metrón a kiborulásbiztos Mekis kávéval. Mindent összevetve azért fel lehet becsülni hol szerepel a fontossági listámon a Munkásotthon utca, ha vállaltam a kiűzetést a meleg odúmból a szürke, esős időbe, ahol ráadásul még több testi funkciót (mint például a kéz-szem koordinációt, szabályos ütemű légzést és a hólyagok fékentartását) is egyszerre fenn kellett tartanom.

A továbbra is nosztalgikusan szocreál hangulatú általános iskola bejáratánál perverz kíváncsisággal nyújtottam a kezem az idei állatos pecsétnyomda kiválasztottja alá, ezúttal a tavalyi „Zoo” csak egy kiemelt vastagbőrű példányát beszerezve. Először (nyilván teljesen véletlenül) a Vad Virágok standjába botlottam, ahol azon nyomban a szívemhez szorítottam a Kis herceget, Joann Sfar (A Torony, A rabbi macskája) Békazabálóföldén viharos sikert aratott adaptációját, amiről még egy külön double feature-ben ömlengek majd eleget. Az Usagi hetedik kötete (Gen története) megnyugtató menetrendszerűséggel érkezett a kötelező olvasmány címkével felszerelve, megadva a Börze eufórikus alaphangulatát. Mivel a Német (lásd előző beszámolónkat) ezúttal nem jött el, a magyar képregénykiadók foglalták el a folyosók VIP részét, így a következő lépésemmel már a Képregény Nagyker standjánál voltam, ahol rátehettem a mancsomat a rendezvény másik nagyágyújára, a Neil Gaiman urban fantasy félisten jegyezte Sandman-sorozat első kötetére, a Prelűdök és noktürnökre. Bárány Ferenc eloszlatta a fordítás minőségét illető félelmeimet, mivel egy műfordítóra bízták az általa lektorált szöveget és a két kötetre kötött szerződés a második rész megjelenését is szavatolja. Az Aliens 2: Szemfényvesztés és Kísértetet úgy tettem a hátizsákomba, hogy nem tudtam a borítón vicsorgó xenomorf vagy a két asztallal odébb ezt látva elégedetten pislogó Mano mosolya a rémisztőbb.

A Képes Kiadó sem szakította meg a hagyományt: a Rejtő-Korcsmáros zsenipáros újabb kötetét, Az elveszett cirkálót megint Garisa Zsolt és Varga Zerge Zoltán ültette át keményfedeles-színes kiadásba és az ürmöt is mihamar megitatták velem: mostantól ráállnak a kétévente egy kiadvány ütemre, bár azt Korcsmáros Gábor ígérete alapján tartani is fogják. Nagy duzzogva bezsákoltam a Hush visszatér mindkét részét és Bayer Tóninál beszereztem a Göndöcs Gergely egyszerű, de nagyszerű borítójával ellátott Buborékhámozó hatodik számát, valamint Süli Andrea szerzői kiadását, a Kanont. Itt gyorsan jelezném, hogy a szerzői illetve kis példányszámú füzetekből Olórin kollégámmal majd összeállítunk egy kis csokrot, sort kerítve a 12 óra, a Pszicho Dzsánki, Charax 2 és a BMX-kölyök ’89 versenyzőkre is (Pilcz Roland sajnos nem lepett meg minket a folyamatosan javuló színvonalú Kalyber Joe folytatásával és Tomster újabb kalandjait sem vehettük a kezünkbe). 

A kiadók közül utoljára (de nem utolsósorban) a Fumax pultjához tolakodtam oda, hogy színtisztán átvitt értelemben magamévá tehessem a D, a vámpírvadász második-harmadik kötetét, valamint az új mangájukat, a Csillagsivatagot. A használt konzoljátékokon hosszan elidőzött a tekintetem, főleg az iszonyat hangulatos Yakuza első részénél, ám végül elsomfordáltam további képregényeket venni, miután átcsapott felettem a nosztalgiahullám és felfedeztem több Zórád Ernő rajzolta kiadványt (még igazán hardcore gyűjtői, ötvenes évekből származó példányokat is felajánlottak) és novellás füzetet (csak annyit mondok: a „Rule Number One: Cardio” a vurdalakok ellen is működik, főleg, ha egy karóval szökdécselnek utánunk), valamint egy több kezet megjárt és hibásan nyomott Powers: Forever trade paperbacket, de annyi pénzért vétek lett volna otthagyni. Utóbbi folyománya egyébként, hogy mielőtt ebbe belekezdhetnék, el kell olvasnom legalább két kódex méretű hardcovert is házifeladatként, szigorú tanárom, Olórin utasítására.

 

Habár megint jobbára csak nézelődni jöttem, sikerült egy vállhúzódást szereznem a képregényekkel dugig tömött hátizsákom miatt, így le kell vonnom a tanulságot: hiba kubusüveges pálinka nélkül útra kelni (ismét lásd előző Börzebeszámoló), így elkerülhettem volna a szív és vállbántalmakat, valamint a magukat megint népes számban képviselő hölgyek szemében is férfiasabbnak tűntem volna („Ivás közben tud olvasni! Olvasás közben tud inni! Iszik és olvas egyszerre!”), de hát ezt a titkos fegyvert már pénteken elfogyasztottuk. A kora reggeli untermensch tudatállapotomból kifolyólag hazaérkezéskor döbbentem rá, hogy a fényképezőgépemet nem vittem magammal, de szerencsére Csacso deus ex machinaként sietett segítségemre. Az ördögi paktum eredményét láthatjátok a hasábok között.

2009. szeptember 23.

Cinefest, Miskolc 2009 - összefoglaló

Miközben Kevin Macdonaldot üldöztük vagy éppen hadakoztunk Miskolc Város Közterület-felügyelőségével, lezajlott az ország egyik, említésre méltó nemzetközi filmfesztiválja, a Cinefest - immár hatodjára. Ahogy a díjátadón elhangzott, mindenki örül, mindenki boldog: rengeteg jó filmet vetítettek, sok volt az érdeklődő, telt házzzal mentek az előadások és jó programok voltak az elmúlt kilenc napban. Ha a sajtóosztályt kérdezik, ez volt a Cinefest fennállása óta a legjobb év.

Sajnos mi ezekből a sikerekből nem sokat láttunk. Hétköznapokon alig néhány tucatnyian lézengtek a fesztiválnak helyet adó Művészetek Házának környékén, jobbára ők is a fesztál főtámogatója által kiállított lakókocsi körül üldögéltek. Egészen péntekig kellett várni a fesztiválhangulatra: az azt megelőző napokon legkésőbb este tízkor mindenki felszívódott, és a miskolci Művészetek Háza teljesen kiürült, mint a hatodik kerület képviselő-testületének vágyálmaiban Budapest. Ugyan a szervezők megtettek mindent, nem tudtak olyan helyet kialakítani, ahol az emberek találkozhattak volna a filmesekkel: az avatatlan szemlélő megint úgy gondolhatta, hogy a szakma saját magára kíváncsi, de rajtuk kívül senki más. Kár, hogy csak a hétvégi programok voltak ennyire népszerűek, mert azok jól sikerültek - de hogy az Avas kilátót addig nem mászom meg, amíg liftet nem építenek bele, az biztos.

De maradjunk témánál: A felsorakoztatott filmek közül a legtöbb magyar alkotással már találkozhattunk a Filmszemlén, egyedül talán az animációs blokkban találtunk olyanokat, amelyeket érdemes volt megnézni. A nemzetközi mezőny valóban erős volt - a fesztivál fődíját, a Pressburger Imre-díjat a finn Thomas nyerte - személy szerint nem ennek a kicsit szentimentális, öregedésről szóló filmnek adtam volna hanem a bolgár Ziftnek, ennek a kicsit film-noiros, szürreális darabnak, amelyről mindenki, akit kérdeztem, a fődíjat várta. Persze a mi szempontunkból leginkább érdekes film Duncan Jones Moonja volt - itt a trailer - amelytől mást vártam ugyan, de nagyon jó kis film Sam Rockwellel és Kevin Spaceyvel a főszerepben - meg is kapta a kritikusok díját. A kisfilmes díj nyertesét sem találtuk el, nem a Socarrat nyert, hanem pont az általunk nem kedvelt német Schautag kapta: a hamburgi iskola szokásos - magas - gyártási színvonalán készült, de hosszú, vontatott és unalmas.

