Hogy az újságkiadás bajban van, gondolom senkinek nem meglepetés. Ha manapság már egy korábban milliós olvasótáborral rendelkező napilapot nehéz elsózni, mit csináljanak a szűk vevőkörrel rendelkező niche lapok? Imádkozzanak, bár mivel a Fangoria a világ leghíresebb horrorfilmes magazinja, gondolom, ők a Sátánhoz könyörögnek.
A Fango 1979-ben indult, a fantasztikus és horrorfilmek iránti érdeklődés csúcspontján. Fennállásának első 10-12 évében kapkodták, hiszen a nyolcvanas évek volt a műfaji szórakoztató filmek virágkora, és minden második tini rendező vagy maszkmester szeretett volna lenni. Szinte fröcsög a lelkesedés, a filmek iránti imádat és a horror szeretete a nyolcvanas években megjelent Fangók lapjairól. Good times.
A kilencvenes évek azonban a műfaj hanyatlását, a filmek magukba hajlását (fantáziátlan poszt-modernista erőlködés) és a kiadói szcéna kezdődő válságát hozta magával. A Fango cikkeinek minősége egyre csak pusztult, és a rothadás az új évezred beköszöntével érte el a nadírt. Ami korábban elképzelhetetlen volt, most nagyon is valós veszéllyé burjánzott: a Fangoriát a megszűnés réme kezdte kerülgetni.
Kerülgeti még ma is, félreértés ne essék. Annyiban változott csak a helyzet a milleniumitól, hogy a hollywoodi premiereket ajnározó, kommercialista szerkesztőgárdát lecserélték, és olyan horrorrajongókat ültettek a helyükre, akik a kétezres években garázdálkodó vezetőségnél nagyobb hangsúlyt helyeztek arra, hogy valóban olyasmiről írjanak, ami érdekli a rajongókat. Ettől függetlenül a Fangoria eladási adatai messze nem szárnyalnak. Bár jobbak, mint a pár évvel ezelőttiek.
A műfaji válság igazán az, ami kicsinálhatja majd a lapot. A műfaji válság, meg az emberek a horrorfilmek iránti megváltozott hozzáállása, amely messze nem az a szívrepesztő lelkesedés, amely 1980-ban volt. A filmes rettegés és gore már nem ajtó sötét fantáziavilágokba. Mindent láttunk már. Ám ez nem jelenti, hogy a fantasztikus filmmel ne lehetne még ma is csodát csinálni, mindössze annyit tesz, hogy az amerikai/európai/ázsiai horror állandóan a saját megoldásait riszájklingolja, és ettől unalmas.
Jelen szám vezető cikke az új Resident Evil filmről szól. Na ez egyből gyönyörűen illusztrálja, amit eddig leírtam. Igazi horrorista a falra mászik ezektől a gány Resident Evil-filmektől, amelyeknek se íze, se bűze, sehol bennük egy hihető figura, izgalom, vagy bármi ilyesmi. Ráadásul a szerkesztők, mivel úgy gondolták, hogy a rajongók értékelni fogják, a bazi nagy Rezis cikket 3D-s képekkel látták el, az újsághoz még 3D-szemüveget is csomagoltak. Újabb megidézése ez egy olyan gimmicknek, amely már harminc éve is fárasztó volt, és egyébként is kurvára idegesítő.
A számos, modern-horroros, videóra forgatott, fantáziátlan egykaptafa-filmmel foglalkozó cikk mellett (jellemző, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években épp az ilyen cikkeket élvezte legjobban a közönség, mert maguk a filmek voltak izgalmasak!) van az újságban a Cápa-filmek szkript-doktorával készített érdekes interjú (bár ez már az interjú második része, az első az előző számban található.), illetve a Péntek 13 harmadik részében Jasont alakító színésszel is leülnek eldumálni. Akármennyire jók is ezek a kérdez-felelekek, vegyük észre: harminc, meg negyven éves filmekben ügyködtek ezek az úriemberek. A Péntek 13-as interjú képei szintén 3D-k, mivel a film is az volt.
Az elmaradhatatlan maszkmester cikk képei UGYANCSAK 3D-k! Kiiiiibaszott idegesítő... Ráadásul el nem tudom képzelni, mennyi létjogosultsága van még manapság az efféle ismeretterjesztésnek („Make your own Leatherface!”) Félreértés ne essék, a komputeres effekteket gyűlölöm, mint Rocky Ivan Dragót, de egy efféle írás azt feltételezi, hogy még mindig gyerekek tömegei akarnak az új Stan Winston vagy Tom Savini lenni. Valójában azt sem tudják, hogy kik azok.
