2008 legjobb filmjei - Parraghramma!

Sokan vérben forgó szemekkel, rojtosra böngészett, esténként párna gyanánt használt Bakossal és a Grétsy tanár úrral lefolytatott levelezéseket makulátlanul elsajátítva várták ezt a pillanatot. Most végre-valahára eljött, és itt pucsít a maga rutinos mazochizmusával. Ám mindenekelőtt azért közölném, hogy bár unalomig ismert, de a megfellebbezhetetlen tévedhetetlenséggel értékítélt döbesztek jobb híján idén is az ilyenkor szokásos kategóriákban kerültek lajstromba, ráadásul ezúttal sem változott az önkényes párbatétel sokéves hagyománya. Talán jövőre… Addig is a tovább gomb célirányos birizgálása ajánlott, így tudhatod meg ugyanis csak és kizárólag, hogy 2008 tényleg a patkány éve volt-e, vagy idén inkább a sékedre kellett volna figyelned, Friendo…

Szívtelen szívdöglesztés

Amikor ilyen „kutyául kopott a karma”, akkor lehet igazán kelendő a materiális szemlélet, miszerint a szerelem sem más, mint ármányosan időzített kémiai és elektromos állapotváltozás. És amennyiben egy önjáró, ám tisztán szervetlen hulladékprés, vagy esetleg a szociopathák szenvtelenségével kacérkodó boncmester történetünk főszereplője, ez a vélekedés igazán könnyen nyerhet igazolást. A WALL·E, valamint az idei magyar büszkeség A NYOMOZÓ különböző mértékben szentel energiát eme üzenet hangsúlyozásának, a maga bájos ridegségében mégis szerethető karaktereket hívnak életre.

A Pixar családi mozija hibátlan kivitelnek örvend, a csapat hagyományaihoz híven képes animálni (bizony, pörgessétek csak azt a szótárt az „a”-hoz…), valamint egyszerre több korosztályt is méltómód megszólítani, Gigor Attila elsőfilmje pedig örömteli bizonyíték arra, hogy bírunk mink is precíz műfaji filmet csiná’ni. A főszereplő szellemi erőfeszítéseinek stilizált ábrázolása nem csupán azért dicséretes, mert leleményesen ízül a krimik rekonstrukciós felépítményébe, de az Anger Zsolt megtestesítette, alapból kissé kifejezéstelen figura differenciálását is segíti. Imádnivaló, bár értelemszerűen más hangnemű humor teszi lelki féltestvérré a robotok és a bérgyilkos kalandjait: előbbi inkább bohém helyzetkomikumaival, míg utóbbi sztoikus, fanyar félsorokkal dolgoztatja meg a rekeszizmokat. A derű ereje mindkét esetben a természetességben rejlik.

A giccs, mint dramaturg

Richard Kelly elvetette a sulykot. Nem, nem annyira, amennyire Lynch a The Straight Story végén, amennyire Buttgereit egy érett vízihulla szemgolyóinak félközelibe vett csókolgatásakor vagy amennyire Gát György-ék sikkasztás címszó alatt (még hogy nem adnak horrort karácsonykor kertévén!), hanem: tényleg. Számtalan esztétikai minőségű, számtalan irányultságú és értelemszerűen nehezen számosítható motivikából vajúdta meg sajátbejáratú apokalipszisét, mely mind hangnemében, mind mitológiájában lazán tesz az átlagosnál edzettebb befogadó-képességekre is. Azonban ha leszünk még ötven év múlva, bizton fogunk emlékezni erre a direktorra és erre a filmre, mert a gátlástalan eklektikájú SOUTHLAND TALES nem elég távoli világvégéjénél szarkasztikusabb és szuggesztívebb márpedig nincs. Éppen ezért illendő megköszönni, hogy valaki a kompromisszumképtelen mozgóképi kifejezést többre tartja nemhogy a hálivúd háziasította elvárásainknál, de még saját rendezői karrierjénél is.