Filmfesztivált értékelni - főleg itthoni fesztiválokat - nagyon nehéz: nem lehet elvárni ugyanazt a kozmopolita pezsgést, mint mondjuk Cannes-ban vagy Karlovy Vary-ban. A filmek is sokrétűek, és pont ez minden fesztivál csapdája: hogyan lehet a sokszínűség és a minőség között úgy egyensúlyozni, hogy mindenkinek jó legyen - és ez persze lehetetlen. A magam részéről a műfaji fesztiválokat szeretem, sokkal egységesebb a mezőny és egyszerűbb dönteni a filmek között, míg egy "hagyományos" fesztiválon szinte lehetetlen összevetni egy - mondjuk - romantikus komédiát egy - csak hogy hasra ütésszerűen mondjak egyet - igazi, vérbeli köldöknézős művészfilmmel, és ez a zsűri dolgát nagyon megnehezíti, akárcsak az egész mezőny értékelését. De nem ez a lényeg; jó kis fesztivál a Cinefest, és megéri ellátogatni jövőre is - de érdemes csak a hétvégére jönni. Mindezek mellett Miskolc olyan város, amit nehéz elhagyni: főleg azért, mert úgy van kitáblázva, hogy ne is lehessen.

2009. szeptember 18.

Ténfergés - Cinefest, Miskolc (csütörtök)

 

"300 millió forintot raboltak el egy miskolci pénzszállítóautóból"- ásítja a rádió reggel, amint Vilos kollégával Miskolc felé tartunk. A Cinefestre igyekszünk, reggel kilenc körül már magunk mögött hagytuk Budapestet, éppen holland és lengyel kamionokat kerülgetünk. Szemünk dagadt, fáradtan bámulunk az Avas szürke tekintetébe - míg el nem érünk a Művészetek Házáig, a fesztivál központjáig. A szervezőcsajok kedvesek és csinosak, a szállást azonnal intézik - szokatlan élmény ez a camusi közönyhöz szokott kritikusnak.

A szállás keresése közben belefutunk két helyi koszterületfelügyelőbe, akik a Half Life-ból ismert arctámadóként tapadnak ránk és azonnal levágnak öt ruppóra - gránitkemény tekintetüket nem hatja meg sem a fesztiválpassunk, sem a pesti rendszám, sem az a tény, hogy a legközelebbi behajtani tilos tábla háromszáz méterrel korábban volt kitéve. Közben megtudjuk, hogy még mindig nem találják az elrabolt 350 milliót.

Kétórányi parkolóhely-vadászat után sikerült végre összefutnunk Urunkkal és Parancsolónkkal (a főszerkesztővel), akinek ebéd közbeni élménybeszámolójából kiderül, hogy filmet ugyan nem sokat látott, viszont Hungler Tímea, miskolci misszióra küldött pösti származású kolléganő oldalán tegnap fél órát állt sorba egy szelet sonkáért. A rádióból dallamosan üvölt Bon Jovi, és a hír, hogy a rendőrök kitartóan keresik a 400 milliót.

A filmfelhozatal főleg a skandináv vonalra épül, svéd és finn kis- és nagyfilmek- fárasztó humor, alkohol, depresszió, sötét és tél. A hó kivételvel mindez megtalálható szállodai szobánkban is. Ha már finn film, akkor elmondhatjuk, hogy a The home of dark butterflies hozza a finn kötelezőt, csak annál talán valamivel művibb és patetikusabb. A kisjátékfilm blokkokból elsőre csak egyet vettünk: az első film, a német Schaumal egy közlekedési baleset előzményeit és következményeit mutatja be. Egy gyerekcsapat kövekkel dobálja a felüljáróról az alattuk elhaladó kocsikat, mígnem egyszer telibe találják az egyik autót. Érdekesnek tűnt, de pár perc után rájövünk, hogy hosszú, unalmas, és rosszul szerkesztett.

A magyar Vallomás már jobban indul, apa és lánya újbóli kapcsolatfelvételéről szól; Az apa próbál belelátni rég nem látott lánya életébe, de ő nem hagyja, majd kiderül a kapcsolatfelvétel valódi oka is. A színészi játék (Lukács Andor és Tóth Orsi) nem rossz, érezni a rendező érintettségét, de túlbeszélt és sajnos a konfliktusok elég elnagyoltak.

Ezek után már a spanyol Socarrat -tól már nem is várunk semmit, de meglepetésünkre megtaláltuk a fesztivál egyik legjobbját: a mindössze tízperces film egy átlagosnak nem mondható (vagy spanyol mércével mérve normális) családot mutat be, ahol a nagyapa fontos bejelentésre készül: Vilos és jómagam díjesélyesnek tartjuk, de majd szombaton kiderül. Addig is folytatjuk missziónkat, amelynek célja: nézhető filmeket találni egy nemzetközi fesztiválon. Mielőtt bárki rákérdezne: nem mi loptuk el az 500 milliót.

2009. szeptember 15.
2009. május 28.

Bruklini gulyás - videó az etyeki forgatásról

A napokban felkerült forgatási riportunkat ezzel a videóval egészítjük ki, amelyben mindent megtudhattok az etyeki álomgyár titkairól, a Hellboy 2 hátramaradt kulisszáján terpeszkedő zöld trutymóról, illetve a sajtósok által magára hagyott újságíró egzisztenciális ennui-éről. A beszélő fej Bobszentkler kolléga, a kamerát Ramiz kezeli, mindkettejüknek köszönet a fáradozásukért. A hanggal vannak némi problémák, néha a szél besüvít, de azért minden érthető - az interjú is, amit a film két főszereplőjável készítettek. A riportot pedig egy afféle mélyenszántó igazságtétel zárja, amilyet utoljára Magenheim doktorék háza táján volt szokás a lábunkra ejteni. Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.

 

2009. április 5.

Hét-végi behajózás (Titanic 7. nap)

És ez is eljött: utolsó bejelentkezés a Titanic filmjeiből amúgy klasszikus fesztiválválogatással: Egy dán thriller, egy izlandi vígjáték és egy japán társadalmi szatíra.

A jelölt alapvetően nem bonyolult film: főhősünk Jonas Bechmann ügyvéd, aki szintén jogász édesapja halálát próbálja feldolgozni. Meg van győződve róla, hogy a kétes üzelmekkel foglalkozó Claes Kiehlert tetette el láb alól, miután apjának nem sikerült őt felmentenie egy gyilkosság alól. Egy ferde éjszaka után azonban egy szállodai szobában ébred - és a zuhany alatt egy szőke lány megfojtott holtteste hever. Innen kezdve egy nagyszabású üldözéses-zsarolásos film veszi kezdetét, néhol egész jeleneteket lopva A szökevényből, hogy azután a végére minden kiderüljön. Alapvetően nem rossz darab és kellően feszes is a maga műfajához, de sajnos a csavarok annyira kiszámíthatóak, hogy legkésőbb a film közepére mindenki ki tudja találni, ki is áll az egész mögött. Egyébként látszik, hogy nem keveset áldoztak a filmre, és noha van benne felesleges túlzás, mégis rendben van. Nem fogja megváltani a világot, de egy élvezetes, sodrós thriller - többek között mosogatásra is jó.

