dvdkritika

Őrült küldetés

Eric Tsang klasszikusára sokan emlékezhetnek a mai harmincas-negyvenes korosztályból, az Őrült küldetés ugyanis azon hongkongi filmek közé tartozott, amelyek eljutottak hozzánk is a nyolcvanas években, először német szinkronnal súlyosbított hangalámondásos verzióban, majd hagyományos videoforgalmazásban. Nem csak nálunk, de szinte mindenhol nagy sikerrel futott, így ’83 és ’89 között készült is belőle négy folytatás. Akinek akkoriban volt szerencséje a szériához, nyilván jóleső nosztalgiával nézi újra, és nem különösebben érdekli, hogy jól öregedett-e avagy sem. Ami engem illet, anno nem láttam egy részt sem, így most viszonylag elfogulatlanul ejtenék pár bekezdést az első filmről, a Black Mirror által kiadott DVD kapcsán.

Az Őrült küldetés: blődli. Humora infantilis, színészei ripacskodnak, története zavaros és széteső. És mégis szórakoztató. Nem a felsoroltak ellenére, hanem éppen ezért. Aki persze ismeri Jackie Chan korai munkásságát, vagy a nyolcvanas-kilencvenes években készült hongkongi vígjátékok legjavát, az pontosan tudja, miről van szó. Az Őrült küldetés legfeljebb annyiban más, amennyiben az elsők közt mixelte össze a műfajparódiát a helyzetkomikummal és az akciófilmes elemekkel. Tsangék gyakorlatilag válogatás nélkül merítettek minden népszerű szériából, kezdve a James Bondtól a Mission Impossible-ön át a tévés krimisorozatokig. Már a történet alapja is lenyúlás: egy ’74-es brit komédiát (Ooh... You Are Awful; amerikai változatban: Get Charlie Tully) dolgoztak át, anélkül, hogy ezt bárhol feltűntették volna. Jelentős különbség viszont, hogy míg az angol eredetiben az elrejtett pénzük után futkosó szélhámosok a főszereplők, addig az Őrült küldetésben a King Kong művésznévre hallgató mestertolvaj mellett két nyomozó is előtérbe kerül, és krimikomédia helyett sajátos buddy movie lesz a filmből.

A történetre nem érdemes túl sok karaktert vesztegetni, úgyis csak ürügyként szolgál. Adott a már említett King Kong, aki elrabol néhány értékes gyémántot, pechére pont a maffiától, akik rá is küldenek egy Fehér Kesztyű névre hallgató bérgyilkost. A rendőrfőnök Nancy Ho felügyelőt állítja az ügyre, akihez csatlakozik az amerikai Kodojak nyomozó. Miután begyűjtik King Kongot, közösen próbálják Fehér Kesztyűt és bandáját is elkapni.

Leírva mindez nem tűnik akkora hülyeségnek, a gyakorlatban viszont, ahogy haladunk előre a filmben, úgy kerül egyre inkább zárójelbe a krimiszál, és helyette az egymással állandóan civakodó három főszereplő magánszámát élvezhetjük. A Jackie Chanre emlékeztető King Kongot Sam Hui alakítja, aki akkoriban népszerű popsztár volt (énekesi népszerűséget színészkarrierré konvertálni ezek szerint nem mai divat), a vadóc rendőrnőt az akciósztárnak és komikának is kiváló Sylvia Chang,  a Louis de Funes-t idéző balfék Kodojakot pedig a zseniális Karl Maka, aki megérdemelten nyerte el a HKFA Legjobb Színész díját ’83-ban.

A KIADVÁNY
A borító szerint 16:9-es képarányban szemlélhetjük meg a filmet, de szerencsére tévedett a szerkesztő: az eredeti 2:35:1-es formátum van a lemezen. A kínai hangsáv messze van a tökéletestől, de vállalható, az eredeti magyar szinkron viszont pont úgy szól (tompán és halkan), mint a rojtosra nézett VHS-ek. A kiadónak, felteszem, nem volt pénze / lehetősége új szinkront készíteni, de a régit azért megpróbálhatták volna feltuningolni, mert a végeredmény így a fájlmegosztókon keringő barkács DVD-t idézi, még ha a retrohangulat garantált is.

AZ EXTRÁK
Egy olyan film esetében, amellyel a hazai nézők jelentős része először szemcsés VHS kazettán találkozott, a szélesvászon bőven megteszi extrának. Ha nem vagyunk ilyen jóindulatúak, akkor sincs értelme reklamálni a bónusz matériákat, abból ugyanis még az Anchor Bay 4 lemezes kiadására sem jutott.

ÖSSZEGZÉS
Nagyon szigorúan, mai szemmel nézve 3 és fél csillagnál semmiképpen sem érdemel többet a film, a poénok minősége messze nem olyan egyenletes, mint a műfaj legjobbjaiban, még ha az old school akciójelenetek és a színészek jutalomjátéka némileg kárpótol is ezért. Más kérdés, hogy aki Bud Spencer és Terence Hill munkásságán vagy Louis De Funes filmjein nőtt fel (mint jómagam), az jobban szórakozik az efféle agyzsibbasztó blődliken, mint amennyire bemeri vallani.
 
Kiadó: Black Mirror
Kép: 2:35:1
Hang: kínai surround, magyar surround
Felirat: magyar

és fél

Engedj be!

Mi állhat 48 díj, a reprezentatív szakmabeliek és a közönség ösztönösen szinkronizált bólogatása, elismerő csettintései mögött? Hogy adhat a tematikai hiánygazdaság közepette egy túltermelt toposz, egy mozgóképes megkerülhetetlenség – valami újat? Talán a komponenseknek köszönhetően? Mert van itt vámpirizmus és tini-szerelem, óraközi stikliterrorizmus és idétlen akcentusú külföldi tanár, generation gap és coming out, továbbá kutyák és macskák. Egy gyorskezű kliprendező játékfilmes debütálásakor ez a recept mihez vezetne egy óceánnal balrább… hát, ebbe az is csak bemelegítés után gondoljon bele, akinek acélsodronyból vannak az idegei. Az eleddig televízióban ténykedő Thomas Alfredson (egy pindurit nyugtalan Tarkovszkij vehemenciájával vágott) filmje hólepte brutalitással és szemérmes perverziókkal invitál valahova a misztikus horror és a melodráma közötti farkasordító senkiföldjére – úgy, hogy a rendezőnek a műfajiság legfeljebb annyira áll kézre, mint Bollywoodnak a gorno. Legfeljebb. 

Sokan még több módon kategorizálták és kategorizálják, értelmezték és értelmezik a horrort, de ami soha egy, akárcsak éppen hogy makroléptékű áttekintés során sem hiányozhat, az a vámpír. Vissza lehet ásni a hellén mítoszgyökerekig, ijesztően pontos álló-és mozgókép-történeti, médium-elméleti megfeleltetésekre rámutatni (nem reklámozzuk a kvázi-konkurenciát se, de a Nosferatu árnyéka című ujjgyakorlatban pont így tett Kötő Katinka), illetve, á’lá Ernest Jones, a projekció és az elnyomás dinamikáját pszichoanalitikus lelkesedéssel kutatva még ijesztőbb következtetésekig vonszolni az érdeklődőket – miszerint a vámpír a hullabaszás és az inceszt hajlamok legitim (értsd: popkulturális) kielégülésének ágyaz meg... (No-no. This is my serious face.)

És mivel a mozi bő százada alatt mintegy félezer darab foglalkoztatott vérszívókat, az értés illúziója helyett pusztán zsigeribb élményekre szomjas fogyasztó is a bőség zavarával küzd. Bizony, hogy: alkonyattól pirkadatig lehetne sorolni. A Universal magyar koprodukcióban előadott kezdő angol kiejtési kurzusaitól (Dracula, 1931) Willem Dafoe önreflektív ezredvégi playbackjéig (A vámpír árnyéka, 2000), Larraz leszbiánus szoftpornójától (Vámpírok, 1974) a szingli Wesley Snipes mortal-kombat emlékfitneszéig (Pengék), Anne Rice rizsporos parókás interjújának adaptációjától (Interjú a vámpírral, 1994) Stephanie Meyer posztfeminista naplójának tinitrendi fröccsöntéséig (Alkonyat, 2009).

Hogy a tematikailag leginkább az utóbbi kettővel rokonítható Engedj be! hogy kerüli el a mélabús filozofálgatást, a tocsogós szenvelgést, netán a mitikus kellékek unalmas esztétizálását? Hát például úgy, hogy az egy évnyi castolást követően tényleg tizenkét évesek játsszák a (pillanatnyilag és évszázadokig) tizenkét éveseket. Félénken harapdált svéd tőmondatokban kommunikálnak Stockholm külvárosának fagyos panelnihiljében, széthulló családok árnyékában, a pubertáskori marginalitás egyre szorosabb élményei és az aluljáróban vagy épp a közeli nyíresben történt, fatális vérveszteségek másnapi médiadiétája közepette. Minden csak látszólag él, mintha unottan várna, örökké. Az iskolaudvaron száraz szélben perceg a porhó, arrább flakon friss vértől nehézkes, settenkedő léptek morzsolják; a skandináv tél zordan ásítja a szocreál magányt. Itt Isten, a boldogság keresése nemcsak azért dőreség, mert minden teremtmény egyedül hal meg.

Távol az amerikai szuburbán pezsgéstől, távol a dandy dekadenciától; ha valahol szar vámpírnak, halhatatlannak lenni, akkor az ez az a hely.

Alfredson bámulatosan sivár kulisszái között mintha az orosz realizmus elevenedne meg, mintha Gogol köpenyegéből jönnének elő ezek a szánalmasan magukra maradt alakok, s elveszettségüket a tőszomszédságukban megidézett fantasztikum abszurd reflexióként nagyítja fel. A szerényen egzisztencialista Engedj be! gyönyörűen átkötött fahrtjai részleteznek is egyben, elsődleges funkciójuk mégis folytonossá, véglegessé tenni az undor és közöny nyomában vonuló magány, a néhol langyosra hevített, de egyetemleges idegenség alaphangulatát. (Sartre, Camus, valaki?)

A "fiatalkorú" vámpír, Eli helyzetét nem a blackebergi gyilkossági csoport naprakészsége vagy rafináltsága rontja, olyan – intézményes formában – nincs is. A dramaturgiát ugyan ebbéli konfliktusok igazgatják, a feszültség azonban - a vámpír alakját sokszor ölében ringató - queer-fogalomkör moderált háborgatásának köszönhető. Elit a mássága, eltérő szükségletei, kiszolgáltatottsága üldözi. Élete kínzóan mindennapi menekülés, amit csak kizárólagos kapcsolatok maszkja mögül képes túlélni. (A halandók közül van, aki ezt egy macskamenhely permanens dorombolása között próbálja meg, miközben a szociálisan fejlettebbek úgy fogadják a láthatáson egyetlen gyermeküket, hogy „Korán jöttél.”)

A goregazdag forrásművet jegyző John Ajvide Lindquist és Alfredson közösen írták a forgatókönyvet. Nem csak a zaftos megjelenítési lehetőségektől határolták el a filmet (a regény zombijaiból nincs, még egy fél darab se), de a szereplők viszonyát differenciáló, múltba révedő, nem kevésbé explicit vadhajtásokat is elhagyták. A Blackebergbe az idős Hakannal érkező Eli és a szomszéd kiskorú, a kollegiális csínyeket rutinosan szenvedő Oskar románcát látszólag tiszta értékellentétek mentén módosítja a szerzőpáros, ám a sötéthajú, androgün vonású vámpír és az aranyszőke, lányos arcú fiú triviális oppozíciójáról hamar bebizonyosodik: hanyagul kitáblázott, gyenge megvilágítású zsákutca – amiben az alkotók az elegáns sejtetés mellett csak nagy ritkán élnek az éppen-megmutatás gesztusával. Lehet ezt fájlalni, de mivel az egész film a beteljesülhetetlenségről, illetve annak hol melankolikus, hol önmardosó tudomásul vételéről is szól, legalább találva érezhetik magukat a szadisztikus rituálék, a pedofília vagy a homoszexualitás - egyúttal a queer installációk - kontrasztos részletezését áhító nézők.

Teljesen nem kell megrémülni, a maguk természetességével feltűnnek a klasszikus kellékek is: pátosz és színpadiasság nélkül reprezentáltatik a nyolcvanas évek svéd minimalizmusában vegetáló vámpírság. Noha a portyák gyorsak, szangvinikusak és kellőképpen állatiasak (erotikának, kellemnek nyoma sincs), az unalomig ismert élettani és gasztroenterológai sajátságok mindössze mélyítik a film hangulati tónusát. Eli koporsója átázott, sárgult rongyokkal fedett, vízköves kád. Esténként csendesen, szégyenkezve közeledik Oskarhoz, errefelé senki nem hallja meg azt az affektáns hisztit, amivel Neil Jordan Claudiája duzzogta világgá tragédiáját. Vagy csak már évszázadokkal van túl a hisztin.

Ha minden veszni látszik (a mitológia részét képező, címadó motívum szimptomatikus kifejtésekor), tehetetlen dühét vért könnyezve adja nyomasztóan intim világának tudtára. A film legszebb jelenete.

Lina Leandersson (Eli) és Kare Hedebrant (Oskar) alakítása megindító és manírtalan, a CGI decens, míg a hangnemet Alfredson tévés pályafutása alatt megszerzett érzékkel színezi derűsre imitt, meg amott, az Engedj be! legfőbb erénye azonban a magába csavarodó, kerek, látszólagos elhajlásai, felvezetett perspektívái ellenére szimmetrikus narratíva, ami tökéletesen zárt és hervasztóan kilátástalan. Mintha minden szerelem két idegen faj szerelme lenne egymás iránt. Az elvált szülőké, az együtt élőké, a magányos állatbarátoké, valamint – de nem utolsósorban – az egymáshoz őszintén közeledő Elié és Oskaré. És ha nem figyelsz eléggé a részletekre, a katartikus finálé után még azt is találhatod hinni, hogy nem az utóbbi a legelcseszettebb szerelem, amit valaha filmen láttál.

A KIADVÁNY

A DVD dupla (azaz megfordítható) borítóval, és gyönyörű, a film hangulatát tökéletesen megidéző menüvel jelent meg. Technikailag nem találunk benne kivetnivalót: a kép éles és tiszta, az eredeti svéd DTS vagy 5.1 mellett pedig választhatunk 5.1-es magyar szinkront is – mindegyik szépen szól, bár ez nyilván nem az a film, amivel demonstráljuk hangrendszerünk ütőképességét a vendégeink előtt.

AZ EXTRÁK

A bónusz anyagok a mennyiséget tekintve talán szegényesek, de legalább minőségükben nem lehet rájuk panaszunk. Az audiókommentárban a rendező, Tomas Alfredson, illetve a könyv és a film írója, John Ajvide Lindqvist osztják meg velünk gondolataikat. Természetesen szó esik az eredeti regényről is, de többnyire a forgatás részleteibe nyerünk betekintést, történet- és karakteranalízissel kiegészítve – mindenképpen érdekes és informatív. A werkfilm csak 8 perces, de szerencsére bőven több az ilyen hosszúságú átlagos, promóciós bolhafingoknál, amikben a stábtagok körbenyalják egymás seggét. Lényegében ez egy filmjelenetekkel fűszerezett interjú a rendezővel, aki többek közt beszél a ’80-as évekbeli és a mostani Svédország közti különbségekről, a gyerekszínészekkel való munkáról, és arról, hogy a befejezés vajon boldog vagy tragikus (ezen bizony el lehet mélázni) – de beleshetünk az uszodai finálé forgatására is. Van még négy kivágott jelenet (az utolsót leszámítva egyik sem igazán érdekes), meg egy rakás kép, poszter és előzetes.

Kiadó: Corner Film
Kép: 2,35:1 (16:9)
Hang: svéd (DTS), svéd (5.1), magyar (5.1)
Felirat: magyar, angol

Lat den rätte komma in. Svéd. 2008. Rendezte: Tomas Alfredson. Írta: John Ajvide Lindqvist. Fényképezte: Hoyte Van Hoytema. Zene: Johan Söderqvist. Szereplők: Kare Hedebrant, Lina Leandersson, Per Ragnar, Henrik Dahl, Karin Bergquist

Alkonytájt

A ’80-as évek vizuális és zenei esszenciája egy road-movie-szerű romantikus horrorwesternben – Kathryn Bigelow filmjében amorális, gyilkos vámpírcsalád ámokfut vér után a vadregényes nyugaton, amíg bele nem törik a foguk a szerelem és a család szentségébe.

Az 1987-es Alkonytájt skizofrén alkotás: egyrészt üvölt róla, hogy egy nő írta, hiszen az egész sztori egy gyengéd szerelmi szálra van felfűzve, másrészt viszont fényévekre van mindenféle nőies finomságtól és kellemtől. És nem csak a vér és az akkoriban igen merésznek számított erőszak miatt: Bigelow (írótársával, Eric Reddel, aki egy évvel korábban egy másik kultklasszikusért, Az országút fantomjáért is felelős volt) az egyik első volt azok közt, akik újraértelmezték a vámpírmítoszt, és sutba vágták toposzait, de a fokhagyma, a feszület és a hasonló kellékek hiányánál sokkal fontosabb maguknak a vérszívóknak az ábrázolása. Ahogy anno Dashiell Hammet lerángatta a krimit az elegáns úri körökből az utca mocskára, úgy váltja le az Alkonytájt a romantikus vonásokkal színezett, arisztokratikus vámpírgrófokat amorális, koszos, fegyverforgató tömeggyilkosokra.

Az apjával és húgával egy poros kisvárosban élő Caleb összeakad egy csinos lánnyal, Mae-vel, aki az első adandó alkalommal nyakába mélyeszti fogait. Caleb fájdalmas átalakuláson megy keresztül, aminek eredményeképpen befogadják őt Mae vámpírtársai – csakhogy az „apa”, Jesse Hooker „családja” gyilkosságokat vár el tőle beavatás gyanánt, így a nappali utazások és az éjszakai öldöklések közepette Calebnek választania kell igazi és fogadott famíliája között.

Bigelow vámpírjainak szeme nem világít vörösen, és nincsenek hosszú szemfogaik, mégis félelmetesebbek filmes fajtársaik többségénél, ez pedig nagyrészt a zsánerben egyedülálló eredetüknek köszönhető: a rendező eleinte egy westernt akart forgatni, de mivel a ’80-as években ez a műfaj halottabb volt, mint most a diszkó, inkább az akkoriban divatosabb horrorba csomagolta az ambícióját. Jesse Hooker így egy nagyon is valószerű, amorális gyilkosokból álló bandát vezet, amelynek tagjai mellesleg természetfeletti erővel (és halhatatlansággal) vannak felvértezve. Soha véget nem érő, mészárlásokkal jelölt (ó, az a bárjelenet…) utazásaik során kívülállókként jelennek meg, akik a western hagyományainak megfelelően fenyegetik a békés, tisztességes népeket. Ez a koncepció minden eleganciájuktól és romantikájuktól azonnal megfosztja az öröklétre kárhoztatott, a vér után drogfüggőként sóvárgó vámpírokat, legyen szó akár a minden rezdülésében rémisztő Jesse-ről (Lance Henricksen félkézzel ellopja az egész show-t), akár a pszichopata Severenről (Bill Paxton a film másik fénypontja), akár a gyermektestbe zárt démonról, Homerről, akár a csapat anyjaként funkcionáló Diamondbackről. (Sajnos, ami a színészeket illeti, pont a főszereplőt alakító Adrian Pasdar a leggyengébb láncszem – de annyi baj legyen.)
 

Az Aliens fél stábja által életre keltett vérszívók mind markáns, jól elkülöníthető szerepet töltenek be Jesse „családjában”, ami ráadásul minden vérontással együtt működőképesebbnek (és nem utolsósorban, teljesebbnek) tűnik, mint Calebé. A fiú, az apa és a kishúg közt ugyan nincsenek látható konfliktusok, de a felszín alatt érezhető egyfajta nehezen meghatározható, de nyilván az anya hiányából adódó nyugtalanság, ami abban is megnyilvánul, hogy hősünk a városban issza el éjszakáit. És amikor bajba kerülvén hiába telefonál haza, mert senki nem válaszol, az már elég is hozzá, hogy elkötelezze magát új szülei és testvérei mellett. A tipikus amerikai mondanivaló sajátos továbbértelmezése ez a pillanat: az ember kétségbeesetten vágyik egy család után, amelynek tagjai, ha gondoskodnak egymásról, mindegy, mekkora vérözönben gázolnak. Vagy később, hogy mennyire csonkák. Ugyanis, amikor Caleb számára világossá válik, hogy segélykérő hívására azért nem érkezett válasz, mert apja elindult otthonról, hogy megkeresse őt, ismét fordul a kocka. És bár a vér szavának folyton érezhető befolyása mellett a szerelemi szál már csaknem elhalványul, ha akarjuk, Mae szerepe is értelmezhető egyfajta tudatalatti pótanyaként Caleb számára, és ezzel teljes lesz a kép.

A családdal kapcsolatos mondanivaló, amellett, hogy a rendező sokkal visszafogottabban és elegánsabban tálalja, mint szinte bármilyen más amerikai mű alkotója, nagy segítségére van a filmnek abban, hogy még annál is magasabbra másszon a műfaji ranglétrán, amit a vámpírmitológia jól átgondolt újraértelmezése engedélyez neki. És ami tényleg közel hibátlanná teszi Bigelow majdnem-klasszikusát, az Adam Greenberg (Terminator) mindehhez tökéletesen passzoló, hideg színekkel teli sötét képi világa, a Tangarine Dream talán leghatásosabb, szinte hipnotikus erejű zenéje (mindkettő igazi ’80-as évek-esszencia, jó értelemben véve), és a csaknem megszemélyesítve ábrázolt Nap, amit az alkotók valamiféle gonosz és veszélyes, perzselő szörnyként lebegtetnek a szereplők feje fölött. Bár 1987-ben bemutatásra került egy másik (drágább és sikeresebb) vámpírfilm, a Joel Schumacher-féle Az elveszett fiúk is, az idő próbáját az Alkonytájt állta ki jobban. Bigelow mozija kegyetlen, véres, hangulatos, és minden brutalitása ellenére igazi, emberi szív dobog benne.

A KIADVÁNY

Túl azon, hogy a borító és a menü is gusztustalanul nyálas (inkább passzol az Alkonyathoz, aminek a címét pedig nagyon-nagyon nem akartam leírni ebben a cikkben), nem lehet panaszunk a DVD-re. A kép szép, tiszta, éles, ami pedig a hangot illeti, az 5.1-es és DTS angol sávot mellett választhatunk (surround) magyar szinkront is – persze jobb, ha nem tesszük, mert sem hangzásában, sem színészi teljesítményében nem mérhető az eredetihez.

AZ EXTRÁK

A Corner Film szerencsére nem spórolta le a külföldi kiadás extráit: igaz, a képgaléria és az előzetesek mellett csak egy audiókommentár, egy kivágott jelenet, és egy 45 perces werkfilm van, ami nem tűnik soknak – viszont kifejezetten tartalmas és informatív mindegyik. A kommentárban Bigelow mesél az írásról, a rendezésről, a sztoriról és a karakterek motivációiról (kár, hogy nem csatlakozott hozzá egy-két színész), a werkfilmben pedig a producertől az operatőrig megszólal mindenki, aki számít, teljessé téve az Alkonytájt születéséről kialakított képet. A törölt jelenet csak Bigelow kommentárjával választható, és azt hívatott bemutatni, hogyan látja Caleb a világot vámpírként – a rendező csak azt felejti el közölni, hogy végül miért vágták ki (egyébként mindegy is, a lényeg, hogy kivágták: semmi szükség rá). Az audiókommentáron nincs magyar felirat, a többi extrán van.

ÖSSZEGZÉS

A  film a ’80-as évek egyik legjobb horrorja, ehhez nincs mit hozzátenni – a kiadvány pedig több mint tisztességes, és még csak nem is kerül sokba. Ehhez sincs mit hozzátenni.

Kiadó: Corner Film
Kép: 1,85:1 (16:9)
Hang: angol DTS, angol DD 5.1, magyar surround
Felirat: magyar

Near Dark. Amerikai. 1987. Rendezte: Kathryn Bigelow. Írta: Kathryn Bigelow, Eric Red. Fényképezte: Adam Greenberg. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: Adrian Pasdar, Jenny Wright, Lance Henriksen, Bill Paxton, Joshua John Miller, Jenette Goldstein, Tim Thomerson

Nincs menekvés

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, így itt az ideje, hogy mi a Geekz-nél is teljes sebességbe kapcsoljunk. Folytatjuk például a nem létező keleti-klasszikusok-kevesebb-mint-egy-rongyért nevű dvd-ajánló sorozatunkat, most éppen egy kevéssé ismert koreai remekkel, Lee Myung-se, a minden általa megvizsgált műfajt millió szilánkra robbantó és újra összerakó vizuális megszállott Nincs menekvés-ével.

„A történet kitalált városban játszódik, szereplői és helyszínei mind a képzelet szülöttei.
 Mindössze a rendőri gyakorlat leírása követi híven a valós nyomozási módszereket"

Az idézet az állott kávétól és poros aktáktól szagló rendőrhétköznapok legelkötelezettebb dalnokától, a végeláthatatlan talpalásokkal megoldott rutinügyek poétájától, a halhatatlan Ed McBaintől  származik. Hogy Myung-se olvasott-e tőle valamit (éppenséggel olvashatott, mert regényei megjelentek Koreában is), azt nem tudom, de a Nincs menekvés olyan mintha Ed McBain szíve dobogna benne!

Az alapszitut akár egy „87-es körzet"-regény hátoldalán olvashatnánk: történetünk „hősei" detektívek, teljesen hétköznapi figurák, magánéleti gondokkal, szakadt autókkal, emberi gyarlósággal és álmosítóan átlagos ügyekkel. Most azonban minden tudásukra és szerencséjükre szükségük lesz, mert egy náluk sokkal intelligensebb ellenféllel kell felvenniük a harcot. Az őutána folyó, sokszor kilátástalannak tűnő 60 napos hajsza áll a film középpontjában. (Az alaphelyzet egyébként gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a „Süket"-könyvekkel, amelyekben Carelláék visszatérő ősellenségüket, a nagyothalló szuperbűnözőt üldözik.)

Mindazonáltal túlzás lenne azt állítani, hogy a Nincs menekvés-ben egy fotóhűségű portét látnánk a 87-es körzetről, sokkal inkább olyan, mintha egy hógömbön keresztül tekintenénk le rá.

A névtelen metropolisz helyett egy varázslatos zegzugokkal teli város a hajsza helyszíne, a nyomozók pedig a hétköznapi munka során sokkal gyakrabban használják az öklüket és egyéb szúró- és vágófegyvereiket, mint törvényes eszközeiket. A legfőbb különbség azonban, hogy egy koreai filmnek megfelelően az érzelmi váltások sokkal meghökkentőbbek, mint ahogy azt a kisrealista Ed Mcbainnél megszokhattuk: a megrázóan erőszakos részek teljes természetességgel fordulnak át költői szépségű képekbe, elidegenítően elhúzódó gyalogüldözés vált át harsány slapstickbe, aprólékos police procedural ad randevút játékos filmnyelvi bravúroknak.

Nem egy szokványos bűnügyi mozival van tehát dolgunk, de szerintem a detektívfilmek rajongóinak kihagyhatatlan. Tegye fel a kezét, aki nem szeretné látni milyen lenne az, ha Ringo Lam, Jean-Pierre Jeunet és Chuck Jones közösen újraforgatná a Mr. Süket trükkjei-t?

A KIADVÁNY

Most lehetne álmodozni a koreai extra kiadásról, ami a film nemzetközi verziója mellett a 15 perccel hosszabb változatot is tartalmazza, de őszintén, egy idehaza mindössze a 2000-es Titanicon vetített, 10 éves rétegfilm megjelenése már önmagában is csodának számít. A képarány rendben (nem úgy mint a hongkongi vagy az amerikai piacra szánt kiadásnál), és a borítón feltüntetettel ellentétben választhatjuk az eredeti hang-magyar felirat kombót, úgyhogy azt mondom, egy kurva szavunk sem lehet!

AZ EXTRÁK

Mondhatnánk nagyképűen, hogy a nemzetközi forgalmazás összes extráját megkaptuk, de ez esetben ez mindössze egy előzetest jelent. Szép lett volna a Besttől ha készít esetleg egy rajongói kommentárt, de félek, azt egyedül kellett volna végigpofáznom.

ÖSSZEGZÉS

Lee Myung-se filmjével kapcsolatban a végletekig elfogult vagyok, kedvenc szubzsánerem egyik legizgalmasabb és legeredetibb interpretációja, amelyet vastagon áthat fiatalságom rajongott írójának szelleme. A lemezzel senki nem fogja feszegetni legújabb házimozijának határait, de megjelent, és csak ez számít!

Kiadó: Best Hollywood
Kép: 1,85:1 (16:9)
Hang: koreai DD 2.0, magyar DD 5.1
Felirat: magyar

Nowhere to Hide/Injeong sajeong bol geot eobtda. Dél-Korea. 1999. Rendezte és írta: Lee Myung-se. Fényképezte: Jeong Kwang-Seok és Song Haeng-Ki. Zene: Cho Sung-woo. Szereplők: Park Joong-Hoon, Ahn Sung-Kee, Jang Dong-Kun és Choi Ji-Woo. 

Hellraiser kocka

Láttál már olyan filmet, ami közben az jutott eszedbe, hogy a következő egy hétben vagy konstans merevedésed lesz, vagy egyáltalán nem fog felállni? (A hölgyek nekik megfelelően variálják át a kérdést.) Clive Barker Hellraiserének mocskos, visszataszító, mégis, betegesen izgalmas szexualitása cafatokra tépett emberi testekkel és erőteljes szadomazochista felhanggal borzolja az idegeinket – olyan kombináció ez, amit senki nem felejt el egyhamar. És a szélsőségek közti határokat elmosó, szélsőséges érzelmeket kiváltó horror két folytatásával együtt, végre-valahára egy tisztességes kiadvány formájában érhető el itthon. Nagy örömünkben nyúzzunk meg együtt valakit!

