Az ezévi Hungarocomix több dologban sem hasonlított a tavalyira. Először is a Mangafannal (és a Holdfény teammel) karöltve szervezték meg a Millenárison, a Jövő Házában december 18-án, repkedő mínuszokban, másodszor pedig ezúttal nem én, hanem Rusznyák kolléga tántorgott be félig vak denevérként a rendezvényre. A metrón hosszas (és egyoldalú, értsd: ő nem volt képes értelmes kommunikációra) vita során megállapítottuk, hogy nem másnapos, hanem még mindig be van rúgva, ugyanakkor fejet hajtottunk a tény előtt, miszerint a főnökét sokkal rosszabb állapotban hagyta stabil oldalfekvésben egy kínai étterem asztallapján, legalábbis utolsó emlékei szerint. Ehhez képest sokkal hamarabb átjutott az ellenőrzőponton, míg én az öcsémmel (aki ugyancsak velünk tartott) kritikus szemmel tanulmányoztuk a színes jelmezekbe beöltözött, hosszasan kígyózó sort a bejárat, a ruhatár és a mosdók előtt és végül úgy döntöttünk, hogy a szabadon hagyott bőrfelület mennyisége egyenesen arányosan jogosítja fel a 14 és 20 közötti hölgyeket arra, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott manga vagy anime szereplőire próbáljanak hasonlítani.
A metróbeléptetőkhöz hasonlatos kapun átjutva mellbevágott a zsongás, amit a több száz kavargó látogató keltett (mindez mindössze másfél órával a kapunyitás után), akiknek legalább harmada viselt valamiféle jelmezt (a magát fénykarddal bebiztosított Boba Fett azért még nekem is túl kemény volt, ezért kitértem az útjából), valamint a nagyszínpad felől dübörgő zene és meg kellett állapítsam, hogy képregényes rendezvényen még sosem láttam egyszerre ennyi embert. Ugyan semmiféle útmutatást nem találtam, noha igencsak elkelt volna a nyomasztóan hatalmas csarnokban, félelmetes dedukciós képességeimmel rájöttem, hogy az emeleten található félreeső és kevéssé fűtött teremben kezdődik a filmes beszélgetés, ahol mindenképpen meg akartam nézni Rusznyák kolléga produkcióját, különös tekintettel véralkoholmennyisége által erősen csökkent kognitív képességeire. Csalódnom kellett, mert meglehetős összeszedettséggel válaszolt Wostry főszerkesztővel vállvetve Hamlet kérdéseire, aki némileg megilletődött annak hallatán, hogy a Transformers és a Sherlock Holmes nem képregényfilm. Megtudhattuk továbbá, hogy Wostry szenszei kedvenc filmes képregényadaptációja a mai napig az 1978-as Superman, illetve a 2010-es felhozatalból jobb híján a Vasember 2 vihette tudhatta magának ezt a kétes dicsőséget. A következő év legreménytelibb produkciója a zsánerben a Kenneth Branagh rendezte Thor, illetve a Matthew Vaughn nevével fémjelzett X-Men: First Class lesz (az ugyancsak várólistás olasz Dylan Dog film azonban sajnos közel sem játszik majd egy ligában ezekkel). Szóba került még a Marvel tudatos karakterfilmépítkezése (Captain America, Thor, Iron Man, Nick Fury), ami a jövőbeni Avengers-adaptációban (magyarul: a Bosszú Angyalai) csúcsosodik ki és a hollywoodi álomgyár meglepő ötlettelensége, minek folytán állandóan szuperhős eredettörténeteket erőszakolnak le a torkunkon (és valószínűleg ez lesz a Ryan Reynolds-féle Green Lantern veszte is).
Miután eddigre mindenkinek megfelelő keménységűre kristályosodott az agyvize a hidegtől (rutinosan nem tettem le a kabátom a ruhatárban) a képregényes beszélgetés következett a 2010-es év rendezvényeiről és megjelenéseiről, amit Sápi Marci vezetett, a beszélgetőpatrnerei pedig Kiss Feri (a magyar képregény történetének krónikása és a Képregény Kedvelők Klubjának alapítója), Árva-Szabó Péter (forgatókönyvíró és x fegyver), Felvidéki Miklós (író/rajzoló és Noname büszke apukája), valamint jómagam voltak. Egyetértettünk abban, hogy a 2010-es év legsikerültebb rendezvénye a szegedi képregényfesztivál volt, legfontosabb megjelenései pedig a Berlin, a Lencsilány, a Cartaphilus presztízskiadványai (Sandman, Hellboy, Setét Torony) és mindannyian elégedettek voltunk a friss élményként éppen feldolgozás alatt álló Hungarocomix (és persze Animekarácsony, mert ez a része nyilvánvalóan hangsúlyosabb volt) Comic Con-os hangulatával. Kiss Feri mesélt a kilencvenes években Kertész Sándor (ugye emlékszünk: ő volt az aki a kilencvenes évek elején olasz befektetők segítségével útjára indította a Menő Manó, Krampusz és Pimpa magazinokat) erőfeszítéseinek köszönhetően rendezett többnapos (!) képregényes összejövetelekről, melyeknek szerves részét képezték a fellépő zenészek (mint például Benkő Dániel, akinek a fejében Bakfark Bálint zenéjéből mára sajnálatos módon csak a fark maradt meg) és a tokaji borospincék tartalmának szigorú ellenőrzése. Ami a 2011-es megjelenéseket illeti, engem érhetett a megtiszteltetés, hogy bejelentsem a The Walking Dead első trade paperbackjének (vagyis az első hat füzet gyűjteményes kiadásának) tavaszi megjelenését magyarul a Kepregeny.hu gondozásában, illetve Felvidéki Miki is elárulta, hogy a száz oldalas Némajáték című képregényét a Nyitott Könyv adja majd ki. Ekkorra már meglepően sok csinos lány szivárgott be a hímnemű nézők sorai közé, ami egyértelműen azt jelezte, hogy közeledünk a műsoridőnk végéhez és hamarosan a Mondo magazin szervezte beszélgetés következik. Ehhez a jelenséghez köze volt az egy órás programcsúszásnak is, valamint annak, hogy kissé felborult a beszélgetések sorrendje is és Pilcz Roli tartott első versenyzőként előadást a hatodik Kalyber Joe kötetének megjelenése kapcsán.
Miután megtörtént az animés hatalomátvétel, végre lemehettem a földszintre, hogy végigjárjam a kiadók pultjait. A Vad Virágoknál kezdtem, akik máris egy gyönyörű történettel fogadtak, miközben belelapoztam az új Kázmér és Huba kötetbe (ami a nyolcadik a sorban és az Annyi a tennivaló! címen fut), miszerint bár a büfében nem kapható alkohol, de az élelmes tündérek és lidércvadászok olyan hatékony módszert dolgoztak ki erre, hogy délután egykor már a biztonságiak kísértek ki egy nagyobb testalkatú amazont, akinek sikerült összehánynia kolléganője csizmáját. A Pesti Könyv standjánál megtudtam, hogy a Lucky Luke (a sorozat a tizenharmadik köteténél tart) idősebb vásárlói viszonylag rosszul viselték a zsongó fiatalok tömegét, ellenben volt aki öt-hat füzetet vitt magával, hogy a gyerekeiknek és ismerőseiknek is jusson belőle. A Nyitott Könyvnek szerencséje volt a Scott Pilgrim harmadik és negyedik részével, mert az ebben a környezetben tökéletes mimikrit alkalmazó kötetek borgként asszimilálták az asztal mellett elhaladó, főleg mangára szakosodott közönség tagjait. Ezután legnagyobb meglepetésemre a Beholder kiadó standjába botlottam, ahol 500 forintért vesztegették a regényeik nagy részét: érdeklődésemre kiderült, hogy végleg felhagynak a könyvkiadással és a kártya- és webes alkalmazású játékok fejlesztésére koncentrálnak. Bayer Tóni asztalánál menetrendszerűen bezsákoltam a Buborékhámozó és a Nero Blanco Comix aktuális számát (mindkettő megszűnik és ezentúl egy magazinban fognak megjelenni), illetve az érdekesnek tűnő Hidegbékét, amit Kuczora Zsolt írt és rajzolt. A kispéldányszámú szerzői cuccok után az MKA régóta várt antológiájának, a Pinkhellnek az új számát dedikáltattam az alkotókkal és perverz örömmel söpörtem be párat az asztalukon hentergő kalózzombimatricákból. Mivel a Kingpin két szokatlan címmel is előrukkolt, úgy döntöttem, hogy beszerzek egy dögös vámpírt is a legendás Vampirella személyében, illetve a Marvel Extrát, hiszen nem mondhatni, hogy tematikus szuperhősös antológiákból Dunát lehet rekeszteni idehaza. Találkozhattam a Berlin kiadójával, a végtelenül szimpatikus Orosz Lászlóval, aki fél éves munkával maga fordította le a képregényt és döntött úgy, hogy saját pénzén nyomtat belőle 1200 példányt. Az ilyen szintű jó értelemben vett megszállottság tiszteletet érdemel, így aztán remélem nem csak kritikai sikert könyvelhet el majd magának. A rövid körút a Fumax négy roskadásig megrakott asztalánál ért véget, ahol őszinte ámulattal konstatáltam, hogy képesek voltak megtartani józan eszüket (na jó, Vladinál már erősen rezgett a léc) annak ellenére, hogy közvetlenül a reggel óta folyamatos vetésforgóban működő karaokeszoba mellett ütötték fel a sátrukat.
Sajnos a főszínpadon zajló eseményeket nem tudtam követni, mert annyi ismerőssel találkoztam, hogy száz métert sikerült megtennem uszkve két és fél óra alatt, de tisztában voltam vele, hogy míg az emeleten folyamatosan megy a rajz- és kártyaverseny, a földszinten pedig konzolozni és karaokézni lehet, addig lezajlott egy Pinkhell-bemutató és egy cosplay produkció, amiről lemaradtam. Bár határozottan kezdtem vén trottynak érezni magam a beöltözött 15-20 évesek között, mindenért kárpótolt egy értő biccentés, amit egy negyvenes éveiben járó rohamosztagossal váltottam, aki egy szelíden szörcsögő Darth Vadert kísért. Látogatóként összességében egy jól sikerült rendezvény volt (bár a kiadók részéről hallottam panaszos hangokat a várttól elmaradt eladások miatt), de nem tudtam szabadulni két kínzó kérdéstől, miközben két rajzolóval és az öcsémmel a közeli Marxim sörözőbe vonultunk feldolgozni a friss élményeket: mi a fenéért nem vettem meg a kuponos pultnál kapható szkafanderes Kane-t (with or without arctámadó) és vajon melyik animében szerepelhet a nyakörves párját pórázon vezető möszjő vagy lady, ami olyannyira népszerű volt a jelmezek között? Persze az is lehet, hogy szubkultúrát tévesztettem...
Az alábbi szöveg szerzője Kobluka János, a stábtagok ismerőse. Szerkesztetlenül, egy az egyben tesszük közzé, mert véleményünk szerint a projekt megérdemli, hogy hírt adjunk róla.
Fél évvel ezelőtt, egy norvég, egy kínai, egy venezuelai és egy magyar fiatal filmes elhatározta, hogy feldolgozzák Henrik Ibsen Terje Vigen című elbeszélő költeményét Norvégiában. Az álom megvalósulni látszik. A forgatás elkezdődött a Dél-Norvég tengerparton, ahol FAMU-s (Prágai Filmművészeti Egyetem) diákok gyűltek össze és dolgoznak. A négy nemzetiség fiaiból és lányaiból álló csapat kibővült egy magyar kamerastábbal, magyar vágóval, olasz operatőrrel, portugál és norvég színészekkel, brit illetve francia hangstábbal. A film minimális pénzből készül.
“Ott láttam egy furcsa, szürke bagolyt, hol meghal a puszta sziget, - mások sebébe sose szagolt és néma volt és siket, de néha szikrákat szórt az a szem, - ha várta a messze vihart, - bolondnak hitte a nép is, igen, S ahol így bolyongott Terje Vigen a táj rögtön kihalt.” (Hajdú Henrik fordítása)
„Az alapötlet az volt, hogy néhányan összeállunk és sajátosan feldolgozzuk egy világszerte ismert drámaíró egy ismeretlen költeményét.”- mondta a magyar rendező-résztvevő, Harmi Gábor, aki jelenleg negyedéves forgatókönyvíró a pesti Filmművészeti Egyetemen. „A négy rövidfilm egy nagyjátékfilmmé áll majd össze, melyben az apró részletek értelmet nyernek és egy nagy történetté alakul át ez a látszólag széttöredezett világ.” „Minden kisfilm látszólag egy férfi története, de ha végigkövetjük ezeket a történeteket, távolról egy nő alakja rajzolódik ki, aki valójában a kulcs minden történethez.” – mesélte Szigethy Márton, aki a már leforgott két film operatőre és idén diplomázik a Filmművészeti Egyetemen. „Az elképzelt koncepció szerint a rövidfilmek egy emberöltőnyi kort fognak össze, de valójában mindegyik egy helyen és egy nap játszódik le” - nyilatkozta Herpai Sára, a helyszíni vágó, aki a Filmművészetin 2010-ben diplomázik vágó szakon.
Signe Tørå Karsrud, a projekt norvég vezetője ad otthont az egy hónapos forgatásnak, norvég gyártásvezetővel és színészekkel támogatva a produkciót. Yiran Zhou kínai befektetőkkel szállt be. A FAMU magáénak tekinti a projektet, tekintve, hogy a fiatalok egy prágai, Erasmusos félév alatt szervezték meg a projektet, többek között így nyílt lehetőség a cseh hangfelszerelés megszerzésére. Harmi Gábor és Szigethy Márton a kameraeszközökkel szálltak be a produkcióba.
A négy rövidfilm még mindig no budget-nek számít, a stáb fantasztikusan lelkes, a technikai háttér profi. Ahogy Signe fogalmaz, „…ez akár egy nagy workshopnak is értelmezhető filmes kísérlet, amiből akármi kisülhet.” Az ő, illetve Harmi epizódja már leforgott, a projekt immáron a felénél tart. „Mindannyian egyformán kivesszük a részünket minden filmből, ha kell, egymásnak hangmérnökei, kaszkadőrei vagy netán asszisztensei vagyunk” – nyilatkozta Oystein, a norvég gyártásvezető, aki a világosítás alapjait tanulta ottlétemkor. Az operatőri szerepet az olasz Luca Constantini tölti be. Szerdától a kínai résztvevő epizódja készül, majd jövő héttől a venezuelai alkotó keríti hatalmába a norvég legendát. Az utómunka októbertől kezdődik: „terveink szerint Pesten lesz a kép- és Prágában a hang-utómunka”- nyilatkozta a kínai rendező, Yiran.
Mikor náluk jártam, tárt karokkal fogadtak, venezuelai, norvég és kínai ételekkel kínáltak, de én a szívemnek oly kedves magyar kolbászt választottam (sic! - W. F.) A képek csodálatosak, a helyszín varázslatos és csak megköszönni tudom a meleg vendéglátást, amivel fogadtak a hétvégén. Mindenesetre érezhető, hogy a srácok valami komoly dologba vetették bele magukat; a történet, a képek és a színészek alkalmat adnak arra, hogy erős és potenciális filmalkotás szülessen, mely nemzetközi szinten is megállja a helyét.
"300 millió forintot raboltak el egy miskolci pénzszállítóautóból"- ásítja a rádió reggel, amint Vilos kollégával Miskolc felé tartunk. A Cinefestre igyekszünk, reggel kilenc körül már magunk mögött hagytuk Budapestet, éppen holland és lengyel kamionokat kerülgetünk.Szemünk dagadt, fáradtan bámulunk az Avas szürke tekintetébe - míg el nem érünk a Művészetek Házáig, a fesztivál központjáig. A szervezőcsajok kedvesek és csinosak, a szállást azonnal intézik - szokatlan élmény ez a camusi közönyhöz szokott kritikusnak.
A szállás keresése közben belefutunk két helyi koszterületfelügyelőbe, akik a Half Life-ból ismert arctámadóként tapadnak ránk és azonnal levágnak öt ruppóra - gránitkemény tekintetüket nem hatja meg sem a fesztiválpassunk, sem a pesti rendszám, sem az a tény, hogy a legközelebbi behajtani tilos tábla háromszáz méterrel korábban volt kitéve. Közben megtudjuk, hogy még mindig nem találják az elrabolt 350 milliót.
Kétórányi parkolóhely-vadászat után sikerült végre összefutnunk Urunkkal és Parancsolónkkal (a főszerkesztővel), akinek ebéd közbeni élménybeszámolójából kiderül, hogy filmet ugyan nem sokat látott, viszont Hungler Tímea, miskolci misszióra küldött pösti származású kolléganő oldalán tegnap fél órát állt sorba egy szelet sonkáért. A rádióból dallamosan üvölt Bon Jovi, és a hír, hogy a rendőrök kitartóan keresik a 400 milliót.