Folytassuk a nem is olyan távoli Izlandon, ahol David egy helyi kisstílű bűnbanda nem túl sikeres álmodozó költője. Amikor - sokadjára - kidobja barátnője, új főbérlőjében öccse gyilkosát ismeri fel. Mivel a bandából is kidobják, hiszen használhatatlan, ezért különös tervet sző: bebeszéli társainak, hogy a magányos férfi valójában az izlandi alvilág (hehe) legendás figurája, aki most tért vissza Mexikóból. Sajnos a forgatókönyvben rengeteg felbukkanó lehetőségből szinte semmit sem hasznosítottak - és ezért szomorú az egész igazán. A Felsőbb erő első húsz perc ígéretes, utána azonban átfordul mélységes unalomba az egész; a jól kitalált figurákkal gyakorlatilag nem történik semmi, a rendező - itt csak tippelek - Maffiózók-mániáját kielégítő Michael Imperioli pedig két teljesen lényegtelen jelenetben bukkan fel - viszont ekkor uralja is a vásznat. Mondjuk nem olyan nehéz: a főszereplő Petur Johann Sigfusson inkább emlékeztet Kevin Smith fiatalkori énjére, és bánatos szemein kívül más színészi képessége nem nagyon van. A legjobb karakter a stáblista végén saját casting-videójában (amúgy teljesen értelmetlenül feltűnő) Stefan Schaefer, aki importált németként - érdekes módon - a legviccesebb egyben legérdekesebb figura a filmben. Aki szereti, ha szakállas emberek bámulnak ki ablakokon, valamint szívbetegsége nem engedi a gyakori poénokat, akkor ez ideális film megtekintésre és gyors elfelejtésre.

És ekkor elérkeztünk a Big Man Japanhoz, akarom mondani A legnagyobb japánhoz: az áldokumentumfilm - vagy mi a szösz - főszereplője az író/rendező Hitoshi Matsumoto, aki elsőre átlagos, negyvenes tokiói férfinek tűnik, aki nem áll éppen élete fénypontján: magányosan tengeti napjait egy kunyhóban, és szeretne háromezer dollárral többet keresni. Aztán persze kiderül, hogy ő a "Legnagyobb japán", aki megvédi Japánt az időnként rá támadó - betegebbnél betegebb kinézetű - szörnyektől. Ha ez még nem lenne elég, a nézettsége folyamatosan csökken, és egyre többen panaszkodnak az általa okozott károkra. Háát... hm... nem is tudom. Érteni vélem, mire megy ki a játék: társadalomkritika ez a javából. Van itt minden, a múltidézéstől kezdve, amikor még a "Nagy ember" hős volt, és mindenki tisztelte egészen a jelenig, amikor már senki sem akarja igazán az egészet. Mégis a tradíciók, a hagyomány életben tartja ezt az egész jelenséget. Lényegében apró, finom humoros mozzanatoktól a bizarr, már-már transzcendentális befejezésig mindenféle jó benne van, aki szereti a japán filmeket en bloc, annak ez is tetszeni fog, legalább egy kicsit. Ettől még tartom, hogy túl hosszú.

2009. április 3.

Megint Csütörtök (Titanic 7. nap)

Ahogy lassan közeledik a 16. Titanic vége, szerencsére befutnak az igazán megnézésre érdemes filmek - és még vasárnapig be lehet őket pótolni. Mára egy izlandi Csehov-átirat és egy spanyol thriller jutott.

A Fehér nászéjszaka Csehov Ivanovjának átirata: Jon, az irodalomprofesszor éppen nősül, a nála tizennyolc évvel fiatalabb Thorát venné el. A közelgő esküvőre azonban árnyékot vet hősünk jelentős tartozása leendő anyósa felé, de ennél nagyobb problémája is van: előző felesége halála miatt érzett bűntudata nem hagyja nyugodni. Aki látta Baltasar Kormákur első filmjét a 101 Reykjavíkot, annak nem fog nagy meglepetéssel szolgálni, mindenki más viszont azonnal Izlandra akar majd költözni. Az egész film egy kicsit Szentivánéji álomhoz hasonló, ahogy maga a sziget is, mindenki egy kicsit lökött. Kissé darabosnak tűnhet attól, hogy oda-vissza ugrál az időben, de nincs ezzel semmi baj. Hilmir Snaer szerintem még Viggo Mortensent is bármikor le tudná játszani gyakorlatilag bármiben. Ha behatóan ismerném az izlandi filmművészetet, biztosan a többieket is emlegetném, de laikusként legyen elég annyi, hogy aki szereti a kissé bohókás, ugyanakkor mégis komoly dilemmákról szóló filmeket, az meg fogja találni ebben a számítását.

Másodjára következzen az Időbűnök c. spanyol thriller. Azt már eddig is sejtettük, hogy nem kell a szomszédba menniük a spanyoloknak egy kis ijesztegetésért, gondoljunk a [REC]re vagy a Nyisd ki a szemed!-re, de Nacho Vigalndo (aki a forgatókönyvét is jegyzi a filmnek) valami olyasvalamit hozott össze nem túl sok pénzből, amely után mindenki megnyalhatja mind a húsz ujját - már ha nem irtózik az ilyesmitől. Főhősünk, Hector véletlenül visszautazik egy órát egy időgépben - és ezzel olyan események láncolatát indítja el, amelyből nem kerülhet ki győztesen. A pofonegyszerű történet viszont úgy van előadva, hogy arra nem lehet panasz, pergő, precíz és kiválóan eljátszott darab, Karra Elejalde pedig tökéletes választás a főszerepre. Túlzás nélkül mondhatom hogy ezt mindenkinek látnia kellene - és ha hinni lehet a híreknek, már készül a hollywoodi remake belőle, Cronenberg nevét hallottam harangozni. Nem lesz könnyű dolga: az Időbűnök egy nagyon összeszedett, remek film, amelyben maximálisan kiaknázták a benne rejlő lehetőségeket.

még mindig folytatjuk...

2009. április 2.

Szerda (Titanic 6. nap)

Ezen a napon olyasmi történt, amelyre ritkán volt példa: ezúton megkövetem a belga filmművészetet. A fejetlen ember kezének címe nem ígért sok jót, mindenesetre az előző napok kellemetlen belga-francia egyvelegéből nem tűnt nagyon ki. Aztán kihunytak a fények és olyasmi kezdődött, amire egyáltalán nem számítottam.

Az alaphelyzet a következő: Eva, a műugrólány egy versenyen elvéti az ugrást és beveri a fejét: két héttel később ébred fel a kómából, és meglepve tapasztalja, hogy szeretett bátyját a föld nyelte el, és apja aki az edzője is egyben pedig nagyon furcsán viselkedik. Eva bátyja keresése közben összetalálkozik két nagyon furcsa és rémisztő alakkal. A nyomok a brüsszeli Koekelberg katedrálishoz vezetnek, ahol testvére - aki, miután elhagyja az apjuk által gyermekeinek álmodott műugrókarriert, szobrásznak állt - kiállítása volt, de ott sem tudnak róla. Családja egyre nehezebben tolerálja Eva hajthatatlan vágyát, hogy megtalálja bátyját, majd később szembe kell néznie a ténnyel, hogy talán apjának is köze van az eltűnéséhez.

Az első képtől az utolsóig remekül kitalált, hangulatos kis családi thrillert kapunk, megfelelő ijesztegetéssel, nagyszerű szereplőkkel (kiemelném az apát játszó Ulrich Tukurt), végre jó dialógusokkal és megfelelő játékidővel; számomra hatalmas meglepetés volt a film. Noha nem fogja forradalmasítani a műfajt, mindenesetre nagyszerűen összerakott darab, amiben minden a helyén volt. Annyival emelném mondjuk a Szauna fölé, hogy nincs benne felesleges érzelgősség vagy túlideologizált szimbólumrendszer: egészen kézzelfogható lesz Eva lassú őrülete, ahogyan próbálja összerakni közelmúltja darabkáit, hogy eljusson az igazsághoz, mi is történt a verseny előtti éjjel... de ennél többet nem mondok, inkább nézze meg mindenki, aki szereti a jó thrillert és nem feltétlenül vágyik arra, hogy az alkotók lépten-nyomon Hitchcock parafrázisokkal tömjék a fejét.

