Kitanó Takesi 1947. január 18-án született és Tokió egyik munkásnegyedében, Szédzsuban nőtt fel. Az apja jakuza: az erőszak a háztartás beépített tartozéka volt. Kitanó példát vesz a fater ántipéldájából: tanul, tanul, tanul, és az egyetemen már mint mérnökhallgatót látjuk viszont. Vendégszereplése 1970-ig tart, amikor egy diáktüntetésen való részvétele miatt elutasítják az intézményből.
1972-ben másodmagával megalakítja a Two Beats elnevezésű mandzáj komikusduót. Első, azakuszai fellépésük után fél évre betiltják őket, ugyanis a publikumot és a helyszín, egy bár tulajdonosát egyaránt vérig sértik. Karrierjük ezek után megállíthatatlan: a hetvenes évek japán popkultúrájának meghatározó részei lesznek.
Filmes karrierje (amelybe 1981-ben fogott bele, Osima Goodbye Mr. Lawrence című alkotásában játszott először) több szakaszra is felosztható. Az alább tárgyalt három film alkotja a legelső elkülöníthető csoportot: jakuza-trilógiája hőseinek egyetlen konkrét célja a halál.
VIOLENT COP (1989, Szono otoko kjobo ni cuki - Vigyázat, ez az ember vad!) ****
Ez Kitanó első rendezése. Eredetileg csak a főszerepet alakította volna, ám a producerek által kiszemelt rendező kiakolbólintott még a forgatás előtt. Mindennek fényében meglepő, hogy a korábban kizárólag standup komikusként és tévéműsorok MC-jeként aktív Kitanó micsoda vaskezű konzekvenciával cseneli saját vízióját egy olyan történeten keresztül, amelyhez eredetileg semmi köze nem volt.
A Violent Cop egy öregedő rendőr története, aki munkáját a lehető legkevesebb együttérzéssel, az erőszaktevés területén azonban meglehetős vehemenciával végzi – nihilista közönyét megosztja a Boiling Point és a Sonatine szintén általa alakított hőseivel. Bár utóbbiak a törvény ellenkező oldalán állnak, ugyanolyan szadisták és hidegfejűek. Kitanónak mégis sikerül szimpátiát csiholnia irányába/irányukba, főleg mivel egyszerre mutatja őket abszolút underdognak, illetve a legsúlyosabb tragédiákat is félvállról vevő, valami döbbenetes, lakonikus eleganciát sugárzó számkivetettnek; olyasvalakinek, aki munkájába és az életbe egyaránt végképp belefáradt. Napjait legszívesebben a kocsmában, bárgyú játékautomaták zrikálásával tölti, ám a sors elől végül mégsem tud elbújni: a halál szadista gengszterek képében talál rá…
Tematikai szempontból a Violent Cop nem nyújt újat, Kitanó figurájának elődeivel számtalan szamurájfilmben találkozhattunk már, ők ugyanilyen sztoikus nemtörődömséggel néztek szembe a végzettel. Kitanó egy alvajáró bizonyosságával tántorog bele az elkerülhetetlenbe: tudja ott mi várja, csak kurvára nem érdekli.
A rendőrmindennapok egyhangúságát gyönyörűen megkomponált, csendesen szép beállítások zuhatagával illusztrálja. Formai szempontból igyekszik eltávolodni a b-filmek harsány képi világától. Meleg színek, nyugodt kameramozgás és elegáns zongoraszólamok segítségével lavírozik kellemesen unalmasnak ható csendéletek és sokkoló erőszakjelenetek között – utóbbiból a filmben van elég. Bár általában képen kívül kerül rájuk sor, Kitanónak sikerül az erőszakot a néző számára is kellemetlen közelségbe hoznia: néha mintha saját magunk is éreznénk a kínt. Acélos kitartással öklözik nyershússá az arcokat, rugdossák porhanyóssá a földönfekvőt, és az érzelmek leghalványabb nyoma nélkül lövik agyon, aki fegyvertelen – Kitanó világa nem a kegyelem világa; ő nem romantizál, hanem úgy sokkol, hogy bemutatja a valódit.