A filmfelhozatal főleg a skandináv vonalra épül, svéd és finn kis- és nagyfilmek- fárasztó humor, alkohol, depresszió, sötét és tél. A hó kivételvel mindez megtalálható szállodai szobánkban is. Ha már finn film, akkor elmondhatjuk, hogy a The home of dark butterflies hozza a finn kötelezőt, csak annál talán valamivel művibb és patetikusabb. A kisjátékfilm blokkokból elsőre csak egyet vettünk: az első film, a német Schaumal egy közlekedési baleset előzményeit és következményeit mutatja be. Egy gyerekcsapat kövekkel dobálja a felüljáróról az alattuk elhaladó kocsikat, mígnem egyszer telibe találják az egyik autót. Érdekesnek tűnt, de pár perc után rájövünk, hogy hosszú, unalmas, és rosszul szerkesztett.
A magyar Vallomás már jobban indul, apa és lánya újbóli kapcsolatfelvételéről szól; Az apa próbál belelátni rég nem látott lánya életébe, de ő nem hagyja, majd kiderül a kapcsolatfelvétel valódi oka is. A színészi játék (Lukács Andor és Tóth Orsi) nem rossz, érezni a rendező érintettségét, de túlbeszélt és sajnos a konfliktusok elég elnagyoltak.
Ezek után már a spanyol Socarrat -tól már nem is várunk semmit, de meglepetésünkre megtaláltuk a fesztivál egyik legjobbját: a mindössze tízperces film egy átlagosnak nem mondható (vagy spanyol mércével mérve normális) családot mutat be, ahol a nagyapa fontos bejelentésre készül: Vilos és jómagam díjesélyesnek tartjuk, de majd szombaton kiderül. Addig is folytatjuk missziónkat, amelynek célja: nézhető filmeket találni egy nemzetközi fesztiválon. Mielőtt bárki rákérdezne: nem mi loptuk el az 500 milliót.
A napokban felkerült forgatási riportunkat ezzel a videóval egészítjük ki, amelyben mindent megtudhattok az etyeki álomgyár titkairól, a Hellboy 2 hátramaradt kulisszáján terpeszkedő zöld trutymóról, illetve a sajtósok által magára hagyott újságíró egzisztenciális ennui-éről. A beszélő fej Bobszentkler kolléga, a kamerát Ramiz kezeli, mindkettejüknek köszönet a fáradozásukért. A hanggal vannak némi problémák, néha a szél besüvít, de azért minden érthető - az interjú is, amit a film két főszereplőjável készítettek. A riportot pedig egy afféle mélyenszántó igazságtétel zárja, amilyet utoljára Magenheim doktorék háza táján volt szokás a lábunkra ejteni. Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Új év, új Képregényfesztivál, ezúttal a sorban az ötödik, és amelynek a Geekz szempontjából különös jelentősége van, hiszen a Magyar Képregénykiadók Szövetsége felkérésére képviseltette magát az Alfabéta-díj idei szakmai zsűrijében, ami a fesztivált megelőző napon hozott döntést a Roham főhadiszállásán, a Révay sörözőben.
Reggelizz úgy, mint egy király, mondják, esetünkben azonban Ramizzal úgy burkoltunk a Gödörbe indultunkban, mint Budapest önjelölt fast food addikt Harvey and Laurel párosa: mivel sikerült elaludnom, olyan gyorsan nyomtuk be a tojásos szendvicset és a hosszú kávét a Mekiben, hogy Dante Hicks is csak döbbenten pislogott volna a pult mögül. Tíz körülre érkeztünk meg az úticélunkhoz, ami időközben átalakult egy Aqualand-el kombinált zarándokhellyé, ahol azonban nem bebalzsamozott ideológiák és aranyba foglalt lábiujjcsontok várták a szent áhítattal eltelt látogatókat, hanem képregényhalmok alatt roskadozó standok.
Miután kivártuk a sort (amire szerencsére a szervezők hamar reagáltak és megkettőzték a jegyszedők létszámát), belépéskor bal kéz felől a kivetítőn éppen Captain Marvel döngölte a földbe Sub-zero-t a PC Guru bemutatója közben, jobb kéz felől pedig Xbox360-as standokon gyakorlatoztak a népek, de hogy min, azt már nem láttam, mert a tekintetem elakadt a mindezt felügyelő lány fenekénél. Némileg felhős homlokkal és nehéz szívvel távolodtunk a sörcsapoktól (mert tudtam, hogy az Alfabéta-díj kihirdetésre nem lenne igazán illendő sakálrészegen betámolyogni) a Pinkhellesek felé, ahol profi arab teveárus módjára befűztek, hogy csak a legújabb, hatodik szám helyett vegyem meg a teljes sor antológiát egyszerre (amit egyébként egyáltalán nem bántam meg, sőt, ezúton üzenem Felvidéki Miklósnak, még véletlenül se keseregjen, hogy ezúttal nem nyert az Alfabétán, hanem sürgősen adjon ki egy Noname gyűjteményes füzetet).
A Nyitott Könyvműhely standjához két dolog vonzott minket: Eszter, a rendkívül csinos sajtófelelős, aki a kezünkbe nyomta a legújabb kiadványaikat (Paprikás rapszódia, Guszti, két új Dilbert kötet és a Képregényes világtörténet második része), majd pedig Kati Kovács, az ugyancsak meglehetősen dekoratív és magyar felmenőkkel rendelkező finn rajzolónő, aki dedikálta a kötetét, míg az Indexes stáb kamerástul-mikrofonostul arra várt, hogy végre elhúzzunk onnan a fenébe. A Vad Virágok pultjánál az új Kázmér és Huba (Bosszú, édes bosszú) egyértelmű vétel volt, ráadásul Tóth József azt is megsúgta, hogy most már szinte biztosra vehető a Franciaországban nem olyan rég zajos sikert arató titkos projekt kiadása.
A Kingpin az új Kravenes történettel (Pókember - A Vadász lelke) és a Hihetetlen Pókember második kötetével (Az Új Bosszú Angyalai) rukkolt elő, megtettük a kötelező kűröket a frankofón kiadványoknál (Lucky Luke 11 - A washingtoni férfi, Tintin 7-8 - A hét kristálygömb/A nap temploma és az új Bilal kötet, a Párizsi randevú), majd manga fronton is (Berserk 4, Death Note 4, Démonnapló 4, Naruto 7). Trilliannál láttam egy zseniális The Walking Dead pólót, de nem volt a méretemben (most már tényleg le kellene adni a gall vezéres pókhasamból), hiába bizonygatták, hogy ámerikánus számozással az L-es megfelelne, próbafülke nem lévén nem akartam elrettenteni a mit sem sejtő közönséget egy spontán vetkőzőszámmal.
A színpadon zajló programok közül sajnos elszalasztottam a Csipike szülőanyjával, Rusz Líviával és a Román Képregényszövetség elnökével, Dodo Nitával folytatott beszélgetést, (esküszöm nem inni voltam!), de az első tombolára már odaértem, ahol Halmos Ádám fergeteges one-man show-t adott elő tombolahúzás ürügyén, meg egyébként is jelenésem volt az Alfabéta-díjak átadása miatt. Mivel a szpotlámpák szenvtelen, ám kitartó munkája révén egyes előadókból több liter folyadék távozott látványosan, én elővigyázatosan magamhoz vettem a védőitalomat és a színpad szélére ültem, miközben elmondtam egy miatyánkot Bayer Antalért, aki egész pontosan a két lámpa kereszttüzében konferálta fel az eseményt.
A szakmai sajtó képviselőiből összeállított zsűri előző nap gyűlt össze egy arra megfelelő műintézményben, hogy eldöntse melyik alkotás kapja a díjat a különböző kategóriákban. A kép-sor kategória győztese gyakorlatilag elsöprő többséggel a Szentgyörgyi Ottó által jegyzett Papír(on) lett, a kép-novellák között pedig Lakatos IstvánMiserere homine-je. A kép-regény kategória erősen megosztotta a zsűrit, a Varró Attila vezette Spirál Egylettel feszült szembe az ugyancsak háromfős Ideiglenes Stroboscopa Forradalmi Tanács, így az éppen akkor érkező Kati Kovácsnak kellett elválasztani az ocsút a búzától. A döntéssel rendkívül elégedett vagyok, hiszen a vitán felül erős mezőnyben egy mindössze 200 példányszámban nyomott szerzői kiadás, a Varga Péter - Kemenes Iván duó által készített Stroboscopa győzedelmeskedett. Ha a vizuálisan lehengerlő Spirál fele olyan hosszú vagy eleve narráció nélkül, csak művészi eszközökre építve meséli el a történetét, egyértelműen rá szavazok, így azonban csupán egy a Futaki Attila képzettségét és tehetségét demonstráló technikai demót láttam benne. (A három nyertes mű bemutatása szerdán kedden a Geekz-en!)
Az Alfabéta-díjak átadása. A zsűri balról jobbra: Nagy Krisztián alias Santito (Geekz), Greff András (Magyar Narancs), Birkás Péter (PC Guru), Varró Attila (Filmvilág és Mozinet), Kati Kovács (a nap díszvendége, finn képregény-író és rajzoló), Bayer Antal (a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke, ezúttal nem zsűritag), Dunai Tamás (Panel, Műút), és Galgóczi Tamás (ekultura.hu).
Az eredményhirdetés után még tettem egy kört a kisebb, de annál izgalmasabb kiadványokat kínáló kisebb standoknál és begyűjtöttem az új Panel különszámot (Szabó Zoli űzött tekintetében láttam a segélykérést, amikor a tőszomszédságukban felállított Yu-Gi-Oh-ba oltott Dance Dance Revolution gépből újabb idegtépő akkordok csendültek fel, amint egy fiatal lányka belekezdett egy újabb többórás intuitívan sámánisztikus szteplépésekkel modernizált termékenységtáncba), a Rohamosoknál magamat egy PestBlog.hu-val, Ramizt pedig egy Johnny Fellow-al leptük meg, beköszöntünk Pilcz Rolinak, aki a legfrissebb Kalyber Joe kötegek felett őrködött, valamint a hátizsákomba tömtem a friss Alfabéta-díjas Ottó négyzet alakú képregényújságának (Négyzet - az első abszurd kör) két füzetét és a Buborékhámozó ötödik számát (ne hülyéskedjetek: Mátyás király adamantiumkarmokkal?). A pódiumon közben Horváth Henrik számítógépes színezést oktatott, majd egy újabb stand-up comedy-t láthattunk három fiatal webes stripeket készítő alkotótól (az ökölszexes vicc tényleg nagyon ütött!). A hozzájuk vezető linkeket megtaláljátok lentebb, a cikk második részében, Ramiz prezentálásában, én pedig az általam ismert egyetlen kaiju-stripet (aminek egy kinyomtatott példányát most a feszten találtam a pódium tövében, a földön, elég sajátos gerilla terjesztésben) tudom ajánlani.
Délutánra kezdett csendesülni a tömeg, de még így is rendkívül megnyugtató volt a nemek aránya, rengeteg csinos lányt láttunk a képregényes pultok felé konvergálni. Ramiz idejekorán elmenekült, én azonban még megvártam az adott forgatókönyv alapján rendezett élő képregényrajzolás eredményhirdetését, amit Kemenes Iván nyert meg, a Stroboscopa író-rajzolója, ezáltal is megerősítve magam abban, hogy helyesen döntöttem az Alfabéta szavazás során (a nyertes művet volt alkalmam elolvasni és nagyon remélem első körben kikerül a kepregeny.net-re, majd pedig nyomtatott formában is viszontláthatjuk, esetleg egy újabb Panel különszámban? hint-hint).
A rajtaütésszerűen rámtelepedett fáradtság (esküszöm nem a sör és a meleg volt az oka!) hatására úgy döntöttem, én is hazafelé veszem az irányt, amikor rádöbbentem, hogy eltűnt a telefonom. Az ilyenkor menetrendszerűen érkező szívszélhűdéstől az ereimben keringő alkohol ezúttal megvédett (most már lassan be kell szereznem egy Szent Arnold amulettet) és Hamlettel karöltve a biztonságiaktól szereztük vissza az egyik asztalon felejtett mobilomat. A sikeres akciót egy sörrel ünnepeltük meg, majd a mostanra már akár a légiós terepgyakorlatokhoz is használható súllyal megterhelt hátizsákom alatt meggörnyedve elégedett mosollyal indultam a Blaha felé. Így utólag egy tökéletes nap volt, de persze ehhez jelentősen hozzájárult az este a timbuktui nagykövetségen elfogyasztott jelentős mennyiségű behűtött csipkebogyópálinka (a lakótársam azt mondja nem ott voltunk, de szerintem hazudik).
Második fejezet, amelyben Ramiz bevallja, hogy eredendő lustasága és arcpirító gátlástalansága miatt Santitora, a Geekz magazin képregényrovatának vezetőjére hárítja a szakértelmet kívánó újságíró munkát, míg ő a fapados fényképezőgépével készített fotóit kommentálja, ily módon próbálva színesíteni a közös beszámolót.
DC Versus Mortal Kombat és más királyságok az XBOX 360-as gépeknél! (Én az új Street Fighteren játszottam egyet, és egy kilenc éves srác lazán elgyalázott - igaz ugyan, hogy én a kínai lánykával játszottam, és végig csak a saját karakterem gyakran elővillanó piros bugyiját figyeltem az ellenfelem helyett... De nem voltam mérges,végül is annyi idősen mit tudja ő, mi a jó?... :D)
Ezeket úgy hívják, hogy "apparels", és bár a keményvonalas geek-ek tagadják, de valójában mindenkinek van otthon legalább egy Yodás PEZ-adagolója vagy egy Son Goku-s ceruzahegyező-élezője.
Dr Manhattan, ezúttal méteres pénisz nélkül.
Kati Kováccsal (középen) Halmos Ádám és Angyalosy Eszter (Nyitott Könyvműhely) beszélget (mindketten oltári jó fejek, lásd alant).
Elméletileg nincs unalmasabb dolog, mint egy tombola... Ehhez képest Halmos Ádám (a Nyitott Könyvműhely kiadó vezetője) akkora stand-up comedy-t csinált a kétóránként megtartott tombola-húzásokból, hogy Santitoval dőltünk a röhögéstől...
A fesztivál elmaradhatatlan vendégei, a tizenéves mangafan lányok, ezúttal táncolhattak is egyet. (Igen, ez a közelező "geek lányok"-képünk.)
Igen, tudjuk, hogy az Edison és Leo igazándiból stop-motion mozi, a Southampton-New York vonalon pedig egy árva korallképződmény sincsen, de ez minket annyira sem aggaszt, mint Smith kapitányt 1912-ben a jégjelentés. Sőt, ha el is nyelnének minket a vogon esztétika dada habjai, mi akkor is odacsapunk az agynak! Megkapaszkodni: most az animációs filmek jönnek.
Akik azt hitték, hogy a Chelsea kapusának életét feldolgozó Soderbergh dolgozat az egyetlen biopic a fesztiválon, azok benézték: Neil Burns első egészestése George Tolles novellája alapján gyurmázza meg Thomas Alva George T. Edison mozgalmas életét. Burns állítólag sokat kilincselt a Discovery és a National Geographic csatornáknál új megközelítésű életrajzával, míg végül a vállalkozóbb kedvű Titanicnál kapott főműsor-idős besorolást… Hoppá, úgy látom kimerült az elem a naptáramban… most már mindegy, legyint megbocsátóan a főszerk, a továbbiakban Erős Antónia száraz tényszerűségével tudatom, hogy a Mary Shelley tudóstoposzára Karl May-es indiántematikát, Tim Burton gótikájára Peter Jackson-i splattert hegesztő, eklektikus kalandfilm cselekményén ugyan bőven lehetett volna még mit barkácsolni, olajozni – mindenekelőtt, hogy kevesebb helyen kotyogjon –, a helyzetkomikumok színvonala sem túl egyenletes, ám a karakterekben azért akad humor. Nem is arról van szó, hogy a kleptomán Edison hozzávetőlegesen minden nőt blokkolna, vagy hogy az egyik kísérletétől tartósan felvillanyozódott fia, Leo elektromos eredetű füst kíséretében ejakulál, inkább a technikai megvalósítás, és a kevésbé szalonképes formai ötletek honorálhatóak derűvel. Van, amelyik figurának például csótány, másiknak kutyagumi a szemöldöke, és a morbiditást ennyivel nem pipálták ki Burnsék – de most jut eszembe, hogy Peter Jacksont már említettem.
A várva várt, az áhított szkeccs, a Fél(ek) a sötétben enyhe csalódás volt; a stilárisan szerteágazó kollekció inkább hasonlít egy animációs szak eminenseinek minőségben erős szórású, de egyaránt kockázatkerülő vizsgamunkáihoz, mint „napjaink legjobb illusztrátorainak és képregény-rajzolóinak” nonstop remekléséhez. Formanyelvi erődemonstráció – igazi finesz, lelemény nélkül. A jobb rálátás érdekében most növekvő tornasorba állítjuk ezeket a biztoskezű haknianimátorokat.