2009. április 1.

Fekete Kedd (Titanic 5. nap)

Azt hiszem sok mindent elmond egy fesztiválról, amikor a tévészpotja izgalmasabb mint a műsoron lévő filmek - és sajnos a cím nem a véletlen műve, de ez majd kiderül lejjebb.

Ha tegnap A gyilkosról azt írtam, hogy a francia film szégyene, akkor Az Akárki megteszi bízvást megkaphatná a belga-francia film szégyene kevéssé megtisztelő címét: Adott Camille a furcsa lány, aki szülővárosáig követi Costát a csavargót. Róla elég hamar kiderül hogy megerőszakolta a lányt, aki ezért szerelmével üldözi a férfit. Harmadiknak pedig egy meglehetősen kíváncsi rendőr kerül a képbe, csak hogy teljes legyen a földi boldogság. Ennél unalmasabb, kifejezéstelenebb, valóságtól elrugaszkodottabb ömlengést csak egy befüvezett, álmodozó szűz bölcsészlány adhat ki magától egy üveg pálinka elfogyasztását követően a bretagne-i parton. Mielőtt megkérdezik: nem, nem tetszett. Nagyon sok mindent inkább javasolnék e helyett a - khm - film helyett.

Szerencsére békésebb vizekre evezhetünk a Berlin Calling kapcsán: Icarus a legendás berlini techno DJ életéből kaphatunk egy száz perces szeletet, tele (gondolom) jobbnál jobb zenével. Akár mondhatnánk hogy a film inkább Paul Kalkbrenner hosszúra nyújtott promóvideója, szerencsére azért valamivel több történik, mint a sokszor látott drogos-bulizós-fejlődős filmekben. Nem tudhatom mennyiben éltrajzi a történet, mindenesetre a főhős hiteles, a vágás és a képek profik, úgyhogy aki szereti az ilyesmit - mármint a német technót - annak örömet fog okozni, a magam részéről én visszatérek a Human Traffichez.

folytatjuk...
 

2009. március 31.

Hét-fő-bűn (Titanic 4. nap)

Hogy a vicces címek lassan kifogynak, annak már szombaton erőteljes jelei voltak, de a hétfő azt hiszem vízválasztó ebből a szempontból. Másrészt a mai napra tartogatott filmek is elég vegyes képet mutattak: egy klasszikus rom-kom illetve egy klasszikus franciafilm (sic!)

Hogy az elmúlt napok vértől tocsogó mocskos filmjeitől egy kicsit messzebb hajózzunk, (hahaha) nézzük meg közelebbről a Titanic fekete bárányát, az Adventurelandet. Greg Mottola önéletrajzi ihletésű romantikus komédiája a szerző előző filmjére, a Superbadre rímel: most is kapunk egy szomorú lúzert Jamest (Jesse Eisenberg), aki az érettségi utáni európai körutazás helyett kénytelen szülővárosában munkát vállalni a címbéli vidámparkban. Adventureland azonban cikibb hely 1987-ben mint a Budapesti Vidámpark valaha is volt, egy rakás hülyegyerek, bunkó helybéliek akik mindenáron ki akarják fosztani a vurstlit, a parkot vezető házaspár (Bill Hader és Kristin Wiig a Saturday Night Liveból, már csak miattuk érdemes megnézni) pedig kicsinyes és szánalmas - viszont szerencsére nagyon vicces. James megismerkedik a szintén a parkban melózó Emmel, hogy aztán össze-vissza balfácánkodjon, mint ahogy az előre sejthető. A történet nem egy nagy durranás: ha láttak már a Kedves Olvasók hasonlót, az nem a véletlen műve. Szerencsére azonban a figurák nagyon jól eltaláltak (Kristen Stewart aranyos, róla majd még később, Martin Starr excentrikus koravén entellektüelként pedig szenzációs), és a nyolcvanas évek vége abszolút érezhető (Falco is alive!), mindent összevetve nem rossz választás ha az ember kikapcsolódásra vágyik a vérengzésből.

Amikor már úgy tűnt a jókedv megmarad, eljött az este, vele együtt A gyilkos. Cédric Anger a kritikusból lett filmrendező (ismerős valakinek?) meglehetősen kellemes alapfelállást talált ki történet gyanánt: Leo Zimmerman párizsi pénzügyi tanácsadó, akit egy napon felkeres egy Dimitri Kopas nevű fazon. Rövid úton kiderül azonban, hogy a férfi nem örökségét akarja befektetni: meg fogja ölni Leot. Hősünk ekkor valahogy mégis meggyőzi bérgyilkost, hogy adjon neki pár nap haladékot, hogy elrendezze az életét. Aranyos volt, amikor a bérgyilkost alakító színész, Gilbert Melki előre szólt, hogy a címmel ellentétben nem akciófilmet fogunk látni. Az ezt követő kilencvenegy percre azonban ez sem készített fel eléggé: az alapötlet azonnal elvérzik, helyette kapunk némi nyavajgást, egzisztencialista okoskodást, félig megírt karaktereket, ostoba dialógusokat és a létező összes francia filmes klisét - egyedül a tányértörögetés, az üvöltözés és a tangóharmonika maradt ki. Aki szereti a sztereotíp francia filmeket - természetesen nem a vígjátékokra gondolok - annak biztos tetszeni fog. Aki egy jó krimire vágyik - az várjon holnapig, hátha.

folytatjuk...
 

2009. március 28.

Zátonyok közt (Titanic 2. nap)

Péntek van - illetve volt, hiszen a cikket is éppen szombaton írom - és még csak most kezdünk belelendülni: a mai felhozatal szerencsére gazdagabb mint az ezt megelőző napi volt. Jófajta bosszúfilmeket láttunk két megközelítésből:

Az első a Mocsok c. hongkongi film Derek Kwok Chi-kin rendezésében. Ha láttuk a várost éjjel, most megláthatjuk milyen sötét is valójában: Jan a korrupt és kallódó zsaru (Shawn Yue) az egyik helyi triádvezérnő (sic!) fiának eltűnése után belekerül egy szinte végtelennek tűnő bosszúhadjáratba, amikor is jó szokás szerint a végére mindenki mindenkit kinyír - !SPOILER! érdekes módon a triádvezérnő (aki megjegyzem a legjobb figura a filmben) fia megkerül, zárójelbe téve az azt megelőző másfél órányi kemény és meglehetősen naturalista vérengzést. A tempó hongkongi filmtől szokatlanul lassú és talán eg fokkal érzelgősebb a kelleténél, de szerencsére ez nem fogja elvonni nagyon a figyelmünket. Ha nem is hibátlan darab, de mindenképpen ajánlom, ha mást nem az akciójelenetek miatt: ezekről garantáltan nem a pekingi opera fog eszünkbe jutni. Véresek és fájdalmasak.

Akár csak a versenyprogramban futó 9 mm a törökországból honosított Taylan Barman tollából, aki - amint a katalógus büszkén hirdeti - nem járt filmes iskolába. Ellenben biztosan megnézte az elmúlt tizenöt év hazai termését: régen láttam már filmet, amely kevésbé érintett meg, mint a főszereplő család (Nadine, a kábszerosztályos nyomozónő, Roger, az alkoholista, nyomorék (sic!) férj és Laurent a klasszikus kamasz) tragédiája. Aki szereti a kisrealista, "eszköztelen" filmeket, ez is tetszeni fog neki.

De térjünk vissza a bosszúhoz: Az apokalipszis lovasa egy apa megrázó bosszúhadjáratát mutatja be, amibe egy problémás tinédzser stoppos, Alice is belekeveredik. Ez a film olyan mint Ausztrália: vad, kegyetlen és furcsán beszélik az angolt. Mindezek mellett a főszereplők, Peter Marshall és Caroline Marohasy is nagyon jók. Egy mondatban összefoglalva: ez itt kérem az ausztrál Nem vénnek való vidék.

