2004-ben jelent meg az első regénye.
Azóta írt még tizennégyet.
Az igazi, átütő sikert a Wayward Pines-trilógia hozta meg számára.
Sorozat is készült belőle.
Ő Crouch.
Blake Crouch.
Munkatempója miatt Stephen Kinghez hasonlítják.
Más közük nincs egymáshoz.
Crouch is kedveli a horrort (és a sci-fit), de nem ez a fő műfaja.
Hanem a thriller.
Nem újította meg a zsánert, csak ügyesen mixel.
És van még valami.
Egy stiláris elem.
Szereti a rövid bekezdéseket.
Azt, amikor egy mondat egy bekezdés.
Vagy csak egy szó.
Ilyen.
Hatásvadász?
Az.
Öncélú?
Néhol.
De többnyire jól áll neki.
Feszültséget, suspense-t akar kelteni, és a módszer működik.
Egy dolgot biztos nem lehet elmondani a Sötét anyagról: hogy unalmas lenne. Crouch rögtön az első fejezetben felpörgeti a tempót, és attól kezdve egyetlen másodperc lazítást sem enged, se az olvasójának, se a szereplőjének. (Utóbbi nem mindig, és nem mindenhol szerencsés, de erről később.)
Tehát: Jason Dessen, középkorú egyetemi tanár egy este elköszön csinos feleségétől és jól nevelt kamasz fiától. Csak egy italra ugrik át a szomszéd utcába, de örökre megváltozik az élete. Hazafelé menet egy maszkos figura elrabolja. Kiviszi egy elhagyatott gyártelepre, meztelenre vetkőzteti, majd felöltözteti és végül bedrogozza. A trip annyira ütősre sikerül, hogy amikor Jason felébred, egy másik világban, egy másik életben találja magát.
A Sötét anyagot már azzal tökéletesen el lehet spoilerezni, ha felsoroljuk a hasonló tematikájú könyveket és filmeket. Elég legyen csak annyi, hogy a főhős – mielőtt jobb híján a tanári pályán kötött volna ki –, nem véletlenül foglalkozott éppen a kvantummechanikával. Ez nem az a tudományág, amit relatíve könnyű lenne érthetően elmagyarázni, még Schrödingerrel és macskájával sem (vagy pont velük nem), de Crouch megoldja a problémát – csak annyira merül bele a témába, amennyire dramaturgiailag feltétlenül szükséges.
A választott megközelítésben semmi új nincs, aki szereti és ismeri a sci-finek ezt a vonulatát, az olvasás közben úgy érezheti magát, mint a 80-as évek Hollywoodjának rajongói a Stranger Things ledarálása alatt. A párhuzam már csak azért is adja magát, mert a Duffer tesók sorozatához hasonlóan a Sötét anyag is több a műfaj(ok) klasszikus elemeinek mesteremberes felmondásánál: nemcsak agya, de szíve is van.
Crouch valószínűleg nem hiányzott arról a kreatív írás óráról, ahol megtanították neki, hogy a legjobb, leghatásosabb történetek karaktervezéreltek. Ha a nézőt vagy olvasót izgatja a főhős sorsa, ha dilemmáját mélyen át tudja érezni, akkor lényegében bármilyen képtelennek tűnő szituációt hajlandó elfogadni. A Sötét anyag sem a Shyamalant megszégyenítő fordulatainak köszönhetően erősen ajánlott olvasmány (persze azért is), hanem Jason karaktere miatt. Vele csak az nem tud azonosulni, aki már mindent elért az életben. Ő az az ember, aki elvileg jól érzi magát a bőrében, de mindig ott motoszkál benne a kétség, hogy egyszer, régen, a könnyebb utat választva elpazarolta a tehetségét.
Nehéz elképzelni, hogy Crouch-ot ne ihlette volna meg az elmúlt évtized legfontosabb sorozata, a Breaking Bad. Jason ugyan nem kezd kristálymetet kotyvasztani fehér alsógatyában, de ezt az apróságot leszámítva Walter White rokona – a tudományos pályát ő is tanári katedrára cserélte, kényelemből és gyávaságból, és közben veszettül féltékeny egykori kollégája sikereire. Hogy még egyértelműbb legyen, mi is a történet tétje, Crouch megduplázza a dilemmát: Jason grafikusművészként induló feleségének is csak a tanári hivatás jut a nagy álmok helyett.
A sci-fi premissza és a thrillerdramaturgia álcája tehát elég komoly drámai potenciált rejt, de Crouch nem akarja átlépni az igényes, maximálisan szórakoztató ponyva és a szépirodalom közti határvonalat. Olyan szédítő sebességet diktál, hogy az események megemésztésére, a következtetések levonására nem is nagyon van idő.
Ahhoz képest, hogy az úgynevezett valóság szilánkosra törik benne, a Sötét anyag eléggé könnyen emészthető, egyszerű kis könyv. Igaz, pont ez benne a legjobb.