HELLRAISER

„We’ll tear your soul apart.” Egyetlen mondat, és kész, beszartál. Ami kínos, mert ez a játékidő vége felé hangzik el, és akkor már nem sok minden fér a gatyádba. A horrorfilm a történetének egyik legsótlanabb korszakát élte éppen, amikor Clive Barker úgy döntött, hogy vizuális formában önti a gyanútlan nézők nyakába az 1986-os The Hellbound Heart című művének rettenetes rémálmait. És hogy miért is voltak azok a nézők gyanútlanok? Mert az említett kisregény témája és stílusa sehogyan sem passzolt az akkori mozis trendekhez. A’80-as évek második a roppant felkapott slasher lassan kezdett megfulladni saját, paródia felé hajló folytatásainak vérében, a horror jobbára egyenlő volt az idétlen maszkjuk alatt légzésproblémákkal küszködő, kinyírhatatlan/túl sokszor kinyírható sorozatgyilkosokkal, és a lengén vagy sehogy nem öltözött agyhalott, majd pedig ténylegesen halott tinilányokkal – és nem nagyon jutott eszébe senkinek, hogy ezen változtatni kéne. Freddy, Jason és Michael Myers két ámokfutása között azonban mozikba került a humort és iróniát nem ismerő Hellraiser, ami kényelmetlen hatékonysággal juttatta eszébe a közönségnek, hogy milyen az igazi, borzalmakkal és rettegéssel teli, zsigerekig hatoló horror.

Julie és Larry nem kifejezetten boldog házasságban élnek. A nő titokban viszonyt folytatott férje testvérével, Frankkel, akit egy rejtélyes, minden határon túli kínt és gyönyört ígérő kocka kinyitása után nehezen összeszámolható darabokra szakít szét néhány pokolbéli teremtmény – épp abban a házban, ahová a házaspár újonnan beköltözik. Egy kis baleset eredményeképp Frank vére utat talál Larry padló alatti maradványaihoz, amik így életre kelnek – vagy legalábbis afféle féléletre. Franknak Julie segítségére és rengeteg vérre van szüksége ahhoz, hogy ismét teljes emberré váljon, még mielőtt a kocka hatalmához kötődő kenobiták rájönnek, hogy megszökött poklukból. Az egész gorefest középpontjában pedig ott áll Larry mit sem sejtő tinilánya, Kirsty.

A Hellraiserben ugyan van egy sikoltozó fiatal szépség, de semmi másban nem hasonlít a kor jellegzetes zsánerfilmjeihez. Barker első egészestés rendezését leginkább úgy lehet jellemezni, mint egy horrorba oltott szadomazochista szerelmi történetet, egy szexuális kielégületlenség és frusztráció fűtötte családi tragédiával a középpontban. Itt még nem a híres kenobiták az igazi ellenségek, sőt, nem is igazán gonoszok ők, csupán teszik a dolgukat – azt viszont megállíthatatlanul, ripacskodás és üvöltözés nélkül, jéghideg precizitással. Ezek ellen nem tehetsz szart sem, hiába fogsz kést, baseballütőt, akármit, még csak a közelükbe sem jutsz, ha megjelennek, legfeljebb menekülhetsz, de azzal sem mész sokra. Nyilvánvalóan idegborzoló megjelenésük mellett ezért is olyan átkozottul félelmetesek, na meg azért, mert szinte semmit nem tudunk róluk, így az ismeretlentől való rettegést jelképezik. De az igazi gonosz persze már megint az ember: a vágy, a szex és a gyilkosság minden idők egyik legfelkavaróbb és legbizarrabb szerelmi háromszögét rajzolja ki, amelynek résztvevői tökéletesen alkalmasak rá, hogy a gyönyör utáni hajszában segítség nélkül is elpusztítsák önmagukat – a kenobiták csak ennek a nélkülük is gusztustalan viszonyrendszernek a rothadt gyümölcseit aratják.

Barker életművének egyik legjellemzőbb motívuma, a totális ellentétek közti határok következetes eltörlése, a Hellraiserben is megjelenik. A kín és a gyönyör kettőse elválaszthatatlanul vonul végig a filmen, minthogy így vagy úgy, de mindenki előbbit keresi, és utóbbinál köt ki, és ami még fontosabb, hogy akár közvetlenül, akár közvetetten, de minden szexuális aktus (mely soha, még csak véletlenül sem a szerelem gyönyörű kiteljesedése, sőt) félelemmel, szenvedéssel és halállal párosul. Ez a csodálatosan visszataszító, vérmocskos, nem egyszer nekrofíliába hajló erotika pedig éppoly felzaklató, mint a brutális haláljelenetek sora. Ahogy kampó hasít lassan az emberi húsban, és egy egész test szakad darabokra (fontos, hogy realisztikusan kivitelezve, túlzás, sőt, megkockáztatom, hatásvadászat nélkül), a film csendben túllép azon a ponton, ahol a néző szimplán csak szörnyülködik, és megérkezik oda, ahol e szörnyülködés ellenére még többet és még többet akar. Így ülteti át Barker a Hellraiser kín-gyönyör ellentétjét egyenesen a néző elméjébe – és a „mindfuck” kifejezés akkor még bőven nem is létezett…

Ezt az egyedülállóan ambivalens hatást erősíti Christopher Young score-ja is, ami megérdemli, hogy tiszteletére új bekezdésbe kezdjek. Barker maga nyilatkozta, hogy a stáb tagjai közül Young tett hozzá a legtöbbet a filmhez, és munkáját elhallgatva, ezt nehéz is kétségbe vonni. Ahogy az író-rendező, úgy ő is szembement a kor elvárásaival, melyek kevés kivételtől eltekintve (úgymint A légy Howard Shore-tól vagy az Életerő Henry Mancinitől) egyszerű szintetizátoros klimpírozásokat szültek a műfajban. Young inkább fogott egy szép nagy zenekart, és olyan sötéten gyönyörű, gótikus, egyszerre nyomasztó és furcsán felemelő táncra perdítette a hangszereket, ami igazi, epikus szintre emelte a vérrel locsolt családi perpatvart. Pedig eleinte még a Coil nevű, az industrial zenei műfajban meghatározó banda dolgozott a filmen, szóval nem sokon múlt.

Minden eddig részletezett erénye ellenére a Hellraiser bőven nem ért volna ennyit székbe szögező vizualitása és még mai szemmel is életszerű, hatásos effektjei nélkül. A sötét, árnyékokkal teli, kékes képi világ nyomasztó atmoszféráját ellenállhatatlanul fokozzák a lassú, ínycsiklandozó gore-ral bőségesen feltöltött, azelőtt ritkán látott aprólékossággal és merészséggel kidolgozott kínhalál-jelenetek, és nem utolsósorban a bőr nélküli, s így igen ijesztő kinézetű, rémisztően amorális pszichopata, Frank állandó jelenléte, akinek percekig tartó „újjászületése” a film egyik csúcspontja. A legendás maszkmesternek és effektesnek, Bob Keennek bőven volt alkalma kitombolnia magát, érdemeit pedig csak növeli, hogy röhejes egymilliós költségvetés állt a filmesek rendelkezésére. De a ’80-as évek egyik legjobb horrorja (ami még jobb már csupán egy kevésbé hullámzó színvonalú színészi játékkal lehetett volna) sok mai társával ellentétben nem pénzből született, hanem puszta lelkesedésből, akaraterőből és kreativitásból. És ez általában ki is fizetődik: a mozis bevételek az említett összeget megtizenötszörözték, a Doug Bradley által hátborzongatóan alakított fő kenobitából Pinhead néven a műfaj egyik felejthetetlen, ikonikus alakja vált, a Hellraiser pedig bebetonozott helyet szerzett magának a nagy horrorok panteonjában. This film is our pleasure.

HELLBOUND: HELLRAISER II

Nincs is annál rosszabb, mint amikor egy nagyszerű filmet a folytatásban saját alkotója erőszakol meg, majd pedig szed darabokra, és rak össze belőle valami (majdnem) egészen mást. Clive Barker pedig pontosan ezt tette. A Hellraiser második részének ugyan már csak producere és társírója volt, a rendezői székében pedig Tony Randel (Def-Con 4) ült helyette, így nem ő az egyetlen, aki megérdemelné, hogy néhány kampó beakadjon a bordái közé – de még így is furcsa látni, hogy hagyta, hogy az általa teremtett mítosz ennyire más irányt vegyen, és így felcserélődjenek benne a súlypontok. Mert bár a Hellbound alig pár órával játszódik csak az első felvonás után (és mindössze hetekkel annak premierjét követően kezdték forgatni), mégis annyira különbözik tőle, amennyire az csak a cselekmény ilyen közvetlen folytatásánál lehetséges.

Kirsty a kenobiták és saját családtagjai által elszabadított pokolnak köszönhetően elmegyógyintézetben tér magához (egyébként miért van az, hogy a természetfeletti borzalmakat átélt áldozatok mindig nagyokat csodálkoznak, hogy senki nem hiszi el a sztorijukat?), ami még nem lenne olyan nagy baj, az viszont, hogy pszichiátere, Dr. Channard, történetesen megszállottja a puzzle kockáknak, amik a kenobitákat meghívják a világunkba, már kicsit ciki. Ahogy az is, hogy Julie, a lány gyilkos mostohaanyja feltámad, akárcsak Frank az első részben, és innen az út egyenesen a pokolba vezet. És ezt nem jelképesen kell érteni.

Az elsőfilmes Peter Atkins és Barker nem sokat pöcsöltek a forgatókönyvvel. Egy kis vérontás, egy kis menekülés, és nesztek, kész a film, ami láthatóan a folytatások klasszikus „legyen még nagyobb” (vagy esetünkben: még brutálisabb) szabálya szerint készült - de mint oly sokszor, a fokozás itt is csak a gore-ra vonatkozik (na és a fantasztikus zenére, ami a síron túli kórussal kiegészülve még epikusabb és gótikusabb). Igaz, arra legalább nem lehet panasz: van itt mitől undorodni bőven, folyik a vér, szakad a hús, és amikor egy elmebeteg borotvával igyekszik lekaszálni csupasz testéről a képzelt bogarak és férgek seregét, akkor még a legedzettebb horrorgeek is kísértésbe esik, hogy elfordítsa a fejét. De persze nem fogja, és ez benne a szép. Kár, hogy a gusztusos effektek és az ínyenc csonkítások mögül kifelejtették a filmet, és főleg, azt, ami az első részt naggyá tette.

A kín és a gyönyör kettőssége, a felkavaró, bizarr szexualitás ugyan itt is jelen van, de csak ismétlés szintjén, és úgy is csak félgőzzel. Ez, azonkívül, hogy a gore mellett nincs idő kevésbé direkt, de hosszútávon hatásosabb és elegánsabb horrorelemek alkalmazására, annak is köszönhető, hogy a szereplők sokkal haloványabbak és érdektelenebbek. Hiába látjuk Juliát bőr nélkül, még így, és pokolbéli kulisszák közt sem olyan fenyegető, mint kalapáccsal a kezében, egy homályos padlásszobában, a néma Tiffany teljesen felesleges adalék, Frank rövid jelenetében pedig bőven nincs elég spiritusz. Úgyhogy egyedül az eleinte még csendes, visszafogottságában rémisztő Dr. Channard tartja a frontot (színészileg Kenneth Cranham zsebrevágja a filmet), de amikor kenobitává alakul, sajnos rajta is úrrá lesz a ripacskodási kényszer. És ezzel elérkeztünk a film legnagyobb problémájához.

Az első rész hátborzongató, titokzatos rémálom alakjairól, akik már akkor is félelmetesek voltak, ha csak álltak, és néztek maguk elé, lehámlik a titokzatosság rétege, és egy eredettörténetet kerül a helyére. Öreg hiba ez olyan karaktereknél, amiknek beszaratásfaktora nem kis részt az őket körüllengő misztikus ködnek köszönhető: általában igaz, hogy minél inkább tisztítod ezt a ködöt, annál triviálisabb lesz, amit mögötte találsz. Tessék: jön az új kenobita, ami fél perc alatt elintézi a régieket, ezeket az ijesztően amorális, érinthetetlen, legyőzhetetlen pokolfajzatokat, akik ráadásul haláluk előtt eljátsszák a Darth Vader szindrómát. Az első filmben ilyesminek még csak a gondolata is abszurd lett volna, és hiába van mindennek nagyjából logikus magyarázata, az a végeredményen nem változtat. (Egyébéként – és ez Frankre is vonatkozik – hogy a fenébe hal meg valaki, aki már halott, és a pokolban van?) Magának a pokolnak az ábrázolása viszont egy ideig baromi hatásos, de a sok rohangálás a tökugyanolyan sötét folyosókon és csarnokokon egy idő után már masszívan unalmassá és önismétlővé válik – ahogy a kenobiták esetében, a kevesebb itt is több lett volna. Az ellenben bravúros ötlet, hogy az elmegyógyintézet alagsora is egyfajta pokolként jelenik meg – talán még szörnyűbbként, mint az igazi. 

Szóval itt kezdődik el a kenobiták klasszikus gonoszokká degradálásának folyamata, itt húzzák le a wc-n az emberi gonoszság és szexualitás gyomorforgató táncát, és itt esik bele a Hellrasier az elcsépelt folytatások csapdájába, annak ellenére, hogy korábban pont azok ellenpontjaként indult. De ez még csak a folyamat kezdete, úgyhogy a Hellbound, vérző sebei ellenére egy nagy adag jóindulattal nézhetőnek titulálható.

HELLRAISER III: POKOL A FÖLDÖN

Clive Barker vérére mondom, ezt már nem kellett volna. Ha a második résszel abbahagyják a sorozatot, már akkor is eggyel több film van a kelleténél, de a Pokol a Földön tényleg kiborította a bilit (hát még a további folytatások). Ezt Barker is érezhette, mert Anthony Hickox (Waxwork) e kenobita kínzóeszköznek való harmadik felvonása után inkább fogta magát, és kiszállt az egész hóbelevancból (már ennek is csak executive producere volt, szóval a sztorihoz nem sok köze lehetett, és egyébként sem nagyon rejti véka alá, hogy nem elégedett a sequelekkel). A Hellraiser III. elköveti a legnagyobb hibát, amit elkövethet, és Pinheadet egy egyszerű tucatgonosz szintjére alacsonyítja, aki csak abban különbözik az átlagos szörnyektől/démonoktól, hogy némileg jobban néz ki náluk, és van néhány ütős egysorosa.

A történet még banálisabb, mint a Hellboundban. Pinhead egy bizarr külsejű oszlopba zárva várja, hogy új életre keljen, és amikor az oszlop egy éjszakai bár fiatal, seggfej tulajdonosának, J.P-nek a birtokába kerül, ez be is következik (annak megmagyarázásával, hogy hogyan és miért, nem pöcsölnek az alkotók). Az emberi személyiségétől különvált Pinhead (akinek eredetéről sajnos még többet tudunk meg) el akarja pusztítani a kockát, hogy ne maradjon semmi, amivel vissza lehet őt küldeni a pokolba (arról szelíden kussolnak az írók, hogy több kocka is létezik), és ebben csak egy ambíciózus riporternő, Joey akadályozhatja meg. Miért? Hát, csak mert.

A feleslegesen hosszan elnyújtott, dögunalmas expozíció után (több mint félideig kell várni, hogy Pinhead elszabaduljon, és itt nincs bizarr családi dráma, ami addig lekötné a nézőt), nevetségesen sótlan főhősnőnk azzal tölti a hátralévő játékidőt, hogy a szögarcú kenobita elől menekül, kezében a kockával. A gyönyör és a kín rettenetes, bizarr tánca odavan, a helyére pedig egy szupereredeti „állítsuk meg a gonoszt, mielőtt káoszt szabadít a világra”-féle cselekmény kerül. Az alkotók nyilván szeretnék, ha egyszerűen elfelejtenénk, hogy az illető korábban se gonosz, se káoszhozó nem volt. Ebben a részben teljesedik tehát be a Hellboundban megkezdett folyamat: az egész sorozatnak elveszik a lényege, és az egykor eredeti, sajátos koncepció hiányában bekerül a sok ostoba, felesleges és ötlettelen folytatáshorror lélekvesztőjébe.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a félelmetes Pinheadből egy rohanó nőt fenyegető sétatempóban üldöző, közepes slasherbe való természetfeletti tömeggyilkos válik, aki válogatás, ok és értelem nélkül öl mindenkit, aki elé kerül, csak azt nem, akit igazán kéne neki – mert ugyan hatalmában áll felrobbantani a fél utcát a menekülő Terri körül, benne mégsem tud egy karcolásnál nagyobb kárt tenni. Ráadásul az áldozataiból általa teremtett kenobiták annyira cikik, hogy benzines palackokat hajigálnak. Még jó, hogy kalasnyikovot tárazni nem látjuk őket. Ellenben egyiküknek legalább van egy kamera a fejében, és olyan filmes bukéjú beköpései vannak, hogy „Ready for your close-up?” – merthogy halála előtt operatőr volt, nagy poén, mi? De már az ígéretesen induló diszkós mészárlásnál világos, hogy az egész filmet ki lehet vágni a kukába: a vérfagyasztóan nyugodt Pinhead helyére egy hisztérikusan röhögő, ripacskodó Freddy-klón kerül, és a hangsúly a nyomasztó brutalitás és atmoszféra helyett azon van, hogy minél több pihentagyú, rajzfilmszerű halálnemmel (repülő CD-k, tőrbe formált jégkockák) keltsék a nézőben a kreativitás illúzióját. Úgyhogy még a gore sem ér sokat.

Összességében az egyetlen, ami dicséretet érdemel a Pokol a Földönben, az Pinhead remek templomi jelenete, és az egész mű humora – de sokat segítene, ha ez a humor legalább szándékos lenne.

A KIADVÁNY

Doboz

Kézenfekvő ötlet volt, hogy a három első filmet tartalmazó doboz a kenobitákat előhívó puzzle kockát formázza – jól is néz ki, bár kivitelezése egyszerű (az angol verzió azért jóval pofásabb és elegánsabb, és egy kis füzet is tartozik hozzá), és némileg kiábrándító, hogy a mágnessel rögzített, „kétdimenzióssá” lenyíló oldalak kockaformáját összecsukott állapotukban egy sima, üreges, vékony kartondoboz tartja meg. Kicsit nehézkes a lemezek be- és kivétele is, de összességében kétségkívül baromi jól mutat a polcon, és egy rajongónak mindenképpen nagy öröm kézbe venni.

Kép és hang

A Hellraiser filmek ugyebár már korábban is kaphatók voltak itthon, de a Vertex legendásan szar kiadásait inkább nem lőném be viszonyítási alapnak. Szerencsére a Navigátor Film DVD-inek egyáltalán nincs is szükségük rá, hogy a mélyponthoz viszonyítsuk őket. Felújított, és nem mellesleg cenzúrázatlan, szélesvásznú képet és hangot kapunk: főleg az első két film fest szépen, és noha a  harmadik színvilága még lehetett volna kicsit teltebb, összességében az is teljesen rendben van. Az angol DTS és 5.1 ugyan közel nem dolgozik olyan intenzitással, mint egy mai film esetében, de Christopher Young zenéje összehasonlíthatatlanul jobban szól ezekben, mint a surround magyar szinkronokban, amik általában egyébként sem túl meggyőzőek.

Extrák

Hellraiser
Az első film lemezén rögtön három audiókommentáron is végigrághatjuk magunkat. Az elsőben Clive Barker egyedül, a másodikban Ashley Laurence-szel, Pete Atkins moderátori felügyelete alatt beszél és sztorizgat, főleg a forgatás körülményeire, kulisszatitokra és érdekességre koncentrálva – bár sok az átfedés a kettő között, a rajongóknak mindenképpen érdemes meghallgatniuk őket. A harmadik egy magyar szakértői kommentár Lunczer Gáborral (Fangoria), Hámori Dániellel (kritikus és maszkmester) és szeretett főszerkesztőnkkel, Wostry „valamicskét értek a horrorfilmekhez” Ferenccel, ebben főleg a film hatásmechanizmusát és Barker életművét boncolgatják, alaposan kitérve többe közt a folytatásokra is (kár a bosszantó alapzajért a háttérben).

A Clive Barker interjú valójában nem Clive Barker interjú, hanem egy korabeli ötperces forgatási kisfilm, amiben a stábtagok főleg a sztoriról beszélnek, és arról, hogy milyen frankó mozit csináltak. Ellenben a Doug Bradley interjú már tényleg az, aminek írják, és Pinhead megszemélyesítője bő 10 percen keresztül beszél a szerepről, a maszkról, a Barkerrel való megismerkedéséről, és megemlít egy egészen érdekesnek hangzó elveszett jelenetet is. A leghosszabb werkben (Hellraiser: Feltámadás) a stáb tagjainak, a szereplőktől kezdve a zeneszerzőn, a maszkmesteren és a jelmeztervezőn át a rendezőig, 20 perc jut, hogy saját szempontjukból röviden elmondják a lényeget a film születéséről, készítéséről és utóhatásairól. Ha nincs időd és türelmed végigülni a három audiókommentárt, akkor ez kiváló summázása a Hellraiserrel kapcsolatos fő tudnivalóknak. Az extrák kimerítő sorát négy mozis és egy tévés előzetes zárja. Példás felhozatal.

Hellbound: Hellraiser II   
Itt már csak két audiókommentárunk van, egy az íróval és a rendezővel, egy pedig szintén velük (ellentétben a lemezen és a csomagoláson feltüntetett információval, ami csak a rendezőt említi), plusz Ashley Laurence-szel. Szokásos sztorizgatás, kulisszatitkok mögé pillantás, és egymás dicsérete folyik, mérsékelten érdekes, kissé száraz módon, de legalább van. Kapunk még néhány rövid, főleg a sztorira és a karakterekre koncentráló korabeli interjút, egy jóval érdekesebb, negyedórás visszatekintést a fontosabb stábtagokkal, egy újabb interjút Doug Bradleyvel, és egy sor előzetest. Tisztességes mennyiség és minőség.

Hellraiser: Pokol a Földön
A filmek színvonalával együtt csökken a kommentárok száma is: ide már csak egy jutott, Anthony Hickox rendezővel, és Doug Bradleyvel, az viszont elég szórakoztató, mert a szokásos anekdotázások mellett igen jó hangulatban végig is poénkodják a filmet. Közben azért szeretnének meggyőzni minket, hogy jó filmet csináltak, de ebbe inkább nem megyek bele. Ami a többi extrát illeti, a szokásos Bradley interjú mellett, amiben a színész a film elkészültének bajos körülményeire is kitér, van egy hasonló a vidáman sztorizgató Hickoxszal, és kapunk még egy előzetest meg egy korabeli, elég semmitmondó, ötperces werket is. Nem valami sok, de színvonalas, és így is több, mint amit a Pokol a Földön érdemel.

Extra lemez
A legfontosabb ezzel a lemezzel kapcsolatban az, hogy rákerült Barker két korai rövidfilmje, a Salomé és A tiltott (sajátos vizualitású, elborult Oscar Wilde és Faust átdolgozás), amelyeket a többi készítővel együtt fel is vezet, azaz mesél céljukról és születéseiknek körülményeiről. A maradék extra négy, több mint 10 perces interjú Ashley Laurence-szel, Andrew Robinsonnal, Tony Randellel és Kenneth Cranhammal. Mindannyian arról beszélnek, hogyan kerültek kapcsolatba a sorozattal, hogy alakult a karrierjük előtte és utána, és mit gondolnak most a Hellraiser film(ek)ről. Laurence-ről emellett kiderül, hogy igazi mókamester (frenetikusan utánozza az átlag ostoba tinipicsát), Andrew-ról pedig, hogy nem kenyere a süketelés: elmondja, hogy rögtön tudta, a második rész pocsék lesz, de ettől függetlenül elvállalta volna a neki felkínált szerepet, ha hajlandók lettek volna kifizetni neki ugyanazt a gázsit, amit az első részért kapott. (Véleményét egyébként Laurence sem nagyon rejti véka alá, csak ő finomabban, nőiesebben fogalmaz.)

ÖSSZEGZÉS

Ami a filmeket illeti, van itt egy remekmű, egy gyenge közepes, és egy fekáliatömb. A kivitelezés viszont egyöntetűen szép, a doboz, a kép- és a hangminőség rendben van, és az extrák iránti éhséget is gond nélkül csillapítja a kiadvány. Akinek mindhárom film tetszik (már ha létezik ilyen), annak nyilván kihagyhatatlan, akinek az első kettő, annak is kötelező, akinek meg csak az első… nos, abban az esetben, ha megszállott rajongó és gyűjtő, akkor alighanem neki is megéri (de azért nem árt megjegyezni, hogy a három film immár külön-külön is kapható).

A végzetes merénylet

Képzeljünk el egy olyat, hogy az Első világháborút követően nem csak Erdély kerül Romániához, de az ország egésze, és most, 2009-ben, már csak a Román Birodalom egyik prefektusaként létezik a néhai Hunnia, miközben elkeseredett magyar terrorista csoportok küzdenek – mindhiába – az önállóságért. Nos, nagyjából épp ennyire hangozhat rémisztően egy átlag koreainak A végzetes merénylet alaphelyzete, amelyben Korea a Japán birodalom egyik államaként funkcionál, mivelhogy ebben a párhuzamos világban a japánok (Amerika szövetségeseként) megnyerték a Második világháborút. A film eleji feliratok mesterien hergelik a (koreai) nézőt, kiderül például, hogy 1988-ban (Szöul helyett) Nagoyában rendezték az Olimpiát, 2002-ben pedig Japán volt a futball világbajnokság házigazdája – tökegyedül. És lehet tovább is fokozni: a korai terroristák ellen küzdő rendőrpáros egyik fele koreai felmenőkkel bír, de maga is japánul beszél és japán módra él, jelezve, hogy már nem csak Korea szűnt meg, hanem a koreai identitás sem létezik.

A helyszín Szöul, a nyitányban terroristák hatolnak be egy toronyházban rendezett kiállításra, de a JBI, azaz a japán FBI alakulatai egy meglehetősen intenzív tűzpárbajban végeznek velük. Az akciófilmes felütés után rögtön bejön egy krimiszál is: Sakamotónak, a koreai származású nyomozónak feltűnik, hogy a terroristák ugyanazt a félhold alakú, ősi kegytárgyat próbálták elrabolni, amit cirka 20 évvel korábban valakik már majdnem elloptak. Próbálná kideríteni, hogy mitől olyan értékes ez a tárgy, egy ponton azonban, amikor a szálak elvezetik egy titokzatos japán alapítványhoz, a felettesei elveszik tőle az ügyet.

A szituáció ismerős lehet a hollywoodi akciófilmekből, és a folytatás is hasonló. A hősök ezen a ponton szoktak szembenézni a múltjukkal, és Sakamoto is erre kényszerül. Megtörténik az, ami már az alaphelyzetben kódolva volt: hősünkből szép lassan előbújik az elnyomott, szégyellt-gyűlölt koreai identitás, amely folyamatot némileg gyorsítja, hogy a koreai ellenállás egyik vezetője egy belevaló terroristalány, akit mintha már korábbról ismerne.

Technikai szempontból majdhogynem kifogástalan a film, ez persze egy koreai műfaji mozi esetében nem annyira meglepő. Lee Si-myung író-rendező, akinek ez a debütálása, remekül ötvözi a sci-fik eszköztárát a noiros hangulatokkal – talán csak a nagyívű zenéből vehetett volna vissza egy kicsit –, de a nyilvánvaló nyugati hatások mellett John Woo is megidéződik a tűzpárbajok során. Működik a politikai utópia is, egészen a film kétharmadáig, ekkor viszont (spoiler?!) jön egy időutazós csavar, és az addig egészen hiteles sztoriból zagyvaság lesz. Kár, mert az alaphelyzet többet ígért, és a színészek is egy komolyabb finálét érdemeltek volna (a japán rendőrt a kiváló Tôru Nakamura alakítja, a koreait pedig Jang Dong-Kun, aki a szerep kedvéért japánul is megtanult.)

A KIADVÁNY

Ellentétben a Cinetel-féle kiadványok többségével, a képminőség ezúttal nem hibátlan, néhol elég fakóak a színek. Az eredeti (5.1-es) hang rendben van, a szinkron szokás szerint gyenge és élettelen, a film mellé viszont kivételesen extra is jár: egy 'Így készült', amiben szerencsére senki nem mondja el, hogy milyen baromi jó volt együtt dolgozni a többiekkel, helyette rövid forgatás-részletek vannak egymás után vágva, mindenféle felesleges kommentár nélkül.

ÖSSZEGZÉS   

Akciófilmnek kiváló, sci-fi-ként és politikai utópiaként nagyon sokáig működik, de akit nem zavarnak az időutazós filmek logikai bukfencei, az még a finálét élvezheti. A verdikt ugyanaz, mint az eddig vizslatott Cinetel-kiadványok többsége esetén: ha nem is hibátlan a film, 990 pénzt megér.

Kiadó: CINETEL
Kép: 16:9 (1:85:1)
Hang: koreai/japán 5.1
Magyar 2.0
Felirat: magyar
Megjelenés: 2008. január
Bolti ár: 990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/3
Kép: 5/4
Hang: 5/5
Extrák: 5/3
Külcsín: 5/3
 

A betolakodó (Á l'intérieur)

Emberi húst trancsírozni, szemet kibökni, kiálló végtagot lemetszeni, artéria-szökőkutat fakasztani - filmen, ma már nem számít különösebben merész látványosságnak. A gorno, azaz a válogatott kínzásokra építő horrorfilm beköltözött a multiplexekbe (lásd: Motel vagy Fűrész-sorozat), a kamerának  eszében sincs szemérmesen elfordulni a véres jeleneteknél, de már a mozifotelben terpeszkedő nézők sem zökkennek ki a popcorn-rágcsálásból egy-egy letépett nemiszerv látványa miatt. Peter Jackson korai filmjei (Rossz ízlés, Hullajó) vagy a Troma-csoport munkálkodása óta már nem kunszt a nyílt erőszak, csupán jó szakmunkások (maszkmesterek és/vagy CGI-zsonglőrök) kellenek hozzá.

Az olcsó gornóhoz ennyi is elég, a szimpla sokkoláson túlmutató filmélményhez kevés. A Fűrész vérengzésein is megborzongunk egy pár másodpercre, de utána csak röhögünk rajta. A jó horrort onnan lehet megismerni, hogy egyik-másik képsora napokkal később is bevillan, és nem csupán a zsigeri erőszakra, de a szereplőkre is emlékszünk. Reális figurák, reális alapszituációk, mesteri időzítés és legfőképpen: stílusérzék - kábé ennyi a titka a francia horror új hullámnak, amely az utóbbi években jó pár kiváló filmmel örvendeztette meg a rajongókat. Az eddigi termés talán legerősebb darabja A betolakodó, amivel moziban ugyan nem találkozhattunk, de dévédén szerencsére minden fan megkaparinthatja.

Hosszasan nem értekeznék a filmről, korábban ezt kitűnő kolleginánk már megtette. A történetről mégis illendő pár szót szólni: egy autóbalesettel nyitunk, az állapotos hősnő férje szörnyethal, ő és a magzat túléli. Négy hónappal később folytatjuk, Sarah már mindenórás, éppen karácsony este van, amit egyedül szándékozik tölteni. Egy idegen nő azonban zaklatni kezdi, először csak becsönget, majd be is invitálja magát, amikor Sarah már elaludt. A csecsemőt akarja, és van egy ollója is.