És a java tényleg még csak most jön...

2009. március 27.

Csütörtöki kihajózás (Titanic 1. nap)

"Az egyetlen normális filmfesztivál a városban!" - dohog mellettem a felajzott, feltűnően filmszakos egyetemistának kinéző egyén. Egyelőre nem foglalok állást sem mellette sem ellene; éppen a mozgólépcsőn igyekszünk felfelé a Blahán. Reggel van, ilyenkor normális emberek munkába mennek - vagy éppenséggel felébrednek, mi néhányan meredten előreszegezett tekintettel próbáljuk elkerülni a kéregetők, perui zenészek és szórólaposztók hadát. Most mi megmásszuk azt a jéghegyet - pusztán azért, mert ott van.
Amikor befutok, alig féltucatnyi ember lézeng az Urániában: az aulában ráadásul sötét is van, még fel sem kapcsolták a villanyt. Ekkor ráeszmélek: egy órával azelőtt értem ide, hogy bármi is elkezdődött volna, ezért átfutottam a szomszédba egy hamburgerért, amely a legszebb City Grilles időket idézte: mustár, kecsap, csalamádé, patkányhús.



Visszatértemkor belefutok Beyonder kollégába. Egy ideig tanakodunk, hogyan is alakítsuk a menetrendet: ötvenhat filmből választhatunk, és elég sok minden érdekel minket - illetve elég sok mindent kellene megosztanunk a Tisztelt Olvtársakkal is - úgyhogy a tervezgetést egy időre félrerakjuk, kezdődik a - nyitófilmet leszámítva - az idei, 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál első, hivatalos és sajtóvetítése, még pedig A behajtó c. kazah gengszterfilmmel.

Akan Szatajev, a kazah Herendi Gábor: ahogy a katalógusból megtudhattuk ezzel a filmmel szeretné megteremteni a kazah közönségfilmet: amit eddig tudni lehetett, hogy hazájában kétmillió dollárt (!) hozott, ami hazai léptékkel sem kevés pénz. A sztori dióhéjban egy nagyon kemény bokszoló/behajtó/gengszterjobbkéz életét meséli el: tisztes munka a vágás, látszik hogy sok pénzt és energiát fordítottak arra, hogy filmnek is nézzen ki. Ezzel sajnos ki is fújt az egész: valószínűleg a kazah színjátszás színe-java szerepelhetett - fájdalom, nem tudtam elmélyülni a témában eléggé - de sokszor nem történik semmi, pedig mintha akartak volna írni cselekményt vagy valamit. Az életpálya leírása megfelel a szokásos kelet-európai eseményeknek: összeomlik a Szovjetunió, megjelennek a gazdag emberek meg a kemény emberek, elkezd mindenki bőrdzsekit hordani, a gazdag emberek kezdetben Camaróval járnak Don Johnson-féle bordó zakóban (á la Nash Bridges), majd feltűnik az egykori szerelem aki aztán hősünk asszonya lesz - ehhez kapcsolódik a kedvenc párbeszédem a hős és partnere között: "- Most nagyon boldognak érzem magam. - - Én meg elváltam." Nem tudom, hogy a fordítók hibája vagy a forgatókönyvé, de a párbeszédek vastagon belülről súrolják a cikihatárt. Aztán történik mindenféle dolog, és megölik hősünk főnökét egyben fogadott bátyját, és eljön a bosszú ideje - mire a Behajtót leszúrják egy parkolóban. Ekkor közli, hogy ennyi volt - és már el is telt a nyolcvan perc. Ha valakit érdekel, azért érdemes vele egy próbát tenni. Vannak benne jó dolgok, a legjobb az, hogy nem olyan hosszú.

Ezek után még volt negyed órám - Beyonder kolléga nem várta meg az előző film végét - hogy felkészüljek a több mint két órás Gomorrára. Ha szerették annak idején a Polip című kultuszsorozatot, nos ebben a filmben nyoma sincs ennek. Olyan, mintha dokumentumfilmet néznénk: minden groteszknek tűnő jelenetével együtt iszonyatosan valóságosnak hat. Elhisszük, hogy ennél borzasztóbb lét kevés van, mint klánok közé szorulva élni kis medencénktől nem is olyan messzire. Ez egy olyan világ, ahol a Camorra a minden; a tűzoltóság, mentők, rendőrség. Ők a bátyád, az apád, az anyád, a feleséged, a főnököd. Nekik adod mindened és ők adnak neked mindent. És ahol a miniszterelnököt nem Silvio Berlusconinak, hanem Pietro Berettának hívják. Előre szólok, hosszú, nem a legfelemelőbb film, de megéri. Nem a leggeekebb darab, de ez még csak az első nap, a java majd ez után jön...

folytatása következik...

2009. március 23.

A 17. tavaszi Képregénybörze

Van benne valami múltidézés, ahogy Wostry Ferivel amúgy jegyrendszeresen sorban állunk a betevő képregényünkért az újpestközponti általános iskola épülete előtt, ami a 17. tavaszi Képregénybörzének ad otthont. A tendencia folytatódik, amint tovább araszolunk a Munkásotthon utcáról az iskola belseje felé, és aranykoszorús tanulók bámulnak zordan az arcunkba, mint Bástya elvtárs a szellemvasútban, és épp csak nem sikoltok fel, amikor balra nézek és az emberfejnyi kokárda a "Dicsőséges tavasz" felirat mellett felidézi a gyermekkori traumatikus pillanatokat: a napközis tanárnő azzal büntet meg, hogy leveszi a falon lévő kártuson szereplő nevem mellől a papír kisdobosnyakkendőt. Nem véletlenül kezdtem el inni, szögezem le magamban, majd egy kis rémült hang hívja fel a figyelmem az agyam hátsó szegletében, hogy elfelejtettem betenni a hátizsákomba a lapospalackot (détour: ami, mint egy hölgyismerősöm lelkesen illusztrálta, pont befér egy női retikülbe, de mondjuk pont nála már láttam pálinkát kubuspalackban is; igen, abban, amiben babaturmixok szoktak lenni), de fellélegzek, amint megpillantom az első szórólapot osztogató birodalmi rohamosztagosomat (vajon mit követhetett el, hogy a Galaxis eme inszignifikáns szegletébe száműzték? Vader nagyúrral nem lehet packázni...). Átesünk a beavatási rítuson és megkapjuk a gyereknyomdával a billogot: összenézünk Ferivel, és szélesen vigyorgunk az őszinte önirónián.

Szabad a pálya, mondhatnók, és valóban, az emberek szétrajzanak balra, a kiadók pultjaihoz és jobbra, a minden Börzére kilátogató Német asztalaihoz (azért a Német, mert bár a személye változott, gyakorlatilag a rendezvénnyel járó Jelenség), valamint az egyszeri, otthoni cuccaikat idehurcolt gyűjtő-eladókhoz. Beköszönünk pár kiadóhoz, sajnálattal konstatálom, hogy az új Lucky Luke (A washingtoni férfi) még nem jött ki a nyomdából, de visszahozza a kedvem, amikor a Vad Virágoknál kézbevehetjük a legújabb Usagit (6. kötet: Körök), és megsúgják, hogy fontolgatják egy Franciaországban nemrégen hatalmas sikert aratott kötet kiadását. Összefutunk Olórinnal, aki már két vastagon megrakott műanyag szatyorral érkezik, én pedig hüledezve számolom össze a tíz trade paperbacket, ami már kisebb vagyont jelent számomra. Tovább sodródunk a tömegben, megállok, hogy begyűjtsem a Fekete-fehér antológia összes számát potom pénzért a Képes Kiadó standjánál és Bayer Tóni kezembe nyomja az Alfabéta díj kép-regény kategória hiányzó jelöltjeit (A fiú, akit Zsuzsinak hívtak már megvolt, így a maradék hármat zsákolom be: Brazil Johnny Fellow-ja, Futaki Spirálja és Kemenes-Varga Stroboscopa-ja). Plakátokat keresünk Ferinek, de a srác, aki eddig ilyesmiket árult, úgy tűnik feladta a hiábavaló küzdelmet, így lecsekkolom a Fumax kínálatát, akiknek új profilja a használt(?) konzoljátékok árusítása, és a Kingpin Mutánsvilágának második részét (a sokat vitatott név a House of M-et takarja). Feri hosszas töprengés után két Essential X-Ment zsákmányol a Németnél, miután burkus nyelven sikerült megfelelően alacsonyra lealkudnia az árat, és ellenfele színpadiasan csikorgatja a fogát, de végül megtörik.