Hogy a neurotikus lét-tépelődést derékszögű- és görbevonalzóval megszerkesztő Pierre Di Scuillo mi a fészkes lótúrót keres ebben a barncsban – na, az ilyen rejtélyek miatt nem marad munka nélkül Eric von Däniken. A geometrikus szenvelgés ráadásul nem átall az epizódok között – azaz több ízben – feltűnni. Kár és nemkicsit. Blutch hispán nemese hasonló elánnal sétáltatja végig az antológián szénsötét vérebeit, és politikai allegóriája ugyan egyszerűbb, mint egy lerágott csont, alkalomadtán mégis egészen közel sikerül vinnie a nézőt a Pedigree Pálság húsbamaróan kényelmetlen zsigeri élményéhez. Romain Slocombe és Marie Caillu szentül hitték, hogy a rémálmok zsírkrétával agyonfirkált labirintusában lehetetlen békésen elszenderedni. Jelentem: majdnem tévedtek.
A Jerry Kramsky és Lorenzo Mattotti nádasából leselkedő, rémisztően egyszerű szörny-gegek stílus- és hangulatbeli szépségükből fakadóan hagynak emléket maguk után. Az ausztrál testvérgyilkos druszája, Charles Burns sajnos kevésbé szuggesztív textúrát választott. Kontúros rajzainál jobbat is el tudnék képzelni a pszichoszexuális mutációkat Cronenberg figyelmével mustráló, del Torosan bogaras szerelmi történethez. A kanadai direktor vírus definícióját mindig fel lehet tenni a lejátszóba: kicsit ugyan már recseg, de sosem lesz idejétmúlt. A részletek végletes szelektálását hirdető Sin City hiú árnyékaiból sandít kifele Richard McGuier és Michel Pirus kísértethistóriája, mely nemcsak képeiben, de dramaturgiájában is egyaránt kiforrott – ez az az elegancia, ami sajnos nem jellemző a szkeccs egészére. Csont-fehér, utolsó snittje a Fél(ek) a sötétben legijesztőbb befejezése.
Az igazi, geekpróbáló horrort Makoto Shinkai szervírozta. Az új Miyazakiként ünnepelt anime maestro három epizódban mesél az első és másfeledik diákszerelemről, az elvesztett és az elszalasztott lehetőségekről – valamint az eme liliomlila, rügyzöld és barackszín emlékek kútjából egyre üvegesebb tekintettel kivödrölt emocionális nihilről. Én nem kérdőjelezem meg az órányi giccs létjogosultságát. A tizenévesek padok között lopva átpöckölt fidibusz-lírája talán az egyetlen forma, amiben a banális, az ügyetlen pátosz valóban igaz és tényleg szép. A sakura (cseresznye-virág) kultusz és az Einsteini relativitás játszóházi egymásra sandítása sem érdemel körmöst: a cseresznyevirág szirmai 5 centimétert hullnak egy másodperc alatt, éteri nyugalommal, de hogy lehet kihúzni egyetlen másodpercet a havazás miatt egy helyben veszteglő szerelvényen, ha lassan már csak órányi késéssel érhetünk el – Őhozzá? Sőt, az egész anime narratív kongása is inkább valamiféle melankolikus duruzsolásnak hat.
Tehát nem vitatom, hogy Shinkai-san lávsztorija a Tokio Hotel koncikon elsápadt plázavámpírok androgün hordáira csupaszín keresztet vetve újra fontolandóvá tette azt a szóösszetételt, hogy gyerekkori érzelmesség, de bármennyire is legitim ez a makulátlan képekből és adekvát naivitásból megfestett, borzalmasan édes szépség, bármennyire is szeretném elfogadni, a záróakkordokat szolgáltató, j-pop kareoke alatt egyértelművé vált: nekem ehhez nincs gyomrom. A screenshootok ugyan magukért beszélnek, mi azonban nyomatékosítanánk, hogy blogunk rendszeres olvasói körében a Másodpercenként 5 centimétert csak és kizárólag a hétpróbás erősidegzetűeknek ajánljuk.
Röviddel a múzsa vizitációját követően odafordultam a négyeshatoson a szintén fesztiváli élményeit emésztgető, kedves leányhoz, hogy megkérdezzem, mit szól a címben szereplő kis szójátékhoz. Az arcán hirtelen átfutó, jeges döbbenet biztosított afelől, hogy Laár András és Sas József szellemiségének esszenciális ötvözetétől nem szabad tágítanom. A rátarti felhasználó-barátságtalanság hasonló lelkülete vezérelhette a finn Odalenn készítőit. Valószínűsíthetően a Titanic rendezőinek kegyes gesztusa, hogy ezt az opust hajnali tízre fűzték be: körülbelül ilyesmi lehetett volna Uwe Boll vizsgafilmje, ha történetesen Stephen King egy kiadatlan, korai novelláját álmodja vászonra. De tényleg, ez valami szörnyen szar.
Helyszín kórház, szereplők a mumusok által migrénig kergetett kislány, az őt agyvizsgálatra kísérő apa, a további tomográfiai procedúrák mellett érvelő, csini nővérke, egy unszimpi menedzser, a fekete biztonsági őr meg egy sejtelmes hajlesz. Áramkimaradás, liftbeszorulás, mindenki-más-eltűnése, működésképtelen órák, mogorva manifesztációk, tépelődések, ilyesmik. Valahol valóban értékelendő, hogy Pete Riski a legkisebb kockázatot sem vállalva kanalazta össze a szóba jöhető kliséket, hogy mind a sokk-effektek, mind az elhalálozási sorrend, mind a tizedik percben borítékolható végkifejlet vonatkozásában ritka figyelmet tanúsított még a szívbeteg nézők iránt is (filmtörténelem második legdevalválódottabb gegje szerintem lassan újra erény), ám Varró Attila hangalámondása nélkül egy időtlen kínszenvedés lett volna ez a 87 perc. A titokzatos rémlények első nyíltszíni támadását követő, heves viták egyik sorát például az addig megszokottnál két árnyalatnyival blazírtabban sikerült felkonferálni, a mondat pedig az volt, hogy „Tömegpszichózis – a seggem.”
Elképzelhető, hogy Attila munkásságának volt némi köze a vetítés során kórusban felharsanó derűhöz.
Beyonderrel egy-egy „sajtos croissant” után (olyankor hol vannak a fogyasztóvédelmisek, amikor egy sajtreszelékkel behintett, elfuserált pogácsát sóznak rám eme néven kilókilencvenér?) ültünk neki a második fogásnak, ami már nem csak nyomokban tartalmazott szórakoztató összetevőket. A szintén az Északi fények szekcióba nevezett, szintén finn Szauna az 1595-ös Nagy Északi Háború végeztével deklarálandó, homályos határvonalat húzza meg – bűn és bűnhődés között. A naiv térképészt és jóval többet látott, lelkiismeretileg jóval terheltebb bátyját Antti-Jussi Annila direktor ha nem is a leghatározottabb dramaturgiával, de roppant eltökéltséggel veszejti el, finoman kihasználva az alapszituációban rejlő lehetőségeket. Adrien Lyne vagy éppen Guiseppe Tornatore hasonszőrű munkái után egy ilyen allegorikus cselekmény-vezetés puszta formalitásnak tűnhet (igen, ez valóban nem véletlen szófordulat volt), egy leheletnyi, ám felesleges számszerű utalás ellenére azonban Annila nagyon jól keveri kártyáit. A helyenként igazán félelmetes Szauna nem erőlteti túlságosan a szimbolikáját, a megjelenített lélektani folyamatok pedig pont ezért olyan szuggesztívek – még ha a finn rendező sokkal mohóbb és türelmetlenebb is, mint Tarkovszkij.
A bűn mélysége szekció: Na Hong-Jin: Az üldöző. Dél-Korea tavalyi slágere lefitymáló üzenet az europid mainstreamnek. Züllött figurákkal csordultig pakolt, muzeális thriller alapszitu elvetemült hangnemi váltásokkal, mely közönségsiker ÉS zaftaddikt geektől a diegézis titkait elmélyülten fürkésző teoretikusig igen sokakat sarkallhat elismerő csettintésre. Az eltűnt kurvái után nyomozó, korrupt strici (ő volna a protagonista) és az annak alkalmazottait kalapáccsal és vésővel amortizáló kliens fogócskájának az elsőfilmes Hong-Jin időben, térben igen szűk korlátokat szab, kicsit ennek is köszönhető, hogy a narratíva (második megtekintésre már gyanúsan konzekvensnek tetsző…) esetlegességei minimum elnézhetőek. Mindenképpen kiemelendő Az üldöző humora, ami még Bong Joon-Ho jobb pillanatait is megidézi – nem is egyszer –, ideértve a Hollywoodi előadásban általában affektáns, emitt mégis eleven, természetes helyzetkomikumokat, merő arckifejezéseket (még ahogy pofozkodva verekednek, abban is van valami komolyan esetlen, valami mesterkéletlenül mókás), vagy például az empatikus társadalombírálatot, melynek keretében bohém flegmasággal tudják le többek között azokat az erőszakos rendőri visszaéléseket, amik miatt hét évad óta tesznek éjt nappallá Jack Bauerék. Dőreség volna figyelmen kívül hagyni az eme, örömtelibb szakaszok közé ékelt erőszak-futamokat, melyek addig vannak kitartva egyenként, mint Oh Dae-su alagsori magánszáma – bárminemű stilizáció nélkül. It’s hammer time!
A fesztivál második napján talán kissé kevesebb látogató volt, de azért szép számmal akadtak vásárlók ma is. A programok látogatására kevesebb energiánk maradt, mint tegnap, pedig a cosplayesekre kíváncsi voltam (a vasárnapi ebéd szent!). Bakács Tibor Settenkedőt kifejezetten örülök, hogy megúsztam (az Aki Kaurismäkival való beszélgetést bámulatosan rosszul vezette le pár hete a Művészetek Palotájában), Para-Kovács Imrét viszont szívesen meghallgattam volna. No mindegy, a késői érkezésért cserébe csináltunk pár fotót - íme a Geekz első képriportja!
Merényi Dániel, a Napirajz írója és rajzolója dedikál. Egy rövid, egyszerű stílusban
megrajzolt poénokkal dolgozó netes képregénnyel ismertté válni (mely ráadásul
rengeteg abszurd humort tartalmaz), és annyi rajongót gyűjteni, hogy végül zárásig dedikálta a vaskos köteteket, nos ez szép siker - ezúton is gratula néki! Jóféle!
Kartondoboznyi Csodálatos Pókember-füzetek - igazi nosztalgikus látvány.
És nem is mérték őket drágán.
Látogatók a kiállított Marcel Ruijters-rajzok előtt. A női érdeklődés jelentősen megnőtt
a hazai képregényes rendezvények iránt, amióta egyre több manga jelenik meg (most
már több fiatal lányoknak szánt manga sorozat is fut Magyarországon, és szép
eladásnak is örvendenek).
Gutts a legtökösösebb badass motherfucker képregény-(anti)hősök egyike, akit valaha
hátán hordott papír. A Frank Castle-Gutts párharc valószínűleg minden idők legbrutálisabb
küzdelme lenne... A manga címe amúgy Berserk, és van benne egy csomó amorf, torz,
csápos mutáns lény meg pallossal kettéhasított koponya. Jóféle ez is!
Két visszafogott geek arc hirdeti az igét a másik fesztiválon, a képregényesről jövet.
Körülnéztünk a Magyar Képregénykiadók Szövetsége (MKSZ) támogatásával megjelent szerzői kiadások háza táján is. Három ilyen képregény jelent meg (Stroboscopa, Karantén, Erő: Tűnj el!), a pályázat nyertesei. A formai követelmények: 24 oldalas fekete-fehér művek. A Karantén címlapján rögtön megfogott a falloszfejű kutya (lásd: balra) érdekes figurája, de aztán jószándékúan a kezünkbe nyomtak egyet a Stroboscopa-ból, úgyhogy azt szemrevételeztük inkább azon frissiben. Története az 1930-as évek Budapestjén játszódik: a rendőrség egy sorozatgyilkos után nyomoz, perdöntő bizonyíték viszont nincsen, tanúk se nagyon, az elsőszámú gyanúsított pedig összefüggéstelenül hebeg. A két szálon futó cselekmény során egyszerre merülünk alá a bomlott elme emlékképei közé, valamint követjük nyomon a nehézkesen haladó nyomozást.
A 24 oldalas hossz pontos, precíz történetvezetést kíván, és az időben ugráló, látomásos, elborult emlékképek közt botorkáló mesélői stílus ellenére ez sikerül is. A központi téma, a furcsa románc talán nem kap túl nagy mélységet, inkább a hangulati festésre törekszik a Stroboscopa, de talán még így is lehetett volna kevesebbet markolni. A karakterek - például a nyomozó - plasztikusak lettek, még ha kissé modorosak is (ez mondjuk passzol a régies környezethez, kicsit a remekbe sikerült Vidocq-ra emlékeztetett). A rajzzal már több a problémám: hátterek alig vannak, rengeteg a fekete, a markáns vonásokkal dolgozó stílus pedig nem fedi el mindig a torz emberalakokat. Persze embert rajzolni nehéz, meg minden, de ez nem számít, mert sem a lelkesedés, sem a kritikusi/olvasói elnézés nem pótolja a rengeteg gyakorlást.
Első munkának mindenesetre vállalható a füzetke, ha ez alapján nem is fog zsenit kiáltani, és drukkolunk a szerzőknek, mert a saját munkájuk kihozatala még az MKSZ támogatásával is kétesélyes húzás volt, reméljük sikerült eladniuk a szükséges példányszámot.
Jó összbenyomással hagytuk el a Gödör Klubot, no és persze hosszú, képzeletben feljegyzett, megvételre váró képregény-listával. (Talán még Karácsonyig is kitart...) Jövőre pedig reméljük ugyanilyen sok megjelenést és még több érdeklődőt üdvözölhetünk majd a Fesztiválon!
Utolsó napunk Udinében a horror jegyében telt. A válogatás, gótikus, fétisiszta szubkultúrák színes-fekete követőit és persze a műfaj rajongóit egyaránt a moziba vonzotta.
Bár szerettünk volna, de nem sikerült felkelni a 9 órakor vetített Nakata Hideo filmre, a Kaidan-ra. Számunkra a nap első filmje a remake-gyanús thai horror, a The Screen At Kamchanod volt. Az ötlet elég gazdag: rejtélyes filmtekercs kerül a mozikba, vetítése közben szellemek kísértik a nézőket. A titok megoldása lassan fejtődik meg, de mégsem ül le a sztori, a filmet a váratlan hang és képhatások tartják életben, a meglepő fordulatig. Szinte biztos vagyok benne, hogy hamarosan elkészül sztárokkal és angol nyelven a feldolgozás.
Ezután kivártuk, hogy az olaszok végezzenek a sziesztával és kinyissanak a jobb éttermek. Kedvenc helyünkön még így ís mi voltunk az elsők. Kiéhezve vetettük rá magunkat az étlapra, majd a kajákra. A kiszolgáló személyzetnek jó napja volt, paradicsomos szendvicset, spagettit meg nyalókát kaptunk ajándékba, a sonka, pizza, carbonara mellé, amikért fizettünk, de bőven megérte. Épp vagyok éhes, de ha csak felidézem a pasta emlékét, beindulnak a pavlovi reflexeim.
A tökéletes ebéd után egy kifejezetten idegesítő filmet fogtunk ki, a Guard Post-ot. A rendező már vetítés előtt figyelemztetett, hogy filmje nem igazán horror, de hogy ennyire nem az, azt senki nem gondolta volna. Fészkelődtem, helyezkedtem, de több okból sem mentem ki róla: túl jól voltam lakva, középen ültem és naivan reménykedtem a csattanóban. Hát kár volt. Minden úgy történt ahogy azt, fogjuk rá, logikusan ki lehetett következtetni a már látott hasonló filmek alapján. Elszeparált katonai egység rejtélyes vírussal fertőződik meg, de még ez is úgy megy ahogy szokott: az áldozatok agresszívá, aztán ragyás zombikká válnak, de nem is mindegyik, csak úgy randomra néhány. Lehet nem viselt meg volna ennyire, ha tudok szundítani, de ehhez sajnos nagyon kényelmetlenek voltak az ülések.
Bár Wostryék le akartak beszélni a következő moziról, lelkiismeretesen mégis beültünk a Body című thai pszicho-horrora: H. G.-vel nem akartuk a Guard post-tal zárni ezt a remek fesztivált. Jól döntöttünk. A film közepénél a kapott szavazócédulán betéptem a 4-es számot, ennyit adtam volna ugyanis az addigi néha érdekes, bár cseppet lassú, hallucinációkra épülő narratívát alkalmazó nyomozásra. Ilyet már láttunk, de a csattanó ja ötösért kiáltott. Hiába: a jó kezdés és befejezés a legfontosabb, de emellett elképesztő volt az a bátorság is, ahogy a készítők a 3D animációt ki merték használni, még úgy is, hogy ennek minősége a nevetségesség határán egyensúlyozott. A merész és eredeti mozit, hosszú, hangos tapssal köszönte meg a közönség.
