Kezdjük a száraz tényekkel: 2008-ban, életem elsőfilmnaplójába157 bejegyzés került, amiből 149 volt játékfilm, nyolc pedig teljes sorozatévad. A filmekből 128-at 2008-ban láttam először, és ötből azon melegében repetáztam is. Elég zsúfolt év volt tehát, lássuk, mik voltak számomra a legemlékezetesebbek, in order of apperance:
NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country for Old Men) Coenék visszatértek: a Cormac McCarthy prózájából táplálkozó mozijuk az első kétharmadában a tökéletes hajszamozi, kegyetlen, feszült és idegtépően többesélyes, míg az utolsó 20 percre a tesók kitolatnak a zsánerfilmből, csak hogy a pofádba vághassák: „Hát hiába beszélünk Neked, édes drága, hülye gyerekem?" Mi meg csak állunk, és értetlenül bámulunk a világra, pont, mint Bell seriff a végefőcím előtt! Remekmű!
HIDEG NYOMON (Gone Baby Gone) Nem kérdés, az év legalulértékeltebb filmje ez a Dennis Lehane zseniális regényfolyamának negyedik epizódjából készült, szívfájdítóan józan neo-noir. A várakozásokkal ellentétben Affleck debütáló rendezőként tökéletesen varázsolta vászonra Lehane világát: az adaptáció ihletett, a párbeszédek remekek, az akciók kiemelkedően intenzívek, és a színészválasztás is telitalálat. Nem tudom, hogy tíz év múlva emlékezni fogok-e rá, egy azonban biztos: 2008-ban egy filmet sem láttam többször, mint a Hideg nyomon-t...
VÉRZŐ OLAJ (There Will Be Blood) Ha megöltök, se tudnám megmondani, hogy a Vérző olaj vagy a Nem vénnek való vidék a nagyobb film; egy biztos; mindkettő a kortárs amerikai mozi kulcsdarabja. Paul Thomas Anderson filmje - amely, ha lehet, még szikárabb, még inasabb, még nehezebben legyűrhető, mint Coenék mozija - egy igazi gesamtkunstwerk: a képek, a hangsáv, a színészi játék és a történet félelmetes erejű összjátéka.
INSIDE (A l'intérieur) A két horrorrajongóból rendezővé avanzsált francia, Alexandre Bustillo és Julien Maury bemutatkozó mozija vitán felül az utóbbi évek legjobb horrorfilmje. A két feketeözvegy mindenféle béklyótól felszabadult, csodakegyetlen és überelhetetlenül véres acsarkodása dögvészként pusztított, és nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott, amerre csak megfordult.
ERŐSZAKIK (In Bruges) Az év talán legkellemesebb meglepetése volt ez az ünnepelt színpadi szerző, Martin McDonagh által írt és rendezett egzisztencialista bérgyilkos-mozi. A legjobb rövidfilm Oscar-díjával már kitüntetett McDonagh első játékfilmjével olyan tehetségről tesz tanúbizonyságot, mintha teljes fegyverzetben pattant volna ki Zeusz fejéből: fantasztikusan használja a várost, ragyogóan vezeti színészeit, és úgy bánik a hangulatokkal, mint kevesen rajta kívül. Mókás fecsegést követ súlyos gengszterhalál, és te tényleg nem is tudod, hogy most akkor a hasadat fogd a nevetéstől, vagy épp a szíved szakadjon meg. Felejthetetlen mozi!
KELL EGY DOBOS! (Ex Drummer) Talán már mondanom sem kell, ismét egy debüt-mozi. Koen Mortier, Herman Brusselmans Belgiumban kultikus státuszban álló regényéből adaptált mozija 2007-ben Parraghramma és Beyonder, tavaly pedig Ramiz és az én szívemet kötötte béklyóba. Legszívesebben azt mondanám, hogy mindenkinek látnia kell, csakhogy ez az üszökfekete humorú, a létező minden filmes tabuból gúnyt űző devianciakatalógus annyira erős mozi, hogy én a magam részéről messzire eltiltottam tőle mindenkit, aki csak kicsit is fontos a számomra.
