Kilátástalanul - Amando De Ossorio "vakhalottas" filmjei

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A La Corunából származó De Ossoriót főleg atmoszférikus “zombilovagos” filmjei végett ismerik, melyeknek állandó főszereplői a vérre szomjas, élőhalott templomosok. Ám mielőtt e sorozattal mintegy halhatatlanná filmezte volna magát, egyéb műfajokban is letette névjegyét, pl. több, olasz koprodukcióban készült westernt rendezett. Első horrorját, az 1968-as Malenka, la napote del vampiro-t szintén olasz pénzből realizálta, amely még arra is elegendőnek bizonyult, hogy Anita Ekberget szerződtesse főszereplőnek. Ő Malenka, a reámaradt kastély örökösnője, akinek egyrészt vámpirizált bácsikájával (Julian Ugarte, La Marca del hombre lobo), másrészt egyéb ijesztő nehézségekkel kell szembenéznie. Anita már épp készülne megadni magát, ám az utolsó pillanatban megérkezik jegyese, aki fellebbenti a fátylat a rokonok sötét, ugyanakkor egyáltalán nem természetfeletti machinációiról. A film poénja olyannyira értelmetlen, hogy akár Wes Craventől vagy valamelyik hasonló mainstreamestől is származhatna, Anita pedig végig olyan benyomást kelt, mintha anno, még Fellininél belefulladt volna a Trevi-kútba.

A Malenka De Ossorio a műfajba való beugrásaként, illetve mint az európai horrorfilm egy kellemes, bár bárgyú gyöngyszemeként marad emlékezetes. A rendező főműve azonban az 1971-es Vakrémület (La noche del terror ciego, amerikai forgalmazási címe The Tombs of the Blind Dead), melynek sikere további három, eltérő színvonalú folytatást eredményezett.

La Noche del Terror Ciego ****

 

(alternatív forgalmazási címek: Vakrémület, La Noche de la Muerta, Tombs of the Blind Dead, The Blind Dead, Tombs of the Blind Zombies, Night of the Blind Dead, Crypt of the Blind Dead, Those Cruel and Blood Vampires, La Revolte des Morts-Vivants, Le Tombe dei Resuscitati Ciechi). Spanyol-portugál, 1971. Rendezte: Amando de Ossorio. Producerek: Salvador Romero & José Antonio Perez Giner. Forgatókönyv: Amando de Ossorio. Fényképezte: Pablo Ripoll. Vágó: José Antonio Rojo. Zene: Antonio Garcia Abril. Speciális effektek: Julio Gomez Soria. Szereplok: Lone Fleming (Betty), Cesar Burner (Roger), Maria Silva (Maria), Helen Harp [= Maria Elena Arpó] (Virginia), Joseph Thelman [= José Telman], Rufino Ingles, Veronica Llimera, Simon Arriaga Garibaldi, Francisco Sanz, Juan Cortes, Andres Speizer, Antonio Orengo, Carmen Cir, José Camoiras és mások.

 

E hazánkban a nyolcvanas évek végén videón forgalmazott klasszikusnak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Szadista a kezdet, ami persze jó dolog. A templomosoknak ilyen a természetük, brutális csávók, akiknek középkori kegyetlenkedése még semmi ahhoz képest, amit szellemként-zombiként fognak a jelenben művelni (a fentebb emlegetett jelenet egyébként csak az általam birtokolt skandináv verzióban az első, az ősrégi Hungarovideós magyar kazettán, illetve egyéb vágatlan változatokban valahol középtájt helyezkedik el).

A történet első nem-zombi figurája két darab édes kis leszbikus, akik valami mediterrán fürdőhelyen, magukat a kor divatja diktálta groteszk bikinikbe paszérozva találkoznak újra - egykor kollégiumi szoba- és ágytársak voltak: Bella a közelben kirakatibaba-összeszereloő üzemet(!) vezet, Virginia meg heterónak állt, amely állapotot Roger nevű fiúja illusztrálja. “Hát már elfelejtetted, mi volt közöttünk?”, kérdi Bella megtörten, előhívva ezáltal egy olyan flashbacket, hogy a fal adja a másikat: van benne szupersoftcore leszbikusozás, illetve egy kellékes, aki csak nagy nehézségek árán tudja a képbe áramló füstöt szabályozni.

Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)

S bizony, ezzel az állandó zombi-slow-motionnel baj van, mert hát hogyan féljünk olyan élohalottaktól, akik egy defektes tolókocsi sebességének felével “repesztenek” embert enni? Még jó, hogy külterületen laknak, mert a városban, ha az úton át akarnának menni, elcsapnák őket az autók! De szerencséjük van, mert áldozataik rendre megtorpannak, földbe gyökerezik a lábuk, a rettegéstől bénultan vackolják be magukat valamelyik sarokba, stb., miközben meg a soundtrack könyörtelenül nyomja az “Oleolooooo…”-t.

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Roger és Bella kénytelen azonosítani menni azt az izét, ami Virginiából megmaradt. Ez a jelenet szintén rendelkezik némi sajátos bájjal: először is ott az a magától ide-oda lengő deklis lámpa, amelynek nyilvánvaló feladata némi atmoszférát teremteni - a Focault ingája semmi hozzá képest! A comic relief sem könnyen emészthető: Paco Sanz, aki vagy száz európai westernben tette tiszteletét, itt a perverz hullapakolót alakítja. Először egy öregasszony tetemét teszi Belláéknak közszemlére, majd utójáték gyanánt még megkínoz egy békát. Szerencsére a békáért bosszút áll a zombiként előtámolygó Virginia – sajnos ez a motívum, mármint hogy a templomosok áldozatai visszavánszorgnak az életbe, a folytatásokban nem bukkan fel.

A (most már) szerelmespár (de Ossorio úgy látszik osztotta azt a politikai korrektség által mára meghaladott véleményt, miszerint a leszbikusoknak csak egy férfinyi dugás hiányzik) először helyi csempészeket vádol meg barátnőjük meggyilkolásával. Álláspontjuk egy, a templomromban eltöltött éjszaka alatt radikálisan megváltozik…

Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.

A horrorfilmek az együttes rémfantáziák kivetülései; az egyén félelemháztartását katalizálják. Az, hogy a mai nézők kapucnis hullalovagok éjjeli portyázásától rettegjenek, nem valószinű. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk a realitáshoz? Hát nem jobb, ha az embernek valami ilyesmi csúszik-mászik a nyomában, a mindennapok banális szörnyűsége helyett? A film ráadásul, minden hibája és mediterrános direktsége ellenére, aranyos, sármos. Ezer ilyen filmet kívánok nektek, kedves olvasók, meg örök bátorságot a potenciálisan nevetséges dolgok halálosan komolyan vételére (vonatkozzon ez erre a filmre, vagy akár az életre), mert csak így nevethetünk a valóban komoly dolgokon.

Amando de Ossorio 2000-ben elhunyt. Ha lovagló halottként visszatérne, én örülnék neki. Ő meg főleg, gondolom.

Ataque de los muertos sin ojos ***

 

(alternatív forgalmazási címek: Attack of the Blind Dead, Mark of the Devil 5: Return of the Blind Dead, Return of the Blind Dead, Return of the Evil Dead) Spanyolország, 1973. Írta és rendezte: Amando DeOssorio. Producer: Ramón Plana. Fényképezte: Miguel Fernández Mila. Zene: Antón Garcia Abril. Vágó: José antonio Rojo. Szereplők: Tony Kendall (Jack), Fernando Sancho (Duncan polgármester), Esther Roy [= Esperanza Roy] (Vivian), Frank Brana (Howard), Lone Fleming (Amalia) és mások.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Persze volt idő, mikor de Ossorio még élt. Ez az állapot is közrejátszhatott abban, hogy el akarta készíteni nagy sikert aratott 1971-es filmjének folytatását (a franchise, ha nevezhetjük így, közben gazdát váltott: az első rész felett még José Antonio Pérez Giner atyáskodott – ő volt Spanyolhon egyik legaktívabb exploitation-producere, többek között számos Paul Naschy horrort is neki köszönhetünk. Az El ataque de los muertos sin ojos (1973) producere azonban már egy bizonyos Ramón Plana, aki ebbéli minőségében soha többé nem tevékenykedett.

De Ossorio a folytatásokban a templomos zombilovagok mitológiáját folyamatosan bővíti, ide-oda csavargatja, néha a logikának idegesítően ellentmondva (lásd majd a harmadik részt), néha pedig meglepő képzelőerővel (a negyedik epizód lesz erre példa.) A második rész a templomosok kivégzését szemléltető prológgal kezdődik, Bouzano kisváros tizennegyedik századbéli lakói fellázadnak az ördögimádó lovagok ellen. Mielőtt máglyára vetnék őket, még kiégetik a szemüket: ha vissza találnának mászni a síron túlról, nehezebben találjanak rá a falura.

