A grindhouse témakörében lehetetlen átsiklani Russ Meyer, a korszak egyik legendás alakja felett, aki számtalan filmmel áldozott a B-filmek oltárán a hatalmas csöcsök tiszteletének a mozilátogatók és az utókor végtelen örömére.
GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 2.
Hogyan is lehetne jobban megfogni az exploitation lényegét, mint a Faster, Pussycat! Kill! Kill! nyitányával? „Ladies and Gentlemen, welcome to violence!”, üdvözli a narrátor a nézőket, míg az első képkockák kvázi-üresen peregnek (csak a titokzatos hang beszél tovább a sötét vásznon). Még nem léptünk be a film világába, ez csak pár mondatos, sokat ígérő étvágygerjesztő a nézőknek, egyben játékos kikacsintás és bájos önreflexió is, ami nyugodtan elmehetne egy bő évtizeddel későbbi nosztalgiafilmbe is. A zene azonban lassan bekúszik, egyre vadabb és hangosabb, majd a kép is megérkezik, és - micsoda látvány! – a három főszereplő cica go-go táncát járja a fényben, nem is annyira ritmusra, hanem inkább a bevadult zenére (ők is legalább annyira fékezhetetlenek, mint amaz), a hatalmas keblek vidáman ficánkolnak, a néző pedig érti, hogy mire megy a játék, és boldogan feladja fenntartásait. „Ez itt poén lesz, ez itt érted van!”, kiabálja Meyer, és még tovább megy, megmutatja a táncosokat ostobán, kimeredt szemmel bámuló férfiakat is, a moziban ülők filmbeli alteregóit, akik gátlásaikat és méltóságukat feladva üvöltik mantrájukat: „Go! Go! Go!”… Még ezt is meg meri tenni, visszájára, a néző felé fordítja az önreflexiót, ránk mutat, mi pedig vele nevetünk, vállat vonva, „itt erről van szó, kérem, ezt akartuk, kezdődhet a show!” És kezdődik is, az aperitifnek vége, kiszabadulunk a sötétből, a tempó tovább gyorsul: a vadmacskák a főcím alatt már az országúton száguldanak nyitott sportkocsijaikban, fékezhetetlenül.
Gyönyörű.
Az exploitation filmek kvintesszenciája: rabul ejteni a mozilátogatók figyelmét. A cél abszolúte szentesíti az eszközt, a néző a pénzéért és persze az idejéért cserébe nemhogy elnézi, de el is várja a filmtől a prostituálódást. Meyer tisztában volt ezzel, a Pussycat pedig gyönyörűen példázza a fentieket: a legjobb és legizgalmasabb ötletek petárdái a film elején durrannak el, elragadtatott ámulatba ejtve a nézőt, jóval későbbre marad viszont a dráma, a morális tanulságok (bezony, ilyen is lesz!) és minden egyéb, ami nem sorolható az „azonnal megszerezhető audiovizuális gyönyör” kategóriába.
A történet sallangmentes és puritán. Az első fejezetben megismerkedünk a három vadmacskával: a főnök egy igazi dögös ázsiai domina fekete hajjal és öntudatosságot sugalló kihúzott szemekkel, a másik egzotikus beütésű szépség ugyanolyan csizmát visel és szintén fekete haja van, a harmadik lány pedig egy angyalarcú, „ártatlan” szőke, ízig-vérig amerikai, hármuk közül a legőszintébb mosollyal. Nincsenek véletlenek, a második számú fekete hajú lány azért hasonlít annyira a főnökre, mert hűséges hozzá, ő a jobbkeze, és éppen a kissé romlatlanabbnak tűnő szőke lány az, aki először ott akarja hagyni a csapatot a későbbiekben (persze, ebben a filmben is az amerikai a jó fej!, mondhatja a cinikus néző, és igaza van). Meyer szándékosan használja ezeket a színpadias fogásokat, látványosan és gúnyosan stilizál, a film pedig az exploitation gazdag eszköztárául szolgál. A barátját hőn és alázatosan szerető lány, akivel a csajok a sivatagi versenypályán találkoznak, kismellű, ami a film logikája szerint értelemszerűen az erőtlen, gyámoltalan crybaby szerepére kárhoztatja a film további részére, aki csak férfiak segítségével tud boldogulni, a maga erejéből nem. Barátja egy tipikus jófej, aki undorítóan udvarias a nőkkel, így tehát egész személyével sértő a három vadmacskára nézve, főnökük ezért némi rövid vita után ki is csinálja, a barátnőjét pedig túszul ejtve továbbindulnak. A veszekedéssé fajuló pármondatos beszélgetések, amiket a sráccal folytatnak a lányok, gyönyörű példái Meyer „filmes pop-art” művészetének: csupa frázis és elkoptatott sablonszöveg, rentegeg (nagyrészt verbális) vagánykodás, túlságosan is tökösnek szánt beszólások és nevetségesen eltúlzott riposztok. Néhány gyöngyszem a kedvenceim közül: „Would you like a soft drink?” – „Honey, we don’t like nothing soft! Everything we do is hard!”, „Wanna try beating the clock?” – „I never try anything. I just do it. And I don't beat clocks, just people! Wanna try me?” Egyszerűen nem lehet nem szeretni…
A második fejezet kicsit más ízű, mint a film eleje. A három bevadult lány egy benzinkútban hall egy öreg fickóról, aki egy tanyaházban él messze a várostól, nem éppen fényűző körülmények között, habár jócskán tele van pénzzel. Egyértelmű, hogy ki kell rabolni, gondolják a romlott bestiák, felkeresik a tanyát és találkoznak az ott élő öreggel és két fiával. Érdekes tánc kezdődik: az ázsiai domina az idősebb testvérre hajt rá, aki viszont óvatos és gyanakvó, a szőke az értelmileg fogyatékos fiatalabbra (a stáblistán „The Vegetable” néven szerepel…), akit nem érdekelnek a nők, a tolószékes öreg pedig a túszul ejtett lányra, aki egyszerűen csak szeretne elmenekülni ennyi gonosz, romlott lelkű ember közül. A zárt térből nincs szabadulás: a három pussycat a még meg nem szerzett pénz rabja, a kiscsaj gyalog menekülne, de a jószándékú idősebb testvér visszahozza, az öreg pedig közlekedni sem tud egyedül. Még a dugások sem jönnek össze: hiába olyan észvesztően csinosak a cicák, ha az egyik fiúnak érzelmileg alkalmatlan a szeretkezésre (egyszerűen nem kívánja a nőket), az idősebbet bizalmatlansága és büszkesége tartja vissza egy darabig, majd a még el sem kezdett aktust kötelességtudata szakítja félbe, az öreg elől pedig mindig sikerül megmenekülnie kiszemelt áldozatának. Végül pont ő az, aki megfáradtan és cinikusan úgy jellemzi a szerencsétlen kislányt és idősebb fiát a dühös bandafőnöknek, mint akik „talán kevésbé romlottak, mint mi”. A film végére a szociális diszfunkcionalitásnak csupán az árnyoldala marad meg, nincs már vagányság az erőszakos, önfejű ázsiai domina dühkitöréseiben, a szőke csaj otthagyná, még jobbkeze is érzi, hogy a normalitás határait végképp maguk mögött hagyták, az eszkalálódó problémák elkerülhetetlenül maguk alá temetik a szereplőket, akik tulajdonképpen nem egymásnak, hanem mind saját személyre szabott végzetüknek esnek áldozatul. Ebből a helyzetből győztesen már nem, legfeljebb élve lehet kikerülni.
Grindhouse szempontból korai darabról van szó: az erőszak visszafogott, egy késszúrás már rémisztőnek számít (de hát fekete-fehérben felesleges is túl sok vért ontani, úgysem piroslik olyan szépen). Ugyanez áll a meztelenségre is: exploitation ide vagy oda, a film során egy „full frontal nudity” jelenetet sem látunk, a gyönyörű keblek is csak oldalról villannak meg a zuhanyzásjelenetben (no és persze felülről a dekoltázsokban). Ennek ellenére szinte rögtön megérezni a mindent átható pinaszagot, amint valamelyik pussycat feltűnik a vásznon, ez pedig legalább annyira Russ Meyer érdeme, mint a három cicáé. Ennyi játékosan vad erotikát belevinni a legegyszerűbb jelenetekbe is – nos, ez lehet az igazi (s)exploitation művészet. „Egy nagymellű nő kiszáll egy kocsiból, na és?”, mondhatja bárki, amíg meg nem látja ezt az egyszerű műveletet a Faster Pussycat! dögös dominájának előadásában, amikor is rájön, hogy a legokosabb, amit tehetne, az volna, ha négykézlábra esne és csaholni kezdene. Tiszta szerencse, hogy ez csak egy film…