A SÖTÉT LOVAG (The Dark Knight) Próbáljuk meg kívülrekeszteni a rajongók örömódáit, és szedjük össze maradék józanságunkat: a The Dark Knight semmivel sem több, mint a valaha készült legjobb képregényfilm. Már nem eredettörténet, mint a második legjobb, a Batman: Kezdődik! volt, hanem egyetlen, több füzeten átívelő történet, amely olyan izgalmas, hogy első olvasáskor csak úgy faljuk az oldalakat, és olyan gazdag, hogy még sokadik átböngészésekor is felfedezhetünk benne újabb és újabb izgalmakat. Nolan életében először végre úgy istenigazából szabadon engedte érzelmeit, és végérvényesen a felnőttek világába vezette a képregényfilmet ezzel a grandiózusan díszletezett, mesterien fényképezett és fantasztikusan eljátszott mozicsodával.
HELLBOY II. (Hellboy II.: The Golden Army) Ki hitte volna, hogy 2008-ban, amikor tizenkilenc év után végre újra Indiana Jones-film kerül a mozikba, egy csonkára polírozott szarvú vörös óriásbébi fogja megleckéztetni Indyt kalandorságból. Spielberg csúnyán félrecsúszott mozija helyett ugyanis a Hellboy II. volt tavaly a tökéletes kalandfilm: szárnyaló képzelet, csodás teremtmények, utánozhatatlan one-linerek és hibátlan tempó. Del Toro csúcsfomában!
REDBELT Túlzás lenne azt állítani, hogy David Mamet harcművészeti filmjének megtekintése után teljesen elégedetten álltam fel. Nem egyszerű megemészteni a mozi váratlan régimódiságát és már-már csökönyös következetességét. Ám teltek a napok, és azon kaptam magam, hogy ez a meglepően okos és érző szívű mozi végül is befészkelte magát a szívembe; oda, ahol ez első pillanattól a helye volt.
ENGEDJ BE! (Låt den rätte komma in) Az év második felében ezután a film után ácsingóztam, és végül 20 perccel az újév beköszönte előtt végeztem vele, de megérte a várakozást. Időtlen, csodaszép, zavarba ejtő, titkokkal és vérrel teli mozivarázslat a szív útjainak kifürkészhetetlenségéről.
LOST 4. ÉVAD Idén letudtam a Drót második szezonját, Veronica Mars egy újabb tanévét, és búcsút vettem Farmingtontól is, de számomra az év legnagyobb élménye mégis egyértelműen a Lost volt. A sorozat negyedik évada a humor, a kaland, a rejtély és a melodráma olyan tökéletesen kiegyenlített és utánozhatatlan elegye volt, hogy azt kell mondanom, ha az év terméséből csak egyet vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, akkor az bizony a Lost volna...
Igazgatói dícséretben részesülnek:
SENKINEK EGY SZÓT SE (Ne le dis a personne, francia, Guillaume Canet) [REC] (spanyol, Jaume Balagueró és Paco Plaza) MEGFIGYELÉS ALATT (Eye in the Sky/Gun chung, Hongkong, Yau Nai-Hoi) AZ ELÍTÉLT (Felon, USA, Ric Roman Waugh) TAKEN (francia, Pierre Morel)
Tiszteletbeli Geek-tagságot adományozok Gigor Attilának, az ANYOMOZÓ rendezőjének, amiért elég bátor szélmalomharcot vívni a magyar zsánerfilm lehetetlen helyzetének megváltoztatásáért. Navigare necesse est!
Valószínűleg már mindenkinek könyökén jönnek ki a Best of 2008-as listák, úgyhogy igyekszem rövidre fogni. A 2008-ban hazai forgalmazásba kerülő, vagy fesztiválok keretében bemutatott filmekből válogattam 13 + 1-et. Szólok előre: nagy meglepetések nem lesznek. Annyi biztos, hogy remek (mozi)év volt a tavalyi.
+1Kung Fu Panda Csupán annyival előzte meg nálam a Wall E-t, amennyivel szívesebben töltök el másfél órát egy vicces harcművész-tanonc medve, mint egy szentimentális robot társaságában. LJ (legemlékezetesebb jelenet): a Panda és mestere harcol a kajáért.
