„Avati, akit szeretnek alábecsülni, több groteszk fantasyfilmet is készített, köztük a Balsamust (1968), amely egy sarlatánról szól aki hirtelen természetfeletti hatalomra tesz szert, ám impotenciája miatt a nászéjszakáján csődöt mond, és öngyilkos lesz. Későbbi filmjeinek minősége hullámzó, de néha varázslatos, néha döbbenetesen groteszk jelenetek jellemzik őket. Ötödik filmje, a La casa dalle finestre che ridono azonban már a műfaj igazi mesterműve, amely felveszi a versenyt Mario Bava legjobb munkáival." – Phil Hardy, The Aurum Encyclopedia of Horror
Én még egy lépéssel tovább is mennék: a La casa dalle finestre che ridono (A nevető ablakos ház, 1976) a legjobb film, amelyet a halál és a művészet összefonódásáról valaha készítettek. (Másodközlés - a cikk egy korábbi változatát a Filmhu hozta le.)
Hősünk, Stefano belép a sötét padlásszobába. Felkapcsolja a villanyt. A hatalmas tér teljesen üres, kivéve egy embernagyságú homokzsákot, amely egy kampóról lóg. A padláson nincs Stefanón kívül senki, és huzat sincs a helyiségben – a homokzsák azonban ide-oda leng.
Miért?
És miért van az, hogy amikor Stefano a kisváros szélén álló remetelakában -- amelyet csak az emeleten haldokló vén főbérlőnőjével oszt meg -- a konnektorba illeszti azt a viharvert orsós magnót, amelybe egy szifilisz-tépázta festőzseni szalagra rögzített visszaemlékezései vannak befűzve, az azonnal kicsapja a biztosítékot – a felvétel lejátszása azonban mégis elindul, és egy fájdalommal és tébollyal teli hang kezdi beleröfögni az éjszakába beteges gondolatait… „tutti i miei colori”…
Az apró furcsaságok – aztán aberrációk, aztán a csupasz veszettség – tépkedik széjjel a normalitás fátylát, szép lassan, módszeresen. A végére a puszta őrület marad.
Stefano azért érkezett a kisvárosba, hogy a hely híres fiának egyik freskóját restaurálja. A művészt életében és halála óta az „agónia festőjeként” ismerték és ismerik, munkái – amelyekkel tele a város – kizárólag a szenvedés különböző fokozatait ábrázolják. A Stefano feladatául kijelölt nagyszabású kép is ilyen: két felismerhetetlen alak kínozza késekkel Szent Sebestyént.
Telefonon érkezik az első figyelmeztetés: Stefano jobban tenné, ha békén hagyná a festményt. A barátját, az egyetlen embert, aki a faluban jószándékkal van irányába, valaki kihajítja egy emeleti ablakból. Senki sem beszél, a sötét tudás azonban mindenhol jelen van: valami nagyon nem stimmel a hellyel, mindent eláraszt egyfajta miazma.
Stefanónak a festő többi munkájához is szerencséje lesz. Az egyiken egy meztelen nő, kegyetlen férfiarccal. Kik voltak a művész modelljei? Akár ehhez a képhez? Vagy azokhoz, amelyeken a halált örökítette meg?
Egy helybéli lánnyal, Francescával szövetkezve ássa bele magát Francesco a város és a festő történetébe – a kettő pedig valamilyen perverz módon ugyanannak látszik… A férfi évtizedekkel ezelőtt Brazíliából érkezett ide, a nővérei társaságában, akik anyaként és szeretőként lesték minden gondolatát, kielégítették összes vágyát és kívánságát. Egy fotón ott vannak mind a hárman, de valami ezzel a fotóval sem stimmel, valami irritáló, nyugtalanító, szabad szemmel nem látható sugárzik belőle, és Stefano már csak későn, túl későn jön rá a megoldásra, már csak akkor, amikor újra a padlásszobába lép, de a homokzsák helyett már Francesca lóg a kampón és két vakító fehérbe öltözött alak szabdalja szét a húsát és a lelkét…
Még ha minden napsütötte is, a dolgok képesek árnyékot vetni. Mikor a gyermekkor véget ér, az élet alapjaiban megjelennek az első repedések. Ami egyszer tiszta és egyértelmű volt, hirtelen groteszknek hathat. A konstansok szétzilálódnak, szentképeink bemocskolódnak. Újra-orientációra lesz szükségünk.
Avati „Bolognai-trilógiája” (ezek nem fantasztikus filmek, most nem foglalkoznék velük részletesebben) a bűnbeesés előtti időt ábrázolja, egy olyan ember szűrőjén keresztül, aki a felnőtt világ illúziómentes dimenziójában már megvetett lábbal áll. A La casa dalle finestre che ridono azonban arról szól, hogyan siklik ki lábunk alól a talaj, hogyan veszti el az ész a szüzességét – a paranoia királyságáról, a valóság szétcsúszásáról mesél. Stefano realitásérzékelése lassan megbomlik, és a halottak hátrahagyott emlékei, beteg lelkük jelenléte fokozatosan termékenyítik meg az agyát. A festő lassan élni kezd, az ember ellibeg.
De nem csak a jelenrabló múlt illuzórikus gonoszságáról szól a film, hanem a „beteg” szexualitás kórtermészetéről is: megszállottság, incesztus és nemi bajok kavalkádja adja a festő históriáját, akinek a halál kiismerése iránt érzett szerelme, illetve ennek kitárgyalása a művészet végletes, és talán egyetlen létjogosult inkarnációjaként is felfogható. A valóság mitikus témák általi leképezéseként. Semmi sem stimmel, sem a képek, sem a fotók, sem az emberek. Mindennek a mélyén valami más lapul.
Remekmű.