Elővigyázatosságuk később bizonyul csak megalapozottnak, már a huszadik században, ráadásul épp azon a napon, mikor Bouzano a templomosok felett aratott ötszáz éves győzelmét ünnepli. A “Tűz fesztiválja” minden korosztálynak kínál valamilyen szórakozást, gyermek és felnőtt kézenfogva bámulhatja, amint a lovagokat megszemélyesítő fabábúk szénné égnek a város főterén. Ilyen volt Franco Spanyolországában az entertainment: a legvidámabb poszt-fasiszto-barakk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Egyvalaki nem tud csak örülni a kollektív bulinak: Murdo, a falu bolondja (akinek ekkora uni-szemöldöke van, az bolond kell hogy legyen), aki az egyik helybéli széplyány beáldozásával csalogatja vissza a zombikat féléletükbe. A vakhalottas széria egyik csúcspontja az a jelenet, mikor a szellemlovaikon galoppírozó hullák pallosaikkal rendet vágnak a huszadik század elpuhult csürhéje közt – és mikor végeznek, házról házra járva ritkítják tovább a lakosságot. Hiába na, az egyházi iskolában beléjük verték az alapos munka szükségességét.

Bouzano maroknyi túlélője (köztük a Nigel Hawthorne-ra megszólalásig hasonlító Tony Kendall) a templomban barikádozza el magát, innentől tiszta Night of the Living Dead az egész. De Ossorio ügyes az atmoszférateremtés területén, de feszültséget csak akkor sikerül neki a vászonra csalogatnia, ha szerencséje van. Az El ataque de los muertos sin ojos második felében érdekes módon ez többször is sikerül neki, főleg az a jelenet emlékezetes, mikor a polgármestert alakító Fernando Sancho, többszáz spagetti western veteránja egy kisgyereket lök a vakhalottak közé, hogy elterelje magáról a figyelmet, ugyanis szeretne a valamivel messzebb parkoló menekülőautóig eljutni. Suspence par excellence – egészen elképesztő, milyen ügyesen használja fel DeOssorio a csendet a feszültség végletekig való kiélezésére. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy a patkány-polgármester e húzásáért elnyeri méltó büntetését. A kiscsaj pedig megmenekül, nyugi. Ja, spoiler!

A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.

Két dologban különbözik markánsan a folytatás a mítoszteremtő első filmtől: egyrészt jóval véresebb (áldozathozatalkor pl. a templomosok könyékig turkálnak a csöcsös csajok mellkasában – én már a felszín tüzetesebb szemrevételezével is megelégedtem volna), másrészt de Ossorio érezhetően az akciókra helyezi a hangsúlyt: sokkal több minden történik a filmben, és sokkal gyorsabban. Gyakorlat teszi a mestert – még akkor is, ha az El ataque de los muertos sin ojos nem feltétlenül jobb a Vakrémület nél: az újdonság varázsának előnyét az első rész birtokolja, és nála is marad.

El buque maldito **

 

(alternatív címek: Ghost Ship of the Blind Dead, Horror of the Zombies, La noche del buque maldito, Ship of Zombies, The Blind Dead 3, The Ghost Galleon, Zombie Flesh Eater) Spanyolország, 1974. Írta és rendezte: Amando DeOssorio. Producerek: JL Bermudez De Castro. Zene: Antón Garcia Abril. Fényképezte: Raúl Artigot. Vágó: Petra De Nieva. Effektek: José Luis Campos. Szereplők: Maria Perschy (Lillian), Jack Taylor (Howard Tucker), Bárbara Ray (Noemi), Blanca Estrada (Kati) és mások.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!

A Tucker Sportswear igazgatója forradalmi reklámötletet dolgoz ki (amelyet én inkább totális baromságnak neveznék, ami csak arra jó hogy a film hajánál fogva előrángatott történetét beindítsa): a cég legújabb motorcsónakját reklámozandó, kiraknak két, a Barbie Studios(!) alkalmazásában álló szexi fürdőruhamodellt (Kati, Noémi, stb. – az egy dolog hogy a magyar lányok mostanában világszerte népszerűek, de hogy már a hetvenes években is azok voltak, ki hitte volna!) az óceán közepére, akik a megfelelő csinnadratta kíséretében hajóznának be Madrid kikötőjébe, fennen hirdetve a motorcsónak az időjárás mostohaságát álló mindenreképességét. Csakhogy szar evez a palacsintába: a szárazfölddel mindössze egy nyamvadt rádión kapcsolatot tartó csajok belefutnak egy kísértetgályába, amelynek rakodóterében mindenféle ládák sorakoznak, a ládákban pedig vaklovag barátaink várják a megfelelő pillanatot arra, hogy a friss húsra vessék magukat (a helyükben én is ezt tenném.)