13.Ananász Expressz (Pineapple Express) Nem rajongok különösebben Seth Rogen művészetéért, de a rutinból nyomott egy, azaz 1. db karaktere (nagydumás, állandóan beszívott-szétesett haversrác) ebben a smoker -akciókomédiában tökéletesen érvényesül. Igen, a film humora nagyon fárasztó, de épp ettől működik. Nem való mindenkinek. LJ: A két idióta erdei tripje. 12. Érzékeny pont (Nothing is private / Towelhead) Alan Ball első rendezése messze nem hibátlan (a befejezést elmaszatolta), de nála jobban kevesen tudják megragadni a képmutató kertvárosi Amerika elfojtásait. Telitalálat a tenyérbemászó libanoni apa karaktere, de Aaron Eckhart is tökéletes a nyájas cukrosbácsi szerepében. Akinek egyébként Jasira láttán hasonló bűnös gondolatai támadnának, ne aggódjon: a 13 éves lányt egy 19 éves színésznő alakította. LJ: A szűztelenítés.
11. Égető bizonyíték (Burn after reading) Nagyjából mindenki félreértette ezt a ravasz, gonosz és cinikus szatírát. Coenék szándékosan készítettek egy anti-komédiát, ahol persze van min röhögni, csak nem pont azon, amin a műfaji szabályok alapján kéne. A kulcs a nyitó és a záróképsor: Coenék ezt az egész röhejes földi cirkuszt kívülről és felülről figyelik, mintha marslakók végeznének antropológiai terepmunkát. LJ: Pitt és McDormand ellátogat az orosz nagykövetségre.
10. Csak egy szerelmesfilm(Kaerlighed Pa Film) Gátlástalanul hatásvadász műfajzsonglőrködés, avagy egy elejétől a végéig szórakoztató, thrillerbe oltott romantikus neo-noir. LJ: a feleséggel és a szeretővel való két ágyjelenet bravúros egymásra vágása.
9. Keleti ígéretek (Eastern Promises) Semmi új nincs a sztoriban, de Cronenberg olyan atmoszférát, olyan feszültséget teremt, hogy nem tudod nem komolyan venni ezeket a súlyos orosz arcokat, akik amúgy, más rendező keze alatt, sablonkarakterek lennének. LJ: Viggo egy szál péniszben osztja az ellent.
8. A zóna (La Zona) Nagyon aktuális és nagyon komor tanmese korrupcióról, önbíráskodásról, emberségről és a biztonság illúziójáról. Le a kalappal az elsőfilmes Rodrigo Plá rendező előtt, hogy nem volt hajlandó halivudias befejezést kanyarítani a történet végére: csak így üt igazán a film. LJ: a tisztes polgárok (vö: „mi, rendes emberek”) pusztakézzel lincselnek az utca közepén, fényes nappal.
7. Elah völgyében (In the Valley of Elah) Paul Haggis filmje végig Amerikában játszódik, mégis többet tudunk meg belőle az iraki háború, sőt, úgy általában a háborúk természetéről, mint bármelyik látványos-lövöldözős blockbusterből. Didaxisnak nyoma sincs, a film csendes, elégikus és szikár, pont mint a Tommy Lee Jones alakította veterán katona, de közben Haggis kőkemény morális ítéletet mond Bush Amerikája felett.
6. A nyomozó Első filmje alapján Gigor Attila egy intelligens, tehetséges és öntörvényű rendezőnek tűnik, akik képes lehet a jövőben is összehangolni a műfaji szabályokat a szerzői szándékokkal. Közönséget moziban spontán tapsolni még soha nem hallottam, a Filmszemlés sajtóvetítésen ez is megtörtént. LJ: Malkáv meghúzza a ravaszt.
5. A sötét lovag (The Dark Knight) Messze nem hibátlan (gondok vannak például az arányokkal), de nincs még egy olyan képregényfilm, amely ennyire felnőttszámba veszi a karaktereit és a nézőit is. Jobb, komolyabb, drámaibb film ebben a műfajban még nem született. LJ: Batman „kihallgatja” Jokert.
