(Használati utasítás: a szerző tisztában van a ténnyel, hogy a film elkészültéhez segédkezet nyújtott a blog egyik szerzője, Köbli Norbert. Aki úgy gondolja, hogy ez a tény befolyásolta az értékelést, azzal beszélgessen Pierre Woodman!)
A zenés dokumentumfilm műfaja elég speciális. Vagy a játékfilmmel vegyítve tálalják, egy kitalált történet alapján (This is Spinal Tap, Almost Famous) – mockumentary, vagy valódi dokumentumokból áll össze (DiG!, Some Kind of Monster) – rockumentary. Az életrajzi filmek egy változatának is tekinthetők: a lényeg minden esetben egy történet elmesélése, a sikerhez, bukáshoz vezető út bemutatása.
Esetünkben adott négy zenekar frontembere – ugyan nem a legnépszerűbbek, de hát ki lenne kíváncsi Matyira meg a hegedűsére –, kiknek átlagéletkora 38 év. Kaptak három hónapot és irdatlan mennyiségű bourbont whiskey-t, hogy a végén összehozzanak egy nagylemezt és még filmre is vették a munkálatokat.
A reality műfajra a halas főzőműsor újra igényt teremtett – és a TV2 kivénhedt csataménként emeli fel busa fejét, ha meghallja ezt a vezényszót, és máris úgy száll be támogatóként, mint F- 18 az afgán légtérbe.
Egyébiránt érdekes kísérlet egy zenekarról szóló dokut a reality irányába tolni, pláne, hogy nem volt előre megírva semmi.
És ez a gond. Az egyetlen narratív szál a pszichológusnő interjúi. A „Nők a pult mögött ” című csehszlovák sorozat főszereplőire hajazó szakember kifejezetten félénknek tűnik, mintha nem akarná elhinni, hogy magyar sztárokkal találkozik (az egyik epizódban ugyanez történt, csak az ingyen hazavihető húsz deka gépsonka képezte a hitetlenkedés tárgyát.) Ezek a beszélgetések adnak ugyan témákat (apával való kapcsolat, életmód, párkapcsolatok), de egyéb, fontosabb dolgok talonban maradnak.
Ugyanaz a probléma, mint a Bud Spencer- filmekkel – Carlo Pedersoli élete ezerszer izgalmasabb, mint bármelyik mozija.
Miért találta ki Zana Zoltán a rózsadombi rappet? Hogyan győzte le dadogását Papp Szabolcs? Milyen körülmények közt vészelte át Tóth Tibor a eurodance korszakot? Miből élt az USA-ban Mester Tamás? És hogyhogy nem jut eszébe a „Kincs, ami nincs” címe?
Nem lehet érezni a téteket, elszáll a szélben, mikor a producer (csak következtetek a kilétére, ugyanis nem volt feliratozva, hogy ki is ő valójában) kimegy hozzájuk félidőben, hogy legalább egy dalt csináljanak már meg, léci. Mikor a valódi probléma megtörténik (egy basszgitáros lesérül), egyértelmű, hogy hőseinkhez fordul a menedzser segítségért. És ők meg is teszik, ami a kötelességük.
A kronologikus elrendezésbe is kapaszkodhatnánk – de miért csak a film felénél látjuk a stúdió felépítését, mikor a próbák és a zenélés a tizedik perctől folyt?
Amúgy egy vicces hülyöngés a film, jó beszólásokkal. Bár olyan mondatokat is kapunk az arcunkba, mint „a világból hiányzik a romantika”, de amikor a család meglátogatja Ganxsta Zolit, egy pillanatra láthatunk egy odaadó embert, aki csak a kislányával foglalkozik. Elhangzik a kérdés, hogy „értik-e az emberek az életfelfogásunkat?” A film alapján állítom, hogy nem, de nem is biztos, hogy érteniük kell.
A kiemelkedő kliprendezők általában kipróbálják magukat nagyjátékfilmben. Ez van, akinek bejön (Michel Gondry, Anton Corbijn), van, akinek nem (Jonas Åkerlund, Jonathan Grazer). (Európai példákat hoztam, mert az USA-ban nem bíznak senkire 80 milliósnál nagyobb költségvetést klip- vagy reklámrendezés nélkül).
Galler sem vall szégyent: érdekes kameraszögekből, szép kompozíciókkal mesél. DE MIT? Miről szól ez az egész? „Ne piáljatok – legyetek rocksztárok és megkapjátok ingyen”?
Nem elég csak bemenni négy ittas rockzenész közé, akik majd úgyis jókat mondanak. Ez elég lehet egy performance-nál, vagy egy rövidfilmnél, de egy másfél órába többnek kéne beleférnie.
Ugyan nem vagyok zenekritikus, de egy ilyen témájú film szinte igényli, hogy a zenével is foglalkozzunk. A dallamos rock’n roll miért ennyire népszerű itthon? Bon Jovi, Mötley Crue és a nyolcvanas évek hair-metáljában maradunk örökre (többek közt) a Sláger Rádió jóvoltából? A filmben elhangzó számok szerint lehet. Mester Tamás nagy Nickelback- rajongó lehet – bizonyítékként hasonlítsd össze ezt ezzel. Most lehetőséget kapott arra, hogy megírja és társaival eljátssza a saját Nickelback- lemezét és élt is az alkalommal. A filmben elhangzó dalok kísértetiesen emlékeztetnek a kanadaiak 2001-es és 2003-as albumaira.
Viszont ha végigtekintünk a magyar rock- és popzene hínárosan altató és befedő mocsarán, mint egy lehányt érettségi öltönyön, felbukkan-e bármilyen hasonló energia? Tágítsuk a kört: ebben az igazi rock’n roll ellen beoltott országban milyen zenében volt valaha annyi energia, hogy a puszta energiájával szedje le a hajunkat? Miért nem működik úgy az ország, ahogy szól az AC/DC?
Jack Jack. 2008, Magyarország. Rendezte: Galler András „Indián”. Írta: Köbli Norbert. Producer: Neményi Ádám. Fényképezte: Szőke János. Zene: Jack Jack zenekar. Szereplők: Zana Zoltán, Mester Tamás, Papp Szabolcs, Tóth Tibor, Vízy Beáta és még sokan mások.