Szerencsére még csak kicsivel voltunk 1 után, reménykedhettünk, hogy valahol még kiszolgálnak minket. Megtörve az elmúlt éjszakák tapasztalatitól a lapos olasz bulikat illetően, elmentünk a fesztivál szervezte reggae partira. Wostry és K.G. ebben nem vettek részt, de H. G-val tettünk egy kísérletet. Meglepően sokan voltak: ilyen pici helyen, ennyi embert, szar zenére táncolni még nem láttam (nem a műfajjal, a dj-vel voltak problémák). Jobban tettük, ha kimentunk a szórakozóhely elé, ahol kb. kétszer annyian álltak piával a kezükben, mint ahányan bent elfértek volna. Tehetetlenül ácsorogtunk, mert az olasz ismerőseink vagy elmentek vagy nem érkeztek még meg és mindenki klikkeskedett. Már épp haza akartunk indulni, amikor HG kért egy utolsó szál cigit a mellettünk nézelődő ázsiaitól. Beszélgetni kezdtünk és pár mondat után kiderült, hogy az előző cikkben már említett Our Town rendezőjével, Jung Kil-young-gal állunk egy járdán!
Nagyon örültünk, mert, mint írtam, volt pár flashback, amit kevésbé értettünk a filmjéből, megkértük illedelmesen, hogy magyarázza el ezeket, amit szívesen megtett. Miután megtudta, hogy mi is foglalkozunk filmmel, kölcsönösen meginterjúvoltuk egymást az otthoni és akoreai helyzetről. Az Our Town az első nagyjátékfilmje, szinte hihetetlen, de kilenc hónap alatt készült. Három hónap volt az írás, három a készítés, majd három az utómunka. Filmje közepes siker volt, csak Szöulban 400ezren látták. Korea filmes egyetemén végzet, ahova, mint azt tegnap Jeong Byung-Gaktól megtudtuk elég kemény bejutni. Abban az évben mikor Jeung Kil-young felvételizett ezren akartak bekerülni.
Példaképe Lee Chang-dong. Ő volt az, aki felfedezte őt, Days of Flowers című kisjátékfilmje után. Megkérdeztük, hogy ismer-e magyar filmet, amire kis gondolkodás után azt mondta leutenanledl. Gondolkoztunk és elismételettük vele párszor, míg beugrott a Redl ezredes. Ezenkívül még a Mephisto-t látta, Szabó István ugyanis tananyag Koreában. Megható volt és nagyon jólesett, ilyen barátságos filmessel találkozni, ha másért nem, ezért megérte megnézni ezt a bulit.
A zene véget ért, a polizia időnként lecsekkolta a terepet, értelmetlen volt tovább maradnunk. Megkerestük, kedves olasz újságíró barátunkat Lino-t. Róla még nem meséltem, de a legjobb arc volt Udinében. Meginvitáltuk a Sziget fesztiválra, ő meg minket Milánóba, ezután elbúcsúztunk.
Másnap Wostry hajnali 8kor ébresztett. A gyönyörű napsütéses reggelen nehéz szívvel vettük rá magunkat az indulásra. Hazafelé utunk nem volt annyira mozgalmas. Találtunk olyan rádióállomást, ami egész út alatt hallgatható zenét sugárzott, így Kernt a kesztyűtartóba száműzhettük az utazás idejére. El se tévedtünk, a benzin sem fogyott ki, 8 óra alatt hazaértünk Budapestre, még úgy is, hogy egy órát kavarogtunk míg kijutottunk Udinéből. Pesten a szmog és dugó közepén, elcsigázva köszöntünk el egymástól. Megbeszéltük, hogy jövőre is jövük, ha lehet egész hétre vagy tovább.
Ennyi volt, gyerekek. Yvonne is búcsúzik. Ajánlom mindenkinek, ha teheti nézzen sok ázsiai filmet, utazzon el Olaszországba és olvasson Geekzblogot.
Miután kipihentük az út izgalmait, a hétfőt egy laza 4 és fél órás produceri találkozóval kezdtük, akit ez nem érdekel, ugorjon egy bekezdést a filmekre.
A fesztivál vendégei olyan neves szakmabeliek voltak, mint Marco Müller, Peter Loehr, Yasuhiro Mase, Jeong Byung-Gak, az EU média támogatásért felelős biztosa Grazna Wojcieszko, Frederico Tsui és Oh Jung-Wan. A téma többnyire a koprodukciók lehetősége és az ázsiai filmek európai szerepeltetése volt. Ez utóbbinak ma főleg a fesztiválok adnak teret, a filmes látókör szélesedésével pár éve már art és multiplex mozikban is nagy ritkán találkozunk ázsiai filmekkel, bár a kontinens töménytelen mennyiségben és legtöbbször kiváló minőségű filmet ont magából, ezeknek még mindig csak elenyésző százaléka jut el legálisan az európai közönséghez. Ezen a helyzeten sokat változtatna egy jól működő koprodukciós háló kiépítése Európa és Ázsia közt, úgy tűnik, most éljük a születő együttműködések hajnalát. Marco Müller bíztatónak találja a helyzetet, már készül az első ázsiai-olasz történelmi film és Marco Polo utazásának megfilmesítéséről is tárgyalnak, emellett ő is egyike a visszajáró FarEast vendégeknek, aki kiemelte a fesztivál kapcsolatépítő szerepét a két kontinens között. Hasonlóan, a fesztivál dicséretével kezdte előadását, Peter Loehr, amerikai származású producer, aki 97-ben megalapította Kína első függetlenfilmes stúdióját, a Creative Artist Agencyt. Loehr nagy jelentőséget tulajdonít a koprodukcióknak, maga is szívesen hoz össze nemzetközi filmeket, hiszen a filmnyelv és filmgyártás eszközeinek egységesülésével, a piac is egyre inkább nemzetközivé válhat. Ezzel szemben a hongkongi Media Asia vezetője, Frederico Tsui kevésbé látja értelmét az Európával való együttműködésnek. Rövid és őszinte válaszaiból nagyjából kiderült, hogy Kínában egyrészt óriási közönsége van a hazai mozinak, másrészt van elég pénzük, hogy a piac fenntartsa önmagát. Nem éri meg tehát alkalmazkodniuk az európai közönség ízléséhez vagy a koproducerek szándékaihoz. A japán televíziós producer Yasuhiro Mase, aki hazájában sikerfilmek készítésére specializálódott (Memories of Matsuko, Nana) a Wasabi óta maga is készít koprodukciókat. Nehézségét abban látja, hogy Japánban a sikerfilmek, mangák, bestsellerek vagy sorozatok alapján készülnek, amik Európában kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek, ugyanúgy, mint a filmekben szereplő japán sztárok. Néhány felkapott rendező vagy underground szerzői filmen kívül tehát csak koprodukcióban kerülhet ázsiai filmnyelv az európaival kapcsolatba. Jeong Byung-Gak, a filmes pályázatokkal, továbbképzéssel és oktatással is foglalkozó koreai KOFIC stúdió vezetője, bár hazájában kevés koprodukció készül (miért is készülne sok? a tavalyi „rossz” évükben 117 koreai film készült és ezek nézettsége óriási volt), szintén nyitottnak tűnt a témával kapcsolatban. Harmi a kávészünetben a koreai csereprogramok felől érdeklődött. Megtudtuk, hogy Koreában évente 32 diákot vesznek fel, egyéves képzésre, ezután a 32-ből a két legtehetségesebb mehet továbbtanulni. Igaz, ők jócskán kapnak támogatást a filmjeikre. Ez aztán az elitizmus.
Ezután pizzáztunk egy nagyot, és végre elkezdtünk filmeket nézni: elsőnek a Funuke című japán fekete komédiára ültünk be. Két fiatal lány kegyetlen testvérharcára az istenhátamögötti faluban, mindkettejük célja Tokyo és a hírnév. Az idősebb testvér, Sumika színésznő akar lenni, álmaiért még ölni is képes, húgát, Kyomit pedig Sumika szadista hajlamai ihletik népszerű horror-manga képregényei rajzolására. A sikeres képregények mindent kitálalnak a nővérről, viszont pénzt hoznak és lehetőséget, cserébe csak Sumika bosszúját kell elviselni. Izgalmas helyzet, ha hibát kell benne találni, az talán a tempója, ha még feszesebb, mondjuk mínusz félórával töményebb, tökéletes is lehetett volna.
Rögtön ezt követően Pang testvérek akciómoziját, a Detective-et néztük meg, ami bár úgy volt beharangozva, mint „break between horrorfilms”, ennek ellenére elég sokkoló, izgalmas breaknek sikerült. Nem áll tőle távol az ismertebb Pang-filmek egy-egy eleme, ezt majd a csattanó leleplezi, de van akit például a Hetedikre emlékeztetett. Ez azért túlzás, bár a Detective is erős darab. A cuki Aaron Kwok, rendőr barátja segítségével rejtélyes gyilkosságsorozat után nyomoz, az áldozatok mind ismerték egymást, mégis nehéz kibogozni az egymás közti kapcsolat szálait. Gyilkosságnak látszó öngyilkosság, öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. A darabkák szép lassan összeállnak, a néző pedig elégedetten távozik a moziból.
Napunkra kedvenc irányzatunk, a pink cinema egy gyöngyszeme tette fel a koronát. A Love Master főszereplője egy férfigésa, aki hivatása szerint nőknek szerez szexuális örömöket. Tehetségének híre gyorsan terjed, mígnem egy dögös, de teljesen frigid hoszteszlány nem lesz a megrendelője. Miután a lányt nem sikerül még a csúcs közelébe sem juttatnia, főszereplőnk, Kagurazaka útnak indul, hogy megismerje az életet és az igaz szerelmet. A Love Master egy manga képregény feldolgozása, ebből következően fordulatos, izgalmas és érzéki, tele kimonókkal és tradícióval. Éjféli filmnek tökéletes, a történet és a szex- bunyójelenetek a DV minőséget is feledtetik. Magyar pink mozit akarok! Másnap a fesztivál legjobb filmjeként beharangozott Our Townnal kezdtünk. A Detective-vel ellentétben az Our Town inkább belső titkokra, mint akcióra épít, a történet bonyolult szövevénye két gyilkos és egy rendőr megfeszített áldozatokban összefonódó közös sorsának. Egy városban azonban sok a három gyilkos, macska-egér játékuk csak tragikus véget érhet. Izgalmas és intelligens film, mint a karakterek és az azokat alakító színészek játéka, csak európai szemmel nehéz követni a sok-sok flashbacket, tele nagyon hasonló koreai arcokkal.
Éjféltől egy maláj zombifilmre, a Zombi Kampung Pisangra ültünk be. Érdekes élmény volt. A vetítés alatt folyamatosan hagyták el a termet a nézők, a rendező pedig bealudt a filmjén. Bennünk is megfordult a gondolat, hogy elmenekülünk és kifújjuk magunkat, de aztán a maláj filmgyártás iránt érzett rokonszenvünk a teremben tartott minket, hozzáteszem nem bántam meg. A történet akár egy 15 éves, burokban felnőtt tv-junkie fejéből is kipattanhatott volna: egy faluban bezombulnak az emberek, akik meg nem, azok megpróbálják felvenni a harcot az élőhalottakkal. Ez volt életem első maláj filmje, tele olyan fricskákkal és parodisztikus elemekkel, amelyket az valószínűleg jobban megért, aki ismeri ezt a filmnyelvet. Bár hálás lettem volna, ha a Zombi Kampung Pisangot mondjuk fele ennyi ideig kell néznem, a ripacskodás, gagyi zombik, súlyos történet és visítás felkeltették a maláj filmkultúra iránti érdeklődésemet. A film után Harmi elkérte a rendezőtől, Mahmat Khalidtól a névjegyét, közben egy maláj-magyar koprodukció lehetőségét beszélték meg. Reméljük összejön.
A nap zárásaként bulizni mentünk tegnapelőtt is, és az előtt is. Ha azt gondolná bárki is, hogy Itália a partik országa, hát nagyon téved. Igaz mi most csak az udinei helyzettel szembesültünk, de ez szinte megdöbbentő volt. Éjfélkor bezár a kocsmák 90%-a, a maradék pedig maximum hajnali 2-ig van nyitva. A fesztivál ugyan a hét minden éjszakájára szervezett bulit, minden nap más zenei irányzatot helyezve középpontba, ha viszont odamentünk a megjelölt helyre, akkor már nem hogy zene nem volt, de kiszolgálás sem. Érthetetlen, pedig Udine egyetemi város, a filmesek meg eddigi tapasztalataim szerint társasági emberek. Visszavonom tehát, hogy Udine olyan, mint Miskolc. Van amiben több, van amiben kevesebb. A Cinefesten legalább éjféltől kezdve megszűnt a magyar fesztiválszervezés összes problémája, táncoltunk vagy legalább ittunk hajnalig. Egyelőre nem adjuk fel, hiszen egy horror-nap után nem hiszem el, hogy csak nekem esne jól egy hajnali sör.
A Geekz-krú két tagja, no meg rajongva tisztelt főszerkesztőnk, jelenleg éppen Udinében, a távol-keleti filmek mustráján múlatja az időt. Az alábbiakban Yvonnebeszámolóját olvashatjátok az utazásról és a megérkezésről. Filmekről majd holnap.
Jól hangzik, ha azt mondom, hogy filmfesztiválra megyek: újságírók, filmesek közé, Ázsia filmes terméséből csemegézni, szinte ingyen. Csak akkor fogtak gyanút az otthoniak, amikor „az, aki kivitt” a meetingpointra, meglátta W.-t. Itt kéne hatásszünet és nagy levegővétel, mert hát aki ismeri, tudja, hogy a maga fizimiskája, tarkopasz kobakjával, egészen szélsőséges következtetésekre engedheti az embert, személyét illetően, elsőre. De azért tetőtől talpig dzsogingban, két nagy sporttáskát cipelve meglátni…szóval az nekem vicces, de van akinek ijesztő. Az összhatást csak színezte a szemüveg, és élcelődtünk, hogy épp csak egy félkilós fuksz hiányozna az összeállításhoz. Tehát ő a csapatvezető, mondtam, és már szinte elkezdtem volna felsorolni az érdemeit, meg dicsérni a jellemét, amikor a búcsúzkodás rövidre zárta a beszélgetést. Mi is elindultunk.
Az út magyar szakasza gyorsan telt és visszafogottan. Néztünk ki az ablakon. Feri megpróbált visszavágni, de az én gyönyörű lábszárvédőm és felemás zoknim is kevés volt ahhoz a melegítőnadrághoz, amit viselt. Harmi nagyon jól vezet, K.G. belemerülhetett valami versek olvasásába, mi meg maradtunk kedvenc témáinknál: az ajzószereknél és a filmgyártás jövőjénél. Magam is meglepődtem, hogy a társasághoz képest milyen simán megy minden, K.G-t nem ismertem, de róla is sok mindent el tudtam képzelni, miután elmondta, hogy gyermekkorát egy vadregényes malomban töltötte. Békés utunkat, egy ausztriai pihenővel szakítottuk meg. Egyidőben érkeztünk ide egy turistabusznyi futballhuligán tizenévessel, akik alapból sem voltak túl fegyelmezettek, de amikor egy másik busszal megérkezett egy őket filmező, kiöregedett rockerekből álló stáb, elszabadult a pokol. Petárdákat gyújtottak és németül kezdtek indulókat szavalni. Indultunk tovább. Győzött a megérzésem, eddig túl könnyen ment minden. Ausztria közepén rájöttünk, hogy a google randomra kidobott útvonaltervéhez nem fogjuk tudni tartani magunkat, ezért inkább rövidebb és egyszerűbb utat választottunk, aminek a következménye egy több órás kavargás lett Ausztria csodálatos hegyei közt. A látvány tényleg megérte: „Szép Magyarország, de kezdi elveszteni a hatását”, Feri indítványozta, hogy ez legyen a cikk alcíme, én azonban ezzel nem értettem egyet. Fontos részlet ugyanis, hogy Harmi autójában, csak kazettáról lehet zenét hallgatni. Két darab ilyenünk volt a kocsiban: Hofi, amit már Ausztria elején végigröhögtünk, és Kern András próbálkozása, mert zenének nem nevezném, azt, amit rádióállomások híján kellett elszenvednünk. Modulációját és teljesen összefüggéstelen szövegét hallgatva, azon gondolkodtam, hogy hiába a természet minden szépsége, ami fogva tartja lelkemet, az ez: tényleg leírhatatlan! Engem az is meglepett, hogy Kernnek egyáltalán eszébe jutott ilyesmit összehozni, de azt nem tudom most sem felfogni, hogy volt ember a földön, aki megengedte, hogy ilyen förmedvényt hangszalagra rögzítsenek. Hasonlítani nem is tudnám mihez, mert ez Kernen kívül mindenkire sértő lenne… Egyszer sikerült befogni egy jó adót, zajosan, de hallgathatóan leadták Morricone klasszikusát, a Profi főcímdalát. Mialatt ez ment, némán meredtünk a havas hegycsúcsokra, sziklákra, tavakra. Megható pillanat volt.
