Az idei filmszemlés bemutatója óta ez a legjobban várt magyar film. Nopláne: magyar krimi. Ezzel csak két probléma van. Az egyik, hogy magyar. Mit tudunk mi hozzátenni egy száz éve létező műfajhoz? A másik a krimi. Az a zsáner, amit már lerágott az összes amerikai helyszínelő és kiégett európai zsaru.
A magyar krimi nem előzmények nélkül való. A vérszocializmus rettenetes kémsztorijai után a hetvenes években pihentették a zsánert, csak a nyolcvanas években vették újra elő. Akkor viszont nagyrészt a krimi-vígjátékok mentek (Kojak Budapesten, Ötvös Csöpi-filmek, Linda-sorozat) Az 1982-es megkerülhetetlen alapkő, a Dögkeselyű óta nem készült a magyar valóságban gyökerező virtigli krimi, ahol a nyomozás folyamata hangsúlyos. Egészen mostanáig.
A meglepetés már az első percben elkezdődik. A feliratok stílusosan passzolnak a képekhez. Magyar moziban, magyar vásznon? Nem akarok hinni a szememnek.
Az utána következő bonctermi hangulat egyből megérint, szinte érezni a formaldehidszagú tetemek bomló nyálkásságát, ahogy a frissen fent krómacél agykés nyomában az élettelen húsból kiserken a nyirokkal kevert testfolyadék. A kés másik felén Malkáv Tibor boncmester áll, akinek érzelemmentessége csak az éppen boncolt delikvensével vetekszik. Érzéketlen és kifejezéstelen mondatai annyira szárazak, mint a szikéje alá kerültek bőre. Monotonon éli az életét, egyetlen kapcsolata a külvilággal a csontvelőrákkal küzdő anyja, akinek megígéri, hogy meggyógyíttatja. Azonban ez csak Svédországban lehetséges, ahhoz meg nem elég a boncmesteri fizetés. Ekkor jön hirtelen egy ajánlat: öljön meg egy ismeretlent. De tényleg ismeretlen?
A történet krimiként is működik – ami a Tablóban esetleges és mesterkélt, az itt beépül a film szövetébe (már ha van neki olyanja) Egy kriminél fontos, hogy az információ a néző számára megfelelő időben érkezzen. Itt ugyan kissé vontatottan jönnek, de a mellékszálak ügyes felvillantásával így is teljesen elfogadható. Malkáv az információkal egyre előrébb jut a rejtély megoldásában. Lelkiismeret-furdalástól hajtva vérebként kutatja egy ismeretlen ember múltját, hogy meglelje a saját lelki békéjét. Ismeri saját korlátait és egy nő hatására le akarja győzni azokat. Nincs expressis verbis kimondva, mint a Lesz ez még így sében, de pont attól hatásos. Szakmájából megszokott alapossággal halad előre – és ebből a ritmusból még a felbukkanó rendőrök sem tudják kibillenteni. A Tarantinóra hajazó befejezésnél ugyan rezeg a léc, de az előtte lévő 100 perc miatt megbocsátható.
A mai napig gondolkodom rajta, hogy mitől rokonszenvezek ezzel a filmmel? Attól, hogy a mai városi ember tapasztalatait használja fel – edzőteremben, hangoskönyvet hallgatva, napi bulvármagazinokat olvasva? Hogy hősei hétköznapian esendőek? Hogy a szerelmi szál annyira finoman ábrázolt? Hogy a kidolgozott mellékkarakterek előreviszik a történetet? Valószínűleg mindez együtt. És az egész még friss humorral is meg van spékelve, de nemcsak úgy egyszoknyaegynadrágosan – a poénok magukból a karakterekből fakadnak.
Nekem különösen kedvesek a szakmával kapcsolatos bennfentes viccek (felhívnám az értő közönség figyelmét a „Nándorfehérvári csata”-plakátra!), a filmművészet válságára vonatkozó önirónia erősen woodyallenes, de találó.
A fényképezés a magyar sztenderdnek megfelelően helytálló. Néha a fénnyel való játék öncélú (lásd: Malkáv a Duna partján autózik), de egyedi képi világot ad. A színészi munka pedig kivételes. Nincs overacting, sem üresjárat, mindenki tudja és ismeri saját karakterét és ennek megfelelően játszik. Üdítő élmény, hogy egy elhasznált arc sincs a szereplőgárdában.
De igazságtalan lennék, ha elhallgatnám a negatívumokat: a film két felében két különböző főszereplőt látunk. Gyakorlatilag egy másik karakter mozog a vásznon – hogy ez a distinkció nem szemkiszúróan égbekiáltó, Anger Zsoltnak köszönhető. Annyira (utálom ezt a szót, de nem tudok jobbat) érzékenyen és értően játssza a két eltérő figurát, hogy alig tűnik fel a cezúra. Színészvezetési hibák is vannak (pl. Malkáv és a vak antikvárius a taxiban), de egy elsőfilmnél ez is megbocsátható. Talán a történetet folyamatosan kísérő gondolkodási folyamat ábrázolása a legszokatlanabb, de csak az egyetemi előadóban lóg ki a lóláb.
És hát a zene, csak azt tudnám feledni! A hatvanas-hetvenes évek olasz-francia koprodukciós krimijeit idéző szimfonikus filmzene nem illik ehhez a sztorihoz (különösen a Morricone- nyúlás hegedűstaccato és a trombita túlzott használata).
Noha az alkotók film noir-nak akarják látni művüket (el is hangzik Philip Marlowe neve), de nem az. Fontos sztereotípiák hiányoznak: a femme fatale, a karakterek mikrovilágának romlottsága, a hős teljes bukása. A valóban sötét hangulat a gyilkosság helyszínére korlátozódik, azon kívül csak napfényes terekben játszódik a film.
Hasonló összehasonlítási alap lehetne Maigret és az ő pszichologikus-empatikus nyomozati módszere – ahhoz meg nem látunk bele eléggé a karakterek életébe.
A 170 milliós gyártási költségből 70 milliót állt az MMKA – bár többször döntenének így! (Ritkán írok ilyet, de minden állampolgártól megéri a hét forintos ráfordítást). A product placement kihagyhatatlan, de kifejezetten finoman jelenik meg.
Végre egy hazai alkotás, ami újdonságot hordoz, nemcsak a pénzkeresés ígéretét. Szimpatikus magyar film? Csak ne lenne ennyire különleges!
A nyomozó. 2008. Magyarország. Írta és rendezte: Gigor (Galambos) Attila. Producer: Pusztai Ferenc, Martin Persson, Macdara Kelleher. Operatőr: Herbai Máté. Zene: Melis László. Szereplők: Anger Zsolt, Rezes Judit, Terhes Sándor, Tóth Ildikó és még sokan mások.