4. Erőszakik(In Bruges) Kevés filmnek van ekkora szíve, és kevés film tud eközben egyszerre lenni vérkomoly és elegánsan könnyed. Nem tudom, Bruges fizetett-e az ingyenreklámért, ha nem, nagyon jól jártak (de ha igen, akkor is.) LJ: Finálé a purgatóriumban.
3. Engedj be! (Låt den rätte komma in) Hibátlan minden kockája. Szép, kegyetlen és kegyetlenül szép. LJ: Finálé az uszodában.
1-2. Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men) és Vérző olaj (There Will Be Blood) Nem lehet dönteni közöttük, mindkettő überelhetetlen mestermű. Talán Coenéknek volt könnyebb dolguk: készen kapták az irodalmi alapanyagot (PTA csak kiindulópontnak használta Upton Sinclair történetét), de a végeredmény – a katarzis – ugyanolyan erős. LJ: Chigurh fej vagy írást játszik illetve Plainview behódol a prédikátornak.
Az év képregénye: AZ ŐRZŐK (Carthapilus) Mi más? Alan Moore és Dave Gibbons klasszikusa bármilyen év bármilyen listáján előkelő, sőt, talán első helyen szerepelne. Nagy főhajtás a Cartaphilus előtt, amiért ezt a (bő két évtized után már talán mondhatjuk) kortalan remeket végre megismerheti a magyar nagyközönség is. Alternatív történelmi látkép, a szuperhősmítosz atomjaira robbantása, cinikus társadalomkritika, lenyűgöző mélységű karaktertanulmány – Az Őrzők ez mind, és még sok minden más is, mert tízedik olvasásra is fel fogsz fedezni benne újat. És hidd el: el fogod olvasni tízedszerre is.
Batman: Arkham Elmegyógyintézet (Képes Kiadó) A Képes Kiadó nem pöcsölt, és a mozifilmhez időzítve nem egy kommersz csihi-puhi kalandot, hanem az egyik leginkább zavarbaejtő Batman-történetet dobta piacra – mikor máskor lett volna itt az ideje? Grant Morrison nyomasztó hangulatú, metaforákkal terhelt rémálma a totális őrületet vizsgálja, Dave McKean szürrealista-impresszionista képei segítségével meg egyenesen fejest ugrik bele. Fabulák: Legendák száműzetésben (Képes Kiadó) Amit Alan Moore Az Őrzőkben művelt a szuperhősökkel, azt műveli Bill Willingham a Fabulákban a mesehősökkel. Egy halomra való, ügyesen és viccesen kicsavart legendából és meséből építi fel saját, meglepően friss és kreatív mítoszát, amit megdob egy kis tisztelgéssel a klasszikus krimik dramaturgiája előtt, és végül hozzászór egy csipetnyi horrort és romantikát – kész is az utóbbi évek egyik legizgalmasabb mixe.
Mutánsvilág: Magnus Ház 1 (Kingpin) A noiros beütésű történeteiről híressé vált Brian Michael Bendis az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb Marvel-történetét írta meg, ami alaposan felforgatta az X-Men, és úgy általában a mutánsok sorsát. Remek sztori, ügyesen kitalált és megvalósított álutópia, és csodálatos képi világ, ami Olivier Coipelnek köszönhető. A 2008-as mainstream szuperhős-felhozatal legjobbja.
Persepolis 2 – A visszatérés (Nyitott Könyvműhely) Óriási öröm, hogy a manga- és szuperhősdömping mellett ilyen képregényeknek is van létjogosultságuk itthon. Marjane Satrapi önéletrajzi képregénye egy fiatal lány nézőpontján keresztül szemléli a háborútól és önkényuralomtól tépázott Iránt. Gyönyörű, szomorú, elgondolkodtató, vicces, eredeti és megindítóan őszinte. Minden képregénygyűjteményben ott a helye.