Közeledtünk az olasz határ felé. A benzinszintjelző pedig elérte a kis, piros sávot, idegesen remegett, kigyulladt, jelezve, hogy az autónak is megvannak a maga igényei, sürgősen meg kéne állnunk egy tankolni. Úgy döntöttünk spórolunk, nem pénzeljük az OMV-t és majd inkább olasz részen állunk meg, hiszen a határ után biztos lesz egy benzinkút belátható időn belül. Hát nem volt. Csak mentünk tovább üresedő tankkal, egyik alagútba be, a másikból ki. Minden más esetben örültem volna, ha nem zavarja meg semmi a táj szépségét, most viszont elég alaposan. Elképzeltem, ahogy lerobbanunk egy ilyen több kilométeres szűk alagútban. Körülöttünk meg csak torlódik, nő a kocsisor. Olasz tempóban kijönnek értük, elvontatnak vagy nem... Jézus! És még mindig nem jött szembe egy benzinkút sem, csak egy tábla, ami jelezte, hogy a következő 36 kilométerre lesz. Egyedül K.G. élvezte a helyzetet, idegesítően jól érezte magát, míg mi némán ültünk és a benzinszintjelzőre meredtünk. De bevált, tényleg azon gondolkodtunk, mikor üssük le, és nem azon, hogy pl. mióta is jövünk üres tankkal? Végre az út másik oldalán megláttunk egy kutat, persze OMV-t. K.G. és Feri halált megvető bátorsággal átszaladtak kannásbenzinért. Nem úsztuk meg olcsón, a kanna drágább volt, mint maga az üzemanyag, de így is örültünk neki. Betöltöttük és indultunk tovább. Következő kanyar után újabb tábla jelezte a legközelebbi benzinkutat: 56 kilométerre.
Udinéhez közeledve, a hegyek is kezdtek eltünedezni. Harmival érdeklődtünk a hely felől. Kiderült, hogy Udine nem az a kis hegyi városka, aminek elképzeltük a meséltek alapján, igazából nem is látni onnan a hegyeket. Sőt, nem csak, hogy akkora, mint Miskolc, de olyan is… Szerencsére kiderült, hogy ez erős túlzás, az viszont nem, hogy csak félpanziót kapunk. Harmival néha összenéztünk, miközben ezek a részletek kiderültek, közben a magnóból továbbra is Kern szólt. A helyzettel megbékélve értünk be Udinébe, végül már együtt énekeltük a magnóból hallatszódó értelmetlen és gyakran ismétlődő refrént. „Persze tudjuk jól…”
Udinében szintén fogalmunk sem volt, hogy hova kell menni. Nem nagyon olvastuk el a hospitality leveleket, a nyomtató meg valamiért mindenkinél épp a napokban mondott fel. Egyre idegesebbek lettünk, én különösen, mikor Harmi nekiment egy padkának. K.G., a legfelelősségteljesebb ember köztünk, most is megőrizte a hidegvérét. Több tucat olasz segítségével, egész Udine bejárása után, végül megérkeztünk a hotelba, egy időben egy másik magyar csapattal, akik 3 órával utánunk indultak és velük együtt értek oda.
Na de, akkor pár szót arról, hogy mit is keresünk mi itt: A Far East FilmFestival már 10. éve vonzza Udinébe az ázsiai szórakoztatófilm kedvelőit, a világ minden tájáról. Ez az egy hét jó alkalom, a kapcsolatépítésre, kikapcsolódásra, bulizásra és a tömény, válogatottan jó ázsiai filmek élvezetére. A fesztivál szervezőjét még csak látásból ismerem, de érdekes élettörténete van. Francesco mozdonyvezető volt, majd nyugdíjazása után világjárással kezdett foglalkozni, így építette ki azt az ismeretségi hálót, aminek köszönhetően el tudja hozni ide ázsia legelborultabb és legütősebb játékfilmjeit, egy-egy jeles alkotóval együtt. A szervezés mellesleg nagyon jó, és nem csak magyar viszonyokhoz mérten. Nem csoda, hogy a fesztivál kezdi kinőni magát, bár a mai bulin nem volt nagy nyüzsgés, a filmekre kemény sorbanállás van és harc az ülőhelyekért. Ami minket illet, közülünk W. számít tapasztaltnak, ő már volt itt tavaly, keni-vágja az ázsiai filmes témát, sőt ezeket a filmeket igazából már egy - kettő kivételével mind megnézte otthon. Harmi szereti a filmeket, az ázsiaikat és mindenfélét, az olcsó fesztiválokat és persze a PARTIT, kb. engem is ezek motiváltak. K.G. kicsit kilóg, olyan szempontból, hogy nem szereti a filmeket, az olasz bort viszont igen, úgyhogy annyira mégsem.
Ennyit az első napról. Filmeket nem néztünk viszont elégedetten konstatáltuk, hogy jó helyre érkeztünk, ahol isteni a pizza, a fagyi és kedvesek az emberek.
A jövő hét folyamán több napos beszámolót készít a Geekblog kiküldött stábja (pontosabban Yvonne, mert mindenki más lusta) az Udinei Távol Keleti Filmek Fesztiváljáról. Rövid filmkritikák, a helyszínen készített disturbing fotók!
De előbb egy kis Dél-Kelet Ázsia. A Megfigyelés alatt ugyan szabvány hongkongi thriller, de a jobbik fajtából. Az alapötlete olyannyira pofátlan, olyannyira egyszerű, hogy kardjába dőlhet minden magyar rendező, hogy ezt nem ő találta ki.
A megfigyelési egység hétköznapjaiba pillantunk be, egy újonc leányzó (Kate Tsui) és pocakos, öregedő főnöke (Simon Yam-ot nagy öröm újra látni) kettőse révén. Egy banda ékszerboltokat rabol ki, vezetőjük (Tony Leung Ka Fai) pontosan megtervezi az akciókat és mindenen rajta tartja a szemét, még a rablás közben is. Csakhogy mindenhol térfigyelő kamerák vannak, gyakorlatilag lehetetlen nyom nélkül eltűnni. A banda azonban alaposan megizzasztja a megfigyelőket. De a végén győz a jó és elhull a rossz, ahogy azt vártuk is. Nem nagy történet, az elsőfilmes Yau Nai-Hoi azonban kétszáz százalékon teljesít. Azzal ugyanis, hogy a történet szerint megfigyelésről van szó, példának okáért három különbőző, utcán sétáló személy is önmagában izgalmas lesz. Ezáltal garantáltan folyamatos az akció akkor is, ha éppen nem történik semmi érdemleges a fent említett grasszáláson kívül.
Mindezt elektronikus alapú zene festi alá, megadva a film tempóját. A képek egyszerűek, nincsenek szépelgő beállítások, ehelyett svenkek, zoomok és kamerarángatások sorakoznak egymás után, mondhatni sebészi pontossággal. Kevés elsőfilmestől látni, hogy sikerrel oldanak meg nagy bonyolultságú jeleneteket, de itt minden hibátlan. A kedvencem mégis az, amikor Simon Yam megsérül és a saját vérében fekszik egy sötét folyosón, Kate Tsui pedig Tony Leung-ot keresi a szakadó esőben. Brutális, egyben érzelmes pillanat. Azaz csodaszép. Ilyet mifelénk ritkán vetítenek, pláne 35 milliméteres filmről nem.
A Menj békével Dzsamil már nem ennyire jó, de ettől függetlenül nagy mozi, egyenesen a dán Zentropa műhelyéből, ráadásul 2008-as, szóval vadonatúj. A történet közhelyes, vagy ha úgy tetszik olyan ősi témát jár körül, amit már az ókori görögök is dramatizáltak. De azt hiszem ez most túlságosan kevés. Dzsamil megölte Omart bosszúból, de Omar ismerősei és rokonai most az ő – és családja - vérét akarják. Gyakorlatilag ennyi az egész. Nincs sok mellékszál, azokkal is legfeljebb a karakterek rokonságát ismerjük meg, magukat a karaktereket azonban alig. Itt minden dialógus egyetlen célt szolgál, hogy szereplőink hosszasan értekezzenek arról, hogy az erőszak rossz és nem Istentől való.
Márpedig ugyanazt az Istent imádják hőseink, hiszen arabok, de ellenségeskedésüket a személyes bosszún túl a még Dániában is meglévő szunnita-siíta ellentét csak tovább szítja. Merthogy Koppenhágában vagyunk, csak éppen ez alig derül ki a képekből, ahogy a filmben is folyamatosan kizárólag arab beszédet hallunk. De az arcok nagyon súlyosak és hitelesek, a filmbeli egyiptomival nem szívesen futnék össze egy sikátorban még nappal se, nemhogy éjszaka. A fényképezés enyhén túlvilágított, barnás tónusú képekből áll, a zene pedig izgalmasabb filmet sejtet a valóságosnál, de ismétlem: hibái és hiányosságai ellenére ez nagy mozi. Nagy vászonra való.
Akárcsak Ole Bornedal tavalyi filmje, a Csak egy szerelmesfilm. Morbid thriller keveredik itt családi drámával, szerelmesfilmmel és film noir-ral. Nem teljesen sikeresen, de mindenképp egyénien.
Jonas rendőrségi fotós, aki véletlenül okozója lesz egy karambolnak. Amikor meg akarja látogatni a kómába esett Juliát, a lány családja őt hiszi Sebastian-nak, Julia barátjának. Jonas kezdi elhanyagolni saját családját és egyre többet jár be a lányhoz, aki az álomból felébredve alig emlékszik korábbi életére. De valami nincsen rendben. Valaki teherbe ejtette Juliát, amíg kómában feküdt, ráadásul egyre több emlék ugrik be a múltból, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a kedves és törődő személy mellette nem lehet az, akinek mondja magát. Hogy még nagyobb legyen a káosz, még a halottnak hitt Sebastian is felbukkan.
A kollégákkal való viccelődés pillanataiban, vagy a kórházi jelenetekben nem nehéz felfedezni azt a Bornedal-t, aki az Éjféli játszmá-t készítette, de azóta érettebb, komolyabb lett. Morbiditás terén Bornedal most megelégszik a szituációk megalkotásával, de nem feszíti túl őket, ezért csak minimális számú poént helyez el. A látomásos víziókhoz való érzékét azonban ismét megcsillogtatja. A karambol jelenete szinte mágikus szépségű, legalábbis abban a változatban, amikor lassítva látjuk, ahogy a betört szélvédő darabkái Julia arca körül kavarognak a levegőben. Máskor történetszálak, múlt és jelen váltakoznak egy jelenetben, amit például egy zeneszám, Vivaldi Négy évszakja kapcsol össze. A hideg színek, a Juliát körbevevő rengeteg fekete szinte mindig baljós hangulatot jeleznek, de Bornedal azért arra is gondot fordít, hogy a kórházi zöld bensőségesebb legyen, mint Jonas otthonának, steril kékje és barnája. Az ablakon kitekintve magasvasút és egy építkezés látványa fogadja a férfit, amit csak tetéz felesége féltékenysége. Nem csoda, hogy Jonas ebbe a bizarr kapcsolatba menekül.
Nagyon ki van dolgozva, nagyon ki van találva és egymás mellé van illesztve, de hiába vannak döbbenetesen nagy jelenetek, a sok ritmusváltás miatt a film egésze valahogy távol marad tőlem. Nem történt semmi baj, Ole Bornedal ismét előrukkolt egy klassz filmmel, de továbbra is a Dina vagyok az ő legjobbja.
A Vérvonal-ról már annyit és annyi jót írtak tavaly az országos napilapok, hogy az alapján már rég a moziban kellene lennie. A Titanic ritkán hagy ki ilyen ziccert, a sajtóvetítésen is annyian vannak, mint eddig még soha.
Nehéz, rideg, barátságtalan, ennek ellenére izgalmas mozi. Feszült stílusát a karcos, nyers képek, kézikamerázás és az állóképek váltakozása adja. Elhagyatott, sivár mezőket, hullámzó tengert látunk, meg vad, hófödte hegyeket, mellettük egyhangú lakótelepi házakat, ahol örökösen fúj a jéghideg szél. A kísérőzene olyan, mintha egy siratókórus énekeltetnének és mindez együtt rendkívül nyomasztó.
Márpedig ez a film legnagyobb erénye. Az izlandi hangulat megragadása. A 101 Reykjavik rendezőjét ezúttal sem a történetmesélés érdekli. Igaza van, mert a hozott anyag, amiből dolgozik, pár eredeti ötlettől eltekintve közhelyszerű. Ha úgy tetszik, ősi alaptoposzokra épül. Viszont jól van megírva.
Gyilkosság történik egy izlandi kisvárosban, de a nyomozás során harminc évvel ezelőtti eseményekkel találnak kapcsolatot. Meg képbe kerül a Génkutató központ is, a mondanivalót is ez a mellékszál hordozza. Merthogy a genetikai információkkal való visszaélés rossz és csúnya dolog, sugallja a film, bár alig észrevehetően. Ami a nyomozás egészét illeti, főleg verbálisan megszerzett információkra épül, de azért nem szükölködünk a véres-mocskos részletekben sem.
A karakterekre viszont különös gondot fordított a rendező. Az idős, tapasztalt, egyedül élő rendőr, akihez évek után hazamegy elcsatangolt lánya – például tűpontos. Láncdohányos, ráadásul szenvedélyes húszabáló. A kedvence a húsleves és legalább kétszer látjuk, hogy birkafejet eszik, ami körülbelül annyira bizalomgerjesztő kaja, mint a ház specialitása volt az ExistenZ-ben. Társa, a fiatal kezdő zsaru, tökéletes ellentéte. Természetesen nem bírja a dohányfüstöt és vegetariánus. És így tovább, minden szereplőnk plasztikus, szerepeljen bármennyire keveset is, ráadásul csak pár tulajdonságát emelték ki. És ha ez nem lenne elég, a filmbe időnként klasszikus idézeteket csempésztek, a végső, temetőben játszódó jelenetben előadott Hamlet-hommage egyenesen fantasztikus. De vigyázat! Ahogy az lenni szokott az agyonhype-olt filmeknél, utólag mindig kiderül, hogy nem is olyan édes a gyümölcs.
Véget ért a 39. Magyar Filmszemle, kiosztották a díjakat, de hogy kik voltak hivatalosan a legjobbak, azt természetesen a Geekz dönti el. Aki nem tud várni, tekerjen lejjebb, mert mielőtt a jelképes Geekz-díjakat kiosztanánk, végigvesszük a Szemle legérdekesebb mozzanatait.
Emberiség elleni bűnök Minden Szemlén akad pár olyan, „közönségfilm” kategóriában induló dolgozat, amely láttán a szerencsétlen kritikus legszívesebben azonnal kivájná a szemét, lemondana az állampolgárságáról és valami eldugott csendes-óceáni szigetre száműzné magát. (Csak alig vigasztal, hogy a szerencsétlen külföldi zsűritagoknak még ennél is szarabb lehet, ők minden háttérinfó nélkül kénytelenek megtapasztalni a „közönségfilmes magyar humort”.) Idén szerencsére csak két indulója volt a kategóriának. A Tímár Péter-féle Casting mindenhez már korábban is volt szerencsém, a Megasztár egykorvolt sikerét meglovagolni kívánó film gyakorlatilag értékelhetetlen: zenés filmnek gagyi (mint a klip-betétjei), sikersztorinak úgy szintén, épp ezért még a saját közönsége számára is röhejes. Ha lehet fokozni a fokozhatatlant, a Megy a gőzösnek sikerült. Ha kiderülne, hogy létezik egy olyan szex-kazetta, amelyen a film szereplői a forgatás szünetében mindenféle gusztustalanságokat művelnek egymással, az sem lenne számukra kínosabb, minthogy részt vettek ebben a filmben. Nem azzal van a gond, hogy egy „abszurd népi komédiá”-t akartak készíteni, hanem, hogy egy agyatlan blődli lett belőle. A vígjáték, az, ha jól gyanítom, nem az, hogy összeterelünk egy rakás színészt, és a sztorit kispórolva másfél órás baromkodásra vesszük rá őket.
Nincs kérdés A sajtóvetítések után a sajtó képviselőinek alkalma nyílna kérdéseket feltenni a megjelent rendezőkhöz, szereplőkhöz, az általam látott vetítéseken azonban a kollégák leszegett fejjel hallgattak. (Igen: én is.) Lehet, hogy a többség úgy érezte, hogy nem ez a megfelelő alkalom és forma az ilyesmire, és inkább négyszemközt kéne beszélgetni az alkotókkal, mégis kínos volt a (látszólagos) érdektelenség. A legszebb az volt, amikor Faur Anna megkérdezte, hogy csak nem újságírók ülnek a nézőtéren, merthogy más vetítések után általában vannak kérdései a közönségnek, és milyen érdekes, hogy itt meg nem.