Kicsit más a leányzó fekvése A SÖTÉT LOVAG esetében, merthogy Christopher Nolan sajnos lassan rutinból, komoly ábrázattal és bizony kereskedelmi megfontolásokból ugrálja túl a cápát. A rendező ezt megelőző trükkje is kicsit túl lett tökéletesítve, ezúttal pedig még éhesebb becsvágy vezérelte, a fickó mindent akart. Így került 150 percbe egy annál is többet igénylő, szövevényes érdek- és konfliktusrendszer, a legendárium barokkosan roskatag kivitelű, sötét, de decens értelmezése, premier plánban vicsorgott – vagy épp dörmögött, khm – szociológiai és humánetológiai kérdésfeltevések valamint aktuálpolitikai rámutatások hangsúlyos didaxisa. Az eredmény: egy túlhajszolt, felesleges szálakkal agyonszőtt narratíva, melyben a tempónak és a kényszeres szövegkönyvi dagályosságnak köszönhetően mindenki a seggén veszi a levegőt. Deviszont A sötét lovag egyrészt (Kang-ho Weird Song ide, Liam JackBauer Neeson oda) az év tárt szájjal izgulós akciófilmje, a Batman: kezdődik! realistán racionalizáló törekvéseit – amúgy mellesleg – precízen pofánpössentő absztrakciójával pedig a korszakos villainekben bővelkedő 2008-as év egyik, ha nem legstílusosabb rosszakaróját prezentálja. A hisztérikus fogadtatást azóta legenda státuszban, odafentről szemlélő Heath Ledger briliáns, bizarr, félelmetes stbstb alakításában megelevenedő, sehonnan jött, sehová nem tartó Joker Káoszt prédikál, és egy svájci óramű pontosságával ügyköd annak megteremtésén. Zseniálisan öntörvényű karakter – nem lehet eléggé hangsúlyozni: hasonló tálalásban. R.I.P. Heath Ledger.

Szociometriai kedélymerénylet

A Ceausescu-érába kalauzoló trilógia első darabja, a 4 HÓNAP, 3 HÉT ÉS 2 NAP felkavaró és kompakt, akár egy konyhai robotgép. A román Cristian Mungiu rendező a gyomorig ható dokumentarista hangnem és a mesterien egyszerű forma ötvözésével teszi egyre hosszabbá a filmhármas következő darabjáig hátralévő időszakot. Cassavetes-i spontán hétköznapiság, a dramatizálás trieri érzékenysége, Tarrtól tanult vágói restség valamint a steady-cam és az állvány elegáns időbeni kombinálása adják azt az eszköztárat, mellyel nemcsak egy sürgető éjjeli sétát lehet hátborzongatóvá tenni, de annak tudatos alkalmazásával még a családi étkezések is idegfeszítő rítussá mutálódnak. (Az idén két gall horrorfilm apellált a méhben cseperedő remény impozáns szertefoszlatására; Mungiu szolid munkájával szemben ezek mégis műfajiságuk sűrű magzatvizébe fúló, elvetélt próbálkozások.)

A GOMORRA is a rögvaló (kvázi-)stilizálatlan ábrázolására vetemedik, még vérmesebb tematikájának köszönhetően kitartott csöndek és reménytelen dialógusok helyett azonban hirtelen, szangvinikus fegyverropogással sokkíroz. Matteo Garrone Roberto Saviano hasonló című, vakmerően analitikus regényéből vitte vászonra a nápolyi maffiát, a Camorrat, lehangoló aprólékosságú szerkezeti betekintést engedve ebbe a világba, az első ikszbe lépő küldönc baráti árulásától Földünk sokszáztonnányi veszélyes hulladékkal kivitelezett, ipari trágyázásáig bezáróan. Ott lenn, délen, ott nem szarral gurigáznak.

Fed(d)hetetlen gyermekgyilkosságok

Egy kiskorú megölése nagyon oda tud suhintani az indulatoknak, és ez az érzékenység szervesen épül úgy általában az emberi értékrendbe. Eme bűn tudata az IN BRUGES földi purgatóriumát ugyan nem teszi elviselhetetlenné (ez talán az év legviccesebb filmje), de az írott és íratlan törvények értelmében innen nincs visszaút; csak az a kérdés, hogy le vagy fel. A ragyogó színészi teljesítményekkel megtámogatott gengszter-komédia forgatókönyvének vége talán nem a legkiforrottabb: egy pirinyót mintha sok engedményt kapna a sorsszerűség, ez azonban csak pörsenésnyi csomó a kákán. Valóban sajnálhatóak azok, akiket elborzasztott az elborzasztó magyar cím. (Nem, nem írom le.)

