Aki, hozzám hasonlóan, csak mostanában szembesült a Cinefest, mint amolyan létével, az – még ha alkalomadtán simulékony PR szólamok tolmácsolásában is, de – innen elsajátíthatja a kezdeményezés hivatalos leglényegét. Én saját élményeimre szorítkoznék.
A kiérdemelhetetlen színvonalú szállás kapcsán (sokadjára) szembesülhettem azzal, hogy Wostry atyánk ma biza brand – azt ugyanis személyesen intézte egy jól irányzott, blazírt nézéssel –, az étek azonban a Nagy Vezérnek köszönhető eme földi javakkal mélységes kontrasztban ácsorgott. A Pannon étteremnek ezúton üzenném, hogy semmi bajom az éppen hogy szignifikatív mennyiségű (6, azaz hat darab cafat) csirkeaprólékkal alig-alig meghintett, fél kiló tepsis krumplival, ám mindezt „Brassói aprópecsenye” felségjelzés alatt asztalra vezényelni par excellence vendéglátó-ipari kibaszás. Velem. Persze, ott ezt nagy gyáván lenyeltem. A rendezvénynek helyt adó két filmszínház közül eleddig csak a restauráló állványzattal a lehető legrosszabbkor álcázott Kossuth Art Mozihoz volt szerencsém. Panaszkodni az illetékesek felkészültségére igazán nincs okom, az egy-két óránként fejüket felütő technikai gikszerek gyorsan orvoslásra kerültek, az ilyenkor el-elcsattanó poénok pedig pillanatokra mintha összébb is kovácsolták volna a kifinomult nagyérdeműt.
Szóval a filmek.
A Dokumentum szekciót az ír-izraeli együttműködésben fogant Children of Allah nyitotta, a késői érkezés miatt erről azonban módfelett nehezemre esne nyilatkozni. A spanyol Manuel Jiménez Núnez abszolválta La aldea perdida-hoz (The Lost Village) már volt szerencsém. Az andalúziai Almonte-i estében békés tömeg gomolyog. Szórványos ordítások, udvarias tülekedés – valami ilyesmi lehetett a hangulat az idei The Rolling Stones koncert közép-hátsó soraiban. Az éj tapintatos sötétjébe bugyolált népömleny a nappali kistotálokban azonban már sokkal inkább az 1969-es Altamonti fesztivál színpadközeli őrjöngését eleveníti fel, amikor – többek között – a Sympathy for the Devil alatt a biztonsági szolgálatot ellátó Pokol Angyalai halálra szúrtak egy pódiumra tápászkodó feketét. Sérültekről, ad absurdum halálesetekről nem értesülünk, ráadásul az eksztatikus áhítat címzettje ezúttal pont, hogy nem Lucifer: a helyiek által abszolút autentikusként tisztelt Szűz Mária szobor a körmenet főszereplője. A szakrális téboly mégis megszólalásig hasonló. Sőt, azon is túl. Az akusztikus aláfestésként nyilatkozó helyiek kegyetlen egyszerűséggel beszélnek szűzhöz fűződő érzelmeikről, élményeikről.
De honnan ez a vallási, vegetatív imádat?
Az intézményi kereteket félgőzzel eltipró hevület (az Egyház finoman szólva sem rajong ezért az esztelen lelkesedésért) eredetét, gyökereit talán nagyobb dioptriaszámú nagyítóval sem lelné a – mind plánozási, mind kulturális szempontokból is – inkább csak távolságtartó felülnézetekig bátorkodó rendező. A tökéletes elhivatottság megmagyarázhatatlan és megkérdőjelezhetetlen, az arctalan, homogén, s egyben tántoríthatatlan, céltudatos biomassza pedig annak jegyében minden évben megsétáltatja a giccses maskarába öltöztetett Máriát. A meginterjúvoltak főcím alatt történő, egyenkénti meg-megmutogatása feleslegesen töri meg a tömeg egységét, ateista szemeknek így is elgondolkodtatóan fájdalmas a kollektív őrület ilyetén látványa.
Geller-Varga Zsuzsanna alkotása, a Zsinagógát vegyenek! már főleg közelikkel operál, személyesebb, aprólékosabb, gondolati ritmikája a szereplők hol esendően önzetlen, hol álszenten nyerészkedő perspektíváiba enged nyugodt bepillantási lehetőséget. Jogi, üzleti, morális és – igen, ilyen is van:– érzelmi érdekek feszülnek egymásnak: jelzálog-kölcsön esetében nyitogatható kiskapuk, ingatlan osztás, államhivatali dilettantizmus, no meg a Holocaust fel-felderengő árnyéka (amibe oly sok mindent lehet jól elrejteni) mar játékidőért, miközben a teljes felújításra váró, kőszegi zsinagóga lassan porrá és hamuvá erodálódik.