Fájt? Ez a mondat (kérdés) volt a kedvencem a „nem szándékoltan vicces szocreál pillanatok” kategóriában. Almási Tamás filmjében (Márió, a varázsló) hagyja el az egyik egyszerű lelkületű férfiember száját a fenti kérdés, miután annak rendje és módja szerint (irónia) pár kemény ütéssel földre teríti az asszonyt. Ugyanebben a filmben, ugyanez a férfi, miután kiderül, hogy a felesége (akit később megagyal) elfelejtett főzni, kimegy a kertbe és megküzd egy csirkével. Mi ebből annyit látunk, hogy megjelenik az ajtóban, zihálva, atlétában, kezében a tyúk nyakával, és nagyon csúnyán nézve: íme a férfiember, amint visszatért a vadászatból. Szép.
Akkor verd bele a számba Ezt a kedves felszólítást pedig Alföldi Róbert Nyugalomjában hallhattuk a felhevült Hernádi Judit előadásában. Nyilván nem az volt a cél, hogy a közönség (kínjában) röhöghessen, de az lett a végeredmény. Alföldi az amúgy is necces alapanyagot annyira túljátszatta a színészeivel, és annyira iszonyatosan drámai hangulatot akart kelteni, hogy a szakértő közönség a film nagy része alatt tenyérbe temetett arccal zokogott – hol a fájdalomtól, hol a röhögéstől.
A legdurvább maszturbáció Az idei szemlén két filmben is nyíltan (értsd: egy pornófilm explicitásával) beleverték a néző arcába azt, amit egyszer sem kellett volna. A Császi Ádám-féle Gyengébb napok című rövidfilmben talán még lehet érvelni a jelenet indokoltsága mellett, de amikor Mucsi Zoltán a Tablóban egy hokedlin, a konyha félhomályában könnyít magán, nos, az kicsit erős. Dettre Gábor filmje amúgy sem a visszafogottságával tüntet, Györgyi Annát például szinte csak meztelenül lehet benne látni, egy fiatalkorúval pedig a „We are the world” taktusaira szexszel Mucsi karaktere. Ettől még persze lehetne jó a film, a polgárpukkasztás elvégre egészséges dolog, de Dettre olyan szinten akar megmondani, rasszizmusról, nagy magyar valóságról és identitásról, hogy: jaj.
Pánik Fun fact: a legnagyobb tumultus nem a nagyonvárt Delta, hanem a Pánik (sajtó)vetítése előtt alakult ki. A szervezők már a lépcső aljában feltartóztatták a kritikusokat és csak ötösével engedték be őket, nehogy akár csak eggyel is többen legyenek a megengedettnél, mert akkor valaki még a lépcsőre ülne és az „tűzveszélyes”. A kimaradni látszók között így igazi pánikhangulat alakult ki, néhány rutinos újságírónak viszont sikerült áttörnie a kordont, nekem különösen a (szokás szerint) késésben lévő indexes kolléga és Báron György technikája tetszett, akik a jegykezelő-droidokra ügyet sem vetve siklottak át a sorfalon.
A legédesebb alvás Saját tapasztalatom és mások egybehangzó – ám korántsem reprezentatív – véleménye szerint a Tejút indukálta utólag a legtöbb „én csukott szemmel is tudok figyelni!” típusú magyarázkodást. Második helyezet: Fövenyóra.
Fény Legkellemesebb meglepetés: egyre több a fesztiválzsűrik helyett a közönséget megcélzó, ám kutyába lemenni mégsem akaró film. Ilyen A nyomozó, a Kalandorok, a Zuhanórepülés, az Overnight és tulajdonképpen a Pánik is. Az első kettőbe igazából bele kötni sem érdemes, a Zuhanórepülés kicsit egyenetlen, a Pánik koncepciója néhol zavaros, az annak idején (emlékeim szerint) csúnyán lehúzott Overnight viszont képileg hihetetlenül profi munka, csak a fordulatok hiányoznak belőle. Megemlítendő még a Bahrtalo! Jó szerencsét! ami ugyan nem tipikus közönégfilm, de témájával (egy erdélyi cigányember és egy erdélyi magyar barátsága kötelező PC-szólamok nélkül), stílusával (Borat-féle áldoksi) és humorával abszolút alkalmas tömegfogyasztásra.
Papírforma Az aktuális nagyfilm idén a Delta volt. Tulajdonképpen helyén van benne minden snitt, színészei hibátlanok – még Lajkó Félix „civil jelenléte” sem kizökkentő –, zseniális jelenetei is akadnak (például: a megerőszakolás), csak átélni nagyon nehéz. Ha nem tudom ki a főhős, mik a céljai és a motivációi, miért kéne együtt éreznem vele? És Kim Ki-duknál miért tud ugyanez működni?
Végezetül jöjjenek akkor a Geekz-díj idei győztesei, akik a vízből kilépő Egres művésznő virtuális mozgó-szobrát kapják (a női díjazottakén a hokedlin maszturbáló Mucsi Zoltán képe van – erről sajnos nincs link, pedig nagyon kerestem; becsszó!).
LEGJOBB FILM – A NYOMOZÓ
LEGJOBB RENDEZÉS – GIGOR ATTILA (A nyomozó)
LEGJOBB ELSŐFILM – A NYOMOZÓ
LEGJOBB FORGATÓKÖNYV – GIGOR ATTILA (A nyomozó)
LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁS – MUCSI ZOLTÁN (Tabló)
LEGJOBB NŐI ALAKÍTÁS – REZES JUDIT (A nyomozó)
LEGJOBB OPERATŐR – GARAS DÁNIEL (Overnight)
LEGJOBB ZENE – MELIS LÁSZLÓ (A nyomozó)
LEGJOBB KISFILM – GYENGÉBB NAPOK és LOPOTT RITMUS – HIPI-HOPI megosztva
Az afféle tudósításnak is van létjogosultsága, ami egy olyan filmfesztiválról szól, amelynek keretében össz egy filmet néz meg az ember? Bár mos' má' tökmindegy, ezt a bejegyzést riportként sorolom be... Asszem tavaly sem vittem túlzásba Pécsett a mozibajárást, a vetítéseket körbebástyázó rendezvények, események, meg egyáltalán, az éjszakába hajló "terepszemle" (értsen ez alatt mindenki azt, amit akar) épp eléggé lefoglalja a feladatát a legkisebb distrakció okán mellőzni igyekvő újságírót.
Ha alkoholgőztől ködös emlékeim nem csalnak (kénytelen vagyok reájuk hagyatkozni, ugyanis a Pécsett töltött öt nap alatt egy büdös szót sem jegyzeteltem), odaérkeztem délutánján (miután egy kellemes belvárosi panzióban kerültem elszállásolásra) a Káel Csaba Mester és tanítványok című, a nemrégiben elhunyt Illés György emlékére leforgatott dokumentumfilmsorozatának első részét néztem meg. Ennek az epizódnak Zsigmond Vilmos volt a beszélő feje, ő emlékezett vissza a legendás operatőrre, illetve saját karrierjét is végigkommentálta. A film után magának Zsigmond Vilmosnak tehettünk fel kérdéseket, sőt, egy szuperhiperprivát sajtófélóra (amelyen a lelkes fiatal zsurnalisztáktól kezdve a seggnyaló profiig mindenki felfordult) bevégeztével még egy képre is hajlandó volt összeállni velem (amely képet, amint megkapom a pécsi fotóskolléga gépéből - igen, még fényképezőmasinát sem vittem magammal! -, belinkelem ide.) Este felé valahogy az Uránia mozi (mer' olyan ott is van!) környékére kerültem (hogy hogyan, nem emlékszem), ahol összefutottam Cs. S.-val, akit rövid, Szinház- és Filmművészeti Egyetemes előadássorozatom alkalmával ismertem meg. Szerencsére pont a Boldog új élet legvégére értem oda, így nem kellett végigszenvednem újabb másfél óra Tarkovszkij-imitációs angstot (a Szemlén már megtörtént). Ehelyett a haverral elzarándokoltunk egy lepattant, barlangszerű szórakozóhelyre, ahová, hiába esemeseztem, Cs. S. nem jött utánunk, amit, most már elárulhatom (neki is), bizonyos okokból kimondottan sajnálok... ;)
A szerdai napon került sor a fesztivál azon attrakciójára, amely miatt én személy szerint lementem, a Fade In Script Consulting első közép-európai un. pitchfórumára, amelynek keretében anyagi támogatással egyelőre nem rendelkező forgatókönyvírók "elpiccselhetik", eladhatják munkáikat prominens európai producereknek. A versenyzők (mert végül is ez verseny volt, csikorogtak a fogak az idegességtől) fejenként uszkve negyed órával rendelkeztek arra (a közönség kérdéseinek megválaszolásával egyetembern), hogy felkeltsék agyszüleményeik iránt az érdeklődést.
A pitchfórumra a legendás sasfészekben, a Hotel Kikeletben került sor, amelynek promófilmjében egykor Kabos Gyula domborított. Odafelé kollégámmal megpillantottuk a hegyre halál- és rádióhullámokat megvető bátorsággal felfelé caplató Boros Lajost (a hotel gangját reparáló melósok elaléltak tőle, úgyhogy be tudtam tájolni a számomra hallgathatatlan Bumeráng célközönségét). Kollégám felvetette, hogy esetleg álljunk meg neki és vigyük fel a Kikeletbe, de nagyon rövid eszmecsere után ezt elvetettük: a kocsi öt személyes, és ketten már ültünk benne.
A rendezvény szervezése előtt le a kalappal, és a forgatókönyvírók teljesítménye előtt szintén. A nap folyamán összesen tizenhárom "piccset" hallgathattunk végig, közülük a legjobbakat pénzzel is jutalmaztak, arról már nem is beszélve, hogy a legéletképesebb (értsd: legeladhatóbb) szkriptek a producerek közt vevőre is találtak. A nap lezárásaként a Trafik elnevezésű szórakozóhelyen jött össze a társaság, ahol az interkontinentális-szakmai kapcsolatok még jobban elmélyültek. A day well spent.
Csütörtökön, hajnali 11 órakor betámolyogtam a produceri szövetség nyílt ülésére, amelyet Kálomista Gábor privát okokból, az alelnök pedig az előző, Trafikban eltöltött éjszaka miatt volt kénytelen mellőzni. Az ülést a Filmünnep igazgatója, Szekeres Dénes vezette végül le. Többek között szó esett arról, hogy a produceri szövetség saját tagjait és a tőlük független producereket egyaránt be akarja sorolni egyfajta önös pontrendszer alapján, amelynek bizonyára főleg a kívülállók fognak örülni...
Pénteken az Illést és tanítványait bemutató dokumentum-filmsorozatból két etap ment le, az elsőnek a nemrégiben elhunyt, zseniális Kovács László ("My name is not Vilmos!"), a másodiknak maga Illés György volt a középpontjában. A vetítés befejeztével Grünwalsky Ferenccel beszélgettünk az operatőri hivatás mai állapotáról, és a csávó, mint már sokadszor, lenyűgözött az intelligenciájával. A traccsparti után átdzsaltunk az Uránia moziba, megnézni Szomjas György új filmjét, a Nap utcai fiúk-at, amelynek Grünwalsky volt az operatőre.
Este többedmagammal bepofátlankodtam Jancsó Miklós 86. születésnapjára, amely tény ("há' ezek kik?") nem csak enyhén volt ciki, annak ellenére, hogy kaptunk egy tessék-lássék meghívást - kösz, Hosszú! ;) Bár lehet hogy nem kellene a pofámnak égnie, észrevettem ott más hivatlan zsurnalisztát is (youknowwhoI'mtalkingabout...) Miután bezabáltunk a mások pénzén, felkerekedtünk és átmentünk az egyetemi ifjúság és borzalmas jazz zenészek által frekventált Dante kávézóba, ahol órákon keresztül fűztem egy csaj fejét.
Hazautazásom reggelén még üvöltöztem egy egészségeset az árengedményes jegyet a kurva istennek sem kiadni akaró MÁV-alkalmazottal (energikus fellépésem hiábavaló volt, baszott rám, teljes árút kellett vennem, annak ellenére, hogy állítólag a MÁV megegyezett a fesztivállal arról, hogy a visszaútra már csak minimális árú helyjegyet kell váltani.) Így épp a megfelelő hangulatban (és egy frissen beszerzett náthával) érkeztem meg a lehangolóan szürke Budapestre.
Mielőtt oktondi lajstromba venném a Kis és Animációs filmek szakaszában összegereblézett, debütáns darabokat, felhánytorgatnám a Pannónia Étterem újabb igénytipró mesterfogásait, és megidézném a díjkiosztó szándékolatlan, bohém humorát, ejtenék pár szót a dokumentum szekcióba végtelen nyugalommal besorjázó, Tibet, a száműzött országra keresztelt másfélórásról. Egyrészt érdemes és tanulságos 90 percig nézni, hogy a leglételemibb emberi jogokba vetett hit, illetve a magukat azokkal kiplakátoló, dülledtkeblű hangoskodók ténykedése (értsd: hangoskodása) a leggyámoltalanabb anyagi érdekek ébredésekor – tehát, amikortól számítanak a dolgok – már legfeljebb odvas fabatkát érnek (mert, ugyan ki a tök húzna újat a gazdasági szuperautoritás Kínával?). Továbbá szerfelett szórakoztató a zimankós Tibet nagyhatalmilag tűzzel-vassal kergetett futball válogatottjával való akárcsak felületes ismerkedés.
Evidensnek tűnhet, hogy főleg Mao Ce-tung-ék nézték ferde szemmel (ééérted) a gyolcsaikat szilaj mozdulattal letépő, vad önkívületben labdakergető szerzeteseket, pedig nem. A negyvenes években a régens láma maga tiltotta be a focit, mondván túlságosan elvonja a kolostor meditatív mezőnyének figyelmét a magasztosabb alfa-állapotoktól. Az indiai és nepáli menekülttáborok liberálisabb közege azonban már eme esendően földi, infantilis ösztönök termékeny táptalajának bizonyult. 2001-ben odáig fajult a „tibeti” labdarúgás, hogy egy országgal, elismert döntéshozó szervvel, államformával, urambocsá: saját ingatlannal nem rendelkező népség (kollektív identitásának legzajosabb demonstrációjaként) Grönland hasonló szakágbeli legjobbjainak eresztette nemzeti tizenegyét. Az első válogatott mérkőzés a szervezés elméleti síkjairól nem a legkönnyebben lépett a rögvaló zöld gyepjére, Kína ugyanis embargóval fenyegette meg a fagyos szigetországot. (Noha a nézőtéren ezalatt csak az én vihogásom törte meg az unott csendet, a kommentekben igazán megnyugtathatna valaki, hogy ennek az internacionális (sport)diplomáciai háromszögnek azért – ha csak iciri-picirit is, de – van egyfajta, mosolycsalogatóan groteszk bája.) Az eredmények azóta sem túl hízelgőek, mégis, feszengő magyarázkodás helyett az edző minduntalan mámor-ittas szavakban emlékezik fiai heroikus helytállásáról. És – annyi sok szövetségi kapitányunkkal ellentétben – neki hiszek.
6782334169 kisjátékfilmről nem egykönnyű írni: a hangulatukban, narratíve, képileg, koncepcionálisan, mindenhogyan szerteszét irányuló alkotások szúrós kesze-kuszaságként nehezen megragadható, nem túl kritikusbarát egyveleget képeznek. Szerencsémre több celluloid-jelölt is feltekerhető egy gondolatilag közös nevezőre, mely mélyén az az égető kérdés lapul, hogy létezhet-e nehezebben kikúrálható kór az információs társadalomban szövődő (pár)kapcsolatok számára, mint az effektív kommunikáció-képtelenség?
Egyértelműen nemleges válaszok egész hada került vetítésre. Az izraeli Noisy Silenceben szakítás után értetlenül álló, magányos srác szobájában legelész körbe a kamera a különböző használati- és dísztárgyakon, s közben megszólaltatja az azokhoz fűződő emlékeket, imigyen rekonstruálva a románc hanyatló ívét. Az ugyanezen nemzeti színekben induló On the Same Floor apa, fia és egy kettejük viszonyát nem elhanyagolhatóan megmérgesítő prostituált triászát meséli majdnem solondzi bizarrsággal, a rövidfilmek tétován elszabott terjedelmében (ez utóbbi tünetet egyébként a fesztivál legtöbb versenyzője szenvedte): elfojtott, artikulálatlan vágyak és sunyi érdekérvényesítés a panelben. A görög House of the Olive Trees egykoron lelkes szerelmesei is hasonlómód nem tudják kibeszélni a tartós boldogság útját álló problémáikat.