Magyar képregények, 2008
Az év magyar képregénye: Kalyber Joe 3: Álmodozók (szerzői kiadvány) Pilcz Roland sorozatának harmadik része megint képes volt valami újat mutatni. A humorközpontú befejezés, és a sötétebb hangulatú kalandozás után az Álmodozók kellemesen édeskeserű zamatával bódítja az olvasókat, akik közül mostanra valószínűleg a legkőszívűbbek is egy életre megszerették az itthon igen ritkán látott ügyességgel megformált karaktereket. A legélvezetesebb és legviccesebb magyar képregény, amit kapni lehet. A fiú, akit Zsuzsinak hívtak (Képes Kiadó) Felvidéki Miklós egy remek Johnny Cash dalt (A boy named Sue) képregényesített meg, méghozzá pokoli stílusosan. Erőszakos családi akcióponyva tökös fickókkal, fasza dumákkal, durva bunyókkal és mexican standoffal. Mi kell még? Johnny Cash, természetesen, és ő is tiszteletét teszi. CD-t a lejátszóba, képregényt a kézbe!
Nocturne: Éjszakai látogató (Nyitott Könyvműhely) Ha a Kalyber Joe-nak köszönhetően már megvolt pörgős, vicces, stílusos kommersz adagunk, akkor ideje, hogy mélyebbre bukjunk – egyenesen a lélek legsötétebb bugyraiba, ahol már a fene se tudja, hol ér véget az álom, és hol kezdődik az ébrenlét, hogy őrületről és hallucinációról már ne is beszéljünk. Csordás Dániel Nocturne című könyve szuggesztív, fekete-fehér képi világával és a történetet teljesen háttérbe szorító narratívával egy rakás értelmezési lehetőséget vet fel, amiket mindenki fedezzen csak fel szépen magának.
Külföldi (amerikai) képregények, 2008
Mivel az óceán túlpartján kissé másképp mennek a dolgok, mint itthon, itt nem kötetekről, hanem sorozatokról lesz szó. Az év külföldi képregénye: 100 Bullets Brian Azzarello és Eduardo Risso sorozata a kezdetektől fogva a mindenkori legjobbak közt volt, most pedig már a végéhez közeledik. A fordulatokkal, intrikákkal és hullákkal teli hardcore ponyva-noir cselekménye forráspontjához közelít, és bizony dörgedelmes fináléra számíthatunk.
Criminal Ed Brubaker és Sean Phillips párosa épp januárban indítja útjára legújabb képregényét a Marvel Icon nevű alkiadójánál (Incognito), és bár nagyon-nagyon várjuk, sajnos azalatt a Criminal szünetelni fog. De 2008-ban még bőven volt szerencsénk hozzá, és a sötét, durva, ugyanakkor legtöbb zsánerbéli társával ellentétben 100%-ig realisztikus noir sorozat az év néhány legnagyszerűbb pillanatával szolgált.
Daredevil Ed Brubaker még egyszer: a Criminalt uraló noiros hangulat a Marvel Fenegyerek sorozatában is nyomja a szereplők vállát, az író pedig tavaly igazán nem bánt kesztyűs kézzel főhősével. Matt Murdock olyan mélyre zuhant (mind magánéletileg, mind szuperhősileg), amilyenre még nem volt példa Frank Miller klasszikus Born Againjén kívül. Ezt a hardcore crime-superhero sorozatot bátran ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik ódzkodnak a jelmezes igazságosztók világától.
Fear Agent Yeeaaaahhh, a sorozat, amire minden geek vágyott! Rick Remender 2006-ban indította útjára a csonttahó, alkoholista texasi űrszörnyvadász irgalmatlanul pörgős kalandjait, és a nyálkás-csápos idegenekben, retro űrruhákban, sugárpisztolyokban és rakétaűrhajókban bővelkedő sorozat azóta is sziporkázóan viccesen és eszméletlenül kreatívan robog a sci-fi ponyva dicsőséges útján.
Scalped A kilencedik művészet új kiugró tehetségét Jason Aaronnak hívják. A modern rezervátumok mocskos, büdös, dicstelen, véres indián alvilágában elmerülő sorozat egy beépített FBI-ügynököt, Dashiell Bad Horse-t állít a középpontban, aki reménytelenül próbál lebuktatni egy Red Crow nevű nagykutyát, miközben jól tudja, hogy saját főnökei is magasról szarnak rá. A Scalpedban nem azt az amerikai nyugatot látod, amit John Ford westernjeiben, vagy a képeskönyvekben. R. M. Guérea nyomasztó képi világa egy reménytelen, szarban és vérben fuldokló pusztaságot szabadít ránk, ami olyan hideg és menthetetlen, mint a szereplők lelke.