A Crispin Glover- és Doug Bradley- interjú megint csak egyfajta időbeli visszatámolygás és műfaji magába-hajlás, a múltban való tocsogás. Értem a szerkesztőség dilemmáját, és éppen ezért nem ők a hibásak: a modern horror kiábrándító és nincsenek sztárjai, de hogy kismilliomodszor is egy belterjes karriert felmutatni képes színész és egy huszonvalahány éves széria egyik főszereplőjével bratyizzunk réges-régi dolgokról, az több mint lehangoló.
Még a villámkritikákat felvonultató dvd szekció is nyolcvanas meg még régebbi filmekkel van tele. Amit korábban kihoztak dvd-n, most blu-rayen jön ki, és mikor pár év múlva már mindenki elfelejtkezett a fizikális adathordozókról, majd kijön on demand is. Ne ragaszkodjatok a kézzelfogható cuccokhoz, csak ezt tudom mondani. Én sem ragaszkodom ehhez a Fangoriához.
Mindig nagy öröm, ha új, komoly hangvételű, ambiciózus filmes kiadvány jelenik meg kis hazánk filmes-bilijében, és persze mindig kérdéses, hogy van-e rá szükség vagy igény. Hisz míg a tudományos szaklapok területén egyre telítődik a piac (lásd Metropolis, Apertúra), addig jóformán hiánycikknek minősülnek a szép, nagy felbontású képekkel, hivalkodó küllemmel, könnyed összeállításokkal, ám egyszerre minőségi szövegekkel operáló, populáris himi-humi magazinok, melyeket a filmkedvelő csak úgy a metróra várva, vagy éppen a toaletten elidőzve lapozgat. A mélyintellektusnak tehát bőven van hol kurkásznia, lábjegyzetekre és bibliográfiákra éhes elméjét bőségesen kielégítheti, és amíg az ország bölcsészkarain a filmszakok híznak, addig vélhetően megfelelő tartományon oszcillál majd az olvasók száma is.
Megjelent tehát a Prizma első száma, melyet csak üdvözölni lehet, mert ugyan melyik filmszakos nem ábrándozik arról, hogy megteremti saját és körének fórumát, hogy aztán még több tehetséges filmben gondolkodó titánt gyűjthessen maga köré. Voilá; úgy tucatnyian összeálltak és nulla pénzzel, honorárium nélkül, de annál nagyobb lendülettel összeraktak egy lapot, melyet negyedévente jelentetnek majd meg, és szándékaik szerint filmszakos vagy film iránt érdeklődő egyetemisták számára biztosítanának publikációs lehetőséget. Ügyes elgondolás, hogy annak érdekében, hogy a kiadvány ne árassza a szemináriumi dolgozatok tanszéki illatát, a szerkesztők tematikus számokban gondolkodnak, nem kész anyagokat gyűtenek tehát, hanem külön a megjelenés alkalmából született szövegeket.
„Éljen az új hús” – virít a cronenbergi jelmondat a zöld címlapon; a Prizma szerkesztői vélhetően nem csak saját csapatukra utaló mondat elsütése végett választotta a bio-horror mesterének munkásságát nyitó témájának, a rendezőről szóló nagylélegzetű összefoglalások terén valóban foghíjas a hazai szakirodalom. A Filmvilág alkalomadtán előrukkol a témával (1996 novembere, és 2004 első négy száma például ennek jegyében telt), a Metropolis eddig hanyagolta, az Apertúra 2005-ös fennállása óta mindössze egy tanulmányt szentelt az auteur-nek (Kiss Attila Attila: Felületkezelés. A Crash szemiográfiája. 2006. ősz), a Mozinet 2008-as decemberi számában közölt le 9000 karaktert a direktorról (Greff András: Iszony és vágy. David Cronenberg testfilmjei). A Prizma első száma hiánypótló tehát; a kötet 14 írásából 6 komoly tanulmány fejtegeti a szerző életművének különböző aspektusait. Pálos Máté esszéjében a Videodrome-ot és a Karambolt Marshall McLuhan média-teóriája és Jean Baudrillard szimuláció-elméletének tükrében vizsgálja. Kemény, kimerítő és terjedelmes darab, épp ezért nem túl szerencsés választás egy ilyen, Baudrillard-idézetekkel kissé túlterhelt, rendkívül fajsúlyos tanulmánnyal nyitni egy debütáló lapot.