Az antihősből éppen annak a cseppnyi, ám régimódi moráljának, embersége maradékának köszönhetően válik tragikus figura, amelyet végig rejtegetni próbál. A jakuza elrabolja a szellemileg visszamaradott húgát, ezzel próbálja őt megzsarolni, és a lány kiszabadításakor mindenki otthagyja a fogát. Pozícióját agilis beosztottja veszi át, aki viszont már semmiféle erkölcsi gátlással nem rendelkezik, a drogüzletbe is szívesen beszáll. The rules may change, but the game remains the same.
BOILING POINT (1990, 3x4 dzsú gacu - Október harmadika és negyedike) *****
.jpg)
Hogy mennyi köze van Kitanónak, a filmesnek az általa alakított figurákhoz, azt a Boiling Point esetében két dolog mutatja jól: az eredeti cím a film forgatása kezdetének időpontjára vonatkozik (ezt egy német fanzine-nek nyilatkozta még a kilencvenes években), úgyhogy el lehet képzelni mennyire érdekelte, hogy hangzatos elnevezéssel lássa el a mozit. A másik, hogy a film első tíz percét egy kutyaütő ifi baseballcsapat szerencsétlenkedése tölti ki, szóval izgalomnak vagy urambocsá’ expozíciónak nyoma sincs. A Kitanós flegmaság bizony nemcsak a figuráiban van meg, hogy áldja meg a jóisten.
Masaki a legbénább az összes játékos között, még szép, hogy őt fogjuk a következő másfél órában nyomon követni. A csávó nem egy Karate Kid, lelkesedésnek még írmagja sincs meg benne, szerencsétlenkedése tanúiként ráadásul számunkra is nyilvánvalóvá válik, hogy a baseballnak az égvilágon semmi értelme nincs (felteszem a nem éppen amerikabarát Kitanónak is ez volt a célja), ám az abszurd „játék”, mint a Boiling Point történetének előremutató metaforája, kiválóan megállja a helyét. Hőseink élete a mindennapok helyben járásából és abszurd cselekedeteik konzekvenciáinak megéléséből áll. Újra csak a jakuzának kell közbelépnie, hogy kimentse a fiút és barátait a gyilkos unalomból: Masaki, aki egy benzinkútnál dolgozik, összeszólalkozik a helyi jakuza HMCS-vel. Hogy a kettejük közti ügyet végleg elintézze, Masaki Okinavára utazik, hogy ott az enyhén szólva excentrikus Kitanótól fegyvert szerezzen, illetve mindenféle agyalágyult kalandba bocsátkozzon. Hazatérve rájön, hogy messze nem olyan egyszerű a bosszú, mint ahogyan azt a gengsztermúlttal rendelkező baseball-edzője vele elhitette. Ráadsául a lezárás olyasmit sejtet, hogy az egész történet csak a retyón trónoló Masaki agyszüleménye.
A Boiling Point a kedvenc Kitanó-filmem.
Az egész az abszurditás homokozója (Kitanó figurájának esetében van ennek egy másik olvasata is), a hülyeség rogyásig feldíszített karácsonyfája. Masaki utazása során sokakkal találkozik, akik sok mindent csinálnak, ám tevékenységüknek a történetre semmiféle hatása nincs. A falu gazdaggyereke csúcsmotorral jár, mert szőke. Ezért Masaki beveri a fejét (tipikus agresszív Kitanó poén). Kitanó virágkalapot fon magának, és beveri a barátnője fejét. A váratlan, sunyi, lealázós-fajta erőszak mindig, mindenhol jelen van, csakhogy ez Kitanónál szabadító erejű (ahogy írtam: poén, egy folyamat végkifejlete), robbanás, ami valaminek a végét jelzi.
A Boiling Point az emberi létezés értelmetlenségének kurva nagy mesterműve, ahol a vak akcionizmus az egyetlen létjogosultsággal rendelkező viselkedési forma. És ahogy Kitanó ezt filmre viszi, az a tiszta költészet.
SONATINE (1993) *****
.jpg)
A Sonatine-ben Kitanó első két filmje különbözőnek látszó motívumai egyetlen konklúzív egységgé olvadnak össze: leszámol a gengszterműfaj mítoszaival, és lezárásában a narratív filmes stratégia konvencióitól is elbúcsúzik, egy bokacsuklott részeges világunt eleganciájával.
