Idén is elmentünk Udinébe, megnézni, mi a helyzet a Távol-keleten, pontosabban, mi jön át onnan a XII. Far East Film Festival megbízható szűrőjén. Wostry most nem viselt joggingot, bár túlságosan nem nézhettünk ki megbízhatónak az olasz határőrök szerint, akik igazoltatás közben szép nyelvükön olyasmit énekeltek hangosan, hogy… Oh Sole Mio. Kis papírnézegetés és alapszavas kommunikáció után átengedtek a határon és még el sem tévedtünk, máris megérkeztünk a városba, ahol idén a tavalyinál még több látogató nyüzsgött a fesztivál központ körül/előtt, és akik egy éjszaka megtanították nekünk a „top három” nevű játékot. Mivel ennek a játéknak semmi értelme nem is fejtem ki a menetét, nézzük mi a helyzet a filmekkel.
Első nap a nagyköltségvetésű kínai történelmi eposz, a The Message volt a fesztivál „főműsoridőse”. Két kódfejtőnő véres leszámolásokkal tarkított napjainak krónikája a II. világháború idején. Egy kastélyban katonai tisztek, kódfejtők és politikusok összezárva várják, hogy kiderüljön, vajon ki közülük az áruló. Ennek a nyomozásnak és a gyanúba keveredett áldozatok brutális kínzásainak köszönhető, hogy ez a drámai darab thrillernek számít. A cél a hatás, a borzalom és a néző lenyűgözése. Ennyire egy hollywoodi produkción sem látszik az elszórt pénz, szó szerint beleszédültünk a gigantikus fahrtokba, amiket kézikamerás közelik tarkítottak. Számomra meglepő volt egy modern propagandafilmet látni, mivel az egész végeredményben Kína egységének fontosságáról szólt, és arról, hogy milyen apró, értéktelen semmiség az emberélet, ha egy birodalomról sorsáról van szó.
Ezzel ellentétben Teddy Chen hongkongi Bodyguards and Assassin-ja hasonló mondanivalójával képes bennmaradni a jó ízlés határain. A XX. század első évtizedében járunk, amikor Kína még az angolok befolyása alól próbált kikászálódni. A feladat megakadályozni egy Szun Jat Szen ellen tervezett merényletet. Hősies, patetikus és magával ragadó film. Azt például különösen szerettem, amikor a közönség tapssal fogadott egy várhatóan izgalmasnak ígérkező harcjelenetet; olyat, amelyikben egy ember puszta kézzel és harctudással legyőz ötven felfegyverzett zsoldost. Szuper volt! Engem ezek a pillanatok mindig meghatnak, ugyanúgy, ahogy a szereplők arcán legördülő hatalmas könnycseppek.
Másik kellemes élményem volt egy thai tinifilm, a Dear Galileo. Igen, ez ijesztően hangzik, de Udinében az a jó, hogy az ember betéved olyan filmekre, amiket amúgy nem nézne meg a prekoncepció miatt, és lám-lám átértelmeződik egy műfaj. A Dear Galileo szereplője két kedves, csinos, thaiföldi tinilány, akik elhatározzák, hogy az egyetem és az otthoni unalom helyett Európában próbálnak szerencsét. Londoni feketemunka, párizsi szerelem és bájos akcentus. Néhol leülős, de egyébként nagyon kedves, megmosolyogtatós film.
A fesztivál nagy szeretettel várt vendége Chapman To volt, aki filmje, a La Comedie Humaine premierjének fényét emelte jelenlétével. Ez a fekete komédia alaposan megválogatta a közönségét, a távol-keleti humor furcsán fogyasztható darabja engem is meglepett. A történet szerint egy visszataszító geek - aki ráadásul forgatókönyvíró is -, megment egy bérgyilkost. Kettejük szép lassan kialakuló barátságának színes és tényleg ínyenceknek való története olyan karaktereket állít középpontba, akik hasonlítanak a mindennapok elmebetegeihez. Egyébként a fesztivál „top három” jelenete közül az egyik biztos az, amikor a forgatókönyvíró és a bérgyilkos filmcímekkel és kötőszavakkal adnak elő egy hosszú dialógot, amiben a bérgyilkos elhazudja saját kitalált történetét.
A „top három” jelenetbe tartozik még a Dream Home című iszonyat-horror egyik gyilkossága. Nem tudom láttátok-e a Biblioteque Pascalt. Na, ha igen, akkor jelzem, hogy ebben a filmben egy hasonlóan brutális jelenetet látunk, mint Hajdu Szabolcs filmjének végén, csak itt a szenvedő alany egy kilenc hónapos terhes nő, akinek előtte totálban látjuk egy valószínűleg a magzat halálával járó balesetét. Durva. Én azt hiszem itt hagytam ott a filmet, amit Wostry a sajtósoknak fenntartott számítógépen nézett, de moziban valószínűleg szívinfarktusok sorát okozza majd, már ha forgalmazásra kerül egyáltalán. Ezen kívül a fesztivál „horror napja” nekem a Possessed című dél-koreai inkább vicces, mint félelmetes kliségyűjteményben merült ki.
Maradandó viszont a Titanic fesztiválon is bemutatott Running Turtle (Száguldó Teknős) című Lee Yeon-Woo film. Főszereplője egy lecsúszott rendőrtiszt, igazi lúzer, aki egy szuperszexi kung-fu-harcos rosszfiút próbál elfogni egymaga. Nehéz könnyű szívvel neki drukkolni, de a hajszát a kitartás dönti el.
Lúzer a főszereplője a Gallants című hongkongi akciónak is, amely a hetvenes évek kungfu sztárjait szerepelteti, ők persze időközben megöregedtek és jelenleg már jócskán túl járnak a hatvanon. A történet szerint egy kungfu mester kómába esik, tanítványai pedig harminc évet várnak kitartóan, míg a mester egy véletlen folytán felébred. A rigolyás vénember pszichózisának köszönhetően nem hajlandó felismerni öreg tanítványait, ezért a történésekbe véletlenül belecsöppenő szerencsétlen Cheungot nevezi ki első számú harcosának. Persze megvan mindenkinek a maga ellenlábasa, ami jó kis harcjelenetekre ad okot. Kiderül, hogy a nyugdíjasoknak is jó áll a kungfu.
Főleg hatvanas évekbeli klasszikusokat vetítettek a fesztivál elitmozijában, a Visionarióban Nudes! Guns! Ghosts! jelszóval. Ishi Teruo filmek és kedvencünk, a Bloody Sword of 99th Virgin szerepeltek a repertoárban. Kiemelt éjszakai vetítésen a Women of Whirlpool Island-et lehetett végignézni. A fesztivál közönség díjasa, a Castaway On The Moon sajnos kimaradt, ahogy sok más jó film is. Mindenestre idén is remek volt, katartikus és pihentető. Még elbírtuk volna viselni az udinei életet, de összevesztünk a szállásadóinkkal. Remélem jövőre elfelejtik.