Tematikailag rokon az év horrorfilmje, az angol James Watkins direktori cévéjében egyedüliként árválkodó EDEN LAKE, amiben azonban a gyerekek korántsem empátiát gerjesztenek. A néző érzelmi kondicionálása ott kezdődik, ahol a szintén idei, szintén kutyás, szintén kiskorú bűnözőkkel agitáló RED pucájából kifogy a vér – elvégre, ha sniccerrel is, de tőről metszett exploitationről van szó. A páratlan kegyetlenségű film e tradícióknak megfelelve, a rural gothic jól kitaposott erdei ösvényein grasszál (rosszmájúan azt is mondhatnók, hogy nem túl eredeti vagy kifinomult), és konfrontálja a fiatal párból, néhány vidéki suhancból továbbá azok szüleiből álló karakterkészletet. Konok horror ez, mely a mostanában inkább fetisizált erőszakot a maga kifogásolhatatlan impulzivitásában vagy épp szertartásosságában, pőrén mutatja, és – majdnem – snittre pontosan tudja, mikor lesz egy befejezés a lehető legkényelmetlenebb. Ennek köszönhetően az Eden Lake még felül is múlja közvetlen filmes előképét, a Michael J. Bassett atyáskodásával készült Wildernesst.

(A blogszférában valami mannaman, vagyki – sosem értettem, miért nem lehet egyszerű felhasználónéven írni… – „totálisan elfuseráltnak” tartja a „tanító jellegű befejezést”, de hát ő se gondolhatta komolyan, hogy ez a mozi majd szubtextuálisan fogja pofátlan igénytelenségében is ignorálhatatlan meszidzsét elduruzsolni, miszerint az almák nem gurulnak túl messze a fától. Ugye? Az úgymond didaktikusság lólába sokkal inkább a másik főcímnél lóg ki, méghozzá ultrarövid hullámhosszon, az autórádióból. Az az – aktualizálás az –, ami nem kéne.)

Mértéktartó mítoszretus

Az előző kategóriában ugyan elkeltek a plecsnik, de senki ne bánkódjon, az ajándékkönyvnél (jóval) többet érdemelő, angol keresztségben LET THE RIGHT ONE IN svéd vámpirológiai továbbképzés nem marad méltatás nélkül. Tomas Alfredson filmje nem mellőzi a klasszikus, látványos vérszívó toposzokat, de hideg csordogálása, alig zavarba ejtően visszafogott hangneme könnyen engedi elcsámborogni a nézői lelkesedést. Ez esett meg eme betűk vetőjével is, aki azonban második alkalomra már kellő figyelmet méltóztatott fordítani a film erényeinek, az implicit információadagolásnak, a párkapcsolatok fontolandó árnyaltságának, az újdonsült vonalvezetésű, mégis tökéletesen kerek történetnek. Részvét és undor, naivitás és perverzió, kiszolgáltatottság és kizsákmányolás ördögi köre ez, kortalan és anakronisztikus, periodikus és örök; a hangsáv szervileg érzékelhetetlen tartományába pedig mintha Cronenberg vírus-definícióját kódolták volna: „… két idegen faj szerelme egymás iránt...”

Az Óvilág mitológiájában jóval mélyebbre (?) kotort Anders Thomas Jensen, egészen az úgynevezett „keresztyén” mondavilágig. A szeretetteljes próbatételből sanyargatott Jób földi pokoljárását parafrazeáló ÁDÁM ALMÁI dán puritanizmusú, de bizony hogy feel-good mozi! Persze, a nyolc napon túl gyógyuló, verbális és durvafizikai kivitelű politikai inkorrektség, a megátalkodott rosszindulat, Hitler portréja és egy gránátalmányi agytumor inkább mintha egy zajos, kacagtatóan vagy keserűen morbid végkicsengést vetítene előre. Viszont mint tudjuk: Isten útjai kifürkészhetetlenek, és ezért pont nem így alakulnak a dolgok. A dolgok nem így alakulásának módja – ez teszi emlékezetessé a neonáci Ádám almás-pitéit; Jensen filmjében biblikus jelképek és biológiai kárhozat, debil meggyőződések és romboló gúny badar, mégis mesterkéletlen szinkronja ajánlja figyelmünkbe azt, ami bennünk végül is: jó.