A spanyol direktorok finoman és jó érzékkel: humorba panírozták vonatkozó kikeltéseiket. A Game Therapyban az elridegült férjet, feleséget egy szembeszomszéd házaspár vegzálja játékos utánzással, a határsértés illúziójával kecsegtető kapcsolatfelvétel azonban kudarcra ítéltetett. A The Relief egyetlen jelenetében az átellenes műszakok miatt párpercessé csökevényesülő, kizárólagos együttléteiket érzelemszegény megtermékenyítési kísérletekkel elütő házasok esnek egymás genitáliáinak. A rutinná vált nyalakodások és dugaszolások alatt a látszólagos fesztelenség ellenére képtelenek érdemleges, intim párbeszédre. Kompakt, aranyos, sőt: happy enddel kecsegtető hispán etűd a Wavelength, melynek forgatókönyve egymástól pár méterre araszoló autók sofőrjeit boronálja össze az autórádió, egy kívánságműsor és maroktelefonok által relativizált távolságokon keresztül. Azért van remény.
A communication breakdown legszellemesebb megfogalmazásával, a Delay-jel Florian Kaltenbach hozakodott elő, történetének zenész (…) hőse ugyanis egyszer csak arra ébred, hogy problematikus hosszúságú fáziskéséssel hallja meg a hangokat. Így válik legitimmé az az érthetelen passzivitás és közönyös lomhaság, ami miatt barátnője és munkatársai korábban hátat fordítottak neki. A verbális, illetve egyéb adatátviteli rokkantság tárgykörébe sorolhatnánk továbbá a páciensét titkolható információk reményében péppé-pürévé hiába agyaló kihallgató tiszt (Lullaby for a Boy), valamint a halálos kimenetelű tragédiát indirekten mobiljához való nem értésével okozó nyugdíjas apuka történetét (The Incident), de ennyire azért nem vagyok vicces.
Kellemesen szőrborzoló gegparádé a Bad Dreams című svéd horror, okos, de ívtelen tragédiamozaik a rendezőként Inárritu ösvényein meginduló Elvind Holmboe-Salmón A Tooth for an Eye-ja, és nem árt tudni André Hörmann poroszosan pedáns, fatalista filmjéről, a breathless-ről sem, mely az új autók illatába bóduló, jóléti társadalmat szembesíti önnön dehumanizáltságával.
A nagyjából egységes minőség a korábban már citált, vágás nélkül körbefahrtolt Utóirat szerzőjének segítségével érte el legfájdalmasabb mélységeit. Érthetetlen, hogy Fogaras Gergely az ízlésesen precíz Utóirat után (amiért idén újra előtte landolt a Kodak különdíja – joggal) hogy tudott egy ilyen, szinte minden szempontból akkurátusan szar valamivel előhozakodni (merő elrettentésül írom le a címét: Jamais Vu). A főszereplő ikerbigék bokszerfeszegető szépsége képtelen volt kompenzálni a szövegkönyv, a fényképezés, az elbeszélés, a vágás, a stb. sajgó dilettantizmusát. Mindezt durván tetézte, hogy a két nő a száját beszédre is használta. Ahh, Kovi milyen jó kis filmet rittyentett volna ebből a szürreális lávsztoriból, ugyanezzel a casttal…
A terítékre kerülő 16 animációs film ambícióit tekintve brutális szélsőségekről tett tanúbizonyságot. Akadtak ötletszerénységben az íztelen-szagtalan wc-illatosító reklámokat alulmúló-féleségek (Solomon Grundy, The last Cigarette, Visszaszámlálás), mely – legfeljebb rutinszerző ujjgyakorlatokként funkcionáló – rajzocskák inkább csak bátor egyszerűségük miatt értékelhetőek. A Sebaj Tóbiás zsíros gyurmavilágát és gyermeki bumfordiságát felidéző Closed, és a szexuálisan édin túlhevített, kisiskolások érzelmeivel elhancúrozó Lupe & Bruno stop-motion munkák már leleményesebb, dinamikusabb dolgozatok. Hasonló technikákat használ a szlovák The Fable about Nail is, ahol azonban a megszemélyesítés gáláns írói gesztusaként egy barkácsműhely szerszámai kelnek életre: beverődni félő szög és eltökélt kalapács szenvedélyes macska-egér harca sarkallta ha nem is körömrágcsáló, de majdnem indulatos szurkolásra a mozi közönségét. Hasonlóképpen északi szomszédjaink műve a kavicsokból, törmelékekből (mások szerint müzliből) megformált, bátran játékos Pik a Nik. A százfogú polipszörnnyel való viaskodásba torkolló, békés, tengerparti kutyasétáltatás valódi dráma: az idilli és horrorisztikus történések között egy (igaz, talán csak zabpehelyből kirakott) jellem fejlődését csodálhatjuk.
A már éppen nem aktuális pc játékok cgi felkészültségét hirdető The Wrath – a Jamais Vu szerepét eme szekcióban betöltve – mutatja meg, minél nincs alább. Önértékelési zavarban szenvedő, cselekményt túldimenzionáló zene és göcsörtös dramaturgia jellemzi ezt a látványosan becsvágyó, feleslegesen sokdimenziós, shyamalani csattanóval fárasztó kísértethistóriát.
Andy Garnica ZinQuenta-ja kifinomult módozatokkal zsákmányolja ki a mélységélességben rejlő lehetőségeket, mindemellett megkapóan egzotikus, saját (?) mitológiát hív életre. A germán illetőségű Eels (rendezte Martin Rahmlow) megjelenítésében, forgatókönyvében, szellemiségében egyaránt a legelegánsabbnak találtatott nálam. Hogy az esténként mindig lába-kélő, női aktszobor után méretes kofferrel, ólomlábakon bolyongó, bronzbőrű, ballonkabátos vándor morbid és ókori szimbólumokkal zsúfolt, filozofikus útja hova tart, és miért, azt ugyan nem tudom, a filmet mégis átitatta egy őszinte komorságú, plátói sóvárgás, ami az Eels kötelező érvényű beszerzésére ösztönöz.
A programfüzet tanúsága szerint voltak még nagyjátékfilmek, a speciális kategória pedig „Roma-kép” alcímmel gyűjtött magába további darabokat. Ezekről meg látatlanban ugye nincs értelme. A Produceri Fórum a „kreatív” kifejezés unos-untalan ismételgetésével próbált a szakma begyöpösödött megítélésén változtatni, míg a Fiatal Kritikusok kerekasztal-beszélgetése során csak nem sikerült egyetérteni abban, hogy akár elitista magaslóról, akár glossza-orientált bulvárcinizmussal, de ma Magyarország kritikusi társadalma lényegében képtelen úgy nyúlni a mainstream popkultúrához – a képregényhez hasonlatosan –, ahogy illene.
Hiába szólt rám a Főnök, hogy ajándék lónak nem illik a tátongó fogágyát se, én mégis feltennék egy frivol kérdést: láttatok már olyan rántott sajtot, aminek panírja – oldalanként – vaskosabb, mint a… a „sajt”? Mert én igen. Mindegy, a díjátadáshoz már csak kellemes, mókás emlékek fűznek. Az időrendben első két plakett címzettje igazolt hiányzását töltötte valahol máshol, az ettől némileg elkedvetlenedett konferanszié pedig lélekben talán túlságosan is ráállt a nyertesek mellőzhetőségére. Ennek elsődleges okfolyományaként a nevük hallatán már a színpadra feldzsaló díjazottak közül is nem egy lett házon kívülinek nyilvánítva. A főállásban Duna Televíziónál műsorvezető D. Tóth Kriszta vállának gyengéd kocogtatásával nyomatékosított, szláv törtségű „ájm eksöli hír” mondatnál akkor, ott, kevés tréfásabbat vehetett volna szájára az ember.
Aki, hozzám hasonlóan, csak mostanában szembesült a Cinefest, mint amolyan létével, az – még ha alkalomadtán simulékony PR szólamok tolmácsolásában is, de – innen elsajátíthatja a kezdeményezés hivatalos leglényegét. Én saját élményeimre szorítkoznék.
A kiérdemelhetetlen színvonalú szállás kapcsán (sokadjára) szembesülhettem azzal, hogy Wostry atyánk ma biza brand – azt ugyanis személyesen intézte egy jól irányzott, blazírt nézéssel –, az étek azonban a Nagy Vezérnek köszönhető eme földi javakkal mélységes kontrasztban ácsorgott. A Pannon étteremnek ezúton üzenném, hogy semmi bajom az éppen hogy szignifikatív mennyiségű (6, azaz hat darab cafat) csirkeaprólékkal alig-alig meghintett, fél kiló tepsis krumplival, ám mindezt „Brassói aprópecsenye” felségjelzés alatt asztalra vezényelni par excellence vendéglátó-ipari kibaszás. Velem. Persze, ott ezt nagy gyáván lenyeltem. A rendezvénynek helyt adó két filmszínház közül eleddig csak a restauráló állványzattal a lehető legrosszabbkor álcázott Kossuth Art Mozihoz volt szerencsém. Panaszkodni az illetékesek felkészültségére igazán nincs okom, az egy-két óránként fejüket felütő technikai gikszerek gyorsan orvoslásra kerültek, az ilyenkor el-elcsattanó poénok pedig pillanatokra mintha összébb is kovácsolták volna a kifinomult nagyérdeműt.
Szóval a filmek.
A Dokumentum szekciót az ír-izraeli együttműködésben fogant Children of Allah nyitotta, a késői érkezés miatt erről azonban módfelett nehezemre esne nyilatkozni. A spanyol Manuel Jiménez Núnez abszolválta La aldea perdida-hoz (The Lost Village) már volt szerencsém. Az andalúziai Almonte-i estében békés tömeg gomolyog. Szórványos ordítások, udvarias tülekedés – valami ilyesmi lehetett a hangulat az idei The Rolling Stones koncert közép-hátsó soraiban. Az éj tapintatos sötétjébe bugyolált népömleny a nappali kistotálokban azonban már sokkal inkább az 1969-es Altamonti fesztivál színpadközeli őrjöngését eleveníti fel, amikor – többek között – a Sympathy for the Devil alatt a biztonsági szolgálatot ellátó Pokol Angyalai halálra szúrtak egy pódiumra tápászkodó feketét. Sérültekről, ad absurdum halálesetekről nem értesülünk, ráadásul az eksztatikus áhítat címzettje ezúttal pont, hogy nem Lucifer: a helyiek által abszolút autentikusként tisztelt Szűz Mária szobor a körmenet főszereplője. A szakrális téboly mégis megszólalásig hasonló. Sőt, azon is túl. Az akusztikus aláfestésként nyilatkozó helyiek kegyetlen egyszerűséggel beszélnek szűzhöz fűződő érzelmeikről, élményeikről.
De honnan ez a vallási, vegetatív imádat?
Az intézményi kereteket félgőzzel eltipró hevület (az Egyház finoman szólva sem rajong ezért az esztelen lelkesedésért) eredetét, gyökereit talán nagyobb dioptriaszámú nagyítóval sem lelné a – mind plánozási, mind kulturális szempontokból is – inkább csak távolságtartó felülnézetekig bátorkodó rendező. A tökéletes elhivatottság megmagyarázhatatlan és megkérdőjelezhetetlen, az arctalan, homogén, s egyben tántoríthatatlan, céltudatos biomassza pedig annak jegyében minden évben megsétáltatja a giccses maskarába öltöztetett Máriát. A meginterjúvoltak főcím alatt történő, egyenkénti meg-megmutogatása feleslegesen töri meg a tömeg egységét, ateista szemeknek így is elgondolkodtatóan fájdalmas a kollektív őrület ilyetén látványa.
Geller-Varga Zsuzsanna alkotása, a Zsinagógát vegyenek! már főleg közelikkel operál, személyesebb, aprólékosabb, gondolati ritmikája a szereplők hol esendően önzetlen, hol álszenten nyerészkedő perspektíváiba enged nyugodt bepillantási lehetőséget. Jogi, üzleti, morális és – igen, ilyen is van:– érzelmi érdekek feszülnek egymásnak: jelzálog-kölcsön esetében nyitogatható kiskapuk, ingatlan osztás, államhivatali dilettantizmus, no meg a Holocaust fel-felderengő árnyéka (amibe oly sok mindent lehet jól elrejteni) mar játékidőért, miközben a teljes felújításra váró, kőszegi zsinagóga lassan porrá és hamuvá erodálódik.
A Drogzarándokok (Szalay Péter) nehezen bevehető sorsfordulatokkal terhelt rehabilitációs túra, amit a kezelő orvos penetráns, cinikus megjegyzései tesznek talán emlékezetessé. Negyedannyi ideig (8 perc) sem tart a Kelj Fel Anyám… című, minden narráció, és – ha jól rémlik – zene nélküli etűdöcske, érdes-nyers témája mégis jóval tovább karistolja az emlékezetet. Székely Róbert filmjében egy fogyatékos, árva fiú napját szemlézhetjük, aki a mentális hendikeppel látványosan élők látszólag indokolatlan vigyorával gürcöl megállás nélkül az agrártevékenységek nyomasztóan széles skáláját érintve. No komment.
Vannak köztünk olyanok, kik a valóság csorbítatlan, sorkövető leképezési próbálkozásainak láttán indulatosan, torz kajánsággal nevetnek fel. Ezeknek töredéke ráadásul meg is akarja mutatni, hogy máshogy is meg lehet mutatni. Az akármit. A mindent. Vagy éppen a semmit. Sanyarú csillagállások mellett eme elvetemült egyedek tompora alá költségvetés szorulhat, a Cinefest pedig az illendő emancipáció zászlaja alatt kénytelen versenyprogramjában nekik szerény kis kategóriát biztosítani. Nem tagadom, hogy a 100 percbe nonstop sűrített, 12 „Kísérleti film” helyenként serkentőleg hatott az endorfin-háztartásomra, a közkedvelt angolszász szócsokor, a „What The Fuck?!?” artikulálatlan üvöltésének szándéka azonban majd minden alkotás alatt felhorkant bennem.
Volt itt kérem minden, mi szem-fülnek ingere. Vállaltan egyszerű élménykép (Traumtanz, Aranypart, Holnemvolt). Klasszikus jazzt megidéző, vágói-ritmikai stílgyakorlat (Dubus). Poháramortizáló formalista blöff a tenisz monotóniájáról (77 Years of Déjá Vu). Hétperces, bámulatosan unalmas, fekete-fehér cigireklám hardcore dohányosoknak (Portrait of my Father). Videodrome-i mélységekbe kívánkozó, felületes metaforadüledék a televízió hatalmáról, öntudatáról (The Screen Game). Experimentális izéktől szokatlan érthetőséggel előadott, szentimentális nosztalgiasnitt (Utóirat). Provokatívan öncélú stroboszkópia, melynek ámulatba ejtően irritatív soundtrackjén akárha Rammstein Iva Bittovával alkalmilag kooperálva próbálna egy Albert Einstein Bizottság dalt előadni – visszafelé. (Nyári egyenlet). A The Five Obstructions önreflektív lelkesedésével saját magát boncolgató, majd a Hülye Járások Minisztériumának homage-ává avanzsáló, negyedórás dilemmamaraton (Performing Life #2). Ez utóbbi legalább felteszi a szekcióra vonatkoztatható, udvariatlan, NAGY kérdést: „Should this movie have a philosophical touch?”
Ugyanakkor fel-felvillantak nagyobb terjedelemért kiáltó, tematikailag ígéretes kezdemények is. A Sanghaj újjáépítésének kényszerében ledózerolt szegénynegyedek animált képsorait, valamint a százemeletesek didaktikusan kitartott totálját látva nem kell sokáig dekódolni az üzit, az Under Construction-t jegyző Zhenchen Liu mindeközben el-eldurrant egy-egy olyan instant sokkpatront, ami után még sokáig csenghet az ember lelki füle. Az egyik dokumentarista inzertben kilakoltatás előtt álló (fetrengő), hajlott korú asszony panaszolja sorsát az operatőrnek zokogva. Kántálva… Énekelve… Ismétlem: WTF?!? Szintúgy szociografikus érzékenységről, és hasonló elhivatottságról vall a kategória messze leglendületesebb, legötletesebb és – nem utolsósorban – legviccesebb darabja, az ALPHAVILLE 2007 d.C. A szamba országából nevező Paulinho Caruso virtuóz szarkazmussal dekázgat el Godard klasszikusának brutálisan hörghurutos és hasonlóképp hatásvadász, felvezető narrációjával, majd apokaliptikus cowboyt vezényel a felső tízezer ellen, és amíg a röpke mozi abszurd humorát szenvedjük, kalapos lovasunk lasszójával gúzsba köti a fejlődő országok nyomoráról elkallódó tekintetet. Engem jobban meghatott, mint az Isten városa.