Tisztelt olvasóink! Önök nyilván kíváncsiak voltak a 2008-as év legjobb filmjeire! De mivel ezen blogon már többen is megírták a tavalyi legnagyobbakat, ezért a legfigyelemreméltóbb alkotások top 3-as listáján kívül én a legjobb magyar dvd megjelenések és az idei legjobb igazán pocsék, alávaló rosszfilmek közül is kiválasztanám a legjobbakat. Ahola ho 2009!
2008 legjobb jófilmjei
1. In Bruges - Humor, érzelem, izgalom, de minden a helyén van, ráadásul (és ez ritka!) tiszteletre méltó önmérséklettel adagolva. Colin Farrel és Ralph Fiennes zseniálisan játszanak!
2. Taken - Tökös, dinamikus akciófilm, ahol nem lőnek el hatszáz tárat és robbantanak fel tíz kocsit, mégis az a fajta maszkulin, lendületes cselekmény rángatja maga után a nézőt a végkifejletig, amely a műfaj legjobbjainak sajátja. A főszereplő ráadásul akkora profi, hogy még a fal sem ad hozzá másikat, így ellenfele nem ember, hanem az idő és az információhiány maga - igazi 21. századi parafilm!
3. There Will Be Blood - Így (ilyen tempóval, formanyelvvel, eszközökkel, játékidővel) ma már nem szokás filmezni. Önmagában nézve tökéletes (bár a végére a kelleténél hajszálnyival didaktikusabb) felemelkedés- és bukásmozi, a naptárra pillantva őszintén nosztalgiázó hommage-film.
+1. Ádám almái - Nagyon nem idei film, de hazánkban 2008-ban jött ki dvd-n. Ha kéne választanom egy filmet, amit minden ismerősömnek egyszerre odaajándékozhatnék egy-egy dvd-n, ez lenne az. Groteszk, okos humorú, bibliai parabolákkal dolgozó modern mese az alázatról, amely - kereszténység ide vagy oda - rettenetesen hiányzik a mai világból és emberekből.
2008 legjobb magyar dvd megjelenései
1. Monty Python Repülő Cirkusza - A humor nagyágyúinak legendás tévésorozata végre kiadásra került dvd-n, magyar felirattal (és szinkronnal, de az kit érdekel...), csinos díszdobozban! Azt hiszem, egyéb kommentár szükségtelen: minden geeknek a polcán a helye!
2. Kamerales - Történelmi remekmű, pofás kiadásban. Ha összefostad magad a Psycho-tól, ébredj fel, és nédd meg ezt, pajtás!
3. Audition- Bár extrák terén igen szűkmarkú az (amúgy olcsó) kiadás, maga a film akkora megkerülhetetlen, tömény zsenialitás, hogy még így is az idei legfontosabb kiadások között a helye. Akinek bármi kétsége lenne afelől, hogy a szerelem nem más, mint héjanász a zongorahúrokkal szabdalt végtagok között, annak legalább annyira kötelező, mint az anyukádnak meg a farkát épphogy megtalált öcsédnek.
2008 legjobb rosszfilmjei
1. Tokyo Gore Police - A trash esszenciája. Undorító, mocskos, beteg, pszichopata rémálom, amit egyszerűen soha nem kéne celluloidra vetni, nemhogy bárkinek valaha is megnézni. És valahol mégis perverz mód szép...
2. Machine Girl - Két nagy popkulturális áramlat találkozása: nyugatról a (napjainkban világszerte egyre népszerűbb és egyre gyakrabban újrafelfedezett és -felhasznált) grindhouse, keletről - Japánból - pedig a képregény-feldolgozások, azaz anime live action alkotások adnak egymással randevút. Igazi kihívást jelentő "hány utalást ismersz fel?" játék a geekeknek, de felhőtlen szórakozás az átlagos trash-zabálóknak is. Yikes!
3. Competitive