Indítványomra, miután megszomjaztam, tábort verünk az iskola előtti tér egyik padján egy mini-Geekzes beszélgetésre, természetesen megfelelően felszerelkezve a veszélyes expedícióra, a panelházak klasszikus műintézményében, a (majdnem) non-stop kisboltban megvásároljuk a legyszükségesebbeket: a hely szelleméhez igazodva kétdekás vodka, sör és cigaretta a tízenkétóraink, csatlakozik hozzánk Olórin és egy Geekz olvasó. Szóba kerül pár kötelező olvasmány, mint a Criminal, a Fables, a Fear Agent és az Astonishing X-Men, majd a Dr. Horrible's Sing-a-long Blogról és a Who Wants to Be a Superhero első évadáról szóló beszámolóval sokkolom őket. A rövid és frissítő pihenő után megújult erővel vetjük magunkat a harmincas átlagéletkorú geekek forgatagába, akik közé (blaszfémia!) még elvétve lányok is vegyülnek, és újra elégedetten állapítom meg, hogy a Roham csapata újfent nem okoz csalódást, a pultjuknál ismét rendkívül dekoratív hölgyemény képviseli őket (hálistennek ez is a Börze egyik állandósult és igen kellemes eleme).

Elsuhanunk a mangakiadók pultjai előtt, épp csak futólag regisztrálva az új megjelenéseket (Árnybíró 12, Gravitation 2, Bizenghast 5), hogy pár szót válthassak a Panel fanzin főszerkesztőjével, Szabó Zolival, majd Olórin rábeszélésére megveszem a szerzői kiadások közül (a Négyzet - Az első abszurd kör és a VaHaN 2 valahogy nem hoz lázba) a Kalyber Joe első részét. A végtelenül szimpatikus és Felvidéki Miklóshoz hasonlóan pofátlanul fiatal szerző, Pilcz Roland jól rámijeszt, hogy már alig van a második kötetből, ezért klasszikus fogyasztói pavlovi reflexből végül mindhárom kötet a hátizsákomban köt ki. Feri körülbelül ekkor köszön el tőlünk, mert egy barátja filmjéhez segít 20 éves lányokat castingolni (persze tiltakozik, hogy nem csak lányok lesznek, de nyilván nem hiszek neki), micsoda erkölcsi fertő, gondolom magamban, és közben látványosan irigykedek.

Összefutok Mannal és a képregényhonosítók gerillacsapatával, és mivel eddigre újra megszomjaztam, Olórin meg megéhezett, úgy döntünk, hogy levezetésképpen beülünk egy közeli vendéglőbe. A csapat tagjait némi feszült várakozás után végül szenteltvízzel kell kiűzni a Börzéről és hamarosan egy korsó kellemesen gyöngyöző Zlaty Bazant-al nézek farkasszemet, míg a többi gyengelelkű kólázik (értsd: Olórin). A honosítók megbízható következetességgel alkoholizálnak (a szakma átka, gondolom), én meg betolok egy palacsintatésztában sült brokkolit, majd rövid gondolkodás után rárabolok a szomszéd tányérján megmaradt tatárbifsztekre. Elégedetten dőlök hátra és még az sem zökkent ki a zen állapotból, hogy lemaradtam a Börze szenzációjáról, miszerint Galla Miklós is tiszteletét tette a geekek között: a hátizsákom és a gyomrom tele, ereimben alkohol kering. Hát kívánhat mást az ember?

2009. február 2.

Egálszombat, Meglepetésvasárnap (Filmszemle 5. és 6. nap)

Furcsa állapotba kerültem a szombati filmek után - nem lehet egyértelmű döntést hozni róluk. Megvannak az előnyeik, amiket eddig a magyar film nélkülözött (történetvezetés, karakterek, színészek), de mindig akad valami, amitől lefelé görbül az egyszeri néző szája. 

Pater Sparrow 1 című filmje - tanult kollégám szerint a legnehezebben kereshető film p2p-ben – már délelőtt feladja a leckét.


Már a film elején két kellemes meglepetés ér: az egyik a stílusos feliratozás, másik a gyönyörű Kerekes Vica.

A történet szerint egy világhírű könyvesboltban eltűnik minden könyv és helyükre statisztikai adatokat tartalmazó könyvek kerülnek - leírva az egész emberiség egyetlen napját. Ezután nyomozás kezdődik, hogy ki tette ezt, de a vezető nyomozó sem tudja kivonni magát a könyv magnetikus hatása alól.

Az értékelés nehézségét az okozza, hogy filmként nehezen értelmezhető. Filozófiai értekezés az emberről (Tarkovszkij a partvonalnál melegít), kissé idejétmúlt treatment - kritika a zárt intézetekben folyó „gyógykezelés”-ekről, totalitárius rendszerekről, az információ hatalmáról - bibliai áthallásokkal. Ilyen töménységgel heroincsempészek dolgoznak.

Sparrow elköveti a tipikus elsőfilmes hibát - mindent bele akar pakolni egyetlen filmbe, de ezt a legjobb módon teszi. Formailag nincs olyan technika, amit ne használna -  álomjelenetek az egyre gyönyörűbb Kerekes Vicával és az egyre erősebben káromkodó Mucsi Zoltánnal, dokumentumfilmek a végveszélybe rohanó emberiségről, fiktív médiainzertek.

A film szerkezete rendben is van, de a dialógusoktól sokszor állt fel a szőr a hátamon (persze: még a Dörmögő Dömötör minden sorát is elhiszem, ha Sinkó László mondja). Az sem tesz jót, hogy minden szereplő egyben narrátor is. A képi világ szuggesztív, egyedi, sokat segít ebben Tóth Widamon Máté kamerája. Stanislaw Lemet adaptálni mindig kihívás és az 1 hibái ellenére sem rossz.

Más tészta Pálfi György Nem vagyok a barátodja. A kísérőfilm aranyos, az óvodások minden mondatukkal meglepnek, a vágásra, szerkesztésre nem lehet panasz.


Ami viszont utána jön, az már nélkülözi ezeket az erényeket. Tipikusnak gondolt emberek mindennapi életét hivatott bemutatni a film, a történetek folyamatosan egymásba indáznak. A tévés képi világ eleinte zavaró, de megszokható. Az már kevésbé, hogy a rendező megcsinálta ’81 legjobb filmjét. Úgy nyúl vissza a Budapesti Iskolához, ahogy nem kellene. Dokumentummal kívánja hitelesíttetni saját fikciós verzióját a mai magyar emberi viszonyokról. Az amatőr és a félamatőr szereplők improvizálnak, de a rendezői koncepció szerint úgy hajtja végig figuráit az úton, hogy közben elvész a történet logikája (A félhülye Jimmy mit keres a Markó utcában? Miért lop amatőr módon a gazdag csaj?) Érdekes következménye van a csak negatív figuráknak: nincs viszonyítási alap, és a karakterek érdektelenné válnak. Erénye műnek, hogy egy pillanatra megváltozhatnak az erőviszonyok két ember beszélgetésében, hol egyik, hol másik kerül fölénybe és ezt izgalmas látni.

