A halál végletessége kíváncsivá tesz, és mi sem lehetne jobban szenzációhajhász, mint egy film, amely megmutatja végzetünket, több szempontból, több kultúrában, és ráadásul „hamisítatlanul” - magyarul a szart is kipaszírozza ebből a rentábilis témából. Exploitation par excellence:
A halál ezer arca című kultikus darab erre tesz kísérletet.
A magyar dvd-kiadás borítóján van csali bőven: „Az eredeti film, amihez hasonlót előtte sosem láttál!” „A világ legszörnyűbb halálnemei egyetlen filmbe sűrítve. A filmtörténet legbotrányosabb alkotása először Magyarországon. Csak erős idegzetűeknek!”
Haggyámá.
Egy magas úr lép ki egy tiszta nappali ajtaján, leveti véres kesztyűjét, ruháját; nyugodtan körbenéz, megmossa kezeit. Elmondja nekünk, mikor hal meg az ember. Ha leáll a szíve. „Az egyetlen tény, amit egyikünk sem kerülhet el. Dr. Frances Gross vagyok. Patológusként dolgozom. Az elmúlt húsz év alatt készítettem egy összeállítást a halál számos arcáról. Utazásaim során bejártam az egész világot és olyan helyzetek után kutattam, amelyeknek köze lehet egyetlen közös végzetünkhöz.” A film ezzel az áldoktorral próbál realizmust mímelni, komolyságának, frázisainak a film készültekor sokan bedőltek, ma már csak a legnaívabbak. Impotens és erőtlen vállalkozásnak a darab; kultikus hiánypótló talán, de értéke semmi.
A halál ezer arca inkább filmtörténeti kövület, mint kuriózum: a jelenlegi mediális térben, amikor minden elérhető és minden megtapasztalható, egész egyszerűen nincs létjogosultsága. Egy olyan világban, ahol elkészülhet olyan pszeudó-snuff, mint pl. az
August Underground Mordrum, a
Faces of Death lábjegyzetté degradálódik.
A doktorbácsi narrátorhangja a fülünkbe csimpaszkodik, körbeutazzuk vele a világot, feltárja előttünk az ultimét titkot, de úgy, hogy valójában szart sem tudunk meg a legvégső misztériumról - az ilyen filmekre ez általánosan jellemző: láthatunk majomagy-evést, boncolást, villamosszékes kivégzést, lefejezést és még egy sor másfajta halálnemet. Éppen igénytelensége próbája leplezni áldokumentumfilm voltát, holott a felvett anyag élvezhetetlen, és magunk töltjük ki fantáziánkkal az ellopott képsorokat. Akkor emiatt hatásos mégis a cucc?
A DVD menüjében rátalálunk az extrákra: egy Fikció vagy valóság? nevezetű opcióra, egy bizonyos riportra, amit egy Conan Le Cilaire nevű figurával forgattak le, a film "rendezőjével". A riport szörnyű, próbálja a filmet felgyúrni a mára, de erőtlen. A filmet egyébként John Alan Schwartz jegyzi hivatalosan, úgyhogy teljes a káosz. Itt beismerés történik, miszerint tényleg meg volt rendezve pár jelenet (stating the obvious), sőt, mint kiderül, éppen a leghatásosabbak, pl. a "majomcsemege".
Francois Villon érdeme az volt, hogy megfogalmazta: mindenki egyenlő a halál pillanatában; a csöves az éjjeli buszon, a milliomos a Roverében, és Te is. A halál fenyegetésének szenzacionalizmusába beburkolni egy filmet gagyi húzás, bár anyagilag nyilván megérte nekik: a halál titkához nem visz közelebb, sőt, inkább lehangol, az emberi élet pénzreválthatóságának gyarlóságát sulykolja.
A halál végletessége kíváncsivá tesz, és mi sem lehetne jobban szenzációhajhász, mint egy film, amely megmutatja végzetünket, több szempontból, több kultúrában, és ráadásul „hamisítatlanul” - magyarul a szart is kipaszírozza ebből a rentábilis témából. Exploitation par excellence: A halál ezer arca című kultikus darab erre tesz kísérletet.