Murakawa semmit sem szeretne kevésbé, mint felnyalábolni a bandáját, és Okinavára utazni velük, hogy ott két rivalizáló jakuzacsalád között békét teremtsenek. Csakhogy engedelmeskednie kell, a dolgot az ojabun adta parancsba. Mikor megérkeznek, meglepetten tapasztalják, hogy senki nem hívta őket: Az ojabun ottani embere szerint teljesen felesleges volt túrázniuk, ám ennek ellentmondani látszik, hogy egy merényletben két embere is odavész. Murakawáékra is rátámadnak egy kocsmában, így ő jobbnak látja egy időre visszavonulni a tűzvonalból. Bandájának egy vízparti nyaralóban talál búvóhelyet, ott várják ki, hogy az ojabun otthonról utasításokkal lássa el őket. Közben el kell, hogy üssék valahogy az időt…
Ettől fogva a kőkemény gengszterek, ezek a véreskezű jakuzák gyermeteg viccekkel, infantilis játszadozással töltik napjaikat. Kabuki színházat mímelnek, tűzijátékkal fröcskölik be az óceán éjszakai egét, szumóbirkózókat majmolnak - játszanak a percekkel, a visszanyert ártatlansággal.
Kitanó óceánimádata először itt jelenik meg filmen (lásd még: Ano nacu icsiban sizukana umi). A két világ, a gengsztermiliő és a vízparti idill közti átmenetet biztos kézzel rajzolja meg, hihető még legkisebb részleteiben is. Egyaránt magától értetődő hősei számára az ellenség kivégzése és a homokvárépítés.
Csakhogy csalóka a béke, mindegyikük tisztában van a hirtelen jött nyugalom múlandóságával. Még az egymás ellen elsütött poénjaik mélyén is ott rejtőzik a gyilkolás, mert csak így tudják kiélni, felélni a végzet fenyegetését: Murakawa orosz rulettre kényszeríti néhány emberét, és csak ő tudja, hogy a fegyverben nincs töltény (rémületükön meg persze jól szórakozik). Számára sem jelent már az élet semmit, mindössze még utoljára egyszer a sors pofájába szeretne röhögni. Csakhogy a végzet szeret elszórakozni az emberrel, ez egy játékos univerzum: egy nőt sodor az útjába, aki esetleg fordíthat a dolgok végkimenetelén, aki talán megváltoztathatja magát Murakawát is…
Aki ezt most elhitte, sosem látott még Kitanó-filmet.
A rendező hősei közönyét és a halállal szemben mutatott totális ambivalenciáját gyönyörű képekbe öltözteti. A gyilkosok vidéki mindennapjait hipnotikus, igéző zenei csillámokkal festi alá (a szerző Joe Hisaishi, ki más?). Az ember hihetné, hogy az efféle audiovizuálisan dús összetevők csak ízléstelen videoklip-esztétikát eredményezhetnek, ám Kitanó szépérzéke olyannyira brutális, hogy még csak erőlködnie sem kell a csapda elkerülése érdekében.
A film végén Murakawa rájön, hogy a főnöke őt is kijátszotta. A fináléra az ojabun irodájában kerül sor, ám a harcból semmit sem látunk, csupán a fegyverek torkolattüzének hátborzongató gyönyörűségét bámulhatjuk, amint az épület előtt parkoló autók karosszériáján visszatükröződik. Lényegtelen a végkifejlet, annak menete, látványa, eredménye, utóhatása, ahogy lényegtelen az is, mikor Murakawa pisztolyát a halántékához emeli: tudja, hogy az egésznek pont így kell véget érnie.
Ez van.
BUMM.
Az 1991-ben készült Ano nacu icsiban sizukana umi (Azon a nyáron csendes volt a tenger) ugyanezt a fatalista világnézetet viszi tovább, mindössze hősei különböznek, és ők is csak életkorukból kifolyólag: a Kitanóhoz lelkileg legközelebb álló csoport, a tinédzserek világában játszódik. Aztán 1994-ben Kitanó súlyos balesetet szenved, mindössze hajszál híján éli túl. Az esemény némileg megváltoztatja az embert és filmes látásmódját.
A cikk először a Mozinetben jelent meg.
