A film az Anilogue Fesztivál programjának keretében került levetítésre.
.jpg)
Sokféle díjat elnyert a Persepolis (köztük a cannes-i fesztiválon a zsűri díját), az iráni Marjane Satrapi írónő önéletrajzi képregényéből készült fekete-fehér animációs film, és ez nem is csoda. Mondom ezt tökéletesen ártatlanul, hiszen egy érdekes, kedves és intelligens történetről van szó, de mondom egy kicsit kajánul is, hiszen a vallási és politikai ellentétek, a háború és az emberek közti gyűlölködés értelmetlensége, valamint a női emancipáció, mely Európában kevésbé, de a mohamedán országokban annál aktuálisabb és problémásabb kérdés, mind „tuti befutó” témák, melyekkel a liberalizmus zászlaját hordozó entellektüel filmfesztiválokon mindig nagy sikert lehet aratni.
Keretszín: Marjane egy párizsi presszóban ül, cigarettázik és eddigi életén mereng. A múlt fekete-fehérben elevenedik meg, világos: a nézőpont szubjektív, az emlékezés pedig egyébként is szükségképpen torzít. Ez nem kérdéses és így nem is probléma, történelemleckéből ennek megfelelően csak annyit kapunk, amennyi feltétlenül szükséges, a történet főszereplője ugyanis alapvetően nem Irán vagy az iszlám forradalom, hanem Marjane, még ha az életét erősen befolyásoló tényezőket ismernünk kell is. Az ország múltjára vonatkozó információkat például olyan rövid, leegyszerűsített formában hallgathatjuk meg a kislány forradalmi gondolkozású szüleinek szájából, ahogy annak idején Marjane valóban hallhatta őket, így egyrészt az Irán történelmét nem ismerő nézők is érteni fogják a sztorit, másrészt könnyen beleélhetjük magunkat a főszereplő helyzetébe. A film további része is hasonlóan működik: a történetet mindig Marjane aktuális múltbeli korának megfelelő nézőpontból követjük. Kisgyerekként például nyilván értetlenül áll a nagyvilág problémái és ellentmondásai előtt, később aztán lassan érteni kezdi a visszás helyzeteket, tinédzserként természetesen már lázad is ellenük, miközben egyre több szerelmi és lelki ügy kerül előtérbe, felnőttként pedig lassan kénytelen megtalálni a helyét és a békét magával és a világgal. A nosztalgiázó Marjane keserű-bölcs kommentárjai azonban már az elejétől végigkísérik a filmet, mindig egy felnőtt nő gondolkodásmódját tükrözve, ezzel érdekes ellenpontot adva múltbeli önmaga véleményének (nagy és megható keserűséggel számol be például a felnőtt nő egy régi szakítás okozta fájdalomról).
Az emlékezés torzítólencséjén át való történetvezetéshez és a vallási-politikai témákkal való operáláshoz jól eltalált, stilizálásra is alkalmas, mégis csinos és emberközeli vizuális stíl dukál, melyet jelen esetben elég volt átvenni a képregénytől. A figurák és tárgyak nagy részét így kényelmes, de látványos módon egyszerű fekete-fehérben ábrázolták (a Maus című képregény is hasonlóan egyszerű stílust használ), míg a háttér változatosabb, korunk elvárásainak megfelelően számítógépes animációval feltupírozott (szerencsére ízléssel használták: csak ott, ahol kell, és szigorúan a monokróm szereplők hangulatának kifejezésére.)
A gyermeki nézőpont rizikós eszköz: a kézzelfogható giccset ugyan könnyű vele elkerülni (amit egy hatéves még nem ért, attól nem is hatódik meg, a néző viszont elvileg annál inkább), viszont könnyen kiszámítottnak, neadjisten erőltetettnek hathat. Az elején a Persepolis is botladozik egy kicsit (bár ezt talán csak kőszívem mondatja velem), azonban szerencsére hamar magára talál. A kamaszkor problémáit és Marjane tipikus, mindannyiunknak ismerős reakcióit például zseniálisan jól elkapták: a headbanger az Iron Maidenre vagy éppen a nemi éréssel járó biológai változások megjelenítése a legjobb jelenetek között vannak. Ez a kendőzetlen, személyes, bensőséges hangvétel a későbbiekben is megmarad, hála a jó alapanyagnak és a naplószerű, vázlatos önéletrajzi stílusnak. A női szemléletmód persze, pont ezért, végig markáns jellemzője marad a filmnek, mint ahogy az őszinte és pirulás nélküli személyesség is (legjobban talán a Bridget Jones naplójához vagy még inkább az Adrian Mole kínszenvedései című könyvhöz hasonlítható). A film végére ugyan kicsit megsűrűsödnek a női lelki bajok és az egy helyben toporgás, de nem válik zavaróvá még a férfi nézők számára sem, a humor pedig, az örök olajozószer, tökéletesen működik (adagolhatták volna bővebben is a vége felé, de hát nyilván a drámaiság növelése volt a cél, amit talán nem akartak veszélyeztetni). Az Eye Of The Tiger-es karaoke jeleneten, vagy a rövid szerelmi románc bemutatásán például a közönség egy emberként nevetett fel a vetítésen, de kevésbé populárisnak szánt poénok is bőven vannak a filmben (például a fiatal nihilisták társasága és a szövegeik).
A Persepolis sokkal szórakoztatóbb annál, mint ahogy a témája alapján gondolnánk, de mégsem komolytalan: kultúrnihilizmus, Iron Maiden és felnőtté válás, avagy egy iráni nő megpróbáltatásai az iszlám forradalom alatt.