A Blind Dead széria úgy általában nem rogyadozik a magas költségvetés kellemes súlya alatt, ám a jelek szerint De Ossoriónak ezúttal még a szokásosnál is kevesebb pénz állt a rendelkezésére: a gályát össz kétszer mutatja totálból – talán jobb is, ugyanis nagyon valószínű, hogy a filmtörténet legszánalmasabb modellhajójával van dolgunk. Még egy normális jelzőpisztolyt sem engedhetett meg magának a produkció: mikor a bajba jutott modellek segélykérőleg a levegőbe lőnek, egy csillagszóró szikrái “világítják be” a látóhatárt. Seeing is believing .

A lányok felkutatására induló mentőexpedíció, ahhoz képest, hogy egy milliárdos szervezte össze, kétségbeejtően vérszegény: Tucker-t a Barbie Stúdió főnökasszonya, egy, a tengerészlegendák iránt érdeklődő meteorológusprofesszor illetve egy szőke (ajjaj…) fotós csaj kíséri el. A kormánynál Tucker testőre feszít, aki az indulásuk előtti jelenetben erőszakolta meg a fotós lányt, ám a dolog egyiküket sem zavarja különösebben. De Ossorio a nemi viszonyokról kialakított nézetei hagynak némi kívánnivalót maguk után…

A gályára viszonylag könnyen ráakadnak, ám a lányoknak nyoma sincs – és amint felkapaszkodnak a fedélzetre, a kis vitorláshajó, amellyel idáig jöttek, a szemük láttára foszlik semmivé. “Ez a gálya egy másik dimenzió kivetülése! Egy másik világba kerültünk általa!” Hogy mi mindenhez értenek a meteorológusok…

Arról persze fogalmuk sincs, mi a kísértethajó rakománya (nem mintha a másnapi időjárást képesek lennének megjósolni.) Az éj leszálltával templomos barátaink előmásznak szarkofágjaikból, sercegő húsra és az Onedin család legfrissebb epizódjára éhesen…

Bár az El buque maldito (1974) messze nem annyira akció- vagy vérdús, mint a sorozat korábbi epizódjai, ebben is találni hangulatos jeleneteket, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket. A film ugyanis zsibbasztóan unalmas – és ha egy történetet még egy leszbikus flesbekk sem képes feldobni, ott aztán tényleg baj van. Onnantól kezdve, hogy a mentőcsapat megtalálja a gályát, szinte semmi nem történik. Hőseink fel-alá kószálnak a fedélzeten, és egyenként a templomosok karmai közé keverednek. Ám ekkor sincs money shot; nem adatik meg nekünk annak kétes, beteg horrorrajongóhoz illő öröme, hogy legalább az effektmesterek munkáján élvezkedhessünk: a fotós lány percekig tartó lemészárlásán (amelynek végkimenetele, elismerem, kellemesen gory) kívül a film szinte teljesen mentes a vértől. Sterilitás és unalom: egy horrorfilm esetében ez végzetes kombináció, gyilkos hatásának elhárítására még az olyan remek színészek, mint a Jack Taylor, Jess Franco egyik kedvence által tett erőfeszítések is hiábavalóak maradnak.

Valami pozítívumot azért csak kellene a filmről mondanom… Várjunk csak, várjunk… Ja igen: a modell lányokkal szívesen áthajóznék én is egy másik dimenzióba! Ááá, túl késő, túl kevés.

