A kritika apropóján felfrissítettem David Cronenberg harmadik évezredbeli filmjeit. Most épp az így fogant élmények álmosítóan kényelmes, langymeleg fürdőjében ücsörgök. Nyomasztó távolban mindentől, ami gondolatiságában kompromittálhatna, vagy perverzióival felforgathatná tudatlan nyugalmam. Mivel a kanadai direktor esetében a miért nem kérdés (A légy 1988-as bemutatásáig és attól számítva nem volt komoly kereskedelmi sikerű filmje) azon tűnődve, hogy munkássága vajon hogyan tudott ilyen készségesen feloldódni a fősodor kommercialista áramlataiban? Hogyan képes még a látványosan szemérmetlen, frivol jelenetek ellenére is attitűdjeiben ilyen illedelmes sztorik lassan egész sorával előhozakodni? És miközben az új keletű, enervált impressziók gyorsan illanó habjait kenegetem magamra, a felismerés lassan és alattomosan, a lefolyóból felaraszoló parazitaként közeledik altesti nyílásaimhoz.
Heuréka…
Erőlködő álszerénységgel teszem közkinccsé a tényt: Cronenberg 1999-ben lerakta az író szerszámokat, és azóta mindig másra hagyja a filmkészítés eme roppant fontosságú munkafázisát. Ez a döntés már önmagában is öntörvényű életművétől elidegenült alkotásoknak ágyaz meg, a rajongók bosszankodó sajnálatát pedig tovább tetézi, hogy a szent feladat sorra noname rookie-kra hárul. A tárgyalt mű forgatókönyvét jegyző Stephen Knight a Gyönyörű mocsokságokkal ugyan fel tud mutatni valami számottevőt, ám ilyetén rutinja pont annyira elég, hogy a gengszter zsánerével jelzésértékű obszcenitással és leleménnyel elenyelgő Gyilkos ígéretek épp csak nyúlfarknyival lógjon ki a rendező késői, decens munkái közül.
(Az olvasói kontrák elébe menvén: nehogy azt merészelje hinni bárki ember fia is, hogy a profetikus Videodrome és a – Mátrix árnyékában is hasonló mérvű, korszakos üzenettel súlyosbított – eXistenZ közé mokányan ékelődő irodalmi feldolgozások – Holtsávtól Karambolig (1983-től 1996-ig) terjedő – vonulata nem igényelt ihletet és dolgos adaptációs-írói jelenlétet. Ne ám! J. G. Ballard genitális nyalánkságokat és egyéb test- és gépnedveket vadul habzsoló művéről (Crash) sem volt irodalomköri diákmunka leszűrni a feles explicitásokat (a film ismeretében a bátrabbak próbálják meg elképzelni, milyen lehetett a forrásmű…), aki pedig William S. Burroughs kakofonikus szóömlenyéből, a Meztelen ebédből olvasott akár egy sort is – a mondat túl jóindulatú kifejezés –, az sejtheti, milyen kínteli erőlködés lehetett ebből az izéből azt a bizonyos, megrendítő erejű, koherens két órát kiizzadni.)
A paranoid skizofrénia szemfényvesztő, de legalább annyira elcsépelt narratív lehetőségeivel házaló Pók, és az életműnek – a szintén import scripttel megvert Pillangó úrfi örökébe lépve – új mélypontot szolgáló, hasonlóképpen hatásvadász és méltatlan nyelvezetű Erőszakos múlt után a Maestro valamivel szerényebb filmmel rukkolt elő, mely egyben az imént leltárba vettek által megkezdett, új tematikai rendhez szinte szolgai módon idomul.
Mostanában ugyanis Cronenberget már nem érdekli annyira a szellem és a test, a tudat és az ösztön közti hazárd, lealjasító átjárhatóság (az abjekció), a nemiség, vagy a virtualitás neuralgikus határhelyzeteinek infekt problematikája, figyelmét inkább az egyén közösségen belüli öndefiníciós próbálkozásainak szenteli. Nehéz szívvel írom le: mások tollából származó, egzotikus családi drámákat forgat. Külön szerencse, hogy a Gyilkos ígéretek esetében a (groteszk funkcionalitású) családmodellt a londoni orosz maffia szolgáltatja. A Vory V Zakone ködös Albionba települt részlege.
Keresztapa szerepében a koros Semyon (Armin Mueller-Stahl) tetszeleg, kinek kicsapongó, erőszakos fiát, Kirillt (Vincent Cassell) a família mindenes sofőrje, a mérhetően eszesebb, mindeközben valószerűtlen erkölcsi tartású Nyikolaj (Viggo Mortensen) pátyolgatja, vigyázza – szinte testvéri törődéssel. A bizarr megnyilvánulásai mögött mindvégig racionálisan érdekorientált érzelmi-hierarchiai háromszöget a közeli szülészeten dolgozó Anna (Naomi Watts) bolygatja meg, amikor egy jobblétre szülőágyon szenderült, orosz nemzetiségű kiskorú naplója alapján próbálja a csecsemő családját felkutatni.
Hogy „bolygatná”? Noha Nyikolaj és Anna képlékeny, ellentmondásos viszonya valóban nem hanyagolható mellékszál, a Gyilkos ígéretek kimért sodrását egy 12-egy-tucat leszámolás lomha ok-okozati lavinája adja. Anna karaktere inkább csak naiv morális ellenpólusként szolgál Nyikolaj és a triumvirátus pillanatnyi megítéléséhez – egy olyan darabban, mely tagadhatatlan maffiafilmes vonatkozásai mellett vérbeli neo-noir.
Cronenberg hangért és képért felelős, elhagyhatatlan kollégái (zeneszerző: Howard Shore, operatőr: Peter Suschitzky, díszlettervező: Denise Cronenberg) tónusában, hangulatában is a negyvenes évektől roppant népszerűségnek örvendő, komor stílust elevenítik meg. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a megjelenítés általuk kreált, tipikusan Cronenbergi minősége alapból fogékony ennek a korabeli, pesszimista formának a megidézésére. A kriminalisztikai közeg is adott, mi több, Tatjana (ő a Christinre keresztelt újszülött tragikus sorsú anyja) személyében még egy posztumusz femme fatale is a megfeleltető szándék segítségére siet.
Amitől azonban igazán noir rekonstrukciónak tekinthető a Gyilkos ígéretek, az a gangből empatikus hajlamaival gyanúsan kilógó Nyikolaj. Attribútumként bírja a noir (anti)hősének kétes motivációs alapzatát; magányos, megszállott, nihilista, látszólag irányvesztett testőr, akinek megadatik a kilépés, egy új, tisztább, boldogabb élet megkezdésének lehetősége. A Viggo Mortensen pazar alakításával megelevenedő figura (Aragorn a forgatás előtt állítólag hetekig fülelt Moszkva és Szentpétervár utcáin, hogy is kell kelet-szláv módra morzsolni az angolt) mégsem tud lemondani a notórius bűnökbe, korrupcióba pálló miliőről. Talán a Nyikolajt tetőtől talpig befedő, identifikációs erejű tetoválás sereglet (bár ez a Vory V Zakone-ra való életben is jellemző ikonográfia a Gyilkos ígéretekben inkább csak tárgyilagosan narratív feladatokat lát el), talán a megszerezhető hatalom, talán csak a valami tradicionálishoz, megszokotthoz tartozás közösség-illúziója nem engedi… vagy egyszerűen csak élvezi az erkölcsi kompromisszumok, a felelősség és a veszély folytonos megélését. Ki-ki döntse el maga. Ennyit a misztériumokról.
Mindegy, no, a film látványosan nem vágyik többre, minthogy hűvösen süveglóbáló műfaj- és stílustanulmányként biztosítson másfél órát az igényes, ugyanakkor konzervatív szórakozásra vágyóknak. A fapados emigráció és a szervezett bűnözés humánerőforrásainak megkerülhetetlen összefonódását Tatjana kérdőjeles létjogosultsággal felolvasott naplóbejegyzései ugyan melodramatikus hangulattal lihegik túl, a brutálisan esetlen akcentus és az erős rendezés azért legutóbbi letéteményeinél mindenképpen emlékezetesebbé teszik a Gyilkos ígéreteket. A szikár, ötletszerény történet Cronenbergesen kattant jelenete (Nyikolaj késes támadóival egyszál faszban mérkőzik meg) pedig talán felidéz valamit a szikét ragadó Mantle fivérek, vagy teszem azt a James Woods mindenre éhes gyomrának kitüntetett képsoraiban csintalankodó, briliáns őrületből.
Talán, de inkább alig.