A történet vérprofi felépítését vagy az emlékezetes, ikonikus kompozíciókat már Yvonne is méltatta, egy valamiről nem ejtett szót, pedig ebben (is) világbajnok A betolakodó. Szerény véleményem szerint ennyire zseniálisan filmen még sehol senki nem használta az elektronikus zajzenét. Zörejek, zúgások, prüttyögések, sípolások, torzított basszusok és dobok - néhol észrevétlenül erősödnek fel, hogy súlyosbítsák vagy ellenpontozzák a brutális képeket, aztán a csúcsponton hirtelen elhallgatnak, még nyomasztóbb hatást keltve. François-Eudes Chanfrault - így hívják a zeneszerzőt, ő volt a Magasfeszültség komponistája is, jegyezzük meg a jóember nevét, mert egy zseni.

És még valami, amit kevés kritika említ meg: Julien Maury és Alexandre Bustillo rendezőpáros (utóbbi jegyzi a forgatókönyvet is) elköveti azt a bravúrt, hogy úgy politizál és aktualizál, hogy közben mégsem. A háttérben zajló külvárosi zavargásokból csak a hírek jutnak el a főhősnőig, de ezzel sikerül is a nyugtalanító alaphangulatot tovább fokozni. És ki tudja, hogy egy, a zavargásokat (amiben ugye nem bevándorlók, hanem már franciának született "Idegenek" támadtak a városra) közelről átélő franciának mi egyebet tud még a saját szorongásairól közvetíteni a film.

A KIADVÁNY

A Cinetel kiadványait korábban már ostoroztam a mérsékelten igényes külcsín miatt, ezt megtehetném most is, de ezúttal elnézőbb leszek. A borítón virító "Megdöbbentő őrület" felirat valóban nem túl ízléses, ahogy a vérnyomokról is látszik, hogy utólag lettek odafotosoppolva, de egy exploitation eszközökkel élő film esetében talán bocsánatos bűn az exploitation-marketing használata. Fontosabb inkább, ami a lemezen van. A képpel maximálisan elégedett voltam, a sötétben játszódó jelenetek is kellően kontrasztosak. A magyar szinkron hiányzik (nekem speciel annyira nem), és az extra szekciót is csak egy előzetes és képgaléria jelenti, de ennyi pénzért balgaság is lenne többet elvárni.

ÖSSZEGZÉS

Az utóbbi évtized egyik legjobb horrorja, mindössze 990 pénzért. Ez az a film, amit 10 év múlva is levehetsz a polcról, nem fog megöregedni. Hogy lesz-e lelkierőd betenni a lejátszóba, már más kérdés.

Kiadó: CINETEL
Kép: 16:9 (1:85:1)
Hang: francia 5.1
Felirat: magyar
Megjelenés: 2009. április
Bolti ár: 990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/4
Kép: 5/5
Hang: 5/5
Extrák: 5/2
Külcsín: 5/3

Az erdő foglyai (Hansel & Gretel)

Valamikor napjainkban és világunkban Eun-Soo, egy átlagos fiatalember autóbalesetet szenved a semmi közepén, és ájultan hever az út szélén, míg rá nem talál egy kedves, piros kabátos kislány, aki felajánlja neki a segítségét és elvezeti az erdő közepére, egy fából készült mézeskalácsházba, ahol műanyag színekben pompázó édességek között éldegél a néha Piroskának öltöző Juliska, Jancsi és a kishúguk, látszólag boldogságban és egyetértésben szerető szüleikkel. Modern népmese, ahogy azt a koreai filmesek elképzelik.

Eun-Soo a gondoskodásnak hála hamar felépül, ám mikor hazafelé indulna, eltéved, így kénytelen még egy éjszakát eltölteni a házban, ahol egyre fenyegetőbben próbál kitörni a vidám cukormáz vékony rétege alól valami lappangó titok, mélyen eltemetett, rothadó rettenet. Mikor másnap a szülőknek hirtelen nyoma vész, és egyéb megmagyarázhatatlan események sora veszi kezdetét, Eun-Soonak rá kell döbbennie, hogy az elvarázsolt erdőben minden út ugyanoda vezet, és ha meg akarja érteni, hogy mi történik körülötte, és visszatalálni a saját világába, annak egyetlen módja éppen az, ha nyakig merül ebben az egyre elburjánzó szürreális lidércnyomásban, ahol semmi sem az aminek látszik.

A Jancsi és Juliska ezen koreai parafrázisa nem csupán mozgóképes változata az erdőben elveszejtett testvérpár klasszikus történetének, hanem előzménye, folytatása és kifordítása is egyben. Emellett számos más meséből és mondából is merít, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de végig szem előtt tartva az egységes stílust és az egyediséget. Az európai folklór és a jellegzetes ázsiai elemek kellemesen kaotikus egyvelegére rímel műfaji sokszínűsége is: thriller keveredik fantasyvel, melodráma csap át horrorba. Hogy ez az extravagáns eklektika képes koherens egésszé összeállni, az elsősorban (az Antarctic Journallal nálam már bizonyított) Yim Phil-sung elképesztő atmoszférateremtő képességének köszönhető.

Az eleve nem egyszerű felütés után a cselekmény csak még inkább elborul, s bár idővel nagyobb vonalaiban kiszámíthatóvá válik, az apróbb fordulatok és a megvalósítás még így is számtalan meglepetést képes okozni. Ebben a filmben, akár egy rémálomban, minden lehetséges, ahogyan mindennek az ellenkezője is. A történet álomszerűségét a híresen igényes koreai sztenderdhez képest is kiemelkedő látványvilág fokozza tovább szinte túlzásokba menőkig: a színek életre kelnek, a kameramozgás hatására hol egy piciny padlás tágul végeérhetetlen, zeg-zugos labirintussá, hol hatalmas nyílt terek válnak fojtogatóan szűkké néhány vágás nyomán, míg a nézőnek is az a benyomása támad, mintha egy másik dimenzióban rekedt volna térben és időben, amire nem vonatkoztathatóak az evilági szabályok. A visszafogottságában igazán hatásos soundtrack még inkább aláhúzza ezt az érzést.

A KIADVÁNY

Nem enyhén anyázhattak azok a vásárlók, akik a filmről mit sem tudván csupán a megkergült, vérszomjas fát ábrázoló borító alapján vették meg a DVD-t. Valószínűleg a kiadó is rájött, hogy egy ilyen borítóról leginkább CGI-szörnyekkel tarkított tucathorrorra lehet asszociálni, mivel az alján enyhítésképpen elhelyeztek egy "Dark fantasy" feliratot. Az már a legkisebb baja, hogy a cím betűtípusának szerencsétlen színezése olyan hatást kelt, mintha mátrix nyomtatóval készült volna. A menüvel már határozottan jobban sikerült eltalálni a film hangulatát.
A kép tiszta és éles, ezt a színorgiát nem is érdemes rosszabb minőségben nézni, a koreai 5.1-es hangsáv is tökéletes. Nem úgy, mint a lapos és élettelen magyar szinkron, amit még a szokásosnál is kevésbé sikerült bárminemű összhangba hozni a szereplők szájmozgásával.
A magyar felirat a szinkron igénytelen, elgépelésekkel és félrehallásokkal terhes szó szerinti átirata, így ebben az esetben különösen fájó az angol felirat hiánya.
Extrák nincsenek, illetve én a borítóval ellentétben nem vagyok hajlandó a menüt, a filmelőzetest, a filmajánlót és a képgalériát annak csúfolni.

ÖSSZEGZÉS

Komplexitása, és gyakran igen súlyos témái ellenére Az erdő foglyai kétórás játékideje csak úgy elröppen, az okozott élmény hatására pedig nem nehéz megbocsátani, vagy a mesei jelleggel magyarázni az olyan kisebb hibáit, mint a néhol repetitív cselekmény, vagy a felnőtt karakterek túlstilizáltsága. Nagy adag nyitottságot igényel a befogadótól, de bőségesen meghálálja.

Kiadó: Cinetel
Hang: koreai (5.1), magyar (5.1)
Felirat: magyar
Képarány: 16:9 (1:85:1)
Ára: 990 Ft

Értékelés:
Film: 5/4
Kép: 5/5
Hang: 5/3
Extrák: 5/0
Külcsín: 5/0

A bosszú (A Bittersweet Life)

Az egyik legtehetségesebb koreai direktor, bizonyos Kim Ji-woon munkásságával már foglalkoztunk a Geekz hasábjain, méghozzá a Két nővér című horror hazai dvd-kiadásának kapcsán. Ha ebből arra következtetne a nyájas olvasó, hogy a jelen dvd-kritika tárgyát képező A bosszú is a rémfilmek mezőnyében indul, akkor téved. Kim mester ugyanis eddigi, rövid, de annál izgalmasabb pályafutása alatt még nem horgonyzott le egyetlen műfajnál sem, legutóbb például egy westernnel rukkolt elő (The Good, The Bad and the Weird, 2008), a debütálását pedig anno egy fekete komédiával ejtette meg (The Quiet Family, 1998). Egy közös vonása viszont van a filmjeinek: egyiket sem lehet tipikus zsánermozinak tekinteni. A bosszú is ilyen: papíron akciófilm, megfelel (majdnem) minden vonatkozó nézői elvárásnak – egyszerű sztori, látványos bunyók és lövöldözések, rengeteg erőszak és vér – mégis vitathatatlanul egyedi.

A történet sem tűnik különösebben kreatívnak: adott egy szótlan-szürke „intéző” (Sun-woo), aki Mr. Kang, a nagy hatalmú übergengszter hűséges katonájaként érvényesíti a főnök akaratát. Puszta kézzel, lábbal, baseball-ütővel – mikor mivel. Amikor Kang elutazik, Sun-woo gondjaira bízza fiatal, kívülálló (= nem gengszterkörökből való) barátnőjét. A feladat egyszerű: ki kell derítenie, hogy a lány találkozgat-e mással is a Big Boss háta mögött, és ha igen, akkor meg kell őt ölnie a titkos szeretővel együtt. Kang sejtése beigazolódik, Sun-woo azonban – életében először – nem teljesíti a parancsot, és futni hagyja az aktus közben (pontosabban: utána) rajta kapott párocskát. A munkaköri mulasztás folyományaként Kang leveszi a kezét egykori kedvenc beosztottjáról, így a rivális banda verőemberei – egy korábbi sérelem miatt – elfogják, és élve elhantolják hősünket. Túléli, a további – nem humanitárius jellegű – ambíciói pedig a magyar címből könnyedén kitalálhatóak. 

Sun-woo motivációit a legtöbben félreértelmezik. Kim Ji-woon egy szóval képpel sem állítja azt, hogy hőse beleszeretett volna a lányba. Amit tudunk és látunk, mindössze annyi, hogy az addig maximálisan lojális és fegyelmezett Sun-woo élete egyszer csak kizökken. A nő elsősorban nem a vágy titokzatos tárgya (talán az is), csak katalizátora annak a folyamatnak, amelynek során a férfi elidegenedik addigi életétől és környezetétől. Felébred szép lassan a zombi-létből, de nincs hová menekülnie. Nem engedik, hogy a régi életéből kilépjen, de ő maga is tudja, hogy amire vágyik, az egy álom. Sőt: már akkor is tudja, amikor szembefordul a főnökével. Innen a film melankolikus alaphangulata, amit a stílusos, hideg színekkel dolgozó fényképezés vagy a hibátlan, elégikus soundtrack is remekül erősít.

A stílusban enyhe törés csak akkor következik be, amikor hősünk fegyvert próbál szerezni, és az addigiaknál jóval elrajzoltabb, komikusabb figurákkal akad össze – a morbid humorban mellesleg Park Chan-wook hatása érződik. Felróható lenne még, hogy Sun-woo teste jóval több késhegyet / golyót tolerál, mint egy átlag halandóé, vagy hogy a harcjelenetekben a  realizmus helyett a cool-faktor dominál, ezek azonban nyugodtan besorolhatók (a szükséges) költői túlzás kategóriájába. A bosszú épp ezek miatt működik látványos zsánerfilmként, és kontemplatív szerzői munkaként is.

A KIADVÁNY

Amilyen kúl maga a film, olyannyira gagyi a magyar kiadás borítója, és akkor a jellegtelen magyar címről még nem is szóltunk (az eredeti jelentése Édes élet, az angol verzióé pedig Keserédes élet – bármelyik jobb lett volna). A képminőségre nem lehet panasz, ahogy az 5.1-es koreai és magyar hangsáv is jól szól. A szinkron hangzása persze tompább, kevésbé életteli, de aki nem eredetiben nézi a filmet, az meg is érdemli. A feliratok mellesleg a szinkron szó szerinti átiratai, ami nem szerencsés megoldás, mert a színészek szájához igazított szöveg (épp azért mert a színészek szájához van igazítva, kényszerű betoldásokkal vagy épp kihúzásokkal), nem fedi az eredeti dialógusokat. Jó pont, hogy a menü alatt a filmben is fontos szerepet kapó vonós muzsika szól.

EXTRÁK

Na, olyanok nincsenek. Ha csak a filmelőzetest és a képgalériát nem tekintjük annak. De inkább ne.

ÖSSZEGZÉS

Ronda borító és extra-mentes lemez helyett a Két nővérhez hasonló minőségi kiadványt érdemelne ez a film is, viszont 990 pénzért ez még így is bőven ajándék. A bosszú ajánlható mindenkinek, aki nem veti ugyan meg a látványos henteléseket, de mégis többre vágyik egy agyatlan akciónál. Azért se fogom leírni, hogy ínyenceknek! 

Értékelés
Film 5/4
Kép 5/5
Hang 5/4
Extrák 5/0
Külcsín 5/1

Dalkomhan insaeng / A Bittersweet Life – dél-koreai, 2005. Rendezte: Kim Ji-woon. Szereplők: Lee Byung-hun, Kim Young-Chul, Shin Mina. Forgalmazó: Cinetel. 115 perc.

Ördöggerinc

Del Toro sajátos szendvics-technikával építi az életművét: két nagyköltségvetésű hollywoodi látványmozi közé egy-egy személyesebb hangú, spanyol nyelvű filmet szokott bepasszírozni. (Eddig legalábbis ez volt a szokásos rutinja, a Hellboy 2 sikere után viszont úgy néz ki, egy időre marad a tiszta fantasynél.) Igaz, amikor a 1997-es Mimic készítése során csúnyán összerúgta a port a Weinstein tesókkal, végleg hátat akart fordítani az amerikai filmiparnak. Csak hálásak lehetünk neki, hogy végül nem tette, és 2004-ben visszatért a Hellboy-jal, a szünet azonban, szerencsére, kapóra jött neki és elkészítette pályája egyik legszebb filmjét, amit később a személyes kedvencének nevezett.

A kis Guillermo négy éves korában látta élete első hulláját. A család épp hazafelé tartott az autópályán, amikor elzúgott mellettük egy kocsi; pár kilométerrel később aztán ismét találkoztak vele: az autó az árokban, a sofőr mellette, véresen és sebesülten, kezében tequilás üveggel, az utasának viszont hiányzott a feje. Pontosabban megvolt: két méterre a testétől, egy szögesdrót-kerítés tetején. A későbbiekben az ifjú Del Toro látott még egyet s mást – leszúrt, lelőtt, élve elégetett embereket, sőt egyszer még neki is pisztolyt fogtak a fejéhez –, a mexikói rögvalóban átéltek sokkjához pedig még a gyerekkorban (szülői engedély nélkül) fogyasztott horrorfilmek is hozzájárultak. Csoda, hogy éjszakánként alvás helyett minden sötét sarokban szörnyeket vizionált?

A vonatkozó anekdota szerint halott nagybátyja is meglátogatta őt szellem alakjában, és ez az élmény szolgált végül az Ördöggerinc kiinduló pontjául. A forgatókönyv már a 80-as évek végén kész állt – ez volt tehát Del Toro legelső szkriptje –, de a reménybeli producer olvasatlanul dobta a kukába. Az ok egyszerű, és egyszersmind intő példa minden kezdő forgatókönyvíró számára: az IBM márkájú írógépen lepötyögött szöveg nem felelt meg a bevett szkript-sablonnak, ezért a producer nem is volt hajlandó elolvasni. Del Torónak meg kedve nem volt újraírni, ezért inkább előállt a Cronos ötletével, ami végül a debütáló filmje lett. Az Ördöggerincnek végül jót tett a majd 15 éves szünet, letisztult a sztori, a mexikói forradalom helyett a spanyol polgárháború lett a kulissza, az alapkoncepció viszont nem változott.

1939-ben járunk, a polgárháborúnak vége, a fasiszták győztek, de néhány köztársasági csapat még harcol. Az árvaházban, ahol a történet játszódik, látszólag csak egy, az udvar közepébe fúródott, fel nem robbant óriási bomba emlékeztet a háború jelenlétére. Valójában csak annyira érezhetik magukat biztonságban a langymeleg izoláció közepette a lakók, amennyire mondjuk a Valahol Európában hasonló cipőben járó gyerekszereplői. Az árvaház igazgatónője és az idős tanár (a Cronos vámpírrá változó régiségkereskedője, Federico Luppi) köztársaságpártiak, a fiatal gondnok viszont a fasisztákkal szimpatizál, de elsősorban a széfben elrejtett aranyrudakra fáj a foga. A gyerekek idegeit közben egy szellem alakjában kísértő egykori társuk állandó jelenléte kezdi felőrölni – a felnőttek persze nem hisznek nekik.

Az Ördöggerinc nagyon sok vonatkozásban A faun labirintusa kistesójának tekinthető – Del Toro szerint utóbbi a feminin, előbbi a maszkulin verziója ugyannak a témának. A recept hasonló: mágikus realista miliő, a polgárháború mint kulissza, és mindez gyerekszemszögből bemutatva. Santitól, a szomorú gyerekkísértettől ugyanúgy nem lehet félni, mint a Fauntól, és az igazi, rettegni való szörnyeteg itt is egy ember. Del Toro emellett olyan ügyesen ábrázolja a négy felnőtt közti viszonyrendszert, mintha nem is a horrornak vagy a fantasy-nek lenne a nagymestere, hanem a kisrealista kapcsolati drámáknak. Egy-két jellemző pillanattal – lásd, amikor magát a tudomány emberének valló Casares professzor legurít egy ördöggerinc-koktélt – a karakterek motivációit, érzelmeit is pszichológiailag hitelesen mutatja be, de ugyanilyen jól ábrázolja a gyerekszereplők jellemfejlődését is. Állandó operatőre, Guillermo Navarro ezúttal is hibátlan munkát végez, elképesztően gyönyörű a színvilág, míg Del Toro azt is bebizonyítja (ismét), hogy nála kevesebben bánnak művészibben a CGI-vel (lásd: a szellemfiú arca körül lebegő vércseppeket.)

Egyetlen komolyabb kifogás merülhet csak fel: túlságosan hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a kísértet nem jelent igazi fenyegetést, ettől kezdve pedig az újra és újra ismétlődő (meg)jelenéseiből épp úgy szivárog el a feszültség, mint nevezett szellem fejéből a vér.

A KIADVÁNY

Tetszetős rozsdaszínben úszó borító, remek betűstílus, ijesztő muzsikával aláfestett animált menü – aki nem ismeri a filmet, az ezek alapján valószínűleg egy kemény horrorra számít (aztán csalódik), de ennél nagyobb problémánk ne legyen, mert a hang és a kép is majdnem perfekt; egyedül a szinkron kong egy kissé tompábban.

AZ EXTRÁK

27 percnyi „Így készült”, benne interjú a rendezővel, a színészekkel, és ami izgalmasabb: a trükkökért felelős szakikkal. Érdekesek a kimaradt jelenetek is, bár nincs köztük olyan, amely hiányozna a filmből. Láthatjuk még Del Toro storyboardjait is, összevetve a vonatkozó jelenetekkel, amiből az is kiderül, hogy a mexikói direktor akár képregényrajzolónak is elmehetne.

ÖSSZEGZÉS

Színvonalas kiadvány, amely A faun labirintusa és Del Toro rajongóinak kötelező vétel. Maga a film komplex, de mégis végtelenül letisztult, és bár talán nem tud akkora katarzist okozni a nézőnek, mint A faun labirintusa, de minden tekintetben méltó rá, hogy a párdarabjaként tekintsünk rá, és egyben bizonyítékként, hogy Del Toro fantáziájánál csak a szíve nagyobb.

Kiadó: CINETEL
Kép: 16:9 (1:85:1)
Hang: magyar, spanyol 5.1
Felirat: magyar
Megjelenés: 2008. május
Bolti ár: 1990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/4
Kép: 5/5
Hang: 5/4
Extrák: 5/4
Külcsín: 5/4

Veszett (Rabid)

(Eme írás első bekezdése egyik kezdetleges formájában oly ihlető erővel szolgált egy kedves kollégának, hogy ennek emlékére, végül is, kettőzött örömmel tértem vissza a soron következő archetípushoz.)

1975. Az ellenállhatatlan szépségű Lynn Lowry lila, cuki masniba kötött ingje (igen, úgy gondoltam) teljesen átázott, a tébolyig felajzott tömeg – a medencében kicsit arrább – lefogta az utolsó hitetlent, az épület lakóinak úgymond egészségéért felelős orvost. A nő lágyan odagázolt, hogy egy csókkal tegye teljessé a férfi keresztségét, miközben a szexuális őrületet kiváltó parazita egyre feljebb és feljebb furakodott benne. A lassítások, a zene, a tömeg bódulata és Lowry puszta jelenléte adták a Paraziták utolsóelőtti, keresztül-át nedves beállításának túlfűtött szakralitását, meghitt teret biztosítva a horror, a sci-fi és az erotika közti határsávban való éretlen, de kellőképpen eltökélt helyfoglalásnak. Valahogy így kezdődött David Cronenberg misszionárius munkássága, az Új Hús históriája. A látszólag kedvezőbb körülmények közepette, két évvel később fogant Veszett azonban mindössze az alapvetés hezítatív hangsúlyozása. 

A két filmet a rendező variációnak tekinti, egyazon témára. És valóban, a Paraziták kritikai fogadtatása során definiált mutáns, a venereal horror ismételt életre hívása, narratíve alig-átértelmezése a Veszett. Hirtelenkedve perverzióknak bélyegezhető biológiai fóbiák és előérzetek munkálnak, melyek nyomán a tudomány bizarr mitológiája követel jogot az addigi, ódivatú misztikum felülírására. A Kristevai „tisztátalan” nem mágikus eredetű, nem odaátról jön, Dr. Frankenstein gótikus laboratóriumából settenkedik be a pozitivista technológia, ad absurdum: a higiénia intézményeibe. A műtőasztal mellé, törlést, szikét tartani.

A víziók mögött Lamarck és Darwin eszmei hagyatéka fortyog, nagy lángon: kevesen, nagyon kevesen vannak, akik lelkesebben hirdetnék az élet, az anyag alkalmazkodóképességét, lett légyen szó bármilyen megnyilvánulásáról, egynemű váladéktól az elektromágneses hullámokig. Az eredetileg biokémiai pályára készülő Cronenberg csak abban hisz, ami megragadható – vagy megragad, ami lealjasítható – vagy lealjasít, és nem mellesleg, ezalatt suttyomban reprodukálja magát. Életműve (főleg annak első, Videodromeban beteljesedő harmada) egyre rafináltabb, egyre absztraktabb biotechnikai törzsfejlődés-mesék fűzére, a közvetlen, kétkezi megismerést mind hatékonyabban visszautasító Homo Sapiens szembesítése evolúciós lehetőségeivel – és fizikai determináltságával.

Az 1977-es dolgozat esetében az innováció árnyaként az elszigeteltség nyomasztó feloldása tételezhető (a Paraziták lényegében egyetlen lakóépületben játszódik), az epikusabb terjedelemmel többnyire tolerálhatóan bánó Cronenberg mégis, inkább mintha csak felrázta volna a fedetlen lombikot. Ahogy a kezdő séker, amikor először nem ejti le. A klasszikus kellékek már szabályosabb használatával elszivárgott valami a kezdeti, naiv indulatból, elkövetkező filmjeinek masszív műfajiságát a rutin és a pénz néhol habzó szájjal üvöltő hiánya helyezi karanténba, a jóval későbbi, nyugtalanító, szerzői hangnemnek pedig még nyoma sincs.

Ráadásul a Veszettben csak egy korábbi pornósztár működik közre. Marilyn Chambers motorbalesetet szenvedett, súlyos égési sérülésekkel a közeli plasztikai sebészetre, a Keloid Klinikára szállított dominája (Rose) hiteles, mi több, a cast talán legjobbja. Noha, ez nem igazán Chambers érdeme, némely „színésznek” láthatóan az jelenti a legnagyobb próbatételt, hogy ne nézzen a kamerába.

Ahogy a Parazitákban, emitt is heveny szemöldökvonogatásra érdemes orvosi beavatkozás a nyavalya origója, az őssejtek koncepcióját sugalló módszer balul sül el – a szépészeti klinikában tárgyiasuló kulturális kívánalmak pikírt kifordításaként. Hasonló tárgyú filmjében, a Les Yeux sans Visage-ban (1960) Georges Franjau is vizsgálja, hogy tesz szörnyeteggé a szépség akarása, ám mindezt egy olyan lélektani drámával, aminek sterilitása elképzelhetetlen Cronenbergnél. A Veszett a kanadai rendező egyik alaptételének magába csavarodása, az idegennel való szerves kapcsolat, a parazitizmus és a szimbiózis szeparálhatatlan tematikájának érdekes mutánsa. Az Új Hús ezúttal belőlünk van, csak belőlünk. A saját, megégetlen lábából származó szövetek kicsit fentebbi felhasználásától elváltozott Rose története a nemhogy környezetétől, önnön testétől elidegenedett ember önnön újbóli megtapasztalására, elfogadására irányuló erőfeszítéseit veszi jegyzékbe.

Ki tudja, talán pont az a bizonyos másik szavatolhatná ezen igyekezet sikerességét.

Rose a kómából felkelve olthatatlan vágyat érez a vér iránt, amit a felkarjának tövében alattomosan szunnyadó tüskével bír magához venni. Chambers formatervi paramétereivel nem különösebben nagy kunszt vérdonort invitálni a kérdéses hajlathoz, látványos tüneteket produkáló áldozatai (slamposan kerülnek elő a Romero kozmetikumok) azonban könnyen felfedhetik, ezért kézenfekvő, hogy hóna alá kapja a sztrádát, és stoppolva igyekezzen enyhíteni egyre erősebb éhségén.

Csábos hősnőnk így is tesz, az állam soksávos vérkeringésébe jutva fertőz, egyre nagyobb ütemben, egyre közelebb kerülve Kanada létfontosságú szerveihez. Járvány – vesztegzár – statárium: Cronenberg az 1970-es quebec-i „FLQ krízis” emlékét is beleszövi horrorjába.

Hiába hálás, morfondírozásra méltó és kompromittáló a korpusz (nem kellett sokat várni az AIDS megfeleltetésekre sem), igazi aggodalomra ez mégsem ad okot. A társadalmi-tudományos reflexió udvariatlan, de kiismerhető intelemmé árvul, kifinomult működését a kivitel integritásának hiánya szabotálja. A horror és a szexualitás hatásmozzanatai nem ízülnek egy minőséggé. Főleg nem Cronenbergi értelemben.

Évtizedek távlatából kijelenthető: a kanadai direktor legnagyobb technikai erőssége nem annyira a történetszövésben, a feszültség folyamatos fenntartásában, vagy az instant ijesztgetésben rejlik (Michael Ironside trükkjétől persze mindenki eldobja az agyát), mint inkább vonzónak ábrázolni azt, ami – beidegződéseink, előítéleteink szerint – nem az, mintegy próbára téve pont eme prekoncepciókat és erkölcsi értékeket. Amikor azt a bizonyos „tisztátalant” nem tudjuk, nem akarjuk elutasítani. Törvényszerű, vagy sem, a Veszett lényegében egyetlen jelenete, mely a Paraziták zárlatában megelőlegezett, infekt érzékiséget képes, ha kicsit erőlködve is, de reprodukálni: Chambers egyik portyája – egy jacuzziban. Ez egyben határozott hajbókolás a vámpírfilmek leszbiánus tradíciói előtt.

A filmben ezt, és egy szodomisztikus momentumot leszámítva átlátható vonalak mentén, időben különülnek el a rémisztés és a buja izgatás vállaltan olcsó törekvései, a vérmes aktusok pedig a kezdeményezések természetesnek szánt, ám sokkal inkább mesterkélt, esetlen gesztusaiba fulladnak. (Érdemes végigpörgetni a későbbi remekeket: mennyire pont fordítva kerül bennük megjelenítésre a szexus.) Még ha mindez csupán a modulált történet sajátja is volna, mely a nemiséget pusztán kellemetlen járulékként juttatja kifejezésre (Rose vérszomja mindennél erősebb), a kvázi-vámpírnő felelősségvállalásának sajnálatos elnyújtása olyan konzervativizmust sejtet, ami az aranykori munkássággal nem igazán kompatibilis.

Nem, nem volt remekmű a vitathatatlanul progresszívebb Paraziták sem, noha ezek a kezdeti kikeltések a maguk nyers, exploitation mivoltukban sikeresnek bizonyultak, a fedetlen félközelik és a büdzséhez mérten minőségi gore egyszerű receptjét élvezettel honorálta a nép. Az addig szexben és pornóban utazó Cinepix e daraboknak köszönhette azt a státuszt, amiből mára igencsak elismert alkotói és pénzügyi tőke terebélyesedett – Lion’s Gate néven. Ha így valakinek esetleg ismerősebben csengene…

A filmtestvérek másik jelentősége, értelemszerűen, diáktanulmány-jellegük. Kereskedelmi érdekek által kötött tanulóévei voltak ezek egy olyan rendezőnek, aki elismeri „a világ társadalmi és biológiai működése iránti fokozott érzékenységét”, de a prófétaság felvetésére szemérmesen somolyog. Ő inkább mindössze egy bogaras titán, aki viszont úgy lopott az istenek tüzéből, hogy idelent is csak hidegebb lett. De legalább dereng valami.

KIADVÁNY

Ha az Audition esetében kiadói bátorságról beszéltünk, akkor ez hatványozottan igaz a Navigátor Film kft. kétlemezes szettjére. Az évjárat és az egykori gyártási körülmények bizony rajtahagyták bélyegüket a film képi és hangi minőségén, ezen így utólag bűvészkedni szinte felesleges. 2.0-s verzió és korhű vizuális zajgazdagság nosztalgiája vár a tulajdonosra. Természetesen szinkron is dukál – a színészek „érdeme”, hogy ez lényegében egyenrangú az eredetivel.

Az extrák között egy interjú, egy nagyon magvas rendezői kommentár és egy ősfilm található.

A két nagyon korai nagyon zsengét leszámítva első játékfilmként tudott Stereo, a maga teljes terjedelmében, még szeplőtlenül lapul, és vár, hogy a bátrabbak – és türelmesebbek – szeretetteljes pillantást vessenek mintegy hatvan percére.  A Stereo Cronenberg Vincentje. Ahogy Tim Burton korai animációs kivonata, a Stereo is lajstromba veszi a szerző érdeklődési spektrumát, széltében, hosszában. Az abszolút rideg, mesterséges helyszínen játszódó némafilm a parapszichológia, a telepátia boncolgatásával első blikkre az Agyfürkészőket vetíti előre, de a fájdalmas sűrűségű zsargon, amibe a „cselekmény” „narrációját” – alig – próbálta Cronenberg belefecskendezni, megelőlegezi az összes főbb csapásirányt, amiken az életmű majd haladni fog, elidegenedés, virtualitás, szexualitás, abjekció, stb., stb.

A Stereo az emészthetetlen töménységű felolvasásnak köszönhetően majdhogynem élvezhetetlenül agyzsibbasztóre sikeredett. A konstruktivizmust idéző építmény személytelen falai között némán ődöngő telepaták története is bámulatosan steril, de a hatvan percbe sűrített üzenet kész kötetek után kiállt. Valóban parafenomén, aki ezt, ilyen tálalásban, ennyi idő alatt elsajátítja, és a „stringfellow-i behaviorista parapszichológia”, a „bomlási impulzusok”, „halombeli mozgások”, „skizofrenikus particionálások” szenvtelen akusztikus szervírozása közben nem csupán azt képes fontolóra venni, hogy „egy erős szexuális vonzódás meghatározó alapja lehet a geometrikusan növekvő telepatikus áramlás arányának”, de közben az olyan képsorokat is helyére tudja rakni, mint amilyenben például egy szerzetesnek és egy gyászoló udvari bohócnak öltözött férfi cumit ajánl egymásnak, szelíd verőfényben, esernyő alatt.

Nem kisebbíteni szeretném a film érdemeit, elvégre, valószínűleg rendeltetése szerint is egyórányi mind-fuck, ráadásul olyan kérdéseket piszkálgat, mint a gondolkodás és nyelv, az információ és a hatalom viszonya. Kuriózum, és egy haverom ismerősének a rokona hallott már olyasvalakiről, aki a Stereot két-háromszoros sebességgel végignézve egyhuzamban, kvázi történéseket, izgalmat vélt benne megfigyelni.

Legalább ennyire tanulságos a rendezői kommentár. Noha a magyar felirat a „szubverzívet” „periférikusként” ültei át a nyelvünkre, egyszerűen varázslatos hallgatni a Mestert, aki beszél a pénzügyi nehézségekről (a Veszett szűk 560 ezres büdzséje majdnem tízszerese volt a Parazitákénak), a CFDC és a Cinepix nem mindig felhőtlen üzleti kapcsolatáról, a filmek fogadtatásáról, finom, szubliminális ötleteiről, utalásairól (mint amilyen pl. a Keloid név eredete), önmagát elhelyezve a film térképén megosztja velünk ars poeticáját, és kedvére anekdotázgat is. Így válnak hozzáférhető kinccsé az olyan intim részletek, mint amilyen a plázában golyószóróval „véletlenül” lelőtt Télapó agóniája felett érzett direktori öröm („a karácsony műboldogságának lerombolása katartikus élmény volt”), vagy például a forgatás alatti kétkedés. Egyik alkalommal a Rose hónaljának ánusz-szerű nyílásából fallikusan kikandikáló izé (a tövis!) kapcsán tört meg Cronenberg hite: „erre a hülyeségre senki nem lesz vevő!”… de aztán megemberelte magát.

Az elkövetkezendő húsz évben ennél konzervatívabb ötlete már nem nagyon volt.

Kiadó: Navigátor Film Kft.
Hang: angol (2.0), magyar (2.0)
Felirat: magyar
Képarány: 16:9
Ára: 3990 Ft

Értékelés

FILM: 3/5
EXTRÁK: 4/5
KÉPMINŐSÉG: 3/5
HANGMINŐSÉG: 4/5

Paraziták (Shivers)

Az éteri szépségű Lynn Lowry csomóra kötött, átázott ingje majdnem takarja gyönyörű kebleit, miközben a kamera felé (felénk!) fordul, szemében a nemi vágy hátborzongató intenzitással lobogó tüzével, a szintén bódulatig felajzott tömeg pedig körülveszi és megragadja az emberségéért küzdő főhőst is. A Paraziták záró képsora ugyanúgy az egyetemes horrortörténelem részévé avanzsált, mint a Holtak napja álombéli falon áttörő, rothadó kéz-rengetege vagy a Dolog széjjelszakadt, elburjánzott emberhúsból kihajtó alakváltó szörnyetege az Antarktiszon (csak hogy két másik kedvenc horrorfilmes szerzőmtől is idézzek egyet-egyet).

A helyszínt, a költségvetés minél kisebbre fabrikálása érdekében, gyakorlatilag egyetlen épület jelenti. Szerencsés húzás ez azért is, mert a Parazitákhoz igen hasonló, két évvel későbbi Veszett nagyobbra veszi a léptéket és alul is teljesít, úgy a lényegi motívumok, gondolatok kézben tartását, mint a feszes és logikus cselekményvezetést illetően. A hatalmas társasház azonban remek mikrotársadalomként is felfogható közösségként szolgál a furcsa, féregszerű, nyálkás lények által kiváltott káosz fokozatos elszabadulásához. Ahogy egyre több és több lakó produkál furcsa tüneteket, gesztusokat, a komplexum orvosa növekvő kétségbeeséssel próbál fényt deríteni az okokra, végül egyszerűen csak menteni saját életét... no nem mintha az élete, a szó szoros értelmében, veszélyben volna.

Ez a film legkülönösebb húzása egyébként, mely a halálfélelem helyett egészen más, meglepő helyről mozgósítja a nézőben ébredő, a feszültséget szolgáltató kényelmetlen érzést. Cronenberg szokatlanul határozott módon, rögtön első egész estés alkotásában felvállalja a későbbiekben sem csillapodó, már-már kamaszosan beteges, analitikus komolyságú érdeklődését a szexualitás és a szexuális aberrációk iránt, sőt kinyilvánítja ars poeticáját is egy emlékezetes, a filmtörténet egyik leggyönyörűbb bitch-slap-jével záruló monológ keretében. Egyetlen dologban látszik csak az elsőfilmes szárnypróbálgatás: a biohorror mestere későbbi szerzői főműveinél sokkal közelebb maradt a horror zsáneréhez, annak is az exploitív jellegű, szégyentelen vonulatához.

Nem is csoda! 1975-öt írunk, a grindhouse a virágkorát éli, Kanadában pedig pezsgő amatőr filmes élet zajlik, és a fiatalok az Egyesült Államok szomszédságában is felkavaró, tabudöntögető dolgokra áhítoznak. Túl néhány kezdetlegesebb, későbbi kedvenc témáinak csíráit hordozó rövidfilmen, Cronenberg számára eljött az idő, hogy szárnyat bontson. Nem tört nagy babérokra, a számára legfontosabb közegként a New York-i undergroundot nevezi meg a második lemez extrájaként szereplő interjúban.

A Shivers azonban nemcsak anyagilag lett sikeres film széles körben (Amerikában They Came from Within címen forgalmazták), de jelentős lépés a horror evolúciójában is: összekötő kapocs az ’56-os Testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers) és klónjai, valamint a belekben, majd akcióban is egyre gazdagabb Alien-sorozat között, de Romero műfajteremtő klasszikusa, az Élőhalottak éjszakája is azonnal eszünkbe jut majd a nehézkesen haladó, csoszogó tömeg látványára.

Cronenberget azonban kevéssé érdekli a horror elemi rémületet okozó vonulata, az ijesztegetés, sőt még az explicit erőszak sem: annak ellenére, hogy filmjének címe, zsánere és története megengedné az olcsó, exploitív húzásokat, a Parazitákban még a merészebb jelenetek (homoszexualitás, incesztus, pedofília...) is mérsékelt tempójú, csendes, szuggesztív stílusban kerülnek bemutatásra. A film egyértelművé teszi a fogékonyabb nézői számára: itt nem az olcsó tabudöntögetésen van a hangsúly (bár aki csak arra vágyik, azért az sem fog csalódottan felállni a kanapéról).

És, láss csodát, a kulcsot jelentő monológot Cronenberg egészen konkrét módon adja kezünkbe,  pontosabban szólva az addigra már fertőzött nővérke szájába. „Minden erotikus... minden szexuális...”, mondja Lynn Lowry lázasan csillogó szemekkel (mit mondjak, neki azonnal elhisszük!). „A fertőzés pusztán két idegen teremtmény szerelmének a gyümölcse.” És hirtelen elveszti minden vonzerejét a testi szerelem, az egymáson fetrengő vadidegenek látványa egyszerre taszító és rémisztő, annyira hiányzik belőle az emberség – az akarat, a méltóság, a természetesség –, de még egy egyszerű csók is undorítónak érződik, mert minden torok mélyén egy idegen test, egy önálló tudatú, erőszakos szörny rejtőzhet...

A normális, az egészséges itt (sem) jelenik meg egyértelmű ellenpontként, mintha Cronenberg nem akarna vagy nem merne ennek megítélésére vállalkozni. A hosszú hajú, bozontos szakállú, virággal teli hajú férfiak és nők személyében azonban nem nehéz ráismerni a társadalom által elfogadott, biztosnak hitt erkölcsi talapzatot vakmerő öntudatlansággal felszaggató hippi mozgalomra. De a Paraziták a hippi-parafilm skatulyába sem hagyja magát betuszkolni: a garázs ajtaja ugyanúgy ontani kezdi az elegánsan öltözött, tisztes megjelenésű középkorú embereket szállító autókat, mint a szabadosabb elvű fiatalokat. Ki, a világba. Menekvésre nincs esély.

A KIADVÁNY

Egy átlagos dvd kiadáson ma már nem meglepő, ha az animált menü is extraként van feltüntetve, ehhez képest a jelen recenzió tárgyát képező kétlemezes kiadás második korongján rögtön ott figyel egy komplett Cronenberg-zsenge, a Jövő bűnei. Nem könnyű alkotásról van szó – no nem mintha a mester későbbi filmjeit e kategóriába sorolnám, de ez a film egy határozottan experimentális darab, a pezsgő késői ’60-as, korai ’70-es éveknek szülöttje. Gyakorlatilag némafilmről van szó, az eleinte nehezen összekapcsolható, feldolgozható jeleneteket a főhős narrációja tartja egyben.

Az egy órás játékidő végére egy igen érdekes utópisztikus helyzetet ismerhetünk meg, főként szociális és kulturális oldaláról. Egy olyan halálos kór pusztít ugyanis, ami a nők számára sokkal veszélyesebb, így gyakorlatilag csak a férfiak maradtak meg. A befordult, depressziós társadalmat a felszín alatt hatalmas levezetetlen szexuális energiák feszítik, és a legtolerálhatatlanabb aberrációk kelnek életre, majd terjednek el. A Jövő bűneiben kevés csillan meg a Paraziták nyers zsenialitásából, de a Cronenberget foglalkoztató témák egyik első kikeltéseként igen érdekes filmélmény, mely a rendező kompromisszumot elutasító krédójának is hű példája.

Ezzel már át is tértünk a következő extrára, a tíz perces Cronenberg-interjúra (bár nem beszélgetésről van szó, inkább csak néhány gondolat megosztásáról – aminek én speciel örülök). Cronenberg kifejti véleményét: a művészet nem lehet kényelmes. A mainstream filmek jellemzője az, hogy nem akarják megzavarni a nézőt, de őt ez sohasem érdekelte, a művész nem tarthatja tiszteletben a határokat, ha el akarja gondolkoztatni a befogadóját. Rendkívül érdekes a forgatáshoz szükséges pénz összeszedéséről és a Paraziták kanadai fogadtatásáról szóló rész is!

A mester munkásságán végigszaladó egyórás doksi, melynek készítői a színészek és stábtagok közül többet is mikrofonvégre kaptak, várakozásaimmal ellentétben intelligensen szerkesztett, érdekfeszítő anyag, sőt mi több, majdnem tökéletesen mellőzi a szokványos sablonos ajnározást. Az egyik megszólaló szerint „David egy őrült”, másvalaki elmeséli, hogy milyen beteg álmai vannak Cronenbergnek, amiket a forgatáson reggelente készséggel megoszt bárkivel. Gyorstalpalóként sem utolsó azok számára, akik eleddig elkerülték őt, ám a Paraziták felkeltette érdeklődésüket. 

Kiadó: Navigátor Film Kft.
Hang: angol (2.0), magyar (2.0)
Felirat: magyar
Képarány: 16:9
Ára: 3990 Ft

Értékelés

FILM: 5/5
EXTRÁK: 5/5
KÉPMINŐSÉG: 3/5
HANGMINŐSÉG: 4/5 

Futballmaffia

Senkit ne tévesszen meg a cím, ez nem egy a magyar klubcsapatok zavaros pénzügyleteit leleplezni szándékozó tényfeltáró riport, hanem egy újabb kultgyanús film Angliából, és egy újabb szerencsétlenül fordított cím. Merthogy a Futballmaffia (ami egyébként a keresztségben a kevésbé félrevezető Rise of the footsoldier nevet kapta) esetében a futball és a maffia között nem hogy nincs közvetlen kapcsolat, de ha pontosak akarunk lenni, akkor igazából se futballról, sem pedig maffiáról nincs benne szó. A fiatal brit rendező Julian Gilbey egy kegyetlenül őszinte és megrázó filmet készített a brit alvilág egyik legendás alakjáról, illetve annak pályafutásának három évtizedéről, és mindezt olyan fokú realitásra törekedve, hogy a film nagyon jó eséllyel pályázhat a „mindenidők legbrutálisabb gengszterfilmje” címre is. A Futballmaffia egy a bűn és az erőszak számtalan formáját felvonultató alvilági tárlatvezetés.

Carlton Leach alakját a film reklámszövegével lehet a legjobban összefoglalni: Futballhuligán. Kidobóember. Gengszter. Legenda.
A 70-es években még a West Ham United harciasabb vérmérsékletű szurkolóit magába foglaló ICF (Inter City Firm – nevüket onnan vették, hogy a szurkolóknak indított különvonatok helyett Intercity-vel utaztak idegenbe) sorait erősítő Leach mindennapjait akkoriban főleg a balhék, a rivális szurkolókkal való véres hétvégi összecsapások tették ki. Majd miután a rendőrség bekeményített és komoly börtönbüntetéseket helyezett kilátásba a rendbontásokért, a futballhuligánok jelentős része arra kényszerült, hogy máshol vezesse le felesleges energiáit, ezért aztán sokan elszegődtek kidobóembernek diszkókba, bárokba. Carlton Leach is ezt az utat választotta, de hamarosan magába szippantotta az éjszaka, a nők, a partik és a kábítószerek bűvkörébe került, majd a 80-as évek végére, a 90-es évek elejére az egyszerű ajtónállóból már nagystílű gengszterré lett. Bűnöző cimboráival együtt veszélyes társaságot alkottak, de az angol alvilág is olyan, mint a többi, nem bízhatsz senkiben sem, és ha úgy alakul, akkor nem kizárt, hogy a legjobb barátod fog majd hátba szúrni.

A Futballmaffia két jól elkülöníthető részre osztható. A film első kétharmada Carlton Leach felemelkedését mutatja be nekünk, hogyan válik a szurkolói szubkultúra egyik arctalan hőséből az éjszakai élet császára, mindössze 2 szűk évtized leforgása alatt. Leach, mint valami essexi Tony Montana lépdel felfele a ranglétrán, ám a forrófejű, a drogok és a szteroidok hatására a családjával is egyre erőszakosabban viselkedő férfi idővel már valamivel mérsékeltebbé, óvatosabbá válik, míg barátai ezzel szemben egyre mélyebbre ássák magukat az alvilágban, kapzsiságuk, kiszámíthatatlan viselkedésük és határtalan agresszivitásuk miatt később meg is ütik a bokájukat. A harmadik harmad már rájuk koncentrál, egészen pontosan a haláluk körülményeire, vagyis a kriminalisztikában a rettendoni hármasgyilkosság néven elhíresült eset hátterére. 1995. december 7-én Essex egy elhagyott részén egy Range Rover-ben három férfi holttestére bukkant néhány helyi gazda. A férfiak mind Leach barátai, belső körének tagjai voltak. Leach legjobb barátját Tony Tucker-t, a kegyetlenségéről hírhedt Pat Tate-et, és a kissé ostoba Craig Rolfe-ot kegyetlenül kivégezték. A gyilkosságért letartóztattak ugyan két férfit (akik a mai napig ártatlannak vallják magukat), de az eset még máig nem tisztázódott. A film ezért három lehetőséget is számba vesz, és ezeket próbálja meg dramatizálni, de ugyanakkor egyik verzió mellett sem teszi le a voksot, a nézőre bízza a döntést. Carlton ekkor már a háttérben marad, többnyire csak a filmet végigkísérő narrációja kommentálja az eseményeket.

 
A nálunk még kevésbé ismert szereplőgárda kiválóan teljesít, a Carlton-t alakító Ricci Harnett (28 nappal később) igazi alázattal kezelte a szerepét, hitelesen hozza a pillanatok alatt állattá válni képes szurkoló, gengszter és férj szerepét. Harnett amúgy a szerepért képes volt rövid idő alatt jelentős izomzatot felpakolni magára, hiszen az igazi Carlton Leach konkrétan testépítő alkattal bír. A Tony Tucker-t alakító Terry Stone (alias Terry Turbo) kissé lökött, majd idővel egyre indulatosabb figurája talán még nála is meggyőzőbb, de az igazán lenyűgöző teljesítményt egyértelműen a némileg már ismertebb Craig Fairbrass nyújtja az ultrabrutális Pat Tate megformálásával, amint könyörületet nem ismerő agresszív gépezetként hozza a frászt mindenkire, nem utolsó sorban a nézőkre is. A filmben ezenkívül remekel még az angol független filmek elmaradhatatlan mellékszereplője Frank Harper is.

A reményteljes rendező/író Gilbey tökéletes pontosságra törekedett, mondhatni igyekezett mindent az utolsó részletig a lehető legautentikusabban visszaadni, és ebben természetesen nagy segítséget nyújtott az igazi Carlton Leach is, aki cameozik is egyet a filmben (ő az ICF egyik tagja). Azonkívül alaposan odafigyeltek arra is, hogy semmi anakronisztikus dolog ne legyen észrevehető a filmben, a ruhák, a frizurák, a korszakhoz illő zene, a tégla nagyságú mobiltelefonok, a háttérben parkoló autók is mind passzoltak az adott időszakhoz, de még a városképről is eltűntették az akkor még nem létező épületeket, parabola antennákat. Elképesztő, de még a rettendoni hármas, lövések által szétroncsolt arcainak minél pontosabb imitálására is nagyon nagy figyelmet fordítottak (tanúsíthatom, láttam az eredeti képeket). És ha már itt tartunk, mint említettem, a film valami szokatlanul véres és brutális. Bár gondolhatnánk, hogy ezek csak hatásvadász, túlzó elemek, de maga a film, és a valós háttér azonban alaposan rácáfol erre. A realitás itt új értelmet nyert, a folyamatos káromkodás, a tomboló erőszak és ezek véres végeredményeinek premierplán bemutatása a való (al)világ tükre, bizonyítván, hogy ilyenek is tudunk lenni. A Futballmaffia kíméletlen film, ami alaposan megosztotta a kritikusokat is, sokan elítélték a brutalitása, erős nyelvezete miatt, de a nézőket nem lehet átverni. A valóság kegyetlenebb tud lenni, mint a filmek, és bár a Futballmaffia valóban nem ajánlható mindenkinek, a felháborodás helyett inkább tanulni kellene belőle.

A DVD

A Futballmaffia a Cinetel jóvoltából kétlemezes verzióban is hozzáférhető, méghozzá bőséges extratartalommal, mindegyik alatt magyar felirattal. Az első ránézésre inkább egy horrorfilmet ígérő borító a címfordításhoz hasonlatos baklövés, bár tény, hogy egy horrorfilmeket megszégyenítő vérontással van dolgunk. A szolidan animált menü pedig hangulatos, de teljesen hétköznapi.

Hang

5.1-es DD magyar és angol hang közül választhatunk, mindkettő gyönyörűen és erőteljesen szól, a zenés részeknél szinte egy diszkóban érezhetjük magunkat. A szinkront viszont csak lustáknak, illetve mazochistáknak ajánlom, Stohl András hangja gyakorlatilag kiheréli a Carlton Leach erős cockney akcentusban beszélő nehézfiú karakterét, de amúgy is, ha már egy realista filmről van szó, akkor csakis az eredeti hanggal lesz igazán hiteles a dolog. Ez utóbbi esetben viszont készüljünk fel egy nem túl választékos káromkodásorgiára és a „cunt” szó másodpercenkénti felhangzására.

Kép

A filmben a különféle korszakok megidézése miatt többféle kameratípust használtak, így bizonyos jelenetekben természetesen jelentősen megváltozik a minőség, de a film legnagyobb része digitálisan lett rögzítve, így a természetesen 16:9-es transzfer több mint megfelelő, bár a kép élei azért nem fognak véresre vagdosni minket, de ez valószínűleg direkt.

Extrák

Az filmet tartalmazó lemezen a film előzetese, és további Cinetel kiadványok bemutatója.

Így készült: Ez a 78 perces werkfilm végre egy igazán érdekes és információdús extra. A történetről, a karakterekről, a színészekről, a stábról, a forgatás technikai hátteréről, a trükkökről, egyszóval mindenről kapunk bőséges információt. A rendező és a filmet társíróként jegyző testvére, valamint a színészek egytől-egyig kimondottan szimpatikusak, és igazán kötetlen módon beszélnek, és még a kötelező egymásnak való hajbókolás is olyan, hogy mindig jut mellé egy kis odaszúrás a másiknak. A kisfilmből egyértelműen megállapítható továbbá, hogy Terry Turbo nem teljesen normális, ő maga is bevallja, hogy a szerepe néhol már átvette az irányítást a személyisége felett. A werkfilm legemlékezetesebb jelenete kétség kívül az, amikor a jelenet szerint Ricci Hartnett-nek be kell törnie egy parkoló autó szélvédőjét, ám a vicces kedvű rendező az Ennyi! után rákiált, hogy „Ricci, mégis mi a francot csinálsz? Nem mondtuk, hogy azt a kocsit szét kell törnöd!” Érdemes megnézi a hirtelen lefagyott színész arckifejezését, priceless.

Bakik a forgatáson: Közel húszpercnyi, klasszikus baki válogatás, ahol láthatjuk, hogy az elszúrt jelenetek többségéért nem meglepő módon ismét Terry „Turbo” Stone a felelős.

Szereplőválogatás: Ez az extrák legkevésbé érdekes része. Kb. 20 percnyi sűrített káromkodás, méghozzá a legszalonképtelenebb formából, gondolom a fordító pironkodott is rajta eleget. A felvételeken ugyanis a főbb szereplők jó hosszúra nyújtott, improvizált sértegetései, veszekedései, provokálásai láthatóak, méghozzá olyan élethűen, hogy az ember szinte már azt lesi, hogy mikor esik egymásnak a két színész, és veri véresre egymást úgy, ahogy azt a filmben is láthatjuk. Érdekességnek jó, de a dolog nagyon hamar unalmassá válik.

Törölt és kibővített jelenetek: A 30 percnyi válogatásban nem véltem felfedezni olyat, aminek a hiánya fájó lenne a végleges vágásból.

Interjú Carlton Leach-el: Az igazi Carlton Leach 22 percen át beszél a filmről, a forgatásról, egykori életéről, és néhai barátairól. Ezekből többek között megtudjuk, hogy a film létrejötte valójában Terry Stone-nak köszönhető, hogy Carlton ma is szívesen emlékszik vissza a huligán időkre, és ami a legfontosabb, hogy kihangsúlyozza, a filmben történtek nincsenek felnagyítva, ami történt, az így történt. Az igazi Carlton higgadt és bizalomkeltő férfiember, akin néhol még az elérzékenyülés jeleit is felfedezheti az avatott szem, valljuk be, nem éppen ilyennek gondolnánk a film alapján ezt az igazi nehézfiút.

Összegzés:

Kőkemény gengsztermozi az európai kultfilmek szülőhazájából, a filmhez méltó, igényes kiadásban, kedvező áron. A film maga minden bizonnyal a hazai közönséget is megosztja majd, de talán ez így is van jól. Lehet, hogy nem teljesen hibátlan, de mint az a filmből is kiderül, a világ sem az.

DVD kiadás:

Kiadó: Cinetel
Megjelenés: 2008. Szeptember 10.
Bolti ár: 2990 Ft

Értékelés:

Film: 5/5
Kép: 4/5
Hang: 4/5
Extrák: 4/5
Külcsín: 3/5

Meghallgatás

A kedves és mélyen tisztelt Olvasó figyelmét felhívnánk arra, hogy a film hatásmechanizmusaira való tekintettel a soron következő írást lehetőleg csak akkor olvassa el, ha annak tárgyát már látta, avagy fikatív törekvések vezérlik!

Politikai inkorrektség. Műfaji dekonstrukció. Extrém erőszak-ábrázolás. Az idejét jobbára veszélytelen dolgozatok rutinszerű méricskélésével múlató kritika nem sáfárkodott kellőképpen a hangzatos szavakkal, Takashi Miike zabolázhatatlan munkáihoz érve elfogy a recenzió flegmán dörgedelmes terminológiája. Az angolszász koordináták közé történő elhelyezés hasonlóképpen félmegoldás; Lynchtől Coenékig, Larry Clarktól James Wanig és Eli Rothig viszonyítgatni is csak ingatag támponttal szolgálna – ahonnan még el kell rugaszkodni, ha valóban hiteles, érzékletes képet akarunk kapni Miike ámokfutásairól. Mert például, hogy illethetnénk azt a romantikus drámát, mely nemhogy a kilencvenes évek leghatásosabb, legintelligensebb horrorjába torkollik, de teszi mindezt egy olyan – filmtörténeti jelentőségű – kínzó-csonkoló szekvenciával, melyért minimum fél lábukat adnák a torture porn apostolai?

A vicc pedig az, hogy a bő évtized alatt irdatlan életművet kitermelő úriember egyik legvisszafogottabb, legkimértebb filmjéről van szó.

Az urbánus punkok motoros szubkultúrájában (bosozoku) nevelkedett direktor minden bizonnyal napi rendszerességgel tapasztalhatta az erőszak közösségformáló rítusait. Ez adja világszemléletének vétózhatatlan alapját (miszerintis az ember az állatok legaljasabbika, legvérszomjasabbika), melyre tekinthetünk kivételes perverzióként, hitelét azonban felesleges firtatni. Lett légyen szó fesztiválkedvenc jakuza-moziról (Fudoh), a musical és a zombi szubzsánerének másfélórás egybekeléséről (Happiness of the Katakuris), még odahaza is sok helyütt betiltott manga adaptálásáról (Ichi the Killer), történelmi személyiség eklektikus mozgóképi megénekléséről (Izo) vagy akár gusztusos Pasolini-parafrázisról (Visitor Q), az erőszak abszurd ábrázolása kérlelhetetlenül, vagy még inkább: a fogyasztó védelmében, egyfajta mérhetetlenül morbid humort konstituál. A Meghallgatás kézzelfoghatóan kulturális kontextusa mérsékelt hangnemével, e harsány humor hiányában alkot igazán kegyetlen elegyet. A film – többek között – ezért fáj, méghozzá annyira.

A hét éve özvegy Aoyama producer barátjának ötletét elfogadva – és minden bizonnyal egyúttal fiának unszolására – kezd társkeresésbe: egy sajátkezűleg megformált női karakter castingján válogat. A soviniszta, mi több, szexista alaphangoltságot Miike tőle szokatlan derűvel palástolja, ráadásul nem kis figyelmet szentel Aoyama szimpatikussá tételének. A férfi kocsmában megfogalmazott állásfoglalása mentén egy érett, tehetséges, segítőkész asszony képe körvonalazódik, akiben érzelmi-szellemi társra lelhet. Kiválasztottja kartonján e paramétereknek messzemenőkig megfelel.

A törékeny teremtés szemre az unokája is lehetne. Miike azonban nem (csupán) a bugyiautomatákon és csápospornón kondicionált, vegetatív japán férfiúi szükségletekkel szembesít; az aktuális tünetek kezelése helyett sokkal mélyebbre vág a szigetország nemiségről alkotott hierarchiatudatában, mintegy: csontig hatol.

Az egykoron balerina Asamihoz Aoyama valóban őszinte érzelmekkel fordul. A szerep és maga a film ugyan zátonyra fut, az özvegy és a leány azonban szolid, udvarias éttermi randevúk sorozatával közeledik a révhez. És az önéletrajzi adatok leellenőrizhetősége hiába figyelmezteti Aoyamat a lány körül ólálkodó, megfoghatatlan fenyegetettségre, a teremtés sugárzó ártatlansága, fiatalsága önnön ráncait feledteti.

Az eddig kellemesen giccsközeli dúrban játszó Miike ekkor tenyerel rá a zongorára; a felejthetetlen zsákos jelenet a film fordulópontja. Aoyama telefonhívására az odahaza, görnyedt pózban ülő Asami (van abban a görnyedésben valami hátborzongatóan anakronisztikus) elégedetten húzza meg szája szélét – a néző homlokán hidegverejték, a narratíván apró hajszálrepedések futnak végig –: a férfi méltó a párkapcsolatra. Ám Asaminál ezt a fajta intimitást korántsem a mentálhigiénia keretezi...

A horror entrée-ja alattomosan kimért késedelemmel, lassan zilálja szét a romantikus idillt. A cselekmény időrendjében nyomasztó szeszélyességgel ugrálva, rashomoni tisztázatlanságú jelenetsorok szolgálnak egymás alternatívájaként, miközben egyre szélesebb belátás nyílik Asami múltjára.

S mivel ez a múlt pederaszta-szadista késztetések égésnyomait viseli magán, könnyen kézre áll a Meghallgatás szüfrazsett olvasata, de a rendező egy sokkal kényelmetlenebb konklúziónak ágyaz meg. A konfuciánus értékrend asszonya nem családi, társadalmi alárendeltsége ellen lázad, ahogy a nem csak alkalomadtán lolita-komplexusos japán patriarchátus igényeit kiszolgáló nőként is hű kiosztott szerepéhez. Sőt! Asami, az oltalmazandó kislány végletes, lélekcsökevényes megtestesüléseként mindössze kizárólagos szeretetet akar - amiatt pedig fájhat Aoyama feje (és mindene), hogy ezt milyen úton is hozza tudtára, juttatja érvényre kedvese. A patológiás vonzalmában a Tortúra Annie Wilkes-éhez vagy a Pokoljárás Barteléhez kecses könnyedséggel felérő Asami számára ugyanis a szavak pusztán az udvarias-hazug formalitás kellékei, az őszinte önkifejezés nála ott kezdődik, ahol a felkészületlenebb néző elfordul - kezében a kitépett karfával. Ahogy a film tagline-ja is vallja: a fájdalom a kommunikáció eszköze, az egyetlen kommunikációé, ami hiteles.

Szürreális montázs formájában kerül katalogizálásra Aoyama addigi viszonyulása a nőkhöz, és Miike itt sem spórol az illemtudatlan képzetekkel (mint amilyen a népfétis iskolás uniformis, a sailor fuku, vagy a vélelmezhető munkahelyi visszaélések), mégsem ítélkezik, ahogy Asami híres-hírhedt tortúráját is beteges szenvtelenséggel szemlézi. Az S/M és bondage (kötöző erotikus játék) hagyományait újrahasznosító rituálé a két karakter - mind sztereotip, mind aktuális - kapcsolatában rejlő, gondosan elővezetett érzelmi-érzéki feszültséget sosem tapasztalt szintre emeli. És amikor torkaszakadtából ordítana a néző is, a kín egy szusszanásnyi hangfoszlányban történő enyhítésére sincs lehetőség...

"Kiri kiri kiri kiri kiri kiri!"

...a maga artikulálatlanságában az is csak szó volna.

KIADVÁNY

Nem mondhatnók, hogy a Cinetel minden erőforrásával e kiadvány csinosításán, feltupírozásán ügyködött volna: a gazdaságos bevásárló-katedrálisok légzőpipát és búvárszemüveget igénylő, köbméternyi fémketreceiből halászható dvd-k örvendenek hasonló felszereltségnek és kivitelnek.

A hangi és képi paraméterekre éhezők kedvéért azonnal ideírom a hátlapról, hogy „5.1 magyar”, „5.1 japán”, meg hogy „16:9”. Az okosabbja bizton ismeri ezeket az érthetetlen kódokat! A sajnálatosan hiányzó angol felirat mellett a lényeg inkább az, hogy a kellemesen zajos, immel-ámmal vonaléles „transzfer” színtelítettsége a Miike-re jellemző szűrős túlkapások ellenére minimum megfelelő, a realizált feketék pedig örömteli hatékonysággal hasonulnak elméleti referenciájukhoz. Komolyan!

Az animált menü illetékeseivel a Spoilerezésre vonatkozó, ez évi törvényrendelet alapján tudatom, hogy Darth Vader Luke apja, Kevin Spacey a Keyser Söze, és Bruce Willis halott. Tréfa nélkül mondom: az animált háttér hozzávetőlegesen úgy funkcionál, mint egy rapid diavetítés a filmről, ától cettig.

EXTRÁK

Ugyanez vonatkozik a jóindulattal EXTRÁK névre keresztelt szekcióban ténfergő dvd-előzetesre, korlátozottabb mértékben magára a hivatalos trailerre. További szolgáltatások emitt: képgaléria, a Cinetel 2 filmjének (Szerelem és becsület, Az erdő foglyai) ajánlói, valamint visszatérési lehetőség a főmenübe.

ÖSSZEGZÉS

Akit az imént elpanaszolt, sajnálatos, de korántsem releváns hiányosságok, gyengeségek elriasztanak, az egy felejthetetlen filmélménytől fosztja meg magát. A Cinetel dvd-je ugyan nem illik a Kék bársonyhoz mérhető mesterműhöz, bátorságuk, a kiadás puszta ténye azonban biccentést érdemel. Méghozzá akkorát, ami előtt ajánlatos bemelegíteni.

ÉRTÉKELÉS:

Film 5/5

Kép 3/5

Hang 4/5

Extrák 1/5

Külcsín 2/5

Vadító szép napok

Wong Kar-Wai, bár a '90-es években, Hong Kong popkultúrájának legszebb filmes hagyományaival felvértezve kezdett el filmezni (forgatott rabló-pandúr krimit és művészi igényű wuxiát is), mégis művészete határozott rokonságot mutat a francia új hullám jeles képviselőivel is. Nemzetközi elismertségét megteremtő, mára legendássá vált, kanonizált alkotásai nagyobb részt a tematikájuk alapján romantikus műfajú, stílusukban azonban abszolút szerzői filmjei közül kerültek ki (persze ne felejtkezzünk el az Ashes Of Time című nagy sikerű wuxiájáról sem).

A film

Wong Kar-Wai szentimentális, mégsem szirupos történetei, a szerelem legfőbb jellemzőjeként az örök kielégületlenséget, az idealizált beteljesedés, a megmaradás lehetetlenségét látó-láttató nézőpontja, karaktereinek egymást kerülgető finom tánca és gesztusai, valamint remek színészei nem csak a romantikus lelkűeknek teszik maradandó élménnyé filmjeit. A Vadító szép napok azonban, meg kell hagyni, nem a könnyebben emészthetőek közül való.

Yuddy (az isteni Leslie Cheung!) egy igazi elvadult, fiatal szívtipró: bárkit megkaphat és senki sem kell neki igazán. Éppen hűvös pillantása, még szexuális vágyai peremén is ott csillogó érdektelensége az, amivel egy tét nélküli játék során egy őszinte, tiszta lelkű, naiv lányt ugyanolyan könnyen megkap (a Wong Kar-Wai későbbi filmjeiben is gyakran felbukkanó Maggie Cheung játssza), mint később egy forró vérű, a szerelmi színészetben előrébb járó nőt. Ő és az ő egyik sikeresen leterített prédájába beleszerető, egyszerű lelkű rendőr ellentétei egymásnak, talán ezért is értik meg egymást olyan jól. De ez már a film legvége, és közben átsiklottunk mindenen, ami miatt érdemes másfél óráig Wong Kar-Wai precízen szédelgő vezetése mellett elveszni egy fiatalember magánéletének labirintusában.

Érdekes lenne  egyszer, csupán  kísérletképpen, műfaji szemszögből is rápillantani a Vadító szép napokra, hiszen a történet elsőre, nagy vonalakban (félhomályban, fél szemmel hunyorogva, néhány lépés távolságból, ahogy Karinthy mondaná) elmehetne akár egy könnyed zsánerdarabnak, egy magányos fiatalokat és andalgó párokat vonzó mozinak is. De hát miféle romantikus film az, amiben se hatalmas plátói szerelem, se lassanként beteljesülő boldog párkapcsolat, de még egy könnyű nézői azonosulást kínáló főhős sincsen?

Az új hullámos hatás igen erős Wong Kar-Wainál, ez talán ennél a korai, csiszolatlanabb művén (és még a Bukott angyalkákon) látszik a leginkább. A sok érzelmi tipródás és a hősök olykor megjósolhatatlan viselkedése a Jules és Jim repetitív szerelmi csapongására emlékeztet, csak ezúttal a nők érkeznek vissza újra és újra a férfihoz, nem fordítva. Mesélői stílusa a Kifulladásig hányaveti, időben töredezett és gyakran tempót váltó jellegzetességeivel bír: a rendőr például pillanatok alatt tűnik el a történetből, csak hogy később mindenféle nagyobb csinnadratta nélkül, mintegy észrevétlenül érkezzen vissza (jellemző: a várható, találkozásukat követő, a főhőssel folytatott nagy beszélgetés teljesen ki is marad).

Mindezt azonban lassú, nyugodt zenei motívumok, precízen beállított és hosszan kitartott közelik ellenpontozzák: Christopher Doyle, WKW kedvenc operatőrjének zsenije már itt is megmutatkozik. A film nagy súlyt helyez Leslie Cheung vállaira, aki szerencsére a szerepre termett. Szó szerint: meleg volt, tehát a nők iránti érdektelensége, ha úgy vesszük, akár teljesen autentikus is lehetett.... Mégis a forgatókönyv diktálta lassú, szomorkás ritmus (érdemes megfigyelni, mennyire rímel rá a zene!) a meghatározó, a mű gerince.

A Wong Kar-Wai-féle héjanászban csak egy főszerep van: a magányos, lábaszegett madáré, aki addig repül, amíg meg nem hal. Fészektől fészekig, szeretőtől szeretőig, anyától anyáig. És mi is kénytelenek vagyunk így összerakni az egyes jeleneteket, szituációkat az életéből: látszólag egyértelmű és kézzelfogható, de teljesen soha össze nem állítható darabkákban, kifürkészhetetlen pillantásokban, a teljes felkínálkozás, odaadás rövid periódusai során, amit az elfordulás, az érdektelenség és unalom hirtelen beköszöntő jégkorszakai zárnak le. Nincs értelme a váratlanul bekövetkező lövöldözésnek sem, amit a rendező mégsem hagy sorsszerűvé magasztosulni: ez csak egy értelmetlen sérülés, a magányos halálhoz vezető út, aminek csak a legvége, akaratlan végcélja volt előre megsejthető.

És éppen ez a darabosság, ez a kamaszos éretlenség teszi olyan szerethetővé a Vadító szép napokat, szemben a számomra túlságosan is aprólékos, már-már követhetetlenül rétegzett, mozaikszerű 2046-tal vagy a bájosan optimista, ám éppen ezzel hitelét vesztő Chungking Express-szel - hiába, Wong Kar-Wai is érzi, hogy a szerelem végső soron mindig fájdalmat és csalódást jelent.

Mégis, a záró jelenet (egy későbbi, esetleges folytatás előlegeként felvett hosszú snitt Tony Leunggal – jóval később, a 2046-ban köszön vissza) már újra a készülődést mutatja a harcra, egy másik férfit, amint fegyverkezik, cigarettát és köteg bankjegyeket tesz a zsebeibe és a haját fésüli egy szűkös tetőszobában, ahol még kiegyenesedni sem tud teljesen. Jelképes, hogy ezzel a képsorral és nem a halál, a keserűség ízével búcsúzik a film: tovább kell menni. Wong Kar-Wai-nak pedig még volt bőven mondanivalója az elkövetkező évekre is...

A kiadvány

A kép a film korához képest jó minőségű, 16:9-ben indul, azután 4:3-ra vált. Ennek nem tudom, mi lehet az oka, de kellemes VHS-hangulata volt, régen minden kazetta így indult.

A magyar szinkron igényes és tipikusan hazai hangulatú, azaz alaposan artikulált és hangsúlyozott (úgy vettem észre, nálunk rengeteg szinkron sikerült kicsit vagy jóval humorosabbra, mint az eredeti, például a 101 Reykjavík vagy az Őrült Stone – de ez a téma messzire visz). Mégis, aki egyszer is hallotta az eredeti kantoni dallamos, éneklős csicsergését, kétlem, hogy a szinkront választaná. (Különben is, nem olyan nehéz dolog a feliratot olvasni...)

Máskülönben a kiadás nincs eleresztve extrák terén. A menü csinos, de puritán (ez még mindig jobb, mint a túlcsicsázottak és unalmasan, hosszan elanimálgatóak), néhány előzetest pedig még mindig nehezemre esik extraként feltüntetni. De hát ne feledjük, ez a kiadás az alsó árkategóriában található, egy ezresért pedig így is bőven megéri.

Dögkeselyű

A nyolcvanas évek legjobb magyar krimije – természetesen – nem hagyományos krimi, de még thrillernek vagy film-noirnak sem nevezhető. Klasszikus bűnfilm mifelénk ugyanis nem létezik, már 1982-ben sem létezett, aki ehhez a zsánerhez nyúl, valamiért mindig úgy érzi, hogy neki a nyúlós-nyálkás Nagy Magyar Valóságról is el kell valami nagyonmélyet mondania. A Dögkeselyű ráadásul hangulatában, tematikájában épp olyan, mint a korszak bármelyik művész szerzői filmje. Ez persze önmagában még nem gond, csak nézőként frusztráló kissé, hogy filmtípustól függetlenül nálunk minden magyar főhős ugyanúgy végzi.

Merthogy Cserhalmi György Simonja antihős a javából. A taxisofőr, akinek egy szép napon tele lesz a töke, és bekattan. Embert rabol, kutyát öl, és persze pénzt követel. Meg lehet érteni az indítékait: két utasa kirabolja, a rendőrség pedig nem akar semmit tenni, sőt, arra gyanakodnak – a taxisok főnökével együtt –, hogy a férfi saját magát lopta meg. Simon válaszul, mint egy modern Kolhaas Mihály, nekimegy fejjel a falnak, igaz, nem egyből a hatalomnak – mégiscsak ’82-ben készült a film – hanem a rózsadombi tolvajoknak, akik  ötmilliós villában élnek, mialatt Simon egy mérnöki diplomával a zsebében kénytelen taxizni, hogy legyen pénze a tartásdíjra.

Értjük az üzenetet: a létező szocializmus igazságtalan és embertelen, és mint ilyen, nem lehet tisztességesen boldogulni benne. A tolvajok persze külföldről jönnek (disszidens magyarok), hogy ne legyen azért a kelleténél súlyosabb a társadalomkritika, a rend éber őrei pedig felkészültek és gyorsak – rutinosan kezelik a tárcsás magnót meg a diavetítőt – és, ha későn is, de megtalálják a tolvajokat. Világos tehát minden, van motiváció és van íve a cselekménynek.

A film bűnügyi részével nincs is igazán gond. Sőt, éppen azok a jelenetek működnek a leginkább, ahol Simon nyomoz vagy menekül a rendőrök elől, ahol előre tervez vagy éppen improvizál. A gusztustalanul szürke Budapest látványa is rendben (operatőr: Ragályi Elemér), a noir-os hangulatot pedig még a szaxofonnal súlyosbított szintetizátoros soundtrack sem képes csorbítani.

Hogy ez a Dögkeselyű bizony jóval többet akar markolni, mint amennyi belefér a csőrébe, az a dialógoknál lesz nyilvánvaló. Simon egy szimbolikus figura, ez már a film elejétől egyértelmű, így akár meg is bocsáthatjuk, hogy belemondja a tanulságot a kamerába („A keselyű nem zabálja magát szánt szándékkal halálra.”) Mindez azonban – ebben a formában – nem elég életszerű ahhoz, hogy elhiggyük: ’82-ben így beszéltek az emberek. Ha egy autótolvajt a sértett (azaz a tulaj) „csibésznek” nevez, vagy ha a megzsarolt száját egy olyan félmondat hagyja el, mint „esetleges arra való illúziót, hogy nem teszem meg, el fogom oszlatni”, akkor nehezen tud a mai néző nem kizökkenni a vérkomoly, fatalista sztoriból.

A Dögkeselyűnek tehát vannak hibái bőven, viszont konkurenciája azóta se nagyon. Tegye fel a kezét, aki látott már értékelhető autósüldözést, tisztességesen végig vitt krimi szálat, és hitelesen bemutatott nyomozást egy magyar filmben? A Dögkeselyűben mindez megvan, sőt, még több is: egy hatásos miliő (Budapest by night), és egy kiváló alakítás (Cserhalmi György).

A KIADVÁNY   

A borítón animált-Cserhalmi, a hátoldalon fekete-fehér képek: mintha a dizájn is ’82-ben készült volna. Nincs ezzel gond, illik a retro-hatás és a puritán a külső a filmhez. A transzfer alapjául vett kópia ugyanis meglehetősen leharcolt állapotban van. Szemcsés és zajos a kép, néhol még egy fekete csík is látható baloldalt és felül. A hang ugyancsak teszkógazdaságos, az (utó)szinkron esetében – nyilván a lengyel színésznő, Maria Gladkowska miatt volt rá szükség – sokszor csak elvétve találkozik a szájmozgás a hanggal.

AZ EXTRÁK

Öt azaz 5 db. fotó, előzetes, és egy 1988-as filmhíradórészlet a magántaxizásról. Hogy utóbbi milyen megfontolásból került a lemezre, rejtély. (A Dögkeselyűben szó sem esik a taxishiénákról.)

ÖSSZEGZÉS

990 pénzért ez bizony kötelező vétel, még akkor is, ha technikailag inkább egy VHS-re emlékeztet a kiadvány. Készséggel elhiszem, hogy ez nem a kiadó, hanem a gyatra nyersanyag hibája, de ettől még egy Cserhalmi- vagy egy rendezői interjú elfért volna a lemezen.

Kiadó: MOKÉP
Kép: 4:3
Hang: magyar, francia 2.0
Felirat: angol
Megjelenés: 2008. június
Bolti ár: 990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 4/5
Kép: 2/5
Hang: 3/5
Extrák: 1/5
Külcsín: 3/5

Kamerales

A snuff-al tematikailag erősen rokon Kamerales jelentőségét egész egyszerűen nem lehet túldimenzionálni, és a hallgatólagos cenzori erők ténykedésének köszönhetően a hatását sem. Csak viszonyításképpen: Ken Russell explicit kínokban és élvezetekben liturgikus gyakorlatiassággal megmerítkező filmje, az Ördögök nyolc, valóban fontos minutummal kurtíttatott meg (ahol épp nem tiltották be), míg a száz percnyi Kameralest a példátlan egyezménnyel fröcsögő kritikának hála (a tekintélyes The Tribune betűvetője, Derek Hill írásában egyenesen a kanálisba lapátolta a filmet) egy hét elteltével száz percnyi játékidőtől fosztották meg. Egy héttel az 1960 május 16–i sajtóvetítést követően nem volt mozi, ahol játszották volna – és rossz úton jár az a Szíves Olvasó, aki látványos tortúrákban és szadisztikus manírokban sejti, mit sejti, reméli eme horror anno tolerálhatatlan perverzióját. Fedetlen kebel egy röpke másodpercre kerül képkivágatba, vér pedig egy csepp, annyi sincs a filmben. De akkor mi?   

 
Írd és mondd: 1 7. Ennyi adatott a Kameralesnek, ami így az óceán másik oldalán következő hónapban tartott Psycho-premier idején, sokkal többre érdemes rendezőjével, Michael Powellel együtt, már egész otthonosan mozgott a kultúremlékezet szennyvízcsatornáiban. Martin Scorsese szemét és szakmai hozzáértését dicséri, hogy az 1979-es New Yorki filmfesztiválon egy féltve dédelgetett kópia közszemlére bocsátására vetemedve újra hozzáférhetővé tette ezt a viktoriánus erkölcstelenséget. Scorsese nem kisebb kinyilatkoztatással illette a Kameralest, minthogy az – Federico Fellini 8 és féljével vállvetve – „A film” leglényege. Ő kézenfekvő olvasat: a rendezés és a színészvezetés hátborzoló metaforájának hangoztatásával kezdeményezte Powell (és) művének rehabilitációját, köz- és szakmai beszédbe való emelését, és ez a nemes cselekedet önmagában megér egy bekezdést.

Mark Lewis (Karl Boehm) testi-lelki szükségleteinek maradéktalan kielégítése végett egyszerre több munkát is vállal. Azon túl, hogy örökölt bérházat üzemeltet (amiben úgy somfordál, mint aki nem fizeti a lakbért), a helyi, bájosan buta filmeket termelő stúdióban segédoperatőrként méregeti a fényt és a fókusztávolságot, egy trafik emeleti műtermében pedig hiányos öltözetű modelleket fotóz, mindenféle, nasty piaci réseket betömendő. Ám legalább ilyen fontosságú számára a bizonyára feketében vállalt éjjeli műszak, ahol is ártatlan nőket nyársal halálra. Mégis, hol ebben a tabudöngető perverzió?

A választ Mark lakásán kell keresni, ami többé-kevésbé laborként, illetve vetítőként került berendezésre, és ahol izgatóan rövid időközönként tartják a friss snuff-ok premierjeit. A főcím alatt végignézhetjük a bevezető képsorokban megörökített kurva utolsó perceit, a főszereplő tudniillik nem rest celluloidra rögzíteni mindent, így késői portyáit is. Mire a készítők neveinek felsorolása eljut Powellig, Mark a maszkulin kielégülés félreérthetetlen elernyedésével zuhan titkos mozijának egyetlen – rendezői – székébe. (Powell gyilkos humorára jellemző: még a név is szerepel az ülőalkalmatosságon.) Naná, Scorsese-nek igaza van.

Mark esszenciális reprezentánsa a kor képkultúrájának. Főállásában az éppen regnáló, prűd brit filmnyelvet idézi, míg softpornográf fényképészként a glamour műfajának megtestesítője. Amikor az újságoshoz belép (a korábbiakban például papot alakító) Miles Malleson középosztálybeli karaktere, és lopva vásárol pár olyan fotót, a jelenet szinte fortyog az angol társadalom élre vasalt, hipokrita kérge alatt felgyülemlett vágyaitól – valami után, amit érdemes, amit mocskosul jó látni, érezni. És ezt az érzékelési-érzelmi intenzitást Mark snuff-ja közelíti meg legjobban; ott munkál benne a Cinema Verité nyers kíváncsisága: a naturalizmus és olthatatlan szomja az élet, talán a halál ellesésének.

Csakhogy. Csakhogy az analitikus aprólékosság, az eltökélt őszinteség valamint a kérlelhetetlenül magába csavarodó, alig-metaforikus történet, amiknek révén Powell a mindig éhes tekintet anatómiájával szembesíti a – vászon, képernyő másik oldalán várakozó – mindig éhes tekintetet, olyan feszültséget, olyan konfliktushelyzetet generál, amit csak polarizált jellemábrázolás, kinyilvánított morális állásfoglalás oldhat fel. Ez az angol úriember azonban nem tette meg ezt a szívességet. A FILM – így, csupa nagybetűvel – iránti szerelme erősebb volt minden erkölcsnél, (mondotta volt Hitchcock, saját magáról, persze, a Hátsó ablak utáni sajtómizériát követően) és a karrierjével fizetett.

Mark félelmetesen árnyalt karakterén nincs fogódzó, sem elvetni, sem megvetni nem lehet. Szemében engesztelhetetlen elfojtásokkal, szívélyes szigorral instruálja áldozatait, miközben női albérlője, Helen (Anna Massey) felé az egészséges szocializálódás hiú reményében, komikus esetlenséggel és frusztráltan közeledik. A fallikus tőr nyomatékosította aszexualitás szolid demonstrációja is inkább valamiféle szánalmat gerjeszt. (Mark nem kizárólag érzelmileg, de funkcionálisan is azonosul kamerájával s annak tartozékaival: a mustrálás, mint egyidejű birtokba vétel és penetráció talán azóta sem volt ilyen torokszorongatóan érzékletes.) Apja rajta végzett kísérletei következtében (lényegében 24 órás kamerás megfigyelés alatt nőtt fel) pedig süppedékeny, ingoványos közeggé mállik a tettes-áldozat szilárdnak vélt hierarchiája. Nem a voyeurizmus ábrázolásának ténye vagy a korabeli aktsztár, Pamela Green cicifixet nélkülöző félközelijei okozták a Kamerales végzetét, hanem az elidegenítés decens gesztusának tudatos mellőzése.

Mark primitív ösztöne akármelyikünkben ott szunnyadhat. Merthogy domesztikált formában mindünkké. A helyzetet, helyzetünket tovább súlyosbítja, hogy Powell nem szolgált a szüzsétől eltávolító, feloldozó magyarázattal, ahogy tette Hitchcock Dr. Fred Richmond ólomlábú pszichopatológiai gyorstalpalójával. Bates-ék – a nézőtől interpretációval elkülönített csonkacsaládjának – történetével szemben Powell vetítése nem ér véget a főcímnél. A filmbeli exponálások, vakuk kattanásai, a szalag gépies sustorgása és a scoret alkotó, kellemetlenül érdes zongoraakkordok vádlón visszhangoznak: beteges, vagy sem, te is így nézel. És nem csak most.

Ráadásul Powell szerzői hitvallása (mert erről beszélünk, többek között, egy filmrendező mozgóképi ars poeticajáról) játékos rafinériával valósítja meg a manapság hol vállvonogató, hol bumfordin pöffeszkedő, de leginkább védekezési módként hasznosításra kerülő önreflexiót. (Hangsúlyos egyenlőségjelekkel mintegy összeláncolva az alkotó direktor, a passzív néző – és a kóros szkoptofília attitűdjeit.) Ennek sorolását kezdhetnénk a Mark kiskorába kalauzoló, kopottas, home-made képeken felbukkanó apa figurával: az állandóan, irgalmatlanul fürkésző, rendezkedő apát, s annak, a későbbiekben főszereplővé avanzsáló gyermekét ugyanis nem más, mint Michael Powell, illetve egyik fia, Columbia Powell játssza. (Hitchcock-i a dilemma: lehet ennél indokoltabb egy rendezői cameo?) Taglalhatnánk a szövegkönyvi ki-bekacsintásokat, kép a képben, film a filmben szituációkat, vagy elemezhetnénk azokat a sunyi intermediális határsértéseket, amelyekkel a biztonságos, etikailag vállalható pozíciók kontúrjai kenődnek el (mint amilyen például a ruhába rejtett felvevő köldöktől szemmagasságig, point of view gyanánt történő, „indokolatlan”, de precíz fokozatosságú felemelése). Felesleges, ezt látni kell.

Még akkor is, ha a film napjainkban már nem kompromittál; az egykoron nem elég görbe tükör képe mai szemmel nézve olyan, akár egy opálos ablaküveg. (Jut eszembe, aki látta a filmet, és tudomása van a tükör motívumának ennél nyugtalanítóbb filmes megjelenítéséről, az ne habozzon közkinccsé tenni tapasztalatait.) Mark apja vizsgálódására adott köz- és önveszélyes válaszát, s az arra rekontrázó kritikát megérteni most, a térmegfigyelő rendszerek, a kártyás beléptető és ellenőrző mechanizmusok, a valóság- és mónikasók, a kamcsis mobilok, a youtube és az iwiw korában, amikor az orwelli paranoia mélyen beföldelve, a nyilvánvalóan roppantmód, de valahogy sosem bevállalhatatlanul ciki exhibicionizmus és az intézményesített kukkolás alapzataként épül a kollektív tudattalanba, amikor a fóbia egykoron ormótlan tárgya pitiáner, pár megapixeles fétisként lapul a mellényzsebben, a retikülben, ugye, hogy nem is olyan játszi-könnyű? A korabelieknek azonban szinte az első kockáktól világos volt: a film forr-bugyog a tisztátalan, patológiás(nak ítélt) hevülettől; nekik még tonnás tehernek bizonyult az a szemérem és az a méltóság, amit mi olyan kafán töröltünk a harmadik évezred küszöbébe.

Ugyanakkor a Kameralesben szinte tapinthatóan több van a manírtalan, igaz, ijesztő hitelességű viselkedésformák után sóvárgó szemlélőnél, (és) a direktori habitus éppen hogy groteszk ábrázolásánál.

A gyilok felvételekkel önmagát szedálni próbáló Mark otthoni vásznán némán sikoltó áldozatok igazi tragédiája, hogy képtelenek átadni gyilkosuknak, amiért meghalnak. A zsigeri halálfélelem (amiről a Psycho első vetítésein beszámoltak az akkori nézők) ilyesforma virtualitásban elsajátíthatatlan, „a fények túl hamar kialszanak”, ahogy maga Mark fogalmaz. Hiába keresi a lélek ama szépen kifestett tükreiben a gyógyírt, ide Bunuel borotvája sem lenne elég. Powell ily módon a legkisebb hatásvadász allűr vagy dülledtmellű rámutatás nélkül, mondhatni: két egymást követő snitt között sétál el a vizuális reprezentáció – és észlelés… – elérhetetlennek hitt horizontjáig. És ha már ott van, hát hidegvérrel belekapar az égszínkék tapétába.

Mi több, milyen sikerült paradoxon képében teszi mindezt: Helen mindig gyanakvó, vak anyja (Maxine Audley) lesz az, aki rávilágít Mark vizuális sokkterápiájának kilátástalanságára…

Powell érdemei elvitathatatlanok, mégsem lenne ildomos a Második Világháború alatt főbeosztású kódfejtőként szolgáló forgatókönyvíró, Leo Marks szerepének recenzionista hanyagolása. A direktort (a magyar származású Emeric Pressburgerrel való, roppant gyümölcsöző együttműködését követő) alkotói kríziséből ennek, a filmes berkekben eladdig ismeretlen figurának a merész ötlete húzta ki... hogy aztán hosszú évtizedekre rántsa közös szakmai száműzetésbe. A bigottságában és bornírtságában fuldokló kritikákat haláláig egytől egyig féltve, büszkeséggel őrző Powell most sem tenne másként. Tudta, kálváriájuk volt a biztosíték arra, hogy amit ketten alkottak, az egész egyszerűen túl progresszív. Túl forradalmi.

Légyen bármekkora meglepetés: Mark Lewis Leo Marks teremtménye, aki ha nem is a saját képére, de – csak a neveket tekintve is – saját hasonlatosságára teremtett, és életrajzi irányultságú tanulmányért kiált annak megválaszolása, hogy saját, SOE-nél (Secret Operations Executive, angol titkosszolgálat) megélt, tragikus élményei (elkerülhetetlenül halálba küldött ügynöknők, példának okáért) milyen mértékben szolgáltak ihletként Mark Lewis figurájának megformálásakor. Így ugyanis csak halkan kísért annak a lehetősége, miszerint a Kamerales lélektani vázszerkezete Leo Marks hivatali vállalások miatt artikulálhatatlan, megrendítően morbid módon kódolt elégiájaként sem ingatag. (Az 1980-ban megírt Between Silk and Cyanid című, SOE-nél eltöltött idejéről emlékező könyvét, a titkosszolgálat nyomására, csak 1998-ban adták ki.)

A datálási és műfaji hasonlóságok szinte kötelező érvényűvé tették a film Psychoval történő összevetését. 1960-ig a mainstream horror főként megnyugtatóan irrealisztikus szörnyekkel borzolta a nézőt. A valószerűtlen biztonságos fala a két rendező egyikének sem jelentett komolyabb akadályt, mint egy zuhanyfüggöny, az elítélhetetlenül ambivalens antagonista-kép szintén közös kivonat, megvalósítás tekintetében mégis homlokegyenest más utat választottak. Amíg Hitchcock a vérbő dramaturgiai tetőpontokat artisztikus virtuozitással ugrálta át-túl, addig Powellt az ilyen akrobatika teljességgel hidegen hagyta; az operatőri-vágói-hangmérnöki munka jóval visszafogottabb a néha már csüggesztően vértelen Kameralesben, ami azért a telített Technicolor nyersanyagban rejlő lehetőségeket festői érzékkel aknázta ki. Mindemellett forgalmazói megfontolások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a Psychonak megszégyenítő száműzetés helyett a klasszikus kánon lassú, de biztos felülírása legyen a sorsa: Sir Alfred például – bizonyos vélekedések szerint Powell esetén okulva – törölte a sajtóvetítéseket…

Az okokon és az okozatokon szükségtelen rágódni. A Kamerales nem pusztán a meghurcoltatása miatt lett kultuszfilm, hisz magáról, a film kultuszáról szól. A tekintet, a nézés kultuszáról: a perverzió viszonylagosságáról, az addikció hatalmáról, a megfigyeltség belakható traumájáról és a (mozgó)képi érzékelés határairól.

Hogy banális-e? Csak amennyire egy meg nem értett prófécia.

A KIADVÁNY

Eltalált borító és hasonlóan ízléses konzervativizmusról árulkodó menüfelületek fogadják a boldog tulajdonost. Fél évszázados matériáról lévén szó a színek tisztaságába, a vonalélességbe, az elemi képalkotó egységek kiterjedésébe kötni indokolatlan szószaporítás, azon azonban érdemes egy pár sort keseregni, hogy miért csak a magyar hang 5.1-es, és miért csak magyar feliratot sikerült a diszkre égetni. Cserébe mondjuk Laura Mulvey audiokommentárjával is megtekinthető a Kamerales. (Amennyiben az én dilettantizmusomból fakad, vissza a lamenta, de nekem sehogy sem sikerült a kommentárhoz feliratot varázsolni.)

A magyar hangról egyébként annyit érdemes tudni, hogy a germánként becastolt Bohm karaktere a lágyan, de poroszos határozottsággal morzsolt angolság nélkül sokat veszt esetlen, idegen bájából. A szinkron tisztességes, ám mindenképpen eredeti nyelven ajánlott a film elsajátítása. Csankó Zoltán Markja korrekt, hihető akusztikus aspektus, de sehol nincs Bohm minden aberráltság ellenére szimpátiára hívogató, szánalmas leskelődőjéhez képest. A visszafogottságában félelmetes eltökéltség, amit gyengédség és sebezhetőség tesz szerfelett zavaróvá – csak Carl Bohm, eredeti nevén Karlheinz Böhm egyszeri és megismételhetetlen intonációjában él.

EXTRÁK

Az Extrák között található a Fotógaléria, a Mozielőzetes, a honlap ajánló, továbbá egy csokor a legutóbbi Ceasar DVD-kből, valamint két önálló interjú: Martin Scorsese-vel, valamint Thelma Shoonmakerrel. Az érdeket legfeljebb közepes vehemenciával, munkaköri megszokásból feszítgető adalékok kapcsán egy roppant fontos dologra hívnám fel a figyelmet. A film megtekintése előtt semmit, ismétlem: SEMMIT nem kukkolgatni ezen finomságokból. Sőt, nem csak ezek a szolgáltatások maradjanak meg desszertnek, a borító hátoldalának olvasgatása is csak és kizárólag a Kamerales ismeretében ajánlott. (Érthetetlen, hogy egy ilyen kiváló kiadvány hátoldalára hogy kerülhet annyi narratív spoiler, ami mögött a fenti kritika egy merő, szűkszavú kifejtetlenség.)

És akkor eljutottunk a szegmens igazi ütőkártyáihoz: három rövidfilmhez.

„A tanú szeme” megszólaltatja többek között a két, korábban említett interjú alanyát, valamint Ian Christie és maga Bohm is illedelmesen emlékezik az előzményekre, a fogadtatásra, Powell pokoljárására, Scorsese elragadtatásból elkövetett önzetlenségére. Fény derül Powell pályafutásának teljes ívére, Ingramtól, Pressburgeren, Markson keresztül a post-peeping-tomos, kényszerű, olcsó televíziós munkákig. Hogy eredetileg Freud életéről szeretett volna filmet a páros, de John Huston hasonszőrű projektje beelőzte őket, hogy a casting folyamán hogy jutottak el az akkoriban már igencsak felkapott Laurence Harveytől az addig főleg Romy Schneider balján trónoló Bohmig. Okos értő megközelítések is szép számmal elhangoznak, ez a rész azonban inkább a munkásság prezentálásával visz közelebb a megértéshez.

A fabula rétegeltségének, elképesztő szerkezeti-lélektani komplexitásának ismeretéről a „Mark furcsa tekintete” című tizenpercesben adnak számot a felkértek. Mond okosat szép számmal Charles Drazin, a Midi Minuit képviseletében Bertrand Travernier rendező úr, ami viszont az ülepet a székhez, a mutató ujjat pedig a Pause, Rew és Play gombokhoz tapasztja, az Dr. Olivier Bouvet pszichoanalitikus előadása. Amióta korongról mozizok, még nem találkoztam érdekesebb extra tartozékkal.

Ráadásul a közel egy órás „Egy igazi brit pszicho”, mely főleg Leo Marks szemszögéből esik a Kamerales eredetének, sem bírja lankasztani a figyelmet. Néhol kicsit meghígul ugyan a meszidzs (férfisovinizmusomat palástolva nem árulom el, hol), és hajlamos romantikus szólamokkal elnyújtani saját, dokumentarista játékidejét, mégis majdnem lebilincselő. És kiváltképp szükséges ahhoz, hogy elhiggyük a kódszerkesztő Leo Marks könnyeit egy olyan mondatánál, mint például: "az egyetlen megfejthetetlen dolog a világon a nő".

Ugyanitt értekeznek a Kamerales gyáván moralista kritikusai, külön móka tárgya: van, aki még most is makacsul ragaszkodik akkori értékítéletéhez, míg egyesek egyenesen bocsánatkérő levél küldésére (a megboldogult Powellhez, ha nem is oda, fentre, de Odaátra) vetemednek. Ami azonban könnyen elbizonytalaníthatja az évek távlatából behozhatatlan előnyben lévő, jelenkori ítészt, ami tényleg súlyt ad Michael Powell kompromisszumot nem tűrő lelkesedésének, messze erkölcsök felett lévő elhivatottságának, az a már felnőtt fiának, Columbia Powellnek a szeme. Ő nem csak a retrospektív felvételeken szerepelt, de (apja unszolására) nézőként a forgatás nagy részén is jelen volt. Azt ugyan nehéz lenne megmondani, hogy hét-nyolc éves korában vajon hogyan dolgozott fel bizonyos szituációkat, (például a csupasz Pamela Green életére szúrófegyverrel törő Carl Bohm karnyújtásból való szemlélésekor) az interjúkban forgatást követő rémálmokról és alvajárásról beszámoló Columbia zavart tekintete mindenesetre arról árulkodik, hogy neki dereng valami kellemetlen.

„Meg kellett volna viselnie, de ez csak egy film” – habogja félszegen. A vak is látja: hazudik.

ÖSSZEGZÉS

Na, eleget beszéltem az egyik legigazabb és legfontosabb film ha nem is hibátlan, de mindenképpen pazar, szórakoztató, lebilincselő és értékes, Caesar Film Internationalnak köszönhető kiadásáról, háromra mindenki indul a boltba: 3!

Kamerales / Peeping Tom (Egyesült Királyság, 1960)
Rendezte: Michael Powell. Írta: Leo Marks. Kép: Otto Heller. Zene: Brian Easdale  Szereplők: Karlheinz Böhm, Moira Shearer, Anna Massey, Maxine Audley.

DVD kiadás
Kiadó: Caesar Film International
Megjelenés: 2008. szeptember 12.
Bolti ár: 1990 Ft.

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/5
Kép: 4/5
Hang: 4/5
Extrák: 5/5
Külcsín: -/5 

Száműzöttek

Négy gengszter („Négy geeeeeng-szteeer!”, a Four Brothers dallamára) áll egy ház előtt, gondterhelt arccal, eltökélten szívva hatalmas szivarjukat, habár nem úgy tűnik, mintha bármelyikük is élvezné. Az ablakban egy aggódó nő őket figyeli, rózsafüzért morzsol és a hamarosan hazaérkező férjéért aggódik. A férjéért, akit négy barátjának meg kellene ölnie.

Blaze, a csapat talán legdominánsabb tagja (az isteni Anthony Wong játssza) áll ki leginkább a küldetés végrehajtása mellett, nem mintha nem bírná Wongot, ötük közül a kiiktatandó személyt, de tudja jól: nincs választásuk, ha a szívükre hallgatnak, ellehetetlenítik saját helyzetüket, a gengszter-lét alapvetése ellen lázadnának. Végül mégis leereszti a fegyvert, és mielőtt nekiállnának kieszelni valamit – ha nem is kibúvót ebből a helyzetből, de legalábbis elegendő pénzt szerezni a megélhetésre kvázi-halott társuk családjának –, elköltenek egy meghitt vacsorát, viccelődve, sztorizgatva és nevetgélve…

A történet voltaképpen az ősöreg hongkongi „egymás ellen forduló barátok” toposzt használja fel, csak éppen To fordítva fűzte be a tekercset a vetítőgépbe, már a lelki síkon történteket tekintve. A furcsa, egyszerre békés és feszült kezdőjelenet után, mely előrevetíti a Száműzöttek sajátos ritmusát és nihilista ízét is, egymásra nyitnak tüzet ezek a cimborák, akik sok mindenen keresztülmentek együtt és annyira közel kerültek egymáshoz, amennyire csak egy ilyen szakmában lehet. A hangos, őszinte nevetés és az önfeledt, gyermekes civódás, ami talán a Golyó a fejbe című klasszikusban van a leglátványosabban elsütve a film eleje felé, itt a legvégére marad, amikor már majdnem mindennek vége: a jó barátok betuszkolódnak a szűk fényképezőautomatába, kiabálnak és grimaszolnak, hosszú idő óta először felszabadultan, mert végre igazán megtalálták egymást – és végre tudják, hogy mit kell tenniük.

Johnny To utálja magát alárendelni a műfaji elvárásoknak, munkáit nézve legalábbis gyakran kerülget ez az érzés. Az Adásunkat megszakítjukból például kivette a feszített túszdráma elemeit és számomra már bosszantó módon összecsapta az akciójeleneteket – egyszerűen nem érdekelte a történet ezen aspektusa. A Triangle-vel kapcsolatban szintén felemás a véleményem, de hát ott az alapötlet is meredek volt, három ilyen erős karakterű rendező (Ringo Lam, Tsui Hark, Johnny To) hogyan is férhetne meg egy csárdában? Ez a háromlábú szék így billegett is rendesen…

A Száműzöttekben azonban végre tökéletesen muzsikál a To által használt expresszionista, metafórikus, valóságtól elrugaszkodott hangszerelés, mely könnyedén és bátran hozza a legszebb heroic bloodshed filmeket idéző vérengzéseket, a Sabut vagy akár Jarmuscht idéző nihilista, abszurd, a konvencionálissal szembemenő jeleneteket (fej vagy írás játékok, az aranyszállítmány megszerzése és így tovább). Olyan érzésünk van, mintha nem is egyetlen konkrét eseményszálat tapogatnánk végig, hanem konkrétan kiszemelt, emlékezetes, sőt helyenként óvatosan, komikusan stilizált jeleneteket láthatnánk, melyek csak azért állnak össze egy történetté, mert a törvényen kívüli világ szigorú törvényei – és persze a véletlen – sorba fűzik őket a nulladik pillanattól az utolsóig.

Fontos tétel: bár a Kiszámíthatatlan végig jelenlevő, összeszorított szájjal, kifürkészhetetlen arccal várakozó tényező a filmben, a Száműzöttek semmiképpen sem a lépésenként eldurvuló Coen-krimik komor tanulságával szeretne szolgálni, miszerint a véletlen mindig a szerencsétlen helyzetben lévő hőseink ellen dolgozik, és ha csak lehet, rossz irányba tereli az eseményeket. De To nem próbál a sorsszerűség és elkerülhetetlenség veszélyes vizeire evezni: itt a mázlik (minden egyes túlélt tűzharc mázli, itt ezt most pontosan érezzük: a sötétben dörrenő lövések, melyek ki tudja, honnan és hová tartanak, a káosz, az esetlegesség és a Halál, mely minden pillanat hátán ott rejtőzködhet, régen volt már ilyen közel, karnyújtásnyira a nézőtől) és a balszerencsés fordulatok egyaránt valószínűségek, melyek vagy megtörténnek, vagy nem, és ezt hőseink is érzik. Ennek megfelelően sem döntéseik és azok következménye, sem a végkifejlet nem elkerülhetetlen, csupán igen valószínű – ami jelen esetben be is következett. Ettől olyan elemi a dráma, szívbemarkoló a nevetés és borzongató a vagányság, a morális kódexük szerinti erkölcsösség, egyenesség és tartás (hogy egyik kedvenc filmemből idézzek: „Nekünk csak a büszkeség maradt” - a nyertes csokit kap vagy sört).

A helyes út a megannyi járható közül nem egyértelmű elsőre: a gengszterek tanácstalansága, a főnök felügyelete nélkül hirtelen rájuk zúduló szabadság nyomasztó érzete testközelbe hozza a figurákat és problémáikat. „Hova menjünk?”, kérdi tizedszer valamelyikük a volánnál, és a néző, csakúgy, mint Blaze, tizedszer sem tud válaszolni. De hőseink nem balfaszok és pláne nem töketlenek: ha már egyszer eldöntötték, mit kell tenniük – akár szívükre, akár egy feldobott érmére hallgatva –, habozás és félelem nélkül megteszik. Hiszen a legtöbb, amit elveszthetnek, az életük, és mit számít az? A halálra úgyis készen kell állni, csendes beletörődéssel. És ha már egyszer fegyvert rántanak a főszereplők, véget ér a beleélést elősegítő életszerűség: halálpontosan céloznak, villámgyorsan lőnek és hihetetlen szerencséjük van a találatok elkerülését illetően is.

Ha nem próbálták volna már oly sokan és oly sikertelenül utánozni a ’90-es évek legendás hongkongi akciófilmjeit, talán nem is értékelném annyira To teljesítményét, így azonban könnycseppeket dörzsölök el szemem sarkában. A lövések nyomán fakadó gyönyörű vérpermet-felhők, a lassítások ellenére is pörgősre vágott tűzharcok, a jól eltalált, pont a kellő pillanatban felcsendülő zenék mind egy régi korszak ragyogó csillagait idézik. A film végi leszámolás jelenetét pedig, még ha kis túlzással csak egy jól megtanult lecke felmondása is, tanítani kéne minden filmiskolában mint eminens tanuló munkáját.

KIADVÁNY, EXTRÁK

First thing first: van magyar (DD 5.1, Surround) és kínai/kantoni (DD 5.1) hang is! (Ennek itthon örülni kell...) A képarány 2.35 : 1, azaz buzerálatlan (ez is jó, de ennek csak a nagytévések fognak örülni).

Az extrák szűkös választékából a werkfilm az egyetlen igazán figyelemre méltó. Ez a műfaj igen kevés kőbe vésett szabállyal rendelkezik: unalmasan aprólékos fejtegetéstől és információáradattól kezdve trailer-szerűre vágott, filmjelenetekkel teli, a stáb öntömjénezésével megszakított darabokkal egyaránt találkozhatunk. Jelen esetben a készítőknek sikerült mindkét szélsőség hibáit elkerülni, sem a színészek nem magyarázzák túl karaktereiket, se a rendező a bizonyítványát. A werkfilm kellemesen rövid: nincs negyed óra ( ez szerintem kifejezetten jó, utálok unatkozni az extrákon), így nemcsak könnyedén végignézhető és kellően sűrű, de – hála az ügyes kezű vágónak –látványos és pörgős is. (Hiába, mégiscsak hongkongi filmről van szó!)

A legérdekesebb mindenképpen Johnnie To szokatlan rendezési-írási módszere volt számomra – furcsa, hogy a helyszínen, menet közben, „on-the-fly” megszülető történet végül koherens egésszé állt össze (de hát a filmtörténet produkál néha ilyen csodákat, lásd az Eraserhead-et a hatalmas forgatási szünetével vagy a Casablancát az utolsó pillanatban eldöntött végkifejlettel). Az embernek erős az érzése, hogy To tizenkilencre (na jó, tizennyolcra) húzott lapot, azaz rutinos emberekre, de mégiscsak színészekre bízott egy csomó olyan döntést, amit alapjában véve neki kellett volna meghoznia. Mázlija volt, az eredmény hiteles lett, a sztárokból álló csapat pedig remek hangulattal hálálta meg a hosszú pórázt.

A trailerről mint extráról nem emlékeznék meg külön (engedtessék már meg a tisztelt vásárlónak, hogy az ízlésesen megcsinált menüt és a film előzetesét alapnak, minimum elvárásnak tekinthesse!), ha nem lenne olyan pokolian dögös zenéje. De így is csak két mondatot kap.

A fényképalbum pedig még annyit sem (mert sosem értettem, mire jó - bár ha hatalmas plazmatévém lenne, talán érteném...)

Száműzöttek / Fong juk (Hongkong, 2006)

Rendezte: Johnny To. Írta: Kam-Yuen Szeto és Tin-Shing Yip. Zene: Dave Klotz. Szereplők: Anthony Wong, Francis Ng, Simon Yam, Nick Cheung, Lam Suet és mások.
 
Dvd kiadás
Kiadó: Budapest Film
Megjelenés: 2008. április
Bolti ár: 1990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/5
Kép: 4/5
Hang: 4/5
Extrák: 3/5

Mennyország most

Filmet forgatni egy olyan, generációk óta tartó véres szappanoperáról, mint a palesztin-izraeli konfliktus, csak látszólag rendezői munka. Valójában inkább diplomáciai feladat. Ha egy kvázi háborús szituációban mindkét fél meg van a saját igazáról győződve, akkor igazi bűvészmutatvány úgy elmesélni egy történetet, illetve egy mindennapos életszituációt, hogy mindenki reálisnak és méltányolhatónak fogadja el a film által felvázoltakat. A Mennyország most alkotóinak sikerült a bravúr.

Ennek persze ára van: ahol nem lehet igazán markánsan fogalmazni a különféle érzékenységek miatt, ott a kendőzetlen „megmutatásból” könnyen publicisztikai jellegű „megmondás” lesz. Előbbi esetben nincs mit kozmetikázni, egy véres hulla látványát példának okáért nem lehet objektíven prezentálni, utóbbi esetben viszont a legkönnyebb megoldás összegyűjteni a pro és kontra érveket, és iskolás módon ütköztetni őket. A módszer talán objektív, de gyávaságról árulkodik és csak unalmas álvitát szül. (Ugyanez a magyar kereskedelmi tévék híradóinak kedvelt koreográfiája: az egyik párt baromságaira rávágni a másik párt hülyeségeit, aztán döntse el a néző, hogy kinek hisz.)

A Mennyország most nagyobb részében sikerül a rendezőnek "megmutatnia", és nem "magyaráznia". Látjuk a két fiatal palesztint (Said és Khaled), ahogy szerelik az autókat, szívják a vízipipát, élik az életüket. Elhisszük őket. Ugyanilyen hiteles, amikor ezekből az átlagemberekből mártír-jelölt lesz egyik pillanatról a másikra: megjelenik az egyik titkos sejt vezetője, és közli, hogy most jött el az ő idejük a halálra. Hajukat levágják, rituálisan megtisztítják a testüket, felmondják videóra az utolsó üzenetüket (utóbb ezeket majd a helyi tékából ki lehet kölcsönözni). Az utolsó este a családdal, az utolsó vacsora – visszafogottan fényképezett, csendesen szomorú pillanatok. Már-már idealizálással lehetne vádolni a rendezőt, ha nem mutatná meg azt is, hogy szereplők bizony félnek a haláltól. Úton a felrobbantandó tel-avivi busz felé, az egyikük megkérdi a merénylet főszervezőjét: „És mi lesz utána?” „Két angyal fog leszállni értetek az égből.” Rövid csend, majd a bátortalan kérdés: „Ez biztos?” 

A merénylet végül (elsőre) elmarad, a film második felében pedig a képek helyét a szöveg veszi át. A két mártír-jelölttel szemben egy egykori mártír lánya képviseli az ellenvéleményt, ő nem hisz a gyilkolásban, másképp képzeli el az ellenállást. A vele folytatott vitákban előkerül minden pro és kontra érv, a rendező szimpátiája mintha vele, illetve az általa képviselt vélemény mellett lenne, de Said szinte kamerába mondott nagymonológja, és a befejezés mégis azt sugall(hat)ja, hogy az erőszakspirálból egyelőre nincs lehetőség kilépni.

A történet második felében eluralkodó publicisztikai jelleg miatt persze kár siránkozni, egy ennyire forró témát másképpen aligha lehetett volna filmre vinni. A színészek kiválóak, a beállítások visszafogottak, hatásvadász szándéknak nyoma sincs, és néha még a tragikus helyzetek fonák iróniáját is megmutatja a rendező. Dramaturgiából négyes, empátiából ötös.

A KIADVÁNY

A Cornerfilm által kiadott DVD ízléses, a hivatalos plakátra építő borítót kapott, gondosan feltűntetve a film által begyűjtött díjak közül a legfontosabbakat. A képre nem lehet különösebb panasz, az eredeti arab nyelvű hang nálam egy ponton átváltott sterilbe, de aztán gyorsan meggyógyult. Soundtrack nincs, így a hang karcossága még illik is a filmhez. A magyar hangsáv minősége tűrhető, többnyire a szinkronszínészeket is jól választották ki, egyedül a felirat és szereplők szájába adott mondatok közt vannak gyanús eltérések. Ami például leírva úgy szól, hogy „Izraelnek nincsenek erkölcsei” abból kimondva az lett, hogy „Izraelnek nincsenek eszközei.” Ha ez „csupán” egy félreolvasás, akkor egy szemüveget azonnal illene az érintett szinkronszínésznek beszereznie. A menüből  emllett hiányzik a közvetlen jelenetválasztás opciója.

AZ EXTRÁK

Egy darab extra található a lemezen, de az éppen elég: A bomba átmérője című 82 perces dokumentumfilm, amely egy 2002-es terrortámadást az áldozatok és a merénylők rokonait megszólaltatva dolgoz fel. Benne van minden, ami a Mennyország mostból kimaradt, a vér és a fájdalom, az áldozatok szenvedése, az erőszak értelmetlenségének hosszadalmas demonstrációja. A két film remekül kiegészíti egymást, de amennyire szikár a fikció, annyira bő lére eresztett a dokumentum-verzió, előbbinek a 88 perc épp elég, utóbbinak a 82 nagyon sok.
 
ÖSSZEGZÉS

Eddig még nem sok palesztin rendezésű, palesztin színészek által játszott, eredeti helyszíneken forgatott film készült az öngyilkos merényletek hátteréről (kb: egy sem), de a Mennyország most nem (csak) a kuriózuma miatt érdemel említést. Hanem: lásd fentebb. A 990 forintos ár mellett pedig a kiadványt sem érheti jelentősebb kritika. Palesztin kendős zsidó-fóbiásoknak, Izraellel szimpatizáló filoszemitáknak, és a téma iránt érdeklődőknek egyaránt kötelező vétel. 

Mennyország most / Paradise now (Németország / Franciaország / Hollandia / Izrael, 2005)
Rendezte: Hany Abu-Assad. Írta: Hany Abu Assad, Bero Beyer és Pierre Hodgson. Kép: Antoine Héberlé. Zene: Jina Sumedi. Szereplők: Kais Nashef, Ali Suliman, Lubna Azabal, Amer Hlehel, Hiam Abbass, Ashraf Barhom, Mohammad Bustami.
 
Dvd kiadás
Kiadó: CORNERfilm
Megjelenés: 2008.május
Bolti ár: 990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 4/5
Kép: 4/5
Hang: 4/5
Extrák: 3/5
Külcsín: 4/5

Két nővér

A horror szépsége a mértéktelenségben rejlik – véli egy bizonyos Djuna*. A nézőt a késői, váratlan megismerés csapóajtajára (láttatott történések ravasz szelektálásával, vagy például csalóka narrátori perspektívával) az orránál fogva rávezető mindfuck movie-k sorát gyarapító Két nővér esztelen sokat markol. Különböző műfaji installációkkal és konvenciórendszerekkel dugig zsúfolt, celluloid bűvész-trükként kötéltáncol két fogyasztói elutasítás lehetősége között. A puritán igényeknek is könnyen torkán akadhat, és fenyegeti a csattanóra apelláló munkák első megtekintés utáni érdektelensége is. Hogy eltagadhatatlan szépsége dacol-e olyan sikerrel e veszélyekkel, mint tette azt a Nyisd ki a szemed!, a Közönséges bűnözők, vagy a Memento, vagy eltűnik az érzékelés, az emlékezet, valamint az önazonosítási képesség rövidebb-hosszabb idejű működési zavaraival (többnyire banális okokra hivatkozva) házaló, kétes értékű instant mozik sűrűjében – erre keressük a választ. 

Újranézhetőség-újranézendőség szempontjából nincs félnivalója Ji-woon Kim rendezőnek. Lelkiismeretesen szemlélve a két nővér (Su-mi és Su-yeon) és mostohájuk érzelmi, majd szép lassan vérre menő küzdelme – melynek egy országúti motelnél is elszigeteltebb ház gótikus magánya biztosít terepet – átértelmező flashbackjeivel együtt sem áltat egyetlen, kizárólagos olvasattal. A forgatókönyv (egyik) turpisságát leleplező, spirálosan forgó körsvenket követően olyasfajta tartós szédülés lesz úrrá rajtunk, mint mikor Dick Laurent haláláról értesültünk másodszor. Vagy negyedszer…

A hazaérkező lányai és újdonsült felesége között passzív, patriarchális posztját már emlékekből sem ismerő apa-figura (kb. ők négyen a cast, és akkor már sokat mondok) szolgai papucsként pucsít a szenvedélyes feminista olvasatoknak. És valóban: Moo-hyeon sokáig ízig-vérig tesze-toszán szemléli, ahogy az egymást maró, neurotikus femme fatale-ok (mind kontroll, mind cselekmény szinten) kisajátítják az elbeszélést. Kegyetlen, aljas pörlekedésüknek – noir hagyományoknak megfelelően – nyomasztó hátteret biztosít a film fő helyszínéül szolgáló ház expresszionista látványterve. Mindenütt telt, sötét tónusú burkolatok és bútorok. Sehol egy világos falfelület, az ablakon beszűrődő pászmákat burjánzó télikert dézsmálja. A ház egyetlen alattomos, szeszélyes árnyék, melyben a lányok dacos tekintete és csupasz lábai sápatag fényként kísértenek.

Kim úr filmje persze nagyobbra tör, minthogy havibajos noir dekonstrukcióként ivódjon a szakmai köztudatba, benne a horror lélektani, illetve a kísértethistóriák nem kevésbé kiszámítottan adagolható paneljeit hasznosító szubzsánere kel bizarr nászra. A családot rosszindulatú, poszt-traumatikus jelenlét zaklatja; kisasszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, míg Jamamura koreai klónjai kopogtatás nélkül kóricálnak fel s alá.

Valljuk meg, ez így már önmagában is a giccs billogjától vészterhes kompozíciót sejtet, és ilyetén félelmeinket a hamiskás mesélői szemszög és a hangsúlyok hasonlóképpen nem túl „tisztességes” elhelyezése, az információ velünk kóklermód történő megosztása csak megerősítheti.

Ám Kim úr filmjét több okból sem tekinthetjük telhetetlen alkotói görnyedések eredményeként foganó, arány- és stílustalan szemfényvesztésének.

Egyrészt a Két nővér minden egyes momentumára, beállítására jellemző az a fajta koreai perfekcionizmus, mely mérnöki ugyan, de egyben rémisztően gyönyörű is. A műfaj alantas, olcsó trükkjeinek ilyen hatékonysággal való használata kivételes szakértelmet igényel, elvégre ma már a frissen mosott, fésületlen hajzuhatag sokkal inkább a horrorra akadt komédiák és a samponreklámok kelléke, mintsem hogy valódi félelemkeltés eszközéül szolgáljon. Mindenki nyugodjon meg: a j-horrorok efféle, tán már valóban megfáradt toposzainak megidézése bizony félelmetes. Nem elhanyagolandó, hogy a szigetország klasszikusaira vonatkozó, zsáknyi utalás – Nakata-tól Miike-ig – hatásosságán túlmenően a pastiche-technika valóban kreatív, merész eleganciájú alkalmazása. A film ilyesforma posztmodernsége (is) hivalkodás nélkül idomul a mű teljességébe.

Primer szórakoztatóipari termékként hozott, hibátlan teljesítménye mellett a kiismerhetetlenségig rafinált szerkezet is inkább dicsérhető. Kim ugyanis feltartóztathatatlan élvezettel, lassan fosztja meg nézőjét a látottak megítélésének biztos fogódzóitól, kifinomult trükkjét-trükkjeit fokozatosan felfedve veszejt el minket. A valós idejű és retrospektív történések elhatárolása például egyértelműnek tetsző színkódolással zajlik, ám ezen belül hagyományos narrációs módszerek írják felül egymást: álomszekvenciák, arra hajazó keret-snittek, sőt, „varrati”-léptékkel: beállítás-ellenbeállítás szintjén is folytonos többértelműségre játszik a film. Az adott szereplő torzult érzékelése okán – kérdéses mértékben, utólag – felülírandó jelenetek szintúgy nem redukálják a szóba jöhető olvasatok számát…

Egyre zaklatottabb tanácstalanságunkat pedig azzal tetőzi be a direktor, hogy lynch-es hanyagsággal bátorkodik mellőzni rémtörténete elmegyógyászati és misztikus vonatkozásainak ok-okozati összerendelését. Minél tovább keresgéljük a kiutat az ódon ingatlan virágmintás tapétáinak szépséges zsúfoltságában, egyre bizonyosabbak leszünk, hogy ebből a kognitív labirintusból nincs menekvés.

A Két nővér bizonytalan kilétű és halmazállapotú szereplői sincsenek jobb helyzetben (sőt), ám eléggé motiváltak ahhoz, hogy az indítékaikkal való szembesüléskor a cselekmény borzasztó potenciális komplexitása a filmet ne – csak minket temessen maga alá. Ji-woon Kim ébenfekete komédiájában (The Quiet Family) és elégikus gengszter-opusában (Keserédes élet) is tanúbizonyságot tett drámai érzékenységéről, ezúttal azonban jóval messzebb merészkedik. Pszichoanalízise zseniálisan őrült és megrendítően gyakorlatias.

A harag, a féltékenység homemade szankciója: orvosolhatatlan, végtelen összezártság jogos gyűlöletünk tárgyával; a dohos pallók és elgémberedett ajtók szabdalta, baljóslatú teret így tölti be – a kínzó hiány okozta – ijesztő felesleg. 

Hozzávetőlegesen eme dramaturgiai ötletmag megítélésén áll, avagy bukik a film. Hogy azt a posztmodern lelkület dölyfösen formalista hancúrozásának, a néző szofisztikált, ám érzéketlen és tétnélküli szívatásának tekintjük, netán mint a bűnhődés átláthatatlan, feloldozással, menekvéssel aligha kecsegtető útvesztőjének szuggesztív megjelenítéseként tartjuk számon.

…

Természetesen. Készül a rimék.

* - akit, mint „kritikust” idéz Ji-woon Kim egy interjúban. Valószínűsíthető, hogy a vehemens fordítás alapjául Djuna Barnes, a huszadik század első harmadában alkotó író volt citálva. Egyebet nem tudok mondani.

A KIADVÁNY

Gyönyörű papírtokba csúsztatható, könyvszerűen kinyíló izében vannak a lemezek. Aki látott már korábban is ilyet, az valószínűleg a nevét is tudja. Az animált menük mindkét diszken kifinomult ízlésről árulkodnak.

A képpel gond nem volt, a brillancia pazar, a vonalak is szép élesek, ám a hang talán még jobban sikerült. Van sokpontkevéses koreai, sokpontkevéses magyar. Minden tartományban tisztán szól a soundtrack, különféle effektek pedig ahol, és amikor kell, zavaróan serkentik a néző anyagcseréjét. És ami igazán meglepett, hogy – korábbi viszolygásom, kellemetlen tapasztalataim ellenére – a szinkron nemcsak, hogy élvezhető, majdhogynem egyenértékű szórakozást biztosít az eredeti hanghoz képest. (Najó, azért eredetiben jobb.)

Felirat csak magyar, jelenetek választhatóak.

EXTRÁK

Az első lemezen található előzetest, a Piros cipők ajánlóját, valamint egy röpke diavetítést Cinetelék megfejelték egy teljes ráadás lemezzel. Az 1293517 órányi extra első blikkre befogadhatatlan mennyiségű műhelytitok birtokba vételére hívogat, sajnos azonban a dörgedelmes volumen nem elhanyagolható hányadát szerény öntömjénezés (koreai alkotókról lévén szó ezt az ellentmondást korántsem recenzionista irónia szülte, ez így van, kérem szépen) és bulvárrigmusok információtartalmával vetekedő kinyilatkoztatások adják.

„A poszter elkészítéséről”, a „Zene”, valamint egy-két szereplő interjújának menüpontjai az irreleváns revelációk melegágyai.

Geon-yeung Mun, Su-yeon-t formáló kiskorú leányzó a forgatás szüneteiben nem egyszer elpityeredett – például, amikor a stáb felköszöntötte – a rendező kérdésére (mi is az igazi színészi erőssége?) pedig röpke habozás után vágja rá, hogy jól tud sírni... A finom munkát végző zeneszerző saját bevallása szerint „nem örült volna, ha nem sikerül a zene”, míg az ízléses poszter készítője a munkafolyamatok sokkírozó felelevenítésében egyenesen odáig merészkedik, hogy ő „jó képet szeretett volna csinálni”…

Nofene!

A film werkje („A színfalak mögött”) már valóban hasznos: érdekes képet fest a forgatási mindennapokról. Itt megszólal majd’ midenki, és fény derül arra is, hogy a kiváló végtermék elkészülésében az összehangolt, kompromisszumkész és alkalmazkodó csapatmunka, az idő, a kreativitás és az igényesség sokkal fontosabb tényezők, mint maga a büdzsé. A forgatások nyugodt hangulatban, szorgosan munkálkodó kezek segédletével zajlanak, mindenki, mint egy óramű alázatos fogaskereke végzi dolgát. Érdekes továbbá látni, hogy néhányak – többek között Je-woon Kim minduntalan – szájukra helyezett orvosi maszkban ténykednek és észosztanak posztjuknak megfelelően a szereplők körött. Most hirtelen nem ugrik be, hogy a távol-keletről támadó madárinfluenza mikor lódult meg felénk, de valószínűbbnek tartom, hogy ebben a szokásban inkább a koreaiak óvatos gyakorlatiassága, precizitása nyilvánul meg. (A hogyan készültben talán egyszer mutatnak kellékes, vagy egyéb hibából fakadó snitt-ismétlést.) 

A „CGI dokumentumfilm”-ben a stáb két animációs szakembere nyilatkozik a beillesztési nehézségekről, és annak fontosságáról, hogy a munkájukat még a leggyakorlottabb szemek se szúrják ki a film megtekintése közben. Dicséretes szemlélet, bár az újdonság erejével ez sem vág hanyatt. Annál érdekesebb azon jelenetek technikai kivitelének reprezentációja, melyeknél még a gyanú sem merül fel: ezek bizony csúnya-rossz hacker bácsik tébolyult balegérgomb ingerlésének köszönhetik létrejöttüket. (Ilyen például a kritikában is emlegetett körsvenk, melyben egy MCC – Motion Control Camera – volt a készítők segítségére.) A két ipse nem a levegőbe beszélt, mikor az animáció alárendelődő, szolgai szerepét hangsúlyozta.

A látványtervező a „Látványtervezés” pontnál lamentál egy(-két) sort, miszerint a költségvetést érintő övszorításoknál először mindig az ő dereka csípődik be, és felfedi koncepcióját: „a díszlet legyen szép, szomorú, és rémisztő!” Sikerült neki. A szereplőkkel szinte egyenértékű, velük együtt lélegző lakberendezés hihetetlen fontos kelléke a Két nővérnek. A vészjósló, komoran sűrű atmoszféra főleg a látványtervezőnek köszönhető. És mi köszönjük neki.

A „Rendező elemzése”, továbbá a „Rendező a horror műfajról” néhol lagymatag, de többnyire magvas beszélgetést tartalmaz. Pil-sung Im rendező tiszteletteljes nevetgéléssel és szorgalmasan hallgatja kollégáját, aki eleinte filmje fogadtatását boncolgatja, majd Hitchcockra és Bressonra hivatkozva veszi védelmébe a Két nővért. Ji-woon Kim nagy jelentőséget tulajdonít szerzőiségének, mondván: ő nem követ trendet, nem kasszasikereket akar gyártani, ám mindemellett a műfaji határok illedelmes tiszteletben tartását is hiszi és vallja. A kiszámítottságtól viszkető melodráma- és koreafóbok elképzelhető, erőteljes kétkedéssel fogják e szavakat fogadni.

A legérdekesebb menüpont azonban beszédes „Egy pszichiáter szemszögéből” címre hallgat. Ennek akár röpke átnyálazása előtt kötelességem kitenni egy nagy

SPOILER ON!!!

táblát. A bácsi eszmefuttatása nemhogy leleplezi a film csattanóját, de ízekre szedve méltatja a forgatókönyvet is író direktor pszichológiai érzékenységét. Mivel koreai nyelvtudásom az orvosi terminológiákra nem, csak a köszönésre szorítkozik, így nem tudhatom, hogy hogy fuldokolhat a doktorbácsi a skizofrénia kifejezésben. Azt szerényen a köznyelvbe tévesen ivódó fogalom kelendő használatának, a felirat fordítójának tudom be. (Bár, beismerendő, hogy a Két nővér annyira fékevesztett leképezését adja bizonyos tudatalatti folyamatoknak, hogy jelen esetben ez a diagnózis IS életképes, persze, nem magában.) Ennek a kollektív lingvisztikai gixernek (elszomorító, hogy még különben pazar érzékű és szemű, precíz kritikusok is csak hadonásznak a homályban tematikailag rokon filmek "értésekor") a jól megmondása természetesen majd egy másik, ennél jóval terjedelmesebb írás tárgyát fogja képezni. (Már alig várjátok.) Eltekintve ettől a notórius pongyolaságtól, a szakmonológ szinte lebilincselően mélyre ás.    

SPOILER OFF

ÖSSZEGZÉS

Nem biztos, hogy klasszikus lesz, de az már most borítékolható, hogy számtalan elemzést fog ihletni a film. Eklektikusnak eklektikus, méghozzá szinte fájdalmasan, de van szíve neki. Aki értékeli a szüzsé érzékenységét – és nem utolsósorban élhal a néha mintha kilóra összepakolt extrákért, vagy a végeláthatatlan képi rejtvényekért, az nem fogja megbánni a befektetést.

Annak, aki meg szimplán csak be szeretne szarni, kötelező.

Két nővér - Janghwa, Hongryeon (Korea - 2003)
Rendezte:  Je-woon Kim. Írta:  Je-woon Kim. Kép: Mo-gae Lee. Zene: Byung-woo Lee    .
Szereplők: Im Soo-jung, Yeom Jeong-a, Kim Kab-su, Moon Geun-young, és nagyon kevesen.

Dvd kiadás (2 lemezes extra változat)
Kiadó: Cinetel
Megjelenés:  2008. április 15.
Bolti ár: 2990 Ft

Értékelés

Film 5/5

Kép 4/5

Hang 5/5

Extrák 4/5

Külcsín 4/5

The Host - A gazdatest

A gazdatest - Gwoemul / The Host (Dél-Korea, 2006)
Rendezte: Bong Joon-ho. Írta: Baek Chul-hyun, Bong Joon-ho és Ha Won-jun. Kép: Kim Hyung-ku. Zene: Lee Byung-woo. Szereplők: Song Kang-ho, Bae Du-na, Byeon Hie-bong, Park Hae-il, Ko Ah-sung.

Dvd kiadás (2 lemezes extra változat)
Kiadó: Budapest Film
Megjelenés: 2008. április
Bolti ár: 3990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/5
Kép: 5/5
Hang: 4/5
Extrák: 4/5
Külcsín: 5/5

* A Vadkelet sorozat további, már megjelent és ezután megjelenő darabjairól (Exiled - Száműzöttek; Cyborg vagyok, amúgy minden oké; Sukiyaki Western Django; Vexille; Dainiponjin - Big Man Japan) is tervezünk dvd-kritikát.

Az irgalmas lány

 

Grindhouse - Terrorbolygó

Mivel Quentin Tarantino és Robert Rodriguez is nagy rajongója az amerikai grindhouse filmeknek (és a korszak ázsiai termésének, amik közül egyébként dvd-n jónéhányat Tarantino adott ki az USA-ban), kézenfekvő ötletnek tűnhetett számukra egy grindhouse stílusú film készítése amolyan tisztelgésképpen, ami persze a remake-ek, átdolgozások és idézések korában üzletileg is jó húzásnak tűnt (a film egyébként végül is bukás lett).

Nálunk Európában sajnos külön vetítették az eredetileg double feature-ként bemutatott két művet, cserébe viszont mindkettő hosszabb lett jópár, az USA-ban kivágott jelenettel. A Halálbiztos és a Terrorbolygó dvd-n is külön jelent meg – mi most az utóbbi dupla lemezes kiadását vesszük górcső alá.  

A FILM

Vajon jelentős-e a különbség aközött, amikor néhány kreatív, elszánt és kellően őrült ember kevés pénzből próbált durva, izgalmas, tabukat döntögető filmeket csinálni négy évtizeddel ezelőtt, és amikor ma egy hasonló filmet jóval több pénzből forgat le valaki, egy elmúlt filmtörténeti korszak kincseiből próbálva oltárt építeni annak? Az ötletet ugyanúgy lehet szánnivalónak tartani, mint szívet melengető, cinkos játéknak vagy méltó tiszteletadásnak, azt azonban nehezen tagadhatják le az alapvetően hommage-nak szánt filmek, hogy az eredmény, ha élvezhető és szórakoztató lesz is, erényeit nem vallhatja igazán sajátjának.

Persze nem vitás, az egyszeri mozinézőt jócskán meglepheti a recept, sőt olyan filmek felé fordíthatja figyelmét, amikről máskülönben nem is hallott volna. Ez már önmagában indokolja a két Grindhouse film elkészítésének jogosságát, de mi most, mielőtt belecsapnánk a lecsóba – geekek egymást közt – azért mondjuk ki egyszer: bármikor százszor inkább néznénk újra a Last House On The Leftet, a Texasi láncfűrészes mészárlást vagy a Death Race 2000-et, mint a Terrorbolygót.

A film történetére nem vesztegetnék sok szót, leginkább azért, mert vállaltan következetlen és csapongó: önmagában megálló alkotás helyett egyfajta színes-szagos kollekcióját kapjuk a B-filmek kedvelt helyszíneinek, karaktertípusainak és cselekményelemeinek, zombikkal, harcias nőkkel, gépágyú-lábbal, változatos halálnemekkel és válogatott gusztustalanságokkal. (Azonkívül Beyonder kollega írt már róla egy alapos kritikát.)

A KIADVÁNY

A kép gyönyörű (a képarány 16:9-es, ahogy kell), semmi probléma nincs vele – természetesen a szándékos, digitálisan imitált, erős mozi hangulatot árasztó képhibákon kívül (amik egy projektorral kivetítve a filmet még háromszor olyan jól néznek ki). Magyar hangsávok elérhetők DTS 5.1, DD 2.0 és DD 5.1 formátumban, az eredeti angol nyelvű csak az utóbbiban. Az eredeti hangot mindenképpen érdemes meghallgatni a gyönyörű texasi akcentusok miatt, de a szinkron is meglepően jó lett (Dörner György hangja pedig amúgy is sokkal brúszviliszesebb magánál Bruce Willisénél…).

A digipak kihajtogathatós kartondoboz borítása igen pofás, mondhatni hibátlan – és ez azért Magyarországon annyira nem gyakori eset, hogy ne érdemeljen meg egy külön piros pontot. Igen pöpec, élmény kézbe venni.

AZ EXTRÁK

Rendezői kommentár, szövegbuborékok
Nem a legizgalmasabb extra (bár a kommentár szerintem sosem az). Legtöbbet a költségvetés lefaragása miatti szükségszerű megoldásokról tudunk meg, valamint Robert forgatókönyv-írói módszeréről: már a script elkészülte előtt vadul castingolt, a szerepeket gyakorlatilag a színészekre írva meg. Ez kényelmes megoldás ugyan, és a karakterek is  erőteljesek, markánsak lettek, a cselekmény viszont igen kusza, és grindhouse-feel ide vagy oda, ez bizony zavaró (csak zárójelben jegyzem meg, hogy vannak ám professzionálisan megírt filmek is a korszakból szép számmal…). A szövegbuborékok ritkábban jelentkeznek, de változatosak: sokféle apróságra, forgatás közbeni esetekre, rejtett utalásokra, filmes áthallásokra hívják fel a figyelmünket.

Interjúk
Ez az egyetlen extra, amit nem igazán tudtam hová tenni: először is a fele interjúalany a Halálbizossal kapcsolatos, másrészt a kérdések (melyeket egy, a képen nem látható spanyol férfi tesz fel pocsék kiejtéssel) meglehetősen egyszerűek és buták. Cserébe viszont sok mindenki leül a kamera elé. Kurt Russel látványosan unatkozik, Tarantino pörög, mint mindig, Rose McGowan elbűvölően gyönyörű, Marley Shelton pedig egyetlen másodpercre sem zökken ki a bombabiztos, ám halál unalmas „mindenkit dicsérj, mindenkitől el vagy ájulva, mindenkivel imádtál forgatni!” szerepből, a többiek még ennyire sem lógnak ki.

10 perc filmiskola Robert Rodriguezzel
Az egyik legjobb extra: tömör, lényegretörő, érdekes. A filmtrükköket mindenki imádja, hát még ha ennyire ötletesen és spórolósan vannak megoldva!

Csajok a Terrorbolygón / Pasik a Terrorbolygón
Átlagos „behind the scenes”-es, werkfilmes jelenetek és filmrészletek a női és férfi szereplőkről, aminek nézése közben az ember hirtelen rádöbben, mennyivel több van a filmben az utóbbiakból és hogy ez mennyire gáz. Megjegyzem: az, hogy ez a film közben nem tűnt fel, csakis Rose McGowan szexepiljének köszönhető. És ha már itt tartunk: Freddy Rodriguez egy mitugrász bohóc, nála valaki sokkal tökösebb kellett volna El Wray szerepére. Jeff Fahey (J.T.), Josh Brolin (Dr Block, az idegbeteg doki hőmérővel a szájában), Bruce Willis és Tom Savini viszont telitalálat, Michael Parks (Earl McGraw) és Danny Trejo (Machete az előzetesből) pedig egyenesen zseniálisak. Jó pont, hogy mindkét extra kellően rövid, nem válik túl unalmassá.

Rebel Rodriguez első szerepe
Fussunk három kört Rodriguez fiának, olyan édes! És szegény még nem is tudja, hogy meghalt a filmben… Kicsit ömlengős, de vicces mentegetőzés Robert részéről, aki a hatéves, némileg Damienre (Omen) hajazó fiát szerepeltette a saját zombis filmjében. Én azért nem sajnálom a kissrácot, akit egyébként is végig egy szőke cica ölelgetett…

A Terrorbolygó kaszkadőrei
Érdekes extra a leghálátlanabb melót végző stábtagokról, a kaszkadőrökről és az ő munkájukról. Ki gondolta volna például, hogy Tarantino tökönlövős-elrepülős halálát is egy híres kaszkadőrrel és nem egy bábuval vették fel? Az izgatottan mászkáló, piromán tűzszerések és technikusok látványa is vicces, és eszébe juttatja az embernek: a szokványos filmes robbanást és tűzlabdát fel is kell venni (és az még egy repülőt is megzvarhat a leszállásban, ahogy Rodriguez büszkén meséli).

A haver, a doki és az ingatlanügynök
Szintén egy érdekes adalék a rendező castingolási szokásaihoz: három civil ismerősét is beszervezte a filmbe. Egyikük (a „haver”, aki Dr Block vigyori asszisztensét játssza) vállalt korábban is szerepeket, de Rodriguez fekete humorú történeteket mesélő orvosa (Dr Block orvostársa, aki a számítógép előtt ül és gusztustalan képeket nézeget) és brutális texasi akcentussal rendelkező ingatlanügynöke (a go-go lányok főnökét játssza, akit idegesít a leszbikus csók, ha az nem a színpadon történik) most látták viszont magukat először a vásznon. Nagy arc mind a három.

Posztergaléria, előzetes
Csak a teljesség kedvéért említem meg, nincs mit mondani róluk.

ÖSSZEGZÉS

A film erős közepes, de elsőre határozottan élvezhető (és bármelyik házibuliban bátran berakhatjuk a háttérbe), a kiadvány viszont a gyönyörű és profi kategóriába tartozik. Az egyetlen hiányérzetem a poénból leforgatott, Amerikában a két film közt vetített hamisíthatatlan grindhouse hangulatot árasztó előzetesek miatt volt, ezek közül ugyanis csak egy került rá a lemezre (igaz, az egyik legjobb, a Machete, amiből a tervek szerint valódi egész estés film is fog készülni), pedig ezek a kamu trailerek még a fő filmeknél is jobban sikerültek – persze nem is kellett hozzájuk olyan hosszú forgatókönyvet írni. (A YouTube-on amúgy fellelhető mindegyik, a Don’t! címűt feltétlenül nézzétek meg, ha eddig kimaradt volna az életetekből!) A kiadványt pedig a film rajongóin kívül az igényes megjelenések kedvelőinek is figyelmébe ajánlom.

Grindhouse - Terrorbolygó / Grindhouse - Planet Terror (USA, 2007)
Írta és rendezte: Robert Rodriguez. Forgalmazza: Dimension Films. Szereplők: Rose McGowan, Freddy Rodríguez, Josh Brolin, Marley Shelton, Jeff Fahey, Michael Biehn, Rebel Rodriguez, Bruce Willis, Tom Savini, Quentin Tarantino, Michael Parks, Danny Trejo és mások.

Dvd kiadás (2 lemezes digipack változat)
Kiadó: Budapest Film
Megjelenés: 2008. február
Bolti ár: 3990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 3/5
Kép: 5/5
Hang: 5/5
Extrák: 4/5
Külcsín: 5/5

Dvdkritika: FIATAL HULIGÁNOK - NOSZTALGIA (Black Mirror kiadó, 2008) ****

Takashi Miike neve már idehaza sem cseng teljesen ismeretlenül, bár ez az ismertség többnyire még csak egy ázsiai filmekért rajongó szűk, de folyamatosan bővülő táborra korlátozódik. Pedig a 48 éves Miike valószínűleg a világ legproduktívabb rendezője, lévén a közel húsz éves pályafutása alatt, már így is több teljes életműre elegendő filmet termelt ki, és manapság sem adja alább évi 4-5 filmnél. A Black Mirror kft., amelynek eltökélt szándéka, hogy az ázsiai filmipar minden szegmense képviselve legyen a magyar piacon, volt olyan bátor és őrült, hogy megpróbálkozzon korunk legfontosabb japán filmrendezőjének magyarországi bevezetésével. A választás ugyan kissé szokatlan, de egyben kiváló is!

1969-ben járunk, az iparosodó Oszaka egyik külvárosban. A tv folyamatosan ontja magából a diáklázadások, a vietnami háború, és az Apollo 11 küldetésének híreit és képeit. Működésképtelen családja, és főleg erőszakos és semmirekellő apja elől menekülve, Riichi a tíz év körüli fiú céltalanul csavarog az utcákon, barátaival Gasu-val és Kotetsu-val együtt. A fiúk életében mindössze a rivális kölykökkel való rendszeres verekedések, és a szexuális interkurzus folyamatának szexújságokból történő megértése okoz némi adrenalinszint emelkedést. A csapat egyszer csak úgy dönt, hogy elindulnak a nagyvilágba, de legalábbis a szomszédos szigetre, Gasu rokonaihoz. Még félúton se járnak, amikor rá kell döbbenniük, hogy a világ túl nagy, ők meg túl kicsik ("Bárhová megyünk, bármeddig, minden ugyanolyan."), ezért inkább hazaindulnak. Ekkor támad az újabb ötlet: Kotetsu szenilis nagymamája régebben festegetett, de most boldogtalan, és állandóan a festékeit keresi. A srácok elhatározzák, hogy megszerzik a festéket a nagyinak, méghozzá úgy, hogy megnyerik az iskolai versenyt, ahol egy készlet festék a fődíj. Nekiállnak hát megépíteni az Apollo 11 leszállóegységének modelljét a versenyre, és a sors úgy hozza, hogy furcsa helyről kapnak hozzá segítséget.

A gyerekek lelke még tiszta, gondolataik még őszinték, éppen ezért nem is olyan meglepő, hogy a saját maguk által létrehozott közösség sokkal működőképesebb, mint a felnőttek széthulló társadalma. Számukra a család már nem a vágyott biztonság, hanem maga a rémálom. Az ő családjuk a barátok, az otthonuk az utca. És ezeket még vérre menő küzdelmek árán is hajlandóak megvédeni. A fiúk közt lévő irigylésre méltó kötelék, valójában a túlélésük eszköze. A film gerincét a kiváló gyermekszínészek játéka adja. Viselkedésük annyira természetes, mintha csak saját maguk vették volna fel egy napjukat videóra. A film egyik legszebb jelenete, amikor a trió megépíti az Apollo 11 modelljét az iskolai versenyre. Végre találtak egy célt, amiért érdemes megdolgozni, és ami mögött ráadásul önzetlen szándék van. A dolgot kicsit ugyan komikussá teszi, hogy bár a festéket akár el is lophatnák, ők mégis inkább a versenyen szeretnék azt megnyerni, noha a modellhez való kellékeket így is úgy lopkodják össze. Miike igyekezett nem befröcskölni feleslegesen vérrel ezt a már szinte Tom Sawyer-i idillt, így például a gyerekek verekedéseit egyáltalán nem is mutatja meg, mindössze csak azok következményeivel, vagyis a testüket borító zúzódásokkal szembesülünk. Az apa visszataszító viselkedése már kevésbé kendőzött, és nekem olybá tűnt, mintha Miike egy kicsit bosszút akart volna állni az állítólag a saját apjáról mintázott karakteren. Az egyik jelenetben, amikor a felbőszült apa megrúgja a családlátogatásra érkezett fiatal tanárnőt, csak Riichi nagyapja képes megfékezni a férfit, akit ezután kissé bizarr módon meg is büntet. A nagyapa egészen konkrétan egy seprűnyelet épít be a megveszett férfi végbelébe. Ouch!

A film azért nagyrészt nélkülözi a Miike-től megszokott extrémitásokat, így a Fiatal Huligánok – Nosztalgia egy minden téren visszafogottabb alkotás. A karakterek mindegyike teljesen hihető, a világ bármely részén előforduló személy. A családján élősködő, feleségét nyíltan csaló, antiszociális apa, az előle a munkába menekülő, szebb sorsot érdemlő, többszörösen megalázott anya, az utcán tengődő, példaképek nélküli fiatalok, a perifériára szorult, lezüllött családok minden társadalomban megtalálhatóak. Éppen ezért Miike filmje valójában egy határokon és korszakokon átnyúló szociofilm, ugyanakkor olyan nosztalgikus filmélmény, amely során szinte minden ember ráismerhet saját fiatalkorának kellemes, vagy éppen rossz emlékű monumentumaira. A Koji Endo-nak köszönhető, remekül eltalált melankolikus zenei alaptéma tökéletessé csiszolja a film hangulatát, a rendszeresen felcsendülő Good Night Baby című dal pedig nekem már a második alkalommal sikeresen befészkelte magát a fejembe, és azóta se hajlandó onnan kijönni. (Érdekességképpen megjegyzem, hogy amikor Riichi-ék összetalálkoznak a rivális bandával, a Néhány dollárral többért ismerős taktusai csendülnek fel.)

A DVD

DVD-kritika: Shaolin harcművészete (Nan bei shaolin, kínai, 1986) ****

Igazság szerint ez a film egy trilógia harmadik fejezete (lásd: Shaolin Temple (1982), Shaolin Temple 2: Kids from Shaolin (1984)), de nem kell parázni, nincs különösebb kapcsolat a három film között (attól eltekintve, hogy mind a háromnak Jet Li a főszereplője... meg hogy a szinészgárda nagyrésze ugyanaz... még szerencse, hogy a három filmben teljesen különböző figurákat játszanak...)

Míg az első két részt Zhang Xinyian (A sárga folyó harcosa, The Patriotic Knights, stb.)
rendezte, és meglehetősen korlátozott anyagi lehetőségek álltak rendelkezésére, erre a harmadik részre a kungfufilm-rendezők istenét, Lau Kar Leungot importálták át Hongkongból, akinek az elkövetkező években ebből a komcsi kiruccanásból kifolyólag több kellemetlensége is adódott. A korábbi két Shaolin Temple-filmtől eltérően a büdzsé ezúttal jóval magasabb, és mivel a kínai hatóságok az óhajtott összes emlékműjellegű pagoda, templom, nemzeti park és firlefranc lefilmezéséhez hozzájárultak, a Martial Arts of Shaolin látványvilága ezen meglepő engedékenységnek köszönhetően lenyűgöző.

A történet meglehetős dramaturgiai vehemenciáról tesz tanubizonyságot, és ez megnehezíti kissé a figurák motivációjának nyomonkövetését. Megkönnyítem a logikai kátyú betemetését: az a császári tiszt, akit a legelső jelenetben kivégeznek, az a Jet Li apja (a filmben), és ezért akar a srác később a kormányzón bosszút állni. A családi kapcsolatra az egész filmben egy félmondat erejéig utalnak, figyelni kell.

Sem LKL-nek, sem Jet Linek nem ez a legjobb filmje, de ettől függetlenül szórakoztató fluff az egész - a magas költségvetésnek, a színpompás díszleteknek, a statiszták százainak és a látványos helyszíneknek köszönhetően szinte epikus jelleget ölt. LKL sajnos nem tudja megállni, hogy pár bárgyú vígjátéki betéttel meg ne toldja a sztorit - vajon hányan fognak röhögőgörcsöt kapni a pásztorlánykának öltözött Jet Li láttán? -, de a dolog nem olyan vészes, mint pl. a Mad Monkey Kung Fu-ban vagy a My Young Auntie-ban.

A film két igazán kiemelkedő harcjelenetet tartalmaz: Jet Li és a déli-shaolin kolostorból érkező szövetségeseinek (a film eredeti címének jelentése Északi- és déli-shaolin) a kormányzó elleni első merényletpróbálkozása, amelyre az elöljáró akrobatáktól, oroszlántáncosoktól és mindenféle harcművész-freaktől rogyadozó születésnapján kerül sor, illetve a finálé, amelyet egy gyönyörűen feldíszített, emeletes folyami dzsunka fedélzetén vívnak meg. Laikusok számára is nyilvánvalóvá teszik, miért Lau kar Leung a világ legjobb akciókoreográfusa.

Jet Li alakítása mellett érdemes megemlékezni a karizmatikus Yu Hairól, aki mindhárom Shaolin Temple-filmben előfordul: az első részben és ebben a harmadikban Li mesterét, a másodikban az apját játssza. Yu Hai korábban a shantungi wusu egyesület vezetőedzője volt, néhány évig pedig Mao Ce Tung külögyminiszterének, Csao En Lajnak a testőreként védte (szó szerint) a kommunizmust.

A dvd-ről:

Extrák nyista, hacsak a kiadó egyéb Shaw Brothers-filmjeinek előzeteseit (Shaolin templom (nem a tárgyalt film előzménye, hanem az 1976-os Chang Cheh-klasszikus!), Öt nindzsa elem, Repülő tőr) nem tekintjük annak.

A képminőség elfogadható, még akkor is, ha az eredetileg Hongkongban dvd9-en kiadott filmet dvd5-re tömörítették. Annyira nem éles, mint az eredeti, nyilván.

A szinkron elmegy. Az eredeti mandarin és a magyar hang dolby digital 5.1 és dts változatban található meg a lemezen. Az ideális a mono lenne, bár azt már a hongkongi kiadásról is lehagyták.

A kritikaírás céljára kapott dvd, ha az asztali lejátszómba tettem, a magyar feliratok 90%-át nem adta ki. A számítógépen a dolog hiba nélkül ment. Lehet hogy csak szar az asztali gépem.

Filmkritika: GONZA A LÁNDZSÁS (Yari no gonza, japán, 1986) ****

Csalódni fog, aki parádés viadalokra, statiszták ezreit felvonultató harci jelenetekre számít. A 126 perc túlnyomó részében ugyanis leginkább gondosan rendezett, előírásos, nyugalmat árasztó, kavicsos ösvényekkel szabdalt ösvényeket látunk, na meg paravánokkal, ablakrácsos papírfalakkal, sodzsikkal határolt belsőket. A 17-ik századi Japán képét. Szóval komoly társadalomkritikát kapunk, melodrámába csomagolva.

A korai Tokugawa-korszakban járunk, az 1683-as évben. Nincs háború, a szamurájokra már csak megszokás miatt van szükség az uralkodóházaknál. A kevésbé szerencsések jobb híján – amint az egy társalgás közben elhangzik - felcsapnak zenésznek, de az egy igazi szamuráj szemében óriási szégyen. Ezekben az időkben mégsincs más út nevet és dicsőséget szerezni egy szamuráj számára, mint kitanulni valamilyen művészetet. Az általános béke és harmónia, amit az ismétlődő rituálék megbolygathatatlan változatlansága is jelképez, azonban csak illúzió és mint olyan, múlandó. Szereplőink valójában foglyai a szokásoknak és a térnek, amiben életüket nap mint nap leélik. Életük egy zárt uradalmi kastélyban, az azt körülvevő erdőkben, na meg egy kicsiny faluban zajlik, ahová a hírek csak ritkán jutnak el. Akkor viszont hisznek minden kósza szóbeszédnek.

Amikor a film elején a daimjó, a földesúr a császár parancsának engedelmeskedve katonáival Edóba távozik, látszólag minden marad a régiben. De három hónap után az otthon hagyott nők már megérzik uruk távollétét. A földesúr feleségének, Osai-nak természetesen megtetszik Gonza, a nála tizenkét évvel fiatalabb szamuráj, aki olyannyira jóképű, hogy szépségét és nemes kiállását a környékbeliek dalokba is foglalták.

Bár a férjét sosem szerette, Osai-nak mégsem jutna eszébe a házasságtörés. Saját lányának szánja a lándzsaforgatót, aki azonban, ha épp nem egy nyilvánosházban múlatja az időt, akkor Oyukával, egy csinos fiatal lánnyal enyeleg. Már a házasságot is kitűzték, sőt Oyuka felvarrja Gonza obi-jára, azaz övére Gonza címere mellé a saját jelét. Oyuka azonban egy rivális szamuráj, Hannojo húga, aki ellenzi a Gonzával való házasságot, hiszen jobb partnert is találhat neki. Feltéve, ha ő maga keres annyi pénzt, amennyit tisztes hozományul adhat.

Az áhított vagyon akkor kerül elérhető közelségbe, amikor felajánlják neki és Gonzának, hogy egyikük lesz az, aki levezényli a családi teaszertartást a birodalmi vendégek előtt. A bizalmi állást Gonza kapja, aki eleve a teaszertartás művészetében szeretett volna elmélyülni. Már csak át kell adni neki a család féltve őrzött titkát, a teaszertartást elmagyarázó titkos tekercseket. Mivel Gonza nem tagja az úri családnak, a felesleges pletykákat elkerülendő az átadásra éjfélkor kerítenek sort. Pontosan akkor, amikor Hannojo be akar törni a földesúr házába, hogy ellopja a tekercseket. Ehelyett Gonza és Osai obi-ját viszi magával és telekürtöli a falut a – mellesleg az igazságtól messze álló - házasságtörés hírével. Mivel ezzel szégyent hoztak a földesúrra és családjára, végzetüket nem kerülhetik el. Mindhárman menekülőre fogják. Hannojo a húgával, Gonza pedig Osai-jal. Mivel ez egy japán film, hőseinkért feleslegesen izgulunk. Büntetésük utoléri őket. Hogy jogosan, az már kérdéses.

A szamurájfilmek magvát adó klasszikus giri-ninjo (azaz a főhőst vezérlő kötelesség és vágy) ellentét helyett mostani hősünk ugyanis nem is ura a saját sorsának, hiszen szamurájként olyan szerepbe van kényszerítve, ami nem a szamurájok feladata lenne. A házasságtörést pedig, amivel vádolják, el sem követte. Mondjuk ki, saját gyengesége helyett ő a társadalom áldozata, egy olyan társadalomé, amelyben egy apró félreértés is végzetes lehet. Gonzának nemhogy a sorsán változtatni, de cselekedni sincs lehetősége. Szamuráj lévén még az érzelmeit sem mutathatja ki. Gonza személyiségét ezért alig, és kizárólag mások elbeszéléséből ismerhetjük meg.

Masahiro Shinoda le sem tagadhatná, hogy 1986-os filmje egy klasszikus bunraku-darab (azaz bábszínház-előadás) alapján készült. Nagyon zavaróak a néha magukban beszélő szereplők, akik persze valójában a közönségnek intézik a szavaikat. A film elején a földesúr távozásakor a magasba emelkedő lándzsák képe viszont egyértelműen tisztelgés a bunraku előtt, ahogy a film végén a kikötővárosban kiáltozó mutatványos is, aki bábszínházba invitálja az embereket. A darab, amit előadnak, természetesen egy házasságtörés után menekülő párról szól.

Alapanyagnak a „japán Shakespeare”, Chikamatsu darabja szolgált, ahogy egy 1969-es Shinoda-film, a „Kettős Öngyilkosság” (Shinju ten no Amijima) esetében is. Ahogy a történet is felosztható három negyven perces részre, a szélesvásznú szamurájfilmek vízszintesre és függőlegesre komponált képeitől eltérően Shinoda a teret is szinte mindig három részre osztja fel. Hol a színekkel operál, hol a tárgyak és a szereplők elrendezésével. Tehát többnyire mozdulatlan beállításokkal, kerülve a gyors vágásokat és a közeliket. Minden eszköz az elidegenítést szolgálja, Shinoda ugyanis nem szeretné, hogy aggódjunk a szereplőkért. Végtére is sors-tragédiát látunk, amelyben aminek be kell következnie, az úgyis bekövetkezik.

Az eseményeket néha festményszerű képek szakítják meg, amelyek élettelen tárgyakat ábrázolnak. Időtlenséget, illetve az idő mozdulatlanságát sugallják, de pillanatokra el is távolítanak az eseményektől. Ahogy a film befejezésekor megismételt kezdő képsorok is azt jelzik, minden marad a régiben. Visszaállt az előírásos rend.

Dvdkritika: AZUMI 2 - Szerelem vagy Halál (Black Mirror kiadó, 2007) ****

A Black Mirror kiadót egyszerre lehet szeretni és haragudni rájuk, mert bár nagyon bátran felvállalták a keleti filmtermés legjavának hazai terjesztését, a minőség és a határidők terén még bőven lenne mit fejlődniük. Az eredetileg még tavaszra ígért fémdobozos, két lemezes exkluzív kiadványaik többszöri csúszás után, végül csak az ősz végére futottak be. És hogy megérték-e a várakozást? Ezt egyrészt megtudhatjuk Ramiz Versus DVD kritikájából, másrészt pedig a tovább gombra való klikkelés után.

A Yu Kojama manga sorozatán alapuló Azumi, az igazi kis eye-candy főszereplőjén kívül, kiválóan koreografált, bámulatos harcjelenetek egész sorát kínálta a nézőknek. (A törékeny alkatú Azumi a film végén közel 300 embert aprít miszlikbe, mindezt majdnem egyedül!) A sikert meglovagolva természetesen hamar jött is a folytatás, ezúttal már Kitamura nélkül. Az Azumi 2 – Szerelem vagy Halál mérsékelt sikert aratott, bár olyanok is vannak szép számmal, akik inkább a folytatást preferálják. Az biztos, hogy Shusuke Kaneko rendező (Death Note) filmje sokkal inkább csak egymás után fűzött harci jelenetek sokasága, melyek közé egy kicsit bugyuta és jelentéktelen történetet tuszakoltak be, de ahol egy tizenéves lány a szamurájok és a különleges képességű nindzsák tucatjait öli halomra, ott ne várjon senki egy Kurosawát. Ezek ellenére, vagy pedig éppen ezért az Azumi második része még mindig egy igazán szórakoztató és látványos film, sok vérrel, érdekes, manga-szerű főgonoszokkal (mérgezett fém-pókhálókat „szövő” pókember, duplapengéjű, bumerángként repkedő pallost lóbáló óriás – mintha csak a Ninja Scroll-ból léptek volna elő), és olyan nevekkel mint, Chiaki Kuriyama (Kill Bill, Battle Royale) vagy Kenichi Endo (Visitor Q, Takashi Miike filmek).

A film története egyébként ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Már csak egyetlen hadúr van, aki veszélyeztetheti a békét, Sanada, aki a hegyekben állomásozik hadseregével. Azumi és egyetlen még életben maradt társa Nagara feladata, hogy végezzenek vele. Hozzájuk csapódik Kozue (Kuriyama), a fiatal nindzsalány is. Az út során találkoznak egy fiatalokból álló rablóbandával, akiknek vezérében Azumi felismerni véli korábbi társát, Nachi-t. A banda csatlakozik hozzájuk, de az út cseppet sem veszélytelen, ráadásul úgy tűnik, hogy áruló is van közöttük.

Külalak

Belalak

Extra

A továbbiakban megnézhetünk még egy néhány perces összefoglalót az első rész történéseiről (Azumi – A kezdetek), egy az új epizód színészeit, és néhány érdekes forgatási képsort valamint látvány effekteket bemutató 18 perces kisfilmet (Azumi 2 - Feltámadás), egy interjúcsokrot, amiben mindenki nagyon örül, hogy a többiekkel dolgozhatott. Láthatjuk még a tokiói premier képeit is (Bemutató Japánban), ahol a zavartan hebegő-habogó főszereplők egymásnak adják a mikrofont, amibe aztán végül egyikük sem tudott semmi értelmeset belenyögni, a műsorvezető pedig a rendező úr jelenlétéről valamiért tudomást sem akart venni, pedig lehet, hogy ő képes lett volna értelmes, összefüggő mondatokra is. (Az extráknál érdekes ez a színész uralom, mert pl. a rendezőt, producert, vagy az operatőrt a kutya se kérdezte meg a filmről.) Végül pedig megkukkanthatunk 2 előzetest és egy TV-szpotot is. 

Dvdkritika: A TIZEDES MEG A TÖBBIEK (kiadás: Fantasy Film, 2007) ****

Vannak filmek, melyek megjelenésük idején annyira népszerűek, hogy lassanként sokat idézett legendákká válnak, és a címük jó eséllyel még azoknak a későbbi generációknak is ismerős lesz, akiknek az életéből a film talán már kimaradt, hiszen amíg sorra meg nem jelennek dvd-n (amely dicséretes folyamat csak mostanában kezdődött el), csak egy-két tévéadón lehet velük összefutni. Ezen, a magyar filmgyártás szebb korszakában készült „nagy öregek” egy része, ha értékes filmalkotások is, de a mai fiatalokhoz már nehezen tudnak szólni lassú tempójuk vagy ódivatú fogalmazásmódjuk miatt. A Tizedes meg a többiek az ellenpéldák egyike: történelmünk egyik legfurcsább, legvisszásabb korszakában játszódó csavaros története, szellemes párbeszédei, kiváló színészeink által megformált, remekül eltalált szereplői tökéletesen kiállták az idő próbáját.

A második világháború a végéhez közeledik: a németek visszavonulót fújnak, a szovjet sereg pedig diadalmasan masírozik utánuk. Magyarországon az igazi úr mégis csupán a fejetlenség: Budapest már ostrom alatt áll, de a nyilasok még igyekeznek erőszakkal toborozni, a kommunisták reménykednek, hogy tényleg szebb világ köszönt majd ránk, a konzervatív gondolkodású nemzeti érzelműek pedig siratják a hazát. Ilyen komor és bonyolult szituációra lehetne bonyolult történetű, sok szálon futó háborús filmet vagy moralizáló drámát építeni, ehelyett azonban egy mélységei ellenére is könnyed, kalandfilmes elemeket felhasználó komédiát kapunk. Hőseink kisemberek: jellegzetes képviselői egy-egy nézetnek, társadalmi rétegnek, akik csak azt próbálják kitalálni, hogy mit lehet egy ilyen kaotikus, eszeveszett helyzetben tenni, ahol oly könnyű felmorzsolódni az egymással szembenálló erők között. „Átöltözünk, mindig csak átöltözünk!”, panaszkodik például Gálfy Eduárd, Molnár Ferenc tizedes azonban csak legyint. Ő tipikusan az örök túlélő, a ravasz, lelkiismeretét gyakran félretevő, de azért szíve mélyén erkölcsös magyar ember („Hozott szalonnával egérírtást vállal özvegy Varsányiné!”), aki semmilyen politikai irányzatnak nem híve, semmilyen hatalmat nem tisztel, csak egy dologgal törődik: a saját fennmaradásával. (No persze azért összemelegedik a többiekkel, a végén pedig a propagandaízű befejezés során mégis csatlakozik hozzájuk a harcban: „Itt hagynátok az eszeteket?”) De van hithű kommunista is a csapatban, vagy éppen lakáj – az előző rendszer darabkája –, és a sérült orosz katona, Grisa is tovább bonyolítja a helyzetet. Céljuk azonban azonos: a túlélés. A néző pedig belemegy a játékba, cinkosan velük nevet, mert tudja, minden hadsereg és politikai hatalom lóvá lesz itt téve, de ez a kis csapat egyszerű ember élve fog kijönni a játszmából. Igen, filmen még ez is lehetséges…

A Tizedes meg a többiek 1965-ben készült, szó szerinti értelemben vett történelmi hűséget tehát nemigen várhatunk el tőle: a szocializmus erősen rányomta bélyegét a filmre, a politikai tanulságnak egyértelműen le kellett jönnie a nézők számára. Ennek megfelelően a németek legtöbbször a bohócok szerepét töltik be és nevetségesen viselkednek, a nyilasok elvetemültek és érzéketlenek, a szovjetek pedig kellemes, megbízható, egyenes emberek. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kapunk nagyon is árulkodó történelmi tablót! Egyrészt a fenti sematikusan vázolt jellemek egy pillanatig sem vehetők komolyan (amit egy komédiának nyilván nem lehetett igazán felróni), mindenben ott bújik a finom irónia. Másrészt pedig a jól érezhető „kötelező” propaganda íz (ami nélkül aligha készülhetett volna el a film) legalább annyira sokat mesél a szocialista rendszerről és annak eszközeiről, mint amennyire élvezetes a menekülő németeken való nyílt gúnyolódás, akik az oroszok említésére is azonnal riadót fújnak, de azért a falánk Obersturmführer mindig meg tudja tömni a bendőjét. A film végén a németek elleni különítményhez mégiscsak csatlakozó Molnár tizedes döntését nehéz őszintének hinni, kézenfekvőbb felróni a nevelő szándékú, kötelező szovjetpártiságnak, egyfajta "szélirányba állásnak", hiszen kevéssé illik a főhős jelleméhez az önfeláldozó harc kötelességének érzete. Ha azonban a barátaival tartó, a közösségben védelmet kereső embert szeretnénk látni benne, a "túlélőt", aki egész addig volt, úgy elsőre erőltetettnek tűnő döntése is értelmet nyer a film keretein belül (és persze azon kívül is, az akkori nézők számára, akik tele lehettek kétségekkel és a megszállókkal szembeni ellenséges érzelmekkel, de leginkább valószínűleg csak azt szerették volna, amit Molnár: ha békében élhetik az életüket). Hogyha pedig a rendszert, a hozzáférhető erőforrásokat, eszközöket gátlástalanul saját boldogulására használó, a körülmények miatt azonban erkölcsileg mégis nehezen elítélhető jellemvonására gondolunk, az annál is inkább ismerős lehetett az embereknek a hatvanas évek közepén - és persze utána egyre inkább.

Ötvenhat után minden kicsit ötvenhatról szólt, félig-meddig még ez a '45-ben játszódó furcsa vígjáték is, de észrevéve és kihasználva azt, hogy lassan, óvatosan meg lehet már fogalmazni őszinte véleményeket is (1965-ben jött ki egy másik fontos film, Jancsótól az Így jöttem), nem válik egyoldalúvá (pedig egy komédiától nem is feltétlenül várjuk el az összetettséget és a komolyságot). A film (és a néző) ugyanúgy együttérez Grisával, mint ahogy ránevet a szenvedő, túlcsorduló hazafias érzelmeit marcangoló Gálfy Eduárdra. Forgatott Keleti Márton is igazi propagandaízű filmet (a Tegnapot), amit szintén Dobozy Imre írt, a Tizedes azonban a komédia-jelleg ellenére egy partizánfilmnél sokkal mélyebb alkotás. Sok apróság áll össze egy képpé, első megtekintésre nem is könnyű mindent felfedezni benne, de hát ez (is) az igazán nagy filmek jellegzetessége. Mert minden történelmi mondanivalója és érdekessége ellenére ez legfőképp egy igen szórakoztató alkotás, már csak a kiváló színészgárdának köszönhetően is: Sinkovits Imre,  Darvas Iván, Major Tamás, Márkus László és a többiek tényleg hihetetlen alakításokat nyújtanak.

A kiadásról pontosan ugyanaz mondható el, amit a Talpuk alatt fütyül a szél kapcsán már megírtunk: az angol feliratot (és a régi filmes sorozatot reklámozó "előzetest") leszámítva nincsenek rajta extrák. Igaz ugyan az is, hogy ez nem a Fantasy Film sara: ahogy egy kedves kommentelőnk megírta a fent említett, szintén Fantasy Film kiadású dvd kapcsán, a rendszerváltás előtt forgatott filmek jogaira vonatkozó bonyolult helyzetből a Hunnai Filmstúdió úgy tört ki, hogy harminc régi film jogát eladta az említett kiadónak, extrákkal azonban nem szolgálhatott, mert azok jogai nem náluk, hanem a Nemzeti Film Archívumnál vannak. (A borítókért is külön fizetniük kellett, egyébként pofásak is lettek, nekem nagyon bejön a sorozat kiadásainak egyszerű, de elegáns megjelenése.) Így hát örülhetünk, hogy ezek a filmek egyáltalán megjelentek, és nem kölcsönkért VHS-eken vagy alkalmanként a Filmmúzeumon elcsípve tudjuk megnézni őket, és az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a sorozat egyes darabjaihoz már készültek extrák is (amint némi pénz visszajött a befektetésből). Ettől még persze nem pontozhatjuk feljebb a kiadást, de azért a fentiek tudatában már az a két csillag sem fáj talán annyira.

Értékelés: Film: *****/5, kiadás: **/5.

Filmkritika: A HALÁL EZER ARCA (The Faces of Death, amerikai, 1978) **

A halál végletessége kíváncsivá tesz, és mi sem lehetne jobban szenzációhajhász, mint egy film, amely megmutatja végzetünket, több szempontból, több kultúrában, és ráadásul „hamisítatlanul” - magyarul a szart is kipaszírozza ebből a rentábilis témából. Exploitation par excellence: A halál ezer arca című kultikus darab erre tesz kísérletet.

A magyar dvd-kiadás borítóján van csali bőven: „Az eredeti film, amihez hasonlót előtte sosem láttál!” „A világ legszörnyűbb halálnemei egyetlen filmbe sűrítve. A filmtörténet legbotrányosabb alkotása először Magyarországon. Csak erős idegzetűeknek!”

Haggyámá.

TALPUK ALATT FÜTYÜL A SZÉL

Kultikus magyar western (eastern?) a '70-es évekből! Bujtor mint alföldi seriff? (Oppardon: csendbiztos.) Betyár-cowboyok karikás ostorral? (És még használni is tudják.) Egy ilyen furcsaságot nehéz nem szeretni, főleg ha hazánk szülötte. De miből lesz a cserebogár? Egyszerű műfaji átirat volna ez, mely a csudálatos Amerikából Kelet-Európa nem kevésbé rideg és kemény vidékére költözött, csak egy csepp magyar gúnnyal átitatva?

Nem egészen. A Talpuk alatt... szerencsére több, mint egy népszerű zsáner átültetése hazánk csöppet sem idealizált rögvalóságába: a hamisíthatatlan magyar íz ugyanis nem egzotikus fűszer, hanem erőteljes pörköltalap a filmben, amely félreismerhetetlenül megadja jellegét és hangulatát: hiába a sok ismert motívum, a drámát mégis a tipikus, mondatni "klasszikus" magyaros nyűglődés adja a filmbe, az ezerszer látott, nyúlós, szürke-szomorú szittya bánat, amitől soha nem tudunk szabadulni: örök tipródás a sárban, ahol hiába repkednek bölcs és velős mondások, a kocsi se előre, se hátra nem halad.

A műfaji szemszögű megközelítésmód azonban jogos: a filmet nem a klasszikus, hanem a kiábrándult westernekhez sorolhatjuk. Sem a bandita (mondom betyár!), sem a törvény legfőbb képviselője nem hős, ám mindketten szigorú erkölcsi kódexük alapján élnek. A sikeres emberek azonban nem ők, hanem a gátlástalan törtetők: a híres betyár szolgálatába szegődő, ám őt eláruló szabadúszó, valamint a legelőket öntözőcsatornákkal használhatatlanná tevő földesurak és embereik. A földeken a tényleges munkát végző emberek ugyanúgy ártatlanok, ahogy a csendbiztos és némileg még a betyár is az, mégis rajtuk csattan az ostor. Ővelük száll szembe a területét, sőt annál sokkal többet: életmódját, létjogosultságát védelmező betyár, és ezt a nagy léptékű problémát kellene tünetkezeléssel megoldania a szerencsétlen, a törvény és saját lelkiismerete és erkölcse közt őrlődő csendbiztosnak. Így zárul be az elkerülhetetlen és leküzdhetetlen problémák pesszimista köre, amiből jól senki nem jöhet ki, aki tisztességes próbál maradni. Még a hősiesség papírvékony dicsősége sem enyhít sokat a képen: a látványos porfelleg helyett itt trágyába hanyatlik a halott (gyönyörű kép!), a csendbiztos szentimentális, ki sem mondott reményeit éppen a törvény szikár keménységével verik agyon, a nő csalfán kufárkodik a szerelemmel, az önmagához egyedül hű maradó betyár pedig magányos halált hal a hóval fedett pusztában, még örökké fején viselt kalapjától is megfosztva.

De hát nem csak filmről kell most kritikát írnom, hanem a kiadásról, miért nem esett róla eleddig szó? Nos, a válasz egyszerű: túl sok mindent nem lehet róla elmondani. A hangsáv elfogadható (hiába Dolby Digital 2.0, ha egy 1976-os filmről van szó, nyilván nem lesz csúcsminőségű), a kép olyan, amilyen (egy kissé ronda, a sarkokban pedig mintha le lenne kerekítve), de hát egy ilyen filmet örül az ember, ha egyáltalán dvd-n kézbe vehet. Ami miatt viszont nem lehettem elnézőbb a kiadás értékelésekor, az az extrák majdnem teljes hiánya. Menüje van és angol felirat is került rá, ami nagyon-nagyon örvendetes (illetve inkább az a szomorú, hogy ennek itthon ennyire örülni kell), de semmi más. Megértem, hogy egy olcsó kiadást (az idegesítő „9-es árvégződést” felkerekítve 2000 Ft) nem lehet teletömni túl sok finomsággal, de megkeresni a rendezőt, egy-két színészt és stábtagot, vagy legalább egy filmesztétát, leülni vele és beszélgetni fél órát, hadd meséljenek egy kicsit a forgatásról vagy arról, hogyan fogadták az emberek a filmet anno - ez nem hiszem, hogy túl sok fáradtságba vagy utánajárásba került volna.

Értékelés: Film: ****, Kiadás: **

Dvdkritika: ULTIMATE VERSUS (Black Mirror kiadó, 2007) ****

A Versus minden szempontból zavarba ejtő film: gátlástalanul halmozza egymásra a jakuza- és zombifilmek műfaji sablonjait, és mindent megtesz, hogy megnyerő és vagány legyen, ám egy pillanatig sem veszi magát komolyan, és emiatt nem csak halálosan viccessé válik, de meglepő módon még a szereplők által előadott nagyképű keménykedések is működni kezdenek egyfajta B-filmes hatásmechanizmusnak köszönhetően (bár a rendező nem tartja B-filmnek a Versus-t, amint az az egyik audiokommentárból kiderül). Biztosra ment a Black Mirror a film megjelentetésével, világszerte masszív rajongói bázisnak örvend ugyanis, remélhetőleg tehát nálunk is sokan ismerik. A dögös fémdobozos megjelenés mindenesetre méltó a Versus-hoz. A film egyébként rögtön két változatban került fel a lemezekre, a rendezői verzió tizenegy perccel hosszabb az eredetinél. (Kitamura elárulja az egyik interjúban, hogy volt egy két és fél órás változat is, és bár neki tetszett, tudta, hogy így soha nem tudná kiadni, úgyhogy meg is vágták erősen.)

A történetre nem vesztegetnék túl sok szót, gondolom rengetegen ismeritek, aki pedig nem, az elől nem lövök le sok poént feleslegesen. A lényeg: két szökött fegyenc egy csapat jakuzával találkozik egy erdőben a megbeszélt helyen, de azonnal össze is kapnak (pontosan nem is derülnek ki a köztük lévő viszonyok), ketten meghalnak, az egyik pedig érdekes módon rögtön fel is támad, és újra meg újra le kell lőni. Az egyik rab mindenesetre megpattan a gengszterek által foglyul tartott lánnyal, azok utánuk erednek, a kihalt, városoktól messze fekvő erdőben pedig lassanként feltámadnak a régen elásott hullák, úgyhogy mindenkinek mészárolnia kell őket, aki túl akarja élni a napot. A helyzetet tovább bonyolítja még néhány felbukkanó csodabogár szereplő, mint például két zsaru, akiktől a fegyencek megpattantak, három furcsa harcos és főleg egy férfi, aki fel tud támasztani embereket, méghozzá nem sima zombivá, hanem „hiperzombivá”, akik gyorsabbak, erősebbek és ügyesebbek is. Bonyolultnak és kaotikusnak hangzik a cselekmény, mint ahogy az is, de a végén letisztul az egész két harcos párbajává és egy hatalmas összecsapássá, ami után minden világos lesz, még a múltban játszódó szamurájos flashback-ek és a jövőben játszódó film végi zárójelenet is.

A DVD kiadások esetében külön vizsgálatot érdemel a kép és a hang minősége, különösen a kisebb kiadók által egy szűkebb rajongói bázist célzó megjelenések esetében, ahol hajlamosak kritikán aluli minőségben is kiadni filmeket. Ez esetben azonban nem lehet panaszunk, a kép és a hang is igen korrekt (japán és magyar hangsávból is van rajta DD 5.1 és DTS). A magyar szinkronra én nem vagyok különösebben kényes, mindig minden filmet igyekszem eredeti szinkronnal nézni, de jók lettek a magyar hangok, ha nem is olyan vagánykodósan lazák, mint az eredetik, úgyhogy aki nem szereti a feliratokat, az is élvezni fogja a filmet.

Az extrák pont olyan sokrétűek és viccesek, mint maga a film. A rendezői kommentárokkal például számomra az szokott a fő probléma lenni, hogy hiába tartalmaz érdekes részleteket, másfél-két órán keresztül nagyon nehéz annyi információt átadni, hogy ne váljon unalmassá a dolog, pláne ha a kommentár készítői próbálják a képernyőn látható eseményeket követni. A Versus esetében szerencsésen sült el a dolog, ugyanis a hatfős csapat (a rendező és öten a fontosabb szereplők közül) kellően komolytalanra vette a hangulatot: gyakorlatilag végigbaromkodják a két órát, igen szórakoztató módon folyamatosan szívatva egymást és a jelen nem lévő színészeket. Ettől persze még sok érdekesség elhangzik a forgatással, trükkökkel, problémákkal, változtatásokkal kapcsolatban. Kitamura és a többiek szerencsére nem félnek kritizálni a filmet. Meglepő volt megfigyelni, hogy néhány általuk felvetett problémát én egyáltalán nem tartok komolynak, más dolgokra pedig, amik szerintem nem a legprofibban voltak megoldva, ők szemmel láthatóan marha büszkék, de hát pont ezek a (talán kulturális okokra visszavezethető) ízlésbeli különbségek a legérdekesebbek. Az is furcsa volt, hogy Kitamura szerint a nyugati közönség sokkal humorosabbnak értékeli a filmet, azaz sokkal több jeleneten nevetnek, mint a japánok, akik – úgy tűnik – próbálják végig komolyan venni a filmet.

A „készítőkkel” való interjú nagyrészt a rendezőt és a főszereplőt (Tak Sakaguchi) jelenti, bár néhány más színész is felbukkan pár másodpercre. Érdekes és szerintem nagyon ügyes megoldás, hogy amikor elhangzik egy-egy sztori a forgatásról kitört foggal, törött bordákkal, éles késekkel, meghiúsult kurvázással és más hasonló dolgokkal kapcsolatban, bevágják alá a forgatás közben készült, gyakran hosszabb és igen profi felvételeket. Tak amúgy láthatóan előadja magát (hatalmas álszerénységgel beszél a jótékonysági adományról, amit forgatás alatt adott, dicséri a saját színészi teljesítményét és így tovább), sőt néhány dologgal kapcsolatban ellentmondásba is kerül a többiekkel, akik tőle eltérően nyilatkoznak egyes dolgokról… ez is ritka dvd extráknál és nekem nagyon tetszett, tényleg úgy érzi az ember, hogy a kulisszák mögé pillanthat. A vágóval készített rövidke interjú kellemes meglepetés, nem gyakori az ilyesmi, de annál érdekesebb.

A Nervous című kisfilm csak kis túlzással nevezhető szervesen a film világához tartozónak, sokkal inkább egy rövid, groteszk, a film médiuma által elmesélt viccről van szó, amit kábé fél óra alatt vehettek fel egy szűk szobában. A párbeszéd és a rendezés hiánya is erősen amatőrfilmes hangulatot áraszt, mintha csak szabadidejükben, poénból vették volna fel a jelenetet, hasonlóan a „Versus Underground” néven futó extra felvételéhez, mint ahogy valószínűleg pontosan ez is történt, de az egész valahogy mégis passzol a képbe: mire a néző végigrágja magát az összes audikommentáron és interjún, valahogy nehezen tud a Versus készítőire úgy nézni, mint más filmesekre. Ők sokkal inkább a „fiúk a grundról”, akiket mintha jól ismernénk kamaszkori csínytevéseikkel együtt. És ez egyáltalán nem baj, mert ha igazán komoly filmkészítőkként tekintene rájuk, akkor már maga a film is több sebből vérezni kezdene, és van-e értelme elrontani a mókát?

Most pedig nézzük, mibe lehet belekötni. A menük elég furcsán néznek ki (megkockáztatnám, hogy rondák), de azért meg lehet őket szokni. Az angol felirat itthon nem alap elvárás,  de szerintem rákerülhetett volna a lemezre. Komolyabb problémáim vannak a doboz hátoldalán található feliratokkal kapcsolatban: egy ilyen volumenű kiadásnál igazán figyelni kellett volna arra, hogy az audiokommentárokat ne a „B” lemezen tüntessék fel, amikor az „A” lemezen vannak, és érthetetlen az extrák felsorolásánál alkalmazott elv is: az „Interjú a vágóval” egy tízperces beszélgetés, ami fel van tüntetve a dobozon, az „Interjú a készítőkkel” hosszabb és fontosabb is,  ami viszont nincs, a „Versus evolúciója” pedig, ami rögtön a két audiokommentár után van írva, egy másfél perces klipszerű cucc, amihez ráadásul hiába tüntetik fel a magyar feliratot, ha végig senki nem szólal meg benne (és nincs is rajta felirat, persze). Lehet, hogy nem nagy jelentőségű hibák ezek, de buták és feleslegesek, pláne ha hónapokat várt a közönség a kiadásra, amit még az utolsó pillanatban is későbbre tologattak.

Összességében azért nagyon kellemes kiadvány ez, kinézetre és az extrák tekintetében is, amely ahhoz is sokkal közelebb hozhatja a filmet, akit elsőre nem fogott meg a B-filmes, vicces-vagány hangulat és a lelkesedés. No és természetesen egy-egy hiánypótló ázsiai kiadványt mindig meg kell becsülni – ki tudja, talán még Ichi The Killerünk is lesz egyszer.

Értékelés: Film: ****/5, kiadás: ****/5.