Hadd legyek megengedő, Pálfi egykor megharcolt a jóindulatért és a művész nem költségvetés, hogy mérlege évente 3%-kal javuljon. Ha ez lenne az első filmje, még rendben is lenne, de a Hukkle vagy a Taxidermia után kevés.

És ha már a kispénzű filmeknél tartunk: vasárnapra maradt Szajki Péter Intim fejlövésének bemutatója. Van szerencsém ismerni az író- rendezőt, ezért is lepődtem meg annyira, mikor közölte, hogy 7 millióból forgat egy kamaradarabot (fél miniszteri autó, ára hacsak nem ragaszkodunk az alufelnihez. )

Négy férfi ül egy éjszakai bárban és a blazírtan bámulják a placcon vonagló csajokat. Négy kapcsolat jut kátyúba ugyanaznap és mindenki itt próbál kompenzálni. Aztán látjuk, hogy mi történt velük, hogy ide jutottak.

Sajátos, hogy az érzelmi kapcsolatok defektusait testi deformitásokból vezeti le - a költségvetés szorításában pusztán verbálisan - (ép testben ép lélek?) és szembemegy a sztereotípiákkal: a fiatal, potens srác nem kefél, a kedves mackóból előtör az előítélet, a jóképű menedzsert elhagyják. Élő karakterek léteznek a vásznon, amit az erős színészi játék külön ki is hangsúlyoz. (Huszár Zsolt és Kovács Lehel rezdülései többet mondanak egész regényeknél.) Számomra a sztorik lezárása is a helyén volt - kevesen tudnak olyan szomorúsággal bonbont enni, mint Gáspár Tibor. A dialógusokban akadnak kevésbé jól hangzó mondatok is, a rejtett célok is mérsékelten figyelhetők meg, de egy ennyire beszélő, arcokra és mondatokra koncentráló filmben megesik. A látvány videós, de legalább az operatőr, Petrik András keze stabil. Egy-egy zoomnál elcsodálkozom, de nem zökkent ki a történetből.

Hallatlanul szimpatikus elsőfilm, remek forgatókönyvvel, erős konfliktusokkal. Szajki keményen csapta le a névjegyét a magyar filmszakma asztalára.

Szemle van, és nem a kínos és a még kínosabb között kell választani. Szokatlan. A fáradtság egyre jobban kiül az arcomra és a májfunkcióimra, de már csak két nap és aludhatok!

2008. május 18.

4MKF: Első nap (május 17., szombat)

SANTITO: Úgy volt, hogy a 4. Magyar Képregény Fesztivál kimarad az életemből, ám a Párkák akkorát csavarintottak életem szuszpenzorszíjazatán, hogy csak egy halk nyüsszentésre futotta: Frankföldön ellopták az összes iratomat (értsd: útlevelet, személyigazolványt, jogosítványt, tb kártyát, adókártyát, bankkártyát, egyszóval tényleg mindent) és haza kellett térnem (miután beugrottam a lyoni főkonzulhoz ideiglenes útlevélért), hogy belevethessem magam a magyar bürokrácia útvesztőjébe az új papírokért. Ez a fordulat azonban lehetővé tette, hogy tiszteletemet tegyem a Gödörben május 17-én.   

RAMIZ: Groovy tetőtér-hullámzás, rengeteg érdeklődő, csillogó szemek, hónok alá csapott kupac képregények, dedikálás, 18 éves csalódott Chavez-rajongó lányok és persze csapolt Krusovice! (Ja, bocsánat, az már a szomszédban volt...)   

EGYÜTT: Megkezdődött a 4. Magyar Képregény Fesztivál, hej!  


SANTITO:

Viszonylag korán (mármint magamhoz képest), 10 körül érkeztem a helyszínre, de a standok már teljes fegyverzetben sorakoztak és a Gödör hátsó részét is megnyitották, olyan sok résztvevője gyűlt össze a hazai képregényes életnek. Minden kiadó és szervezet képviseltette magát, aki csak egy kicsit is számít és legnagyobb megelégedésemre a szerzői, önfinanszírozású képregényeket (mint például a Mentalent - A sötétségen túl) is hadba állították a fiatal, épp csak debütáló alkotók. Pont lecsúsztam a Képes Kiadó új kötetének, az általam is nagyra értékelt Fabuláknak (Fables - Vertigo) a bemutatójáról a színpadon, ami napjaink Manhattenjében meghúzódó, magukat a hétköznapi emberek szeme elől varázslattal elrejtő mesehősök kis kommunájáról szól. Első hallásra elég gyermetegnek tűnhet az ötlet, ám ha azt mondom, hogy leginkább Neil Gaiman Amerikai istenek című regényére hajazó, felnőtteknek szóló urban fantasy témájú képregényről van szó, akkor már megemelkedhet pár szemöldök. Kifejezetten ajánlom a megtekintését közelebbről, rendkívül csinos kivitelű paperback, amely a sorozat első öt számát gyűjti egybe (természetesen lesz róla kritika a Geekz-en a közeljövőben, lehet rettegni).   
 
Kisvártatva sikerült összefutnom Ramiz kollégával és unokatestvérével, Mazzsal, így törvényszerű kanyart vett az utunk a legközelebbi és egyetlen bárpult felé, ahol sürgősen sörrel öntöztük meg kiszáradt torkunk, ugyanis a Gödör nagyjából-egészében Dante poklának forró katlanát kezdte idézni, mivel továbbra sem sikerült megoldani a klimatizálást (ez feltételezhetően a leggyilkosabb szórakozóhellyé predesztinálja a helyet az elkövetkezendő nyári hőségben). Miközben a védőitalunkat fogyasztottuk, szomorúan kellett megállapítsuk, hogy Magyarországon még mindig nem tudott kialakulni a képregénykultúra, mert annyi szívdöglesztően csinos lányt láttunk a Fesztivál látogatói között, hogy az azonnal tökönlőtte az igazi Comic Con-ok alapkoncepcióját és védjegyét, miszerint csupa kövér, szemüveges és pattanásos geek rohangál fel-alá, izzadt hónaljuk alá csapott képregényekkel.  

Kis pihenőnk után szemrevételeztem a Fesztivál újdonságait, például a zseniális Bilal Szörny tetralógiájának második kötetét, a December 32-t a Titkos Fiók standjánál, ám mivel egyben tervezem meg beszerezni Intégral formájában ékes frank nyelven (nemrégen jelent meg a befejező album Franciaországban), ezúttal kihagytam az ismét kiváló minőségű produktumot. A Fumax újabb dobásával, A különítménnyel (The Ultimates - Marvel) is hasonlóképp jártam: az utóbbi idők legjobb szuperhősképregénye (igen, erről is lesz ismertető) hardcoverben kívánkozik a polcomra, ezért inkább átsasszéztam az Art Comix pultjához, ahol viszont nem tudtam ellenállni a kettőt fizet, hármat kap akciónak, és bezsákoltam az új McCloud könyvet, A képregény mesterségét (Making Comics - Harper), Satrapi méltán ünnepelt Persepolis-át és Ruijters leginkább fametszetekre hasonlító stílusában készült Inferno-ját, amit az egyébként csendes és szerény alkotó azon nyomban dedikált is, mindenkinek külön képecskét rajzolva, nekem például egy klassz manticore-t. A Képes Kiadót a már említett Fabulák és egy limitált, 500 példányban nyomott Korcsmáros kiadvány, az Egy jenki Artúr király udvarában című füzet társaságában hagytam el. Megálltam a Vad Virágok Műhely reprezentánsainál is, az ő újdonságuk a SakuraCon-on már debütált Lidércfölde (Hollow Fields - Seven Seas) volt.  