Az ez utáni cikkek fokozatosan lazítanak a tudományosság esetlegesen fojtogató légkörén; a nyitányt követő Fred Botting – Scott Wilson Szexkarambol című, szintén érdekfeszítő tanulmányának fordítását – mely a Karambol apropójából a devalválódott szex, roncsolt testek és egyéb perverziók kapcsolatát ecseteli – már nem kell annyira közel hajolva olvasnunk. Nemes Z. Márió Cronenberg test koncepcióját boncoló munkájának fogyasztása még mindig görnyedt testtartást kíván, melyet ezúttal az izgalmas téma, a szöveg világos struktúrája, oldottabb stílusa vált ki az olvasóból. A „Téma” szekciót Jankovics Márton és Sepsi László kiváló munkái zárják, mindkét anyag bőséges filmtörténeti hivatkozásokkal operál, átlátható gondolatmenetet követnek és maximálisan hozzák azokat az idiómákat, mely mentén egy filmalkotásokról szóló diskurzusnak építkeznie kell (például az említett filmek rövid, tömör összefoglalójának a szövegbe való zökkenőmentes beapplikálása, az idézett szövegek értelmezése, organikus beépítése az anyagba). Előbbi a mester konspirációs elméletéről mesél, utóbbi az eXistenZ-t a korábbi videó-játék filmek tükrében vizsgálja.
A tartalmas elemzéseket három fordítás árnyalja tovább. Kiváló választás mindegyik, Cronenberg különleges világának prezentálását két etalon-mű részletei (Kovács Kata által fordított és gondosan szelektált fragmentumok Chris Rodley: Cronenberg on Cronenberg című munkájából, valamint J.G. Ballard Karambol című botránykönyvének Varró Attila által fordított nyitó fejezete), illetve Jakab Veronika fordításában a Karambol forgatókönyvének James Dean-performancejelenete teszi teljessé. Szintén unikális és eddig sehol nem tárgyalt, ám annál fontosabb témát taglal Megyeri Dániel tanulmánya, mely Cronenberg rövid- és tévéfilmjeit mutatja be érzékletesen – ki gondolná, hogy a „vérbáróként” emlegetett direktor korai kísérletező éveiben inkább bújtatottan politizált, Kanada történelmi és szociális visszásságait allegorizálta filmjeiben? Az értekezés a kiadvány K2 – Kísérleti és kisjátékfilmes szekciójában foglal helyet, mely rovat szintén egyedi a hazai placcon, annál fontosabb viszont, hogy remélhetőleg ezen a felületen a továbbiakban valóban beindul végre a különleges apróságokról, ne adj isten hozzáférhetetlen videómunkákról és videóművészekről szóló érdemi diskurzus. Kele Fodor Ákos Chris Cunningham testképeit elemző munkája megint csak több szempontból figyelemreméltó darab. Videóklipekkel szinte csupán a Mozinet foglalkozik hazánkban (megjegyzendő, hogy a diskurzus egyetemes szinten is felettébb hiányos), míg a Filmvilág lehozott pár cikket a témával kapcsolatban (Déri Zsolt: Klipsz: szemrevaló fülbevalók, 1998/01; Vízer Balázs: Póz, csajok satöbbi, 2006/04, stb.), melyek közül az egyik épp Cunningham anyagairól szólt (Kömlődi Ferenc: Robotok, idióták, szilikon-angyalok, 2000/05). Így talán a Prizma első számába érdemesebb lett volna egy kevésbé tárgyalt alkotót górcső alá venni – például Jonas Akerlund munkássága és klipjeinek nem kevésbé torz testképi világa szintén kiválóan passzolt volna a szám koncepciójába. Cunningham ide vagy oda, sajnálatos módon az értekezéséből kimarad a cronenbergi világhoz erősen kötődő The Horrors Sheena is a Parasite-jához készült világszerte betiltásra ítélt klipje.
Mindazonáltal Kele Fodor Ákos tanulmánya izgalmasnak ígérkező vizsgálódási szempontot kínál, sőt nem túlzás azt állítani, hogy pont ilyen tanulmányokra van szükség ahhoz, hogy tudományos párbeszéd induljon eme igencsak kelendő alkalmazott művészeti ág kapcsán; ám hiába lényegtelen a fejtegetés szempontjából, hogy a Placebo énekese Brian Molko férfi-e vagy nő, nem ildomos ezt egy olyan tanulmányban félrenézni, ami épp a testképekről szól. Viszont, ha már félreértés történt, érdekes kérdés lenne az is, hogy Cunningham rájátszott-e erre a perceptuális hibalehetőségre a klipben, vagy hogy a direktor miért dolgozik együtt szívesen sejtelmes vagy nagyon változékony imázzsal operáló előadókkal.A K2-es blokkot Lichter Péter hibátlan szövege zárja, a Stan Brakhage portré iskolapéldája annak, hogyan kell és lehet egy alkotóról ilyen kis terjedelemben, érdemben szólni.