A Drogzarándokok (Szalay Péter) nehezen bevehető sorsfordulatokkal terhelt rehabilitációs túra, amit a kezelő orvos penetráns, cinikus megjegyzései tesznek talán emlékezetessé. Negyedannyi ideig (8 perc) sem tart a Kelj Fel Anyám… című, minden narráció, és – ha jól rémlik – zene nélküli etűdöcske, érdes-nyers témája mégis jóval tovább karistolja az emlékezetet. Székely Róbert filmjében egy fogyatékos, árva fiú napját szemlézhetjük, aki a mentális hendikeppel látványosan élők látszólag indokolatlan vigyorával gürcöl megállás nélkül az agrártevékenységek nyomasztóan széles skáláját érintve. No komment.
Vannak köztünk olyanok, kik a valóság csorbítatlan, sorkövető leképezési próbálkozásainak láttán indulatosan, torz kajánsággal nevetnek fel. Ezeknek töredéke ráadásul meg is akarja mutatni, hogy máshogy is meg lehet mutatni. Az akármit. A mindent. Vagy éppen a semmit. Sanyarú csillagállások mellett eme elvetemült egyedek tompora alá költségvetés szorulhat, a Cinefest pedig az illendő emancipáció zászlaja alatt kénytelen versenyprogramjában nekik szerény kis kategóriát biztosítani. Nem tagadom, hogy a 100 percbe nonstop sűrített, 12 „Kísérleti film” helyenként serkentőleg hatott az endorfin-háztartásomra, a közkedvelt angolszász szócsokor, a „What The Fuck?!?” artikulálatlan üvöltésének szándéka azonban majd minden alkotás alatt felhorkant bennem.
Volt itt kérem minden, mi szem-fülnek ingere. Vállaltan egyszerű élménykép (Traumtanz, Aranypart, Holnemvolt). Klasszikus jazzt megidéző, vágói-ritmikai stílgyakorlat (Dubus). Poháramortizáló formalista blöff a tenisz monotóniájáról (77 Years of Déjá Vu). Hétperces, bámulatosan unalmas, fekete-fehér cigireklám hardcore dohányosoknak (Portrait of my Father). Videodrome-i mélységekbe kívánkozó, felületes metaforadüledék a televízió hatalmáról, öntudatáról (The Screen Game). Experimentális izéktől szokatlan érthetőséggel előadott, szentimentális nosztalgiasnitt (Utóirat). Provokatívan öncélú stroboszkópia, melynek ámulatba ejtően irritatív soundtrackjén akárha Rammstein Iva Bittovával alkalmilag kooperálva próbálna egy Albert Einstein Bizottság dalt előadni – visszafelé. (Nyári egyenlet). A The Five Obstructions önreflektív lelkesedésével saját magát boncolgató, majd a Hülye Járások Minisztériumának homage-ává avanzsáló, negyedórás dilemmamaraton (Performing Life #2). Ez utóbbi legalább felteszi a szekcióra vonatkoztatható, udvariatlan, NAGY kérdést: „Should this movie have a philosophical touch?”
Ugyanakkor fel-felvillantak nagyobb terjedelemért kiáltó, tematikailag ígéretes kezdemények is. A Sanghaj újjáépítésének kényszerében ledózerolt szegénynegyedek animált képsorait, valamint a százemeletesek didaktikusan kitartott totálját látva nem kell sokáig dekódolni az üzit, az Under Construction-t jegyző Zhenchen Liu mindeközben el-eldurrant egy-egy olyan instant sokkpatront, ami után még sokáig csenghet az ember lelki füle. Az egyik dokumentarista inzertben kilakoltatás előtt álló (fetrengő), hajlott korú asszony panaszolja sorsát az operatőrnek zokogva. Kántálva… Énekelve… Ismétlem: WTF?!? Szintúgy szociografikus érzékenységről, és hasonló elhivatottságról vall a kategória messze leglendületesebb, legötletesebb és – nem utolsósorban – legviccesebb darabja, az ALPHAVILLE 2007 d.C. A szamba országából nevező Paulinho Caruso virtuóz szarkazmussal dekázgat el Godard klasszikusának brutálisan hörghurutos és hasonlóképp hatásvadász, felvezető narrációjával, majd apokaliptikus cowboyt vezényel a felső tízezer ellen, és amíg a röpke mozi abszurd humorát szenvedjük, kalapos lovasunk lasszójával gúzsba köti a fejlődő országok nyomoráról elkallódó tekintetet. Engem jobban meghatott, mint az Isten városa.
Folty. köv.