A Tűzvonalban nem jó sorozat. Mégis. Van benne valami különös, magyarosch báj, ami szórakoztatóvá teszi. Látszik, hogy az alkotók ismerik valahonnan a műfaji szabályokat, és az amerikai sorozatokon hizlalt nézői elvárásokkal is tisztában vannak, a végeredmény mégis olyan, mintha egyszerre forgattak volna le egy komoly bűnügyi szériát és annak a paródiáját. Az, hogy erre bőven van közönség (átlag 6-700 ezer néző és a rajongókat se feledjük), tökéletes illusztrációjává teszi a szériát a „magyar narancs” effektusnak. Persze, ami látványosan szar, az még nem feltétlenül szórakoztató. Emlékezzünk kegyelettel ehelyütt azon szerencsétlenekre, akik az RTL Klub legendás Első generációja láttán szenvedtek soha nem múló mentális traumákat. Azzal a mutáns förmedvénnyel szemben a Tűzvonalban aránytévesztései és melléfogásai kifejezetten tolerálhatóak, főképp az életszagú(bb) karakterek és a szerencsésen megválogatott színészgárda miatt. Na jó: azt túlzás lenne állítani, hogy az angyalföldi 8-as körzet figuráit mind a magyar rögvalóból emelték át, de hogy több közük van hozzá, mint a Barátok közt vagy a Jóban-rosszban sohasemvolt műanyag Ikea-birodalmának, az is biztos. Külön kiemelendő a régi nagy öreg, Kálmán bá’ (Hollósi Frigyes alakítja, kiválóan), de a többi közrendőr személyiségét is egy műfaji sorozattól elvárható gondossággal rajzolták meg. A félreértések elkerülése végett: szó sincs valamiféle realizmusról, az anyjával élő rigolyás főhadnagy (Cserna Antal), az önértékelési zavarokkal küzdő, szolgálaton kívül underground színdarabokban játszó rendőrnő (Hábermann Lívia), vagy a nettó seggfej kerületi kapitány (Trokán Péter) pusztán érdekes, jól karikírozható figurák, akikből, ha nem tolnák el közös jeleneteiket állandóan a bohózat irányába, még többet is ki lehetne hozni. A körzeten kívülről érkező szereplők, a kommandósok, a fejesek vagy a rosszarcú bűnözők már sokkal klisé-ízűbbek, de a színészek itt is mentik a menthetőt. (Még szép: Balikótól Jordánig a fél Nemzeti Színház ott van a társulatban.)
A pozitívumokat illetően ne felejtsük el a random-mód felbukkanó, „most sírjak vagy nevessek” típusú beszólásokat, riposztokat és bonmot-kat, amelyek kecsesen ignorálják a 12-es karikát, az itt-ott felreppenő bazdmegekkel egyetemben. (Illusztráció, melyben az egyik szereplő a Kárpát-medence genetikai sokszínűségének okaira világít rá lakonikus tömörséggel: “Ezt az országot Mohács óta 40 évente végigbassza egy idegen hadsereg.”)
Magyar produkció lévén talán nem meglepő, de ezúttal is a történeten vérzik el a vállalkozás. Egy dolog, hogy irreálisan hosszú az expozíció, a negyedik-ötödik részig csak az alapozás folyik, de az eleinte háttérben zajló konspirációk is csak addig tűnnek izgalmasnak, amíg féltávnál hirtelen az összes rejtélyt fel nem fedik az írók. Ugyanígy a főgonosz figurája is érdektelenné válik miután elkezdenek monológokat adni a szájába. (A Tűzvonalban mellesleg megvalósította a régi szittya álmot: világnyelv lett a magyar, hiszen itt még az utolsó szerb bérgyilkos is perfektül keni Kazinczy nyelvét.) A fordulatok eloszlása egyenetlen, ahogy az utolsó hat résztől kezdve az egész évad színvonala is meredeken zuhan a finálé mélypontjáig. A készítőknek persze van mentségük, hiszen Stohl balesete miatt át kellett a hátralévő részeket írni, csak ha ennyire nem megy a gyors munka – márpedig nem megy, mert ettől a ponttól 50%-kal kevesebb a szellemes mondatok száma, és 100%-kal több a logikai következetlenségeké –, akkor miért nem lehetett elhalasztani a forgatást? Hova kellett annyira sietni, hogy megérte az addig – magyar viszonylatban – nézhető sorozatból egy összegányolt bugyutaságot csinálni?
Hogy hasonló szintű amatőrség-e az első évad vége után azonnal (ma este) folytatni a sorozatot, majd elválik, mindenesetre a tény, hogy ezúttal nem kell az expozícióval vesződni és, hogy végig ugyanazok az írók jegyzik az epizódokat, na meg az új szereplők személye (László Zsolt, mint „főgonosz”: hmm) némi bizakodásra adhat okot arra nézve, hogy legalább rosszabb nem lesz a folytatás. Jó lenne most olyan optimista okosságokat írni, hogy hát a Tűzvonalban még nem az igazi, de akár előhírnöke lehet az első valóban színvonalas, irónia nélkül is fogyasztható magyar zsánersorozatnak, ahol nem lehet pénzhiánnyal takarózni, és a „sajátos magyar viszonyok” sem hátrányként, hanem a kreativitást serkentő, kihasználandó előnyként jelentkeznek, de ez csak önáltatás lenne. A Tűzvonalban nem előzmény, csak egy sajátos hungarikum.
Túl bizarr, hogy létezzen, túl ritka, hogy megszűnjön.