A kiadvány legutolsó fejezete három kritikát tartalmaz, Tüske Zsuzsanna Pankrátor elemzése – melyet Aronofsky testekkel való bánásmódjainak metódusaira épít – szerencsés választás, tökéletesen illik a kiadvány koncepciójába, Nagy V. Gergő Apaföldről szóló analízise pedig terjedelme és részletező kedve miatt állhat a szám csatasorába, ritka, és pozitív dolog, hogy egyetlen film ekkora felületet kap. Mi más is lehetne a záróakkord, mint Cronenberg: Roboz Gábor vérprofi, hasznos, olvasmányos, minden részletre kiterjedő recenziót közölt Mark Browning: David Cronenberg: Author or Film-maker című kötetéről. Alapos munka és körültekintő választás, ha eddig nem lett volna teljes a kép a rendezőről, ez tovább árnyalja, Browning könyve a direktort, az adaptáció nagymestereként vizsgálja, életművének kétharmada ugyanis nem saját ötlet alapján fogant.
A leghátsó oldalakon tudományos szándékú szaklaphoz méltón összefoglaló filmográfiák, a megjelentetett szövegek rövid, angol nyelvű kivonatai és a szerzők rövid életrajzai találhatók. Súlyos érvágás viszont a bárminemű bibliográfia teljes hiánya, mely egy komoly szándékú és ennyire egzakt témával foglalkozó kiadvány esetében égetően szükséges lenne.
A szövegekkel nincs is tehát igazán gond, itt-ott némi gyermekbetegség észlelhető, de a szaftos téma és a profizmusra való lendületes törekvés voltaképpen minden hibája alól felmenti, ráadásul a kajlaságok a harmadik szám, az első nagy tudományos kitörések mentális viharainak elülése és némi tapasztalat-szerzés után várhatóan elmúlnak. A stáb kiváló, a vegyes összetétel (filmszakosok mellett filozófia, esztétika, kommunikáció, angol, az SZFE-dramaturg szakos hallgatói, kiegészülve Varró Attilával) változatos perspektívákat biztosítanak a vizsgálódásra, a csapatot azonban a jövőben mindenképpen ki kell egészíteni egy korrektorral és egy tapasztalt olvasószerkesztővel – itt-ott ugyanis ráfért volna az irásokra egy külső szemlélő általi gatyába rázás.
Ugyanez vonatkozik a külsőre, bár gusztusos a megjelenés és díjazandó, hogy kortárs művészek munkái díszítik a kiadványt, a látványvilág, a beteg gyerekrajzoknak tűnő lapszéli grafikák – melyek gyakran a szövegeket is szétaprózzák (csonkolt, fél hasábos oldalak után a következő lapon folytatódik csak a gondolatmenet) nem igazán illenek a cronenbergi világhoz, ehhez egy letisztultabb, minimalistább dizájn dukált volna. Egy filmmel foglalkozó lapnál mindenképpen hangsúlyos lenne, hogy gondosan ápolt és következetesen használt képanyag dekorálja, a képfeliratok pedig megkönnyítik az szövegben való orientációt, a jó elhelyezés pedig csodákra képes – kisebb zavart kelt, hogy egy Cronenberg szöveg közepén egyszercsak megjelenik Christian Bale Tökéletes trükk-béli alakja, bár ez minősülhet akár szerencsés fordulatnak is, az olvasó alig várja, hogy eljusson végül a két oldallal későbbi okfejtéshez, ahol Nolan remekművéről esik szó.
Bátor kezdeményezés, erős nyitánnyal, fiúk-lányok hajrá, így tovább!
A Prizma a következő helyeken vásárolható meg:
Budapest:
Írók Boltja
Művész Mozi Könyvesbolt
Toldi Mozi (pénztár)
Corvin Könyvesbolt
Hollán E. utcai Odeon
Puskin moziban lévő Odeon
ELTE BTK Jegyzetbolt
Fókusz Könyváruház
Gasztrofilm Antikvárium
Ludwig Múzeum könyvesboltja
ELTE BTK filmszak titkársága
Szolnok:
Tisza Mozi
Avantgárd Antikvárium