Noche de las gaviotas ***

 

(alternatív címek: Don’t Go Out Tonight, Night of the Blood Cult, Night of the Death Cult, Night of the Seagulls, Terror Beach, The Blind Dead 4) Spanyolország, 1975. Írta és rendezte: Amando De Ossorio. Producer: Modesto Pérez Redondo. Zene: Antón Garcia Abril. Fényképezte: Francisco Sánchez. Vágó: Pedro Del Rey. Effektek: Pablo Pérez. Szereplők: Victor Petit (Dr. Henry Stein), Maria Kosti (Joan Stein), Sandra Mozarowsky (Lucy), José Antonio Calvo (Teddy), Julie James [= Julia Saly] (Tilda Flanagan) és mások.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Általában nem jellemző, hogy egy széria, amelyből alkotói az utolsó pezetát is ki szeretnék sajtolni, éppen a befejező epizódjával érje el csúcspontját. A La Noche de las graviotas (1975) a (majdnem) kivétel, amely a szabályt erősíti: bár nem hatásosabb, mint a Vakrémület (ahhoz a tempója túlságosan álmatag, a narratíva pedig szétszórtabb a szükségesnél), van olyan hangulatos, mint a sorozat első része. De Ossoriót és társait a történet továbbvitele utáni kényszer arra ösztökélte, hogy irodalmi alapanyagból merítsenek. Felnyúltak a könyvespolcra és egy Lovecraft összes került a kezükbe!

Stein doktor és b. nejének fogadtatását a csepp, tengerparti faluban még hidegnek is csak jóindulattal lehetne nevezni: mikor a helyi kultúrális központban (kocsma) a körzeti orvos lakcíme után érdeklődnek, a helybeliek levegőnek nézik a jövevényeket, és csak némi grabancrángatás után igazítják útba őket. Stein a helység doktorát jött leváltani, nyugdíjra bőségesen megérett kollégája pedig kapva kap az alkalmon – semmit sem szeretne jobban, mint maga mögött hagyni ezt az elátkozott, az Ördög (vagy esetleg valami még rosszabb) által nagyon is frekventált bűzletes halászfalut.

Ahol legalább kollektív szellem van! Mindjárt egy csapat, természetesen közkedvelt, szemtelen zombilovagjaink, akiknek már idézésre sincs szükségük ahhoz, hogy living dead lovaikon körbenyargalják a jobb sorsra (ennél a sorsnál biztosan jobbra) érdemeseket. A forgatókönyvíró újabb adalékot fűz legendájukhoz: ha a halászfalu (Bouzano lenne? Nincs rá utalás) lakossága nem szeretné, hogy a templomosok rövid úton felkoncolják a teljes populációt, jobban teszik, ha hét évente, hét éjszakán keresztül hét szüzet áldoznak a kísérteteknek. Mikor Stein doktor házvezetőnőjére kerül a sor, az orvos érthető módon feldühödik, és szembeszáll a fekete mágia túl- és evilági hódolóival. Még szép: ha a lányt felzabálják, ki fog porszívózni?

Kezditek már pedzeni a lovecrafti kapcsolatot? Filmesék több motívumot is átvettek az amerikai szerző Shadow Over Innsmouth című kisregényéből. A helyszín, illetve annak hangulata éppen olyan, ahogyan azt Lovecraft majd egy századdal korábban leírta: a haltetemek rothadásától fertelmes levegőjű, állandó ködben úszó tengerparti település, valamint szörnyűséges tettekre kapható lakói mintha a könyv lapjairól léptek volna le. Bár a spanyol filmben nincs szó halakká degenerálódó emberekről (ha nem tudod miről beszélek, irány a könyvtár!), a templomosok – ezt eddíg nem tudtuk – egy humanoid testalkatú, békafejű isten szobrát imádják. A kör bezárul, az ügy megoldódott. Ma is tanultunk valamit.

Ami a történetet valóban emlékezetessé teszi, az az álomszerű, fojtogató atmoszférája – a filmet Francisco Sánchez veterán operatőr fényképezte, aki számos emlékezetes horrorfilmnél állt már a kamera mögött. A szereplők állandó félhomályban, gonosz ködben végzik a dolgukat, jók és rosszak egyaránt. Az egyenlőség sugallatát selydíti meg ez az átláthatatlan hely: aki sokáig itt marad, az olyanná válik, mint a bennszülöttek; beáll a sorba, megválik emberi valójától, és csak az áldozathozatal lesz számára fontos, a halott lovasok éhségének csitítása – mert ezt akarják az ősi istenek. Egyenlőség, testvériség.

Ui.: A vakhalottak kalandjait összegyűjtő, koporsóformájú dvd doboz 2005 szeptembere óta kapható az Egyesült Államokban – aki kicsit is eurokult-rajongónak vallja magát, az egyszerűen nem hagyhatja ki!

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!