15. Képregénybörze retrospektív, 2. rész
Az erősen megcsúszott "Visszaszámolás a Képregénybörzéig" immáron negatívba fordult folytatása, ráadásul egy olyan kötet kapcsán, ami végül nem is jelent meg a Börzén (a Titkos Fiók December 32 című albumáról van szó). Egyszóval semmi sem stimmel, ám ez nem tart vissza attól, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül a Kedves Olvasókra zúdítsam az egyik kedvenc albumom ismertetőjét. Ha épp csupán Hanuka lenne, akkor is megkaptátok volna. Na. (Dr. Sör Kálmán után szabadon.)
Bénultan állsz, ahogy a szürke arcú tömeg folyóként zubog körül az ugyanolyan színtelen, omladozó épületek szegélyezte utcamederben, és az ég felé fordított arcodra fagynak a márciusi zöldes hóesés apró, koszos pelyhei. A város külső övezetében, a nyomornegyedet és az uralkodó elit belső magját elválasztó kordont biztosító fegyveres milicisták is ugyanarra mutogatnak: a zubenúbiai élősködők rondította Eiffel-torony mellett egy gigászi piramis lebeg a város felett. Lakói halhatatlan egyiptomi istenek, akik csillagászati mennyiségű üzemanyagot követelnek a fasiszta városállam kormányzójától, Jean-Ferdinand Choublanc pedig cserébe a halhatatlanság titkát próbálja kicsalni tőlük. Mindezt pedig a testedbe költözött hierakonopoliszi Hórusztól tudod, aki elveszített lábad helyére szerves fémprotézist teremtett a metró síneiből és úgy irányít kénye-kedve szerint, akár egy marionettbábut, belehajszolva a kormányzóválasztás véres politikai játszmájába. Most indulnod kell, Hórusz türelmetlen, és szerezned kell egy milicista egyenruhát, hogy bejuss a festett arcú gazdag polgárok világába. Alcide Nikopol, Isten hozott Párizsban, két atomháború és hibernációban töltött 30 év után, az Úr 2023-ik évében!
Enki Bilal formabontó, szürreális sci-fi trilógiájának harmadik kiadására jó pár éve, Brüsszelben leltem rá a körülöttem tornyosuló és jobbára számomra ismeretlen képregények zigguratjai között, ám a borító megpillantása, majd a kötetbe lapozás után a karakteres, izgalmas és lendületes, gyakorlatilag olajfestményekből álló történet azonnal letaglózott. A kitűnés a többi BD tengeréből leginkább Bilal származásának és tapasztalatainak köszönhető, hiszen Belgrádban született, a volt Jugoszláviában, cseh katolikus anyától, bosnyák muzulmán apától, és csupán 9 éves korában költöztek Párizsba. Ez rányomta a bélyegét a gyermekkorára is, hiszen meglepve látta új honfitársai mennyire nincsenek tisztában a keleti blokkban zajló eseményekkel (ami egyébként ma is jellemző az átlag francia polgárra). Bilal első művei René Goscinny (Astérix, Lucky Luke, Iznogoud, A kis Nicolas) képregénymagazinjában, a Pilote-ban jelentek meg, majd az ott megismert Pierre Christin-ben lelt mentorra és komoly szerzőtársra, ennek eredményeképp született meg a Napjaink legendái sorozat (Légendes d'Aujourd'hui).
Sokoldalúságát jelzi közreműködése Michael Mann 1983-as The Keep című filmjében, ahol a kastélyt őrző náci katonákat öldöklő titokzatos szörny kidolgozásával bízták meg (Mann az amerikai Heavy Metal oldalain tett gyakori vendégszereplése révén figyelt fel rá) és közös munkája látványtervezőként az albán származású Angelin Preljocaj-al a Rómeó és Júlia balettfeldolgozásában. Bilal három filmet is jegyez, mindhárom saját forgatókönyvből készült, az első kettő élőszereplős (Bunker Palace Hotel, 1989, Tykho Moon, 1996), míg a harmadik, 2004-ben nálunk is bemutatott és jelen recenziónk tárgyán alapuló Immortel (Ad Vitam) erősen épít a CGI hátterek és szereplők használatára, ezzel elég egyedi hangulatot teremtve.
Munkásságának eddigi csúcspontja mégis a Nikopol trilógia, melyen közel 12 éven át dolgozott és amely Verne, Wells, Orwell és Philip K. Dick legjobb pillanatait idézi. Disztópikus jövőbe repít minket, szándékoltan nem is olyan távoliba, ahol egymással háborúzó városállamok bástyázzák körül magukat szélsőséges ideológiákkal, minden szülőképes nő születésszabályzó központban fekszik, hogy felgyorsított ütemben adjanak életet a milicisták sorait feltöltő fiúgyermekeknek, az asztrokikötőkön át érkező idegen lények és az atomháborúk utóhatásai pedig szabad utat engednek a különféle pusztító betegségeknek és mutációknak. Telepata macskák, rovarszerű politikai orgyilkosok, menkari óriástojások és diphdai angyalkák nyüzsögnek 2023 fasiszta Párizsában. Ebbe a világba érkezik Alcide Nikopol a trilógia első kötetében, a Halhatatlanok karneváljában (La Foire aux immortels, 1980), amikor meghibásodik a börtönéül szolgáló űrkapszula és a város szegénynegyedében ér földet. Az idegen lények közt a legidegenebbként kénytelen szembesülni azzal, hogy kedvese halott, a szupermarketből ahol hajdanán vásárolt temető lett, szeretett Párizsából pedig egy Mussolini jelszavait harsogó totalitárius városállam. Még a saját testén is egy halhatatlan egyiptomi istenséggel kénytelen osztozni, aki a város feletti uralomról és istentársai iránti bosszúról sző terveket. Nikopol az elméjére zúduló traumák hatására a kötet végére teljesen megtébolyodik, és bár Bilal eredetileg nem trilógiát tervezett, mégsem hagyhatta, hogy kedvenc hőse az elmegyógyintézet folyosóit rója élete végéig.