Az ezévi Hungarocomix több dologban sem hasonlított a tavalyira. Először is a Mangafannal (és a Holdfény teammel) karöltve szervezték meg a Millenárison, a Jövő Házában december 18-án, repkedő mínuszokban, másodszor pedig ezúttal nem én, hanem Rusznyák kolléga tántorgott be félig vak denevérként a rendezvényre. A metrón hosszas (és egyoldalú, értsd: ő nem volt képes értelmes kommunikációra) vita során megállapítottuk, hogy nem másnapos, hanem még mindig be van rúgva, ugyanakkor fejet hajtottunk a tény előtt, miszerint a főnökét sokkal rosszabb állapotban hagyta stabil oldalfekvésben egy kínai étterem asztallapján, legalábbis utolsó emlékei szerint. Ehhez képest sokkal hamarabb átjutott az ellenőrzőponton, míg én az öcsémmel (aki ugyancsak velünk tartott) kritikus szemmel tanulmányoztuk a színes jelmezekbe beöltözött, hosszasan kígyózó sort a bejárat, a ruhatár és a mosdók előtt és végül úgy döntöttünk, hogy a szabadon hagyott bőrfelület mennyisége egyenesen arányosan jogosítja fel a 14 és 20 közötti hölgyeket arra, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott manga vagy anime szereplőire próbáljanak hasonlítani.
A filmfelhozatal főleg a skandináv vonalra épül, svéd és finn kis- és nagyfilmek- fárasztó humor, alkohol, depresszió, sötét és tél. A hó kivételvel mindez megtalálható szállodai szobánkban is. Ha már finn film, akkor elmondhatjuk, hogy a The home of dark butterflies hozza a finn kötelezőt, csak annál talán valamivel művibb és patetikusabb. A kisjátékfilm blokkokból elsőre csak egyet vettünk: az első film, a német Schaumal egy közlekedési baleset előzményeit és következményeit mutatja be. Egy gyerekcsapat kövekkel dobálja a felüljáróról az alattuk elhaladó kocsikat, mígnem egyszer telibe találják az egyik autót. Érdekesnek tűnt, de pár perc után rájövünk, hogy hosszú, unalmas, és rosszul szerkesztett. 
Ezek után már a spanyol Socarrat -tól már nem is várunk semmit, de meglepetésünkre megtaláltuk a fesztivál egyik legjobbját: a mindössze tízperces film egy átlagosnak nem mondható (vagy spanyol mércével mérve normális) családot mutat be, ahol a nagyapa fontos bejelentésre készül: Vilos és jómagam díjesélyesnek tartjuk, de majd szombaton kiderül. Addig is folytatjuk missziónkat, amelynek célja: nézhető filmeket találni egy nemzetközi fesztiválon. Mielőtt bárki rákérdezne: nem mi loptuk el az 500 milliót. 
A fesztivál második napján talán kissé kevesebb látogató volt, de azért szép számmal akadtak vásárlók ma is. A programok látogatására kevesebb energiánk maradt, mint tegnap, pedig a cosplayesekre kíváncsi voltam (a vasárnapi ebéd szent!). Bakács Tibor Settenkedőt kifejezetten örülök, hogy megúsztam (az Aki Kaurismäkival való beszélgetést bámulatosan rosszul vezette le pár hete a Művészetek Palotájában), Para-Kovács Imrét viszont szívesen meghallgattam volna. No mindegy, a késői érkezésért cserébe csináltunk pár fotót - íme a Geekz első képriportja!
Merényi Dániel, a Napirajz írója és rajzolója dedikál. Egy rövid, egyszerű stílusban
Kartondoboznyi Csodálatos Pókember-füzetek - igazi nosztalgikus látvány.
Látogatók a kiállított Marcel Ruijters-rajzok előtt. A női érdeklődés jelentősen megnőtt
Két visszafogott geek arc hirdeti az igét
Körülnéztünk a Magyar Képregénykiadók Szövetsége (MKSZ) támogatásával megjelent szerzői kiadások háza táján is. Három ilyen képregény jelent meg (Stroboscopa, Karantén, Erő: Tűnj el!), a pályázat nyertesei. A formai követelmények: 24 oldalas fekete-fehér művek. A Karantén címlapján rögtön megfogott a falloszfejű kutya (lásd: balra) érdekes figurája, de aztán jószándékúan a kezünkbe nyomtak egyet a Stroboscopa-ból, úgyhogy azt szemrevételeztük inkább azon frissiben. Története az 1930-as évek Budapestjén játszódik: a rendőrség egy sorozatgyilkos után nyomoz, perdöntő bizonyíték viszont nincsen, tanúk se nagyon, az elsőszámú gyanúsított pedig összefüggéstelenül hebeg. A két szálon futó cselekmény során egyszerre merülünk alá a bomlott elme emlékképei közé, valamint követjük nyomon a nehézkesen haladó nyomozást. 
A 24 oldalas hossz pontos, precíz történetvezetést kíván, és az időben ugráló, látomásos, elborult emlékképek közt botorkáló mesélői stílus ellenére ez sikerül is. A központi téma, a furcsa románc talán nem kap túl nagy mélységet, inkább a hangulati festésre törekszik a Stroboscopa, de talán még így is lehetett volna kevesebbet markolni. A karakterek - például a nyomozó - plasztikusak lettek, még ha kissé modorosak is (ez mondjuk passzol a régies környezethez, kicsit a remekbe sikerült Vidocq-ra emlékeztetett). A rajzzal már több a problémám: hátterek alig vannak, rengeteg a fekete, a markáns vonásokkal dolgozó stílus pedig nem fedi el mindig a torz emberalakokat. Persze embert rajzolni nehéz, meg minden, de ez nem számít, mert sem a lelkesedés, sem a kritikusi/olvasói elnézés nem pótolja a rengeteg gyakorlást. 
Utolsó napunk Udinében a horror jegyében telt. A válogatás, gótikus, fétisiszta szubkultúrák színes-fekete követőit és persze a műfaj rajongóit egyaránt a moziba vonzotta.
Nagyon örültünk, mert, mint írtam, volt pár flashback, amit kevésbé értettünk a filmjéből, megkértük illedelmesen, hogy magyarázza el ezeket, amit szívesen megtett. Miután megtudta, hogy mi is foglalkozunk filmmel, kölcsönösen meginterjúvoltuk egymást az otthoni és akoreai helyzetről. Az Our Town az első nagyjátékfilmje, szinte hihetetlen, de kilenc hónap alatt készült. Három hónap volt az írás, három a készítés, majd három az utómunka. Filmje közepes siker volt, csak Szöulban 400ezren látták. Korea filmes egyetemén végzet, ahova, mint azt tegnap Jeong Byung-Gaktól megtudtuk elég kemény bejutni. Abban az évben mikor Jeung Kil-young felvételizett ezren akartak bekerülni.
Ismét csak Yvonne beszámolója következik:
Rögtön ezt követően Pang testvérek akciómoziját, a Detective-et néztük meg, ami bár úgy volt beharangozva, mint „break between horrorfilms”, ennek ellenére elég sokkoló, izgalmas breaknek sikerült. Nem áll tőle távol az ismertebb Pang-filmek egy-egy eleme, ezt majd a csattanó leleplezi, de van akit például a Hetedikre emlékeztetett. Ez azért túlzás, bár a Detective is erős darab. A cuki Aaron Kwok, rendőr barátja segítségével rejtélyes gyilkosságsorozat után nyomoz, az áldozatok mind ismerték egymást, mégis nehéz kibogozni az egymás közti kapcsolat szálait. Gyilkosságnak látszó öngyilkosság, öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. A darabkák szép lassan összeállnak, a néző pedig elégedetten távozik a moziból.
Éjféltől egy maláj zombifilmre, a Zombi Kampung Pisangra ültünk be. Érdekes élmény volt. A vetítés alatt folyamatosan hagyták el a termet a nézők, a rendező pedig bealudt a filmjén. Bennünk is megfordult a gondolat, hogy elmenekülünk és kifújjuk magunkat, de aztán a maláj filmgyártás iránt érzett rokonszenvünk a teremben tartott minket, hozzáteszem nem bántam meg. A történet akár egy 15 éves, burokban felnőtt tv-junkie fejéből is kipattanhatott volna: egy faluban bezombulnak az emberek, akik meg nem, azok megpróbálják felvenni a harcot az élőhalottakkal. Ez volt életem első maláj filmje, tele olyan fricskákkal és parodisztikus elemekkel, amelyket az valószínűleg jobban megért, aki ismeri ezt a filmnyelvet. Bár hálás lettem volna, ha a Zombi Kampung Pisangot mondjuk fele ennyi ideig kell néznem, a ripacskodás, gagyi zombik, súlyos történet és visítás felkeltették a maláj filmkultúra iránti érdeklődésemet. A film után Harmi elkérte a rendezőtől, Mahmat Khalidtól a névjegyét, közben egy maláj-magyar koprodukció lehetőségét beszélték meg. Reméljük összejön.
A Geekz-krú két tagja, no meg rajongva tisztelt főszerkesztőnk, jelenleg éppen Udinében, a távol-keleti filmek mustráján múlatja az időt. Az alábbiakban 
Az út magyar szakasza gyorsan telt és visszafogottan. Néztünk ki az ablakon. Feri megpróbált visszavágni, de az én gyönyörű lábszárvédőm és felemás zoknim is kevés volt ahhoz a melegítőnadrághoz, amit viselt. Harmi nagyon jól vezet, K.G. belemerülhetett valami versek olvasásába, mi meg maradtunk kedvenc témáinknál: az ajzószereknél és a filmgyártás jövőjénél. Magam is meglepődtem, hogy a társasághoz képest milyen simán megy minden, K.G-t nem ismertem, de róla is sok mindent el tudtam képzelni, miután elmondta, hogy gyermekkorát egy vadregényes malomban töltötte. Békés utunkat, egy ausztriai pihenővel szakítottuk meg. Egyidőben érkeztünk ide egy turistabusznyi futballhuligán tizenévessel, akik alapból sem voltak túl fegyelmezettek, de amikor egy másik busszal megérkezett egy őket filmező, kiöregedett rockerekből álló stáb, elszabadult a pokol. Petárdákat gyújtottak és németül kezdtek indulókat szavalni. Indultunk tovább.
Közeledtünk az olasz határ felé. A benzinszintjelző pedig elérte a kis, piros sávot, idegesen remegett, kigyulladt, jelezve, hogy az autónak is megvannak a maga igényei, sürgősen meg kéne állnunk egy tankolni. Úgy döntöttünk spórolunk, nem pénzeljük az OMV-t és majd inkább olasz részen állunk meg, hiszen a határ után biztos lesz egy benzinkút belátható időn belül. Hát nem volt. Csak mentünk tovább üresedő tankkal, egyik alagútba be, a másikból ki. Minden más esetben örültem volna, ha nem zavarja meg semmi a táj szépségét, most viszont elég alaposan. Elképzeltem, ahogy lerobbanunk egy ilyen több kilométeres szűk alagútban. Körülöttünk meg csak torlódik, nő a kocsisor. Olasz tempóban kijönnek értük, elvontatnak vagy nem... Jézus! És még mindig nem jött szembe egy benzinkút sem, csak egy tábla, ami jelezte, hogy a következő 36 kilométerre lesz. Egyedül K.G. élvezte a helyzetet, idegesítően jól érezte magát, míg mi némán ültünk és a benzinszintjelzőre meredtünk. De bevált, tényleg azon gondolkodtunk, mikor üssük le, és nem azon, hogy pl. mióta is jövünk üres tankkal? Végre az út másik oldalán megláttunk egy kutat, persze OMV-t. K.G. és Feri halált megvető bátorsággal átszaladtak kannásbenzinért. Nem úsztuk meg olcsón, a kanna drágább volt, mint maga az üzemanyag, de így is örültünk neki. Betöltöttük és indultunk tovább. Következő kanyar után újabb tábla jelezte a legközelebbi benzinkutat: 56 kilométerre.
Na de, akkor pár szót arról, hogy mit is keresünk mi itt: A 
Emberiség elleni bűnök
A legdurvább maszturbáció.jpg)
Fény
A spanyol direktorok finoman és jó érzékkel: humorba panírozták vonatkozó kikeltéseiket. A Game Therapyban az elridegült férjet, feleséget egy szembeszomszéd házaspár vegzálja játékos utánzással, a határsértés illúziójával kecsegtető kapcsolatfelvétel azonban kudarcra ítéltetett. A The Relief egyetlen jelenetében az átellenes műszakok miatt párpercessé csökevényesülő, kizárólagos együttléteiket érzelemszegény megtermékenyítési kísérletekkel elütő házasok esnek egymás genitáliáinak. A rutinná vált nyalakodások és dugaszolások alatt a látszólagos fesztelenség ellenére képtelenek érdemleges, intim párbeszédre. Kompakt, aranyos, sőt: happy enddel kecsegtető hispán etűd a Wavelength, melynek forgatókönyve egymástól pár méterre araszoló autók sofőrjeit boronálja össze az autórádió, egy kívánságműsor és maroktelefonok által relativizált távolságokon keresztül. Azért van remény.
A terítékre kerülő 16 animációs film ambícióit tekintve brutális szélsőségekről tett tanúbizonyságot. Akadtak ötletszerénységben az íztelen-szagtalan wc-illatosító reklámokat alulmúló-féleségek (Solomon Grundy, The last Cigarette, Visszaszámlálás), mely – legfeljebb rutinszerző ujjgyakorlatokként funkcionáló – rajzocskák inkább csak bátor egyszerűségük miatt értékelhetőek. A Sebaj Tóbiás zsíros gyurmavilágát és gyermeki bumfordiságát felidéző Closed, és a szexuálisan édin túlhevített, kisiskolások érzelmeivel elhancúrozó Lupe & Bruno stop-motion munkák már leleményesebb, dinamikusabb dolgozatok. Hasonló technikákat használ a szlovák The Fable about Nail is, ahol azonban a megszemélyesítés gáláns írói gesztusaként egy barkácsműhely szerszámai kelnek életre: beverődni félő szög és eltökélt kalapács szenvedélyes macska-egér harca sarkallta ha nem is körömrágcsáló, de majdnem indulatos szurkolásra a mozi közönségét. Hasonlóképpen északi szomszédjaink műve a kavicsokból, törmelékekből (mások szerint müzliből) megformált, bátran játékos Pik a Nik. A százfogú polipszörnnyel való viaskodásba torkolló, békés, tengerparti kutyasétáltatás valódi dráma: az idilli és horrorisztikus történések között egy (igaz, talán csak zabpehelyből kirakott) jellem fejlődését csodálhatjuk.
Andy Garnica ZinQuenta-ja kifinomult módozatokkal zsákmányolja ki a mélységélességben rejlő lehetőségeket, mindemellett megkapóan egzotikus, saját (?) mitológiát hív életre. A germán illetőségű Eels (rendezte Martin Rahmlow) megjelenítésében, forgatókönyvében, szellemiségében egyaránt a legelegánsabbnak találtatott nálam. Hogy az esténként mindig lába-kélő, női aktszobor után méretes kofferrel, ólomlábakon bolyongó, bronzbőrű, ballonkabátos vándor morbid és ókori szimbólumokkal zsúfolt, filozofikus útja hova tart, és miért, azt ugyan nem tudom, a filmet mégis átitatta egy őszinte komorságú, plátói sóvárgás, ami az Eels kötelező érvényű beszerzésére ösztönöz. 
Geller-Varga Zsuzsanna alkotása, a Zsinagógát vegyenek! már főleg közelikkel operál, személyesebb, aprólékosabb, gondolati ritmikája a szereplők hol esendően önzetlen, hol álszenten nyerészkedő perspektíváiba enged nyugodt bepillantási lehetőséget. Jogi, üzleti, morális és – igen, ilyen is van:– érzelmi érdekek feszülnek egymásnak: jelzálog-kölcsön esetében nyitogatható kiskapuk, ingatlan osztás, államhivatali dilettantizmus, no meg a Holocaust fel-felderengő árnyéka (amibe oly sok mindent lehet jól elrejteni) mar játékidőért, miközben a teljes felújításra váró, kőszegi zsinagóga lassan porrá és hamuvá erodálódik.
Ugyanakkor fel-felvillantak nagyobb terjedelemért kiáltó, tematikailag ígéretes kezdemények is. A Sanghaj újjáépítésének kényszerében ledózerolt szegénynegyedek animált képsorait, valamint a százemeletesek didaktikusan kitartott totálját látva nem kell sokáig dekódolni az üzit, az Under Construction-t jegyző Zhenchen Liu mindeközben el-eldurrant egy-egy olyan instant sokkpatront, ami után még sokáig csenghet az ember lelki füle. Az egyik dokumentarista inzertben kilakoltatás előtt álló (fetrengő), hajlott korú asszony panaszolja sorsát az operatőrnek zokogva. Kántálva… Énekelve… Ismétlem: WTF?!? Szintúgy szociografikus érzékenységről, és hasonló elhivatottságról vall a kategória messze leglendületesebb, legötletesebb és – nem utolsósorban – legviccesebb darabja, az ALPHAVILLE 2007 d.C. A szamba országából nevező Paulinho Caruso virtuóz szarkazmussal dekázgat el Godard klasszikusának brutálisan hörghurutos és hasonlóképp hatásvadász, felvezető narrációjával, majd apokaliptikus cowboyt vezényel a felső tízezer ellen, és amíg a röpke mozi abszurd humorát szenvedjük, kalapos lovasunk lasszójával gúzsba köti a fejlődő országok nyomoráról elkallódó tekintetet. Engem jobban meghatott, mint az Isten városa.