"Thank you, my honor. This isn't a victory for me, it's a victory for the justice system. And for my balls."
Az igazi über-hardcore South Park expert az, aki szerint az első évadok voltak a legjobbak, és azóta már csak lejtmenet van, sőt, annál autentikusabb egy fan, minél korábbi időpontra datálja a széria csúcspontját. A „régen minden jobb volt” romantikus siráma helyett én inkább maradnék a tényeknél: a nemrég véget ért 11. évad átlagnézettsége a 4 milliót nyaldosta, ami kábeltévén különlegesen jó eredménynek számít, főleg egy animált sorozattól.
Ami pedig a színvonalat illeti, ha objektív nyilván nem is tudok lenni, az elmúlt évadokat snellben végigzongorázva, itt-ott beletekerve, felröhögve, számomra nyilvánvaló, hogy Parkerék még képesek hozni a szokott szintet, és messze vannak a kifulladástól. Igen, akadnak gyengébb epizódok és önismétlő poénok, de ez 11 évad után már elkerülhetetlen, másrészt a stáb alkotásmódjából (egy hét alatt készülnek el egy epizóddal, sztoritól a szinkronig) következik, hogy a végeredmény nagyban függ attól, van-e épp valami érdekes közéleti téma, vagy mennyire szállta meg őket azon a héten az ihlet. A Woodland Critter Christmas (Erdei karácsony, 814) például úgy született meg, hogy három nappal a leadás előtt még semmi nem jutott eszükbe, így jobb híján parodizálták egy country-énekes (John Denver) karácsonyi lemezét. Az viszont, hogy ennek ellenére ez lett az egyik legötletesebb – és legbrutálisabb – epizód, bizonyítja, hogy az ad-hoc módszer még használhat is a kreativitásnak.
Ennyi idő után persze már ott a rutin is, a 11. évadban pont azok a gyengébb részek, amelyeken érződik, hogy túl könnyen, túl simán készültek el. Ilyennek érzem a D-Yikes!-t (1106), amiben Mrs. Garrison és a Les’ Bos bár harcol a perzsa felvásárlók ellen: magyarán 300 paródia akarna lenni, de nincs a poénok mögött semmi plusz. A Guitar Queer-o (1113) ugyanez: a (sztár) karrier-filmek átültetése, de sehol egy csavar, ergo pont olyan unalmas és kiszámítható, mint amit parodizálni akar. A Le Petit Tourette-ben (1108) az alapszituációval van a gond: az, hogy Cartman szabadon káromkodik, így, a sorozat 10 évében, már nem túl eredeti ötlet.
A többi 11 epizódban viszont mindben akad valamiféle komolyabb téma vagy szubtextus, a „mondandó” (bocs!) pedig – bár lehet, hogy ez csak az én rögeszmém – a poénok fajsúlyát és hatóerejét is növeli. Volt szó rasszizmusról (1101 – With Apologies to Jesse Jackson, 1104 – The Snuke), homofóbiáról (1102 – Cartman Sucks), megpöckölték az egyház orrát (1105 – Fantastic Easter Special), szociális tematikával ötvözték a zombizsánert (1107 - Night of the Living Homeless), megmondták a frankót a csúnyaságról (1114 – The List) és megfejtették az egyszerű férfilélek motivációit (1109 – More Crap). Külön kategória a Lice Capades (1103), amiben a gyerekek csak mellékszereplők, helyettük a szerencsétlen sorsú fejtetvek hányattatásait követhetjük. A történet nézhető mint ironikus – khm - civilizációs metafora, de a szokott komolytalanul-komoly southparkos stílben még filozófiai kérdéseket is felvet. Annyi a világ, amennyit látunk belőle, vagy lehet, hogy mi is csak egy másik civilizáció fejtetvei vagyunk? (Nesze neked platóni barlang hasonlat…)
Azoknak, akik a sorozatot csak a félrefordított, pöcsözős, mucsai szinkron révén ismerik, nyilván újdonság, de igen, az SP erről is szól. Attól, hogy a tanulság idézőjelbe van téve, még ott van, és nem szerényen, a háttérben pironkodva, a hányós-szarós poénoknak statisztálva, hanem mint „a lényeg”. A 11. évad legjobb részeiben, a nézők és a kritika által is fejbiccentőizom-gyulladással honorált Imaginationland-eposzban (1110, 1111, 1112), ugyanez a sajátos South Park-világnézet tükröződik. Oké, az, amit a trilógia végén a hitről az arcunkba mondanak, közhely (merthogy igaz), de melyik másik animációs sorozat tud és mer ennyire okosnak lenni, úgy hogy közben hülyére is röhögjük magunkat rajta?