Antropológiai prédikáció – egy következő fajnak

Utoljára Jonathan Demme pszichothrillerének honorálásakor értettem teljes mértékben egyet az Akadémiával – pedig az nem tegnap volt. Az idei év filmje kiírásban izgalmas holtversenyt produkáló NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK és a VÉRZŐ OLAJ díjazása diadal. A szerzőiség diadala a fősodorbeli harsány, pátoszos, unalomig ismert formanyelvek felett, ráadásul a gyönyörű különbözőségek ellenére igencsak hasonló koncepciókról van szó. Brutális ambíciók, vészterhes, nyomasztó atmoszféra, irodalmi forrás és az emberi gyarlóság-esendőség kompromittáló vizsgálata jellemzi mindkét remekművet; Coenéké azt mutatja meg, hova korcsosodik az a társadalom, melynek születését Anderson szemlézi.

Míg a Nem vénnek való vidék gonosza sztochasztikus kény-kedv, az 50%-nyi esélynél többet már nem érdemlő Homo Sapiens végzete, a Vérző olaj antagonistái referencia értékű, drámai realizmussal ábrázolt alakok: kultúránk vezetői. Formai szempontból utóbbi mesteri kamerakezelésével, elegáns-brutális lezárásával, előbbi a feloldó, önállósuló katarzis-helyzetek notórius hanyagolásával, nézőtől való megfosztásával követel magának helyet a kortalan klasszikusok között (nincs soundtrack, scripten kívül rekedtek a nagy exitusok, a három fő karakter meg talán sosem kerül közös képkivágatba…), továbbá a Daniel-Day Lewis és Javier Bardem megtestesítette szereplők alanyi jogán (Daniel Plainview és Anton Chigurh). Nekik nem mellesleg az idei bon motok két legtartósabbját is köszönhetjük.

Vagyis ennél fogva a szuperség non-plus-ultrái idén tehát ők voltak, mind a ketten.

Páratlan Soavi-díj

Az igazat megvallva már tavaly meg kellett volna kapnia a névadónak ezt az évről évre egyre rangosabb kitüntetést, melyet a Dellamorte Dellamore bénító esztétikai sokkja ihletett. (És mindenképpen leszögezendő: eme sokk csak negyed, na jó, harmadsorban volt betudható Anna Falchi parizernyi bimbóinak.) A szomszédos helyiségben őrzött, bizonyos Sam Lowry szerint adminisztratív hibáról lehet szó. No, mindegy! Az ARRIVEDERCI AMORE, CIAO a mesterség páratlan ismeretéről árulkodik; történetszövés, narráció, vágás, ritmika, színészvezetés, plánozás, koreográfia, műfaji-stílusbeli modulációk terén intergalaktikus referencia, és akkor a Deep Purple és Jethro Tull nótákkal combosított akusztikus vonatkozások még számba se vétettek! De mindez önmagában akár kevés is lehet, a forma és a tartalom ilyetén ellenállhatatlan, erotikus egyensúlya nélkül, amiből a hasonló témákban utazó, valahai Scorsese és a tegnapelőtti, akkor még nem vészesen technicista Chan-wook Park is tudna tanulni, nem kicsit. Michele Soavi – name on the trophy.

Legeslegebb jelenet

Noha számomra az idei év vitathatatlanul legmaradandóbb filmélménye az volt, amikor megállt a Föld, és az anyám elkezdett csuklani, és csak csuklott, csak csuklott, csak csuklott… de Chigurh autóbalesetének képsorait (Nem vénnek való vidék) legalább ilyen nehéz elhessegetni. Hogy a halál jólfésült angyala több-e egy sztahanovista likvidátornál, fensőbb akaratok megtestesítője, kiszolgálója vagy kiszolgáltatottja – rejtély. Nem biztos, hogy maradt még ennél életbevágóbb kérdés, de a Komor dagály könnyedén mossa el a megértés igényét is: az eljövendő (?) nemzedék pihés ülepű képviselője egy marék dollárért, tulajdon ingjével asszisztál… neki.

Boldog Új Évet!

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!