Alapvetően ellene vagyok a szigorú alapokra helyezett gyereknevelésnek, de ha a vallásosan bigott és indok nélkül kegyetlenkedő módszerek egyenes úton vezetnek az olyan filmek születéséhez, mint a Cronos, az Ördöggerinc (The Devil’s Backbone), a A Faun labirintusa, valamint a Hellboy II – Az Aranyhadsereg, akkor azt hiszem már holnap megkérem Guillermo del Toro nagyanyjának a kezét. A bevallottan elcseszett gyerekkorral bíró rendező ugyanis az ő áldásos tevékenységének köszönhetően menekült saját és mások fantáziavilágába, falta megállás nélkül a képregényeket, a hetvenes évek horrorfilmjeit és a ponyvákat, ami a Mike Mignola-val született barátságához, majd a Hellboy képregények szélesvászonra adaptálásához vezetett.
(Figyelem: a cikk nyomokban spoilereket is tartalmazhat!)
A mozipénztáraknál viszonylag szerényen muzsikáló Hellboy - Pokolfajzat sötét tónusú, lovecrafti alapvetése után az időközben A-listás rendezővé avanzsált del Toro úgy döntött, hogy ezúttal a Hellboy-univerzum ír és kelta tündérmesék alkotta aspektusát tárja fel a nézők előtt, ami visszanyúl a Mignola képregényeiben is felhasznált eredeti mitologikus gyökerekhez: a tündérek világának lakói rosszindulatú, veszedelmes teremtmények, akik embergyerekeket lopnak és emberi ujjakat ropogtatnak csemege gyanánt (The Corpse), romos tornyokból terrorizálják a környező falvak lakóit (Iron Shoes) vagy éppen szerencsétlen áldozatuk fejét állatfejre cserélik (The Troll-Witch). A téma tökéletes választás volt a hatalmas büdzsé elköltéséhez, és del Toro nem is fogta vissza magát: az Éjszakai szülöttei (Clive Barker Nightbreed-je, 1990) és Jim Henson Fantasztikus labirintusa (Labyrinth, 1986) óta nem láttunk ilyen elképesztően látványos szörnyparádét, a kis Hellboy esti meséjében megelevenedő történet a Zsinóronra (Strings, 2004) hajazó, marionettszerű megvalósítása zseniális húzás, a fogtündérek hátborzongatóak, a csörlőláncos fémkézzel harcoló Mr. Wink Mignola személyes kézjegyeként tündököl (mint Hermann von Klempt mechanikus gorillájának, a Kriegaffe #10-esnek az inkarnációja), a Trollpiac Brooklyn-híd alatt rejlő színes forgataga Neil Gaiman Soseholjának (Neverwhere) és Csillagporának (Stardust) legjobb pillanatait idézi, a kétórás film számomra egyik legmeghatározóbb pillanata pedig a lenyűgözően bizarr Halál Angyala, aki egyúttal kijelöli Hellboy végzetét is.
A tündérmesei elemek mellett (hetvenszer hetven katonát számláló sereg, a goblinnak felajánlott három tárgy) biztos vagyok benne, hogy minden valamirevaló geek elmorzsol legalább egy könnycseppet a meghatottságtól, a film annyira hemzseg az hommage-októl. A cím akárha egy Doc Savage ponyva borítójáról ugrott volna le, a fajtáját utolsóként képviselő Erdőisten és Hellboy összecsapása csodálatos főhajtás Ray Harryhausen Titánok harcának (Clash of the Titans, a görög mitológia minden idők legjobb feldolgozása) és Miyazaki Mononoke Hime-jének előtt, a szerelmes Hellboy tévéjén pedig a Bride of Frankeinsein látható.
A vizuál- és utalásorgia feletti ömlengés után azonban térjünk át a film Achilles-sarkára, úgymint a történet, ami mint olyan, szinte nem is létezik (ami pedig igen, az annyira kiszámítható, hogy az első 20 perc után borítékolni lehet a film utolsó jelenetét), illetve követi a Hellboy képregények alapreceptjét, vagyis: valami ocsmányság üti fel a fejét, fenyegetve az emberiséget, Hellboy nyomoz (értsd: először véresre vereti magát, majd halomra pofozza az ellene felvonult szörnysereget), a főgonosz felfedi terveit, majd Hellboy pár jól irányzott ökölcsapással orbitális pályára állítja, végül pedig egy szarkasztikus megjegyzéssel napirendre tér a dolog felett. Esetünkben a tündérvilág főnemesi családjának hercege dönt úgy, hogy népe eleget bújkált már a világukat lassan felemésztő, kiüresedett lelkű emberek elől, és felébresztve az eonok óta szunnyadó, legendás Aranysereget visszahozza a tündérek aranykorát. Mindez rendben is lenne, ha Mignola egy pár tízoldalas képregényéről beszélnénk, de itt a Sony két órás szuperprodukciójáról van szó, így az egészet csupán del Toro dramaturgiai érzéke és a szinte folyamatosan pörgő, gondosan felépített, látványos akciójelenetek mentik meg.
A szereplőgárda szinte ugyanaz, mint az első részben, hiányzik ugyan Myers ügynök (nekem ugyan nem, mindig is idegesített az a csupasz állú, idegesítően jófiú karaktere), akit Hellboy áthelyeztetett az Antarktiszra, ellenben kapunk egy új tagot, a német Johann Krauss személyében, akinek lelke egy szeánsz során elszakadt a testétől és most ektoplazma formájában létezik egy speciálisan neki készített szkafander védelmében. A hideg, precíz, papírformát követő Krauss (a Family Guy és az American Dad társszerzője és szinkrontálentuma, Seth McFarlane tolmácsolásában) hamar megtalálja a hangot Tom Manning-el, a BPRD vezetőjével, akinek érthetetlen módon ezúttal a csetlő-botló, komolyan nem vehető bohóc szerepe jutott, ami az első részhez képest komoly visszalépés, életrekeltője, Jeffrey Tambor szempontjából pedig egyenesen sajnálatos.
Hellboy szerepét továbbra is mintha Ron Perlman-re öntötték volna, Doug Jones is brilliáns, mint Abraham Sapien, Selma Blair pedig ugyanolyan gyönyörűszép Liz Sherman, mint Hellboy első kalandjában. Hellboy szarkasztikus one-linerei továbbra is elég viccesek, még Abe karakterének is jutott néhány jó pillanat, valamint hatalmas kudos del Toro-nak, amiért sikerült úgy tálalnia az I Can't Smile Without You-t, hogy még az én torkomon is sikerült lenyomnia Barry Manilow-t, ráadásul még másnap is a fejemben zakatolt az a hülye dal. Ellenben ami az érzelmes jeleneteket illeti, Abe és a tündérhercegnő kapcsolata a legfinomabban szólva is sutára sikeredett. Érdemes még megemlíteni Luke Goss brit popsztárt, aki Nuada herceget alakítja elég meggyőzően a rengeteg smink alatt, ami egy újabb párhuzam a Fantasztikus labirintussal: ott a manókirályt David Bowie játszotta.
Mindent összevetve a Hellboy 2 szó szerint fantasztikus szórakozást nyújt, én szinte gyermeki örömmel csodálkoztam rá a Trollpiac szörnyseregletére és leesett állal néztem az akciójeleneteket: elvarázsolt még a bosszantó negatívumai ellenére is és vajon kell-e ennél több ebben a szörnyen szürke világban?
(Végül pedig ne feledjük: ez Etyekwood első nagyszabású szuperprodukciója, szóval ki ismerte fel elsőre Kamarás Ivánt és Oroszlán Szonját?)