Miután előkészítették és felvázolták nekünk az egyszerre félelmetes és lenyűgöző jövőképet, az 1986-ban megjelent Vénuszcsapdában (La Femme piege), a narratíva átvált első szám első személybe és megnyílik előttünk a világ: Párizs fojtogató falai közül a vérvörös Temzéjű Londonba kerülünk, idegenvezetőnk pedig Jill Bioskop, egy szabadúszó újságírónő, aki sriptwalker-ével egyenesen a múltba küldi cikkeit és akinek sorsa elkerülhetetlenül összefonódik a börtönéből kiszabadult Hóruszéval és az ép elméjét visszanyerő Nikopoléval. Jill utazását a vonzerejének hatása alá került férfiak hullái szegélyezik, ő pedig HLV kapszulák szedésével próbál feledést nyerni, imígyen lassan, de biztosan összemosva a valóságot és saját hallucinációit az olvasó számára. A szálak végül Berlinben futnak össze, ami az egyetlen autonóm enklávé a cseh-szovjet birodalom szívében, ahol a Mauer Palast biztonságából az iszlámkeresztények idegen menkari tojások elleni dzsihádjába kerülünk (Eierkrieg), majd főszereplőink Egyiptom felé veszik az irányt, hogy az újfent visszatérő repülő piramis istenei elől menedéket találjanak.
A Hideg egyenlítőben (Froid-Équateur, 1992), amelyet egyébként a rangos francia Lire magazin az Év Könyve díjjal jutalmazott (könyv kategóriában!), már külső narrátor kommentálja az apjára megszólalásig hasonlító fiú kutatását az eltűnt Nikopol után Afrikában, ahol találkozik Yelena Prokosh-Tootobi genetikussal, aki egy különös szülés körülményeit érkezik kivizsgálni Equator City-ben. Az Egyenlítő mentén fekvő városban egy környezeti anomália hatására szakadatlanul esik a hó a -26 C°-os fagyban és a KKDZO nevű alvilági szervezet felügyelete alatt emberek és genetikailag felemelt állatok élnik együtt mindennapjaikat. Mint kiderül, az idősebb Nikopol körözött szökevény, akit az első kötetből ismert Choublanc meggyilkolásával vádolnak és álnéven éppen egy sakk-boksz* mérkőzés egyik résztvevője, Yelena nyomozása pedig egyenesen Jill Bioskophoz és emberfeletti gyermekéhez vezet. A végkifejlet semmiképp nem megnyugtató happy end-ben kulminálódik (nem mintha Bilaltól ezt elvártam volna), visszakanyarodik a kezdethez és önmaga farkába harapó kígyóként zárja le a trilógiát.
Mindenképp elmondható, hogy Bilal szürrealista, elmosott kontúrokkal rendelkező, onirikus történetvezetése és rajzstílusa arculcsapóan friss és egyedi, a narratíva ugyan néhol darabokra hullik és bizonyos dolgokra sosem derül fény (vélhetően szándékoltan), ám az Alan Moore Watchmen-jéből már ismert dokumentumokkal (a gyűjteményes kötetben a Libération egy kivehető, Nikopol-univerzumbeli példánya) támogatja a világ részletességét és hihetőségét. A trilógia nem ad térképet a világ földrajzához és nem vezeti kézenfogva az olvasót és pontosan ebben rejlik az egyik nagy erőssége: a kötetek újra és újraolvashatók, minden egyes alkalommal valami újat felfedve magukból, újabb réteget feltárva az olvasó előtt.
Bilal következő nagy dobása, amit ugyan már eleve három kötetesre tervezett, mára már tetralógiává bővült, és első része legnagyobb örömömre már megjelent magyarul a Titkos Fiók gondozásában A szörny ébredése (Le sommeil du monstre, 1998) címmel. Ha lehet még szebb, mint Nikopol kalandjai és bevallottan önéletrajzi ihletésű, rengeteg referenciával a közelmúlt politikai történéseire és már a 9/11 előtt előrevetítve a szélsőséges iszlám előretörését.
*A képregényalbum inspiráló hatására a holland Iepe Rubingh a valóságban is megalapította ezt a furcsa sportot és az első sakk-boksz világbajnokságot 2003-ban rendezték meg Amszterdamban.