Amíg a nyugati animációs filmek megragadtak a felnőttek számára is élvezhető, de jóval fiatalabb korosztályokat célzó vicces-tanulságos családi történeteknél, addig keleten (Japánban és Dél-Koreában) újra és újra komoly, az animációs filmek teljes jogú médiumként való létjogosultságát bizonyító művek születnek, egyértelműen felnőtt közönségnek szánva. Ezek közé tartozik az Aachi & Ssipak is, egy tökéletesen agyament, zseniálisan ötletes, rendkívül gusztustalan és viccesen erőszakos (vagy erőszakosan vicces?) 2006-os koreai alkotás.Unalmas egy cikket feltétlenül a történet ismertetésével kezdeni, de az Aachi & Ssipak esetében ez annyira meghatározó az egész filmmel kapcsolatban, hogy egyszerűen lehetetlen megkerülni. Ezt hallgassátok: a Föld megfogyatkozott energiakészletét pótolandó ebben az jövőbeli világban az embereket egy speciális, nyalókába csomagolt, addikciót okozó tápszerrel etetik, amit szervezetük feldolgoz, majd ürüléküket államilag begyűjtik és abból nyernek ki energiát. Eme társadalomkritikai áthallásoktól csöppet sem mentes szituációban az a jó polgár, aki sokat fogyaszt és sokat szarik, jutalomból pedig még több nyalókát ehet. Az állam ugyanis természetesen jutalmazza a szorgalmas polgárokat, méghozzá a teljesítményük függvényében. Hogy hogyan lehet ezt mérni? Hát az emberek seggébe ültetett gyűrű alakú érzékelő chippel, amely pontosan leméri a termelt ürülék mennyiségét és az adatokat elküldi a megfelelő helyre.
Na erre varrjatok gombot!
Aki ezeket elolvasva visszariad a filmtől, nem tudja, mit veszít, mégis azt mondom, nyugodt szívvel tegye azt, úgysem bírná végignézni. A készítők ugyanis minden lehetséges módon, a leggusztustalanabb – amúgy igen ötletes – poénoktól sem visszariadva aknázták ki a témában rejlő lehetőségeket. Az Aachi & Ssipak azonban nem ragad le a kissé fura, de a világos mondanivaló miatt öncélúnak nem nevezhető alaphelyzetnél (ami egyébként sem akkora tabu keleten, mint nálunk, a youtube-on például fent van egy mókás, oktató célú japán videó, mely a gyermekeket hivatott beavatni a szakszerűen végrehajtott szarás rejtelmeibe), hanem izgalmas, fordulatos, háromtényezős hatalmi játékot kanyarítottak belőle.
Egy: az ürülékbegyűjtési- és jutalmazási rendszert irányító állami szerv, kiknek leghatalmasabb fegyvere egy felturbózott harci robot, aki a legvadabb, a Mátrixot és a hongkongi „heroic bloodshed” filmeket megszégyenítő koreográfiákat használ az eszetlen lövöldözés közben. Vezetőjük egy kistermetű, idegbeteg nő.
Kettő: a mértéktelen nyalókafalástól – meg egyáltalán, a sci-fi hangulat kedvéért – mutálódott, összement, színes emberek hordái, akik ismeretlenül is ismerősek lehetnek, hiszen az animék világának egy tipikus archetípusát képviselik. Két alapvetően fontos jellemzőjük van: sokan vannak és teljesen egyformák (nemhiába ázsiai rajzfilmek szereplői, mondhatnám, ha rosszmájú lennék), ebben a kedves, szívhezszóló filmben pedig egy harmadik is társul ehhez: akárhány meghalhat belőle, semmi jelentősége, hiszen úgyis van máásik, van mááásik. (Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az anime egyedüli kedves, aranyos, szerethető szereplői hatalmas számban és a lehető legkegyetlenebb, legszánalomraméltóbb módon pusztulnak el. Hát igen. Ez egy tahó film.) Vezetőjük egy ugyanolyan színű, de sokkal nagyobb, vérszomjasabb és ravaszabb kegyetlen szörnyeteg.
Három: az egyéb szereplők, akiknek ugyan semmi hatalma nincs, de mégis belekeverednek valahogyan a bonyolult játszmába. Közéjük tartozik a két folyamatosan keménykedő, de elég balfasz főhős, Aachi és Ssipak, valamint egy buta, de nagymellű csaj, aki akaratán kívül is fontos szerepet játszik a mutáns banda terveiben, majd Aachi és Ssipak meggazdagodásában is (de ezt már tényleg nincs erőm elmondani, legyen meglepetés).
Mit is mondhatnék zárszóul? Ha eddig még nem derült ki, fantáziadús, sziporkázó és vad filmmel van dolgunk, mely bőségesen merít a japán és az amerikai animációs kultúrkincsből is, mégis egyedi tud maradni: a furcsa keverék nem esik szét, megáll a lábán és még stílusa is van, nem kis részben az aprólékos, bár fáradhatatlanul (és igen fárasztóan) debil képi világnak és a remekül elkapott zenéknek köszönhetően. A gusztustalanságról, a durva, erősen fekete poénokról és egyéb tahóságokról pedig nem mondok többet, a figyelmeztetést muszáj volt előadnom, de őszintén remélem, hogy nem sikerült vele sokakat elriasztanom. Nézzétek meg és ne szégyelljetek röhögni: az Aachi & Ssipak nemcsak ötletes, vicces is.