Két komoly meglepetés is ért, az első az Egmont Tintin köteteinek megpillantásakor lett úrrá rajtam (hogyhogy eddig nem is hallottam erről?), a második a tombolahúzáskor, ahol Földfény mangát és (rögtön a következő húzásnál, többek nagy derültségére) egy összerakható mini Plastic Man-t nyertem. Sajnos a Ruijters-el megejtett beszélgetésen nem tudtam jelen lenni (a Deák tér túlfelén cseh sörfesztivál keretében kellett Krusovice minőségellenőrzést tartanom), de nagyon remélem Bayer Antal kanyarít majd erről valamit a blogjára vagy a knet fórumára. Sajnos a Fesztivál második napján sem tudok majd részt venni, de ezennel kapacitálnék mindenkit, aki ma (vagy még egyáltalán) nem volt ezen a rendezvényen, hogy látogasson el erre a hazai képregényes élet felemelkedésére egyre több reményt adó eseményre. (Ezzel pedig át is adnám a szót Ramiznak.)



RAMIZ:

Unalmas felvezetés

Dél körül érkezek, és már egész szép számú látogató nézelődik a kiadók pultjainál. Sok az ismerős arc, úgy tűnik, mindenki ismer mindenkit. A kiadók vadul prezentálnak, rengeteg az új kiadvány (még meglepetés-megjelenés is volt), de a régiekből is lehetett kapni bőven, hogy mindenki behozhassa a lemaradását. A 4. Magyar Képregényfesztivál bonyodalmaktól nem mentes, de bensőséges hangulatú, bőséges képregény-választékot és temérdek geek cuccot (műfülek, pólók, poszterek, figurák stb) kínáló első nappal indított: úgy tűnik, kezd ébredezni a magyar képregény-kultúra.  
Környezet, szervezés

A Gödör ideális helynek tűnik a rendezvényre: földrajzi elhelyezkedése remek és a belső terek kiképzése is megfelel a kívánalmaknak, jut hely a vásárlásra, a nézelődésre és a beszélgetések követésére is. Ez utóbbikat kicsit hangosíthatták volna jobban odabent – sebaj, legalább akkor tökéletesen hallunk mindent, mikor kiülünk cigarettázni a külső asztalokhoz. Ennek a megoldásnak az az előnye is megvolt, hogy felfrissültünk egy kicsit az árnyékban, odabent ugyanis fülledt meleg van. Hát igen, ez az ára az amúgy hangulatos groovy fényhatásokat biztosító medencés-vizes üvegmennyezetnek…   

A műsor csúszott egy kicsit, Réz András viszont egyáltalán nem jött el, konstatáltuk csalódottan, pedig miatta jöttünk ilyen korán hajnalban, sőt még ülőhelyet is kerestünk magunknak a színpad előtt (nem volt túl sok, pláne hogy jópáran olvasgatni is oda ültek le). Palcsó Tomi eljött, de ő meg kit érdekel? A rajzverseny jópofa volt, bár nem sikerült teljesen egyértelműen kitűzni a feltételeket és a szabályokat. Egy biztos: minden képregény-fesztivál hangulatához jelentős többletet ad az összetolt asztalok körül ülő, veszettül rajzoló emberek látványa. Mi viszont kreatív zsenink ilyentén kibontakoztatása helyett inkább körbenéztünk a pultok között, felmarkoltunk néhány Rohamot és Pinkhellt, megcsodáltuk az új megjelenéseket és a kiállított oldalakat. A vetítésre már nem volt energiánk maradni, egyrészt a meleg miatt, másrészt mert kiszagoltuk, hogy a szomszédban, az Astoria felé cseh sörfesztivál van. Mi pedig mindenre nyitottak vagyunk, ami kultúra, ráadásul egy új szerzemény lapozgatásánál már csak az a jobb, ha az ember közben frissen csapot Krusovicét iszik. Komolyan mondom: aki ma nem volt, holnap viszont ráér, de mégsem megy el, annak nincs mentsége. (Cseh sörök, ember! Korsója 400 Ft-ért!)   

Új megjelenések

Figyelemreméltó megjelenések jöttek ki a fesztiválra. Az Inferno látványvilága nagyon bejött, a rajzolója, Marcel Ruijters ráadásul igen korrekt és csinos ábrákat dedikált bele a megvásárolt példányokba, öt-tíz percet is rászánva egyre. A kiváló Fables-en (Fabulák, Képes Kiadó) nagyot vigyorogtunk (egy éve, mikor angolul olvastam, nem hittem volna, hogy egyhamar megjelenik magyarul), az „Ellenlábas” fordításon persze igazi geek módjára elcsámcsogtunk egy darabig. A Dilbertnek is örültem, keményvonalas nerd cucc az irodakukacok életéről (filmen a témában ott az Office Space, míg webcomicsok közül az xkcd nyújtja a minőségi, elborult kocka humort), szeretem. No és persze van új Kázmér és Huba is a Vad Virágoktól, elkészült időre, nem úgy, mint a két Tintin, ami meg egyenesen idő előttre készült el. (Szidta is mindenki szegény Egmonték marketingérzékét, pedig hát ez valószínűleg nekik is kiszámíthatatlan meglepetés volt.) Van új Bilal is, hasonlóan barátságos áron, mint a múltkori. A ZAP pofás antológiának tűnt a Rohamosoktól, de ilyen áron (2500 Ft) nem hiszem, hogy nagy sikere lesz – aztán ne legyen igazam! A második Scott McCloud képregény-esztétikai mű pedig ugyanúgy "biblia", mint az első - igyekszünk ezekről is mihamarább kritikát írni.     

Az import kötetekről nem is merek sokat szólni, erősen megrogytak ugyanis a térdeim, mikor azt a gyönyörű vaskos, vászonkötéses Hellboy gyűjteményes kötetet a kezembe vettem a Trilliannál (még ha ez kevésbé hírértékű is, mint az új magyar fordítások), és ott volt az a Spawn is… (Aztán egy srác a Blame! kapcsán magyarázni kezdte, mi is az a manga, mikor meggusztáltam régi kedvencem angol kiadását és botor módon „képregénynek” mertem titulálni azt, úgyhogy el is húztam onnét, mielőtt teljesen lefárasztott volna a pubi.) Nem voltak rossz áron ezek a könyvek amúgy. Tény, rengeteg pénzt el tudtam volna költeni ott a Gödörben ma jó szívvel (ha lett volna...), és körbenézve a tömegben ugyanezt láttam az arcokon.  

Fesztiválozz, magyar!

Mert az jó neked! Pénzed ugyan számolatlanul fogod elbaszni, de lelked melengeti majd a tudat: nem hiába. Sorra jönnek ki az érdekes, nívós megjelenések, mi pedig drukkolunk, hogy az emberek észre- és megvegyék őket, mielőtt befuccsolnának a bátor vállalások! Innen folytatjuk holnap (még profibb) képekkel, interjúval és a szexéhes budapesti Chavez-fan lányokkal!

2008. május 16.

4. Magyar Képregény Fesztivál (május 17-18.)

A most következő hétvégén (május 17-18.) kerül megrendezésre a 4. Magyar Képregény Fesztivál. A rendezvény helyszíne az Erzsébet téri Gödör Klub, mindkét nap 10-18 óráig tartanak a programok, beszélgetések, rajzversenyek, dedikálások és más hasonlók. No meg persze fel lehet tankolni eszméletlen mennyiségű képregényt, ha valakinek lemaradásai vannak a magyar megjelenésekkel kapcsolatban. A részletes programok megtalálhatóak a fesztivál honlapján. A belépés ingyenes, úgyhogy nagy tömeg lesz... akit érdekel az itthoni képregényes élet, mindenképpen jöjjön el! Akár még a Geekz olvasóinak fáradhatatlanul szellemi táplálékot biztosító kedvenc szerzőitekkel (= velünk) is össze lehet ott futni, egy szombat délutánt meg úgysem bírunk ki sör nélkül, úgyhogy.   
Tovább a múltba