Bill Plympton egész estés filmjének bemutatóját nagy érdeklődéssel várták itthon is, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az összes vetítésre egy perccel az után, hogy erre lehetőség nyílt, elkapkodták az összes megvásárolható jegyet. Így jártak azok a belépők is, amiket előre lefoglaltam a pótelőadásra, azonban hála az Anilogue fesztivál nézőközpontúságának és az ott dolgozó kedves önkénteseknek, a lépcsőn ülve mégis végignézhettük a filmet. Többed magammal, tűzvédelmi szempontból veszélyesen megtöltve az apró termet, öröm volt konstatálni, hogy ennyien kíváncsiak erre a filmre és az animációra általában. Az interneten elérhető munkák mellett az Anilogue fesztiválon láttam először Plympton filmet, a Világpanoráma szekcióban bemutatásra került Hot Dogot, ezután ültünk be egy hosszabbnak és kiadósabbnak ígérkező groteszk őrületre.
Az Idióták és angyalok története egy szinte kafkai átváltozás körül bonyolódik. Jelen esetben hősünk átalakulása inkább pozitív végkifejlett felé tart, bár kiderül, hogy a helyzet akkor sem túl rózsás, ha csúszómászó helyett angyallá változunk. Kezdésként Plympton rövidfilmjeiből ismert humorral vezeti fel főszereplőjét egy kiállhatatlan, morózus kocsmatölteléket, nem mellesleg fegyverkereskedőt, aki mindennapjait egy második otthonává avanzsált lepusztult lebujban piálja át. A kocsma törzsközönsége már rég hozzászokott a rosszindulatú vendéghez, egy nap azonban minden megváltozik, mikor zuhanyzás közben két apró dudort vél felfedezni a hátán. A makacs kinövéseket igen egyszerűen, borotvával próbálja eltávolítani, de mint kiderül, az angyalságot legyőzni egyáltalán nem könnyű. A dudorok újra megjelennek, pár nap alatt jókora szárnyakká fejlődnek, és ha ez még nem lenne elég, átveszik az irányítást gazdájuk felett, aki akaratlanul is az ártatlanok és bajbajutottak megmentőjévé lép elő. Bár a nemes egyszerűséggel Angel nevet viselő főszereplő számára a szárny maga Isten csapása, van, aki vérszemet kap a hirtelen jött hatalom láttán és a háta közepére kívánja a szárnyakat. Előkerül a fűrész, fröcsög a vér, győz az erőszak, azaz mégsem. A film bő 78 perce elég még arra, hogy jó pár fordulópont után még egyszer megmeneküljünk, így az utolsó húsz perc is tartogat meglepetéseket.
A főhős a látszat ellenére persze elsősorban magával küzd, azzal, hogy kőkemény szívébe beengedje a jóságot és megtanuljon szeretni. Megható mondanivaló, a filmnek még sincs köze a giccshez, szavak nélkül, inkább a fekete humor, irónia eszközeivel játszik, egyszerűen és finoman mutat rá az emberi jellem általános gyengeségeire: kapzsiságra, féltékenységre, bosszúvágyra. A hét főbűn szinte mindegyike jelen van. A filmet jellemző okos cinizmus, és a melodráma hiánya csak azoknak újdonság, akik nem ismerik a Plympton műveket, azoknak meg, akik felkészülten várták a filmet, talán a komolyság és a sötét humor lesz meglepetés az életműben. A témának választott angyallá válás története mindenképp zseniális, mégis látszik, hogy a rendező- író Plympton nehezen áll rá a rövid formára, frappáns csattanók után az egész estés műfajra, ami meg is látszik a szerkezet furcsaságain. A filmnek legalább háromszor érezni a végét, a cselekmény szövete néhol megakad és fejezetekre bomlik az egész, ezek pedig sajnos nem egyenrangúak egymással. Érdekes karakterekből nincs hiány, a főszereplőről mégis szívesebben megtudnék kicsit többet, hiszen most van is idő kidolgozni, és szerencsére érdekel a sors tehetetlen áldozata.
De legyen ez a legnagyobb gond, hiszen negatívumok mellett ott van egy erős stílus, rengeteg friss ötlet és a szemnek kiváló grafika. 78 perc nem kevés és az is valami, hogy ezt 70 százalékban sziporkázással sikerült megtölteni. Sajnos néhol leül a történet, ez pedig kíváncsivá tesz, mi lett volna, ha erre az ötletre tömény félórát szán Plympton. Mindenesetre nem így történt, de a film ereje így is megmaradt. Alátámasztja ezt az a jelenet is, ahol a főhős, rossz napjáért egy ártatlan pillangón áll bosszút – a moziban a várható fordulatot felszisszenés és megrökönyödött sikkantás követte, pedig ez a jelenet még közel sem a legerősebb volt, mégis hatásos, ugyanúgy ahogy a film.
Egyelőre ennyi. Jövőre újra Anilogue, ahol sok más finomság mellett, remélhetően egy vagy több, hosszabb – rövidebb, új Plympton filmmel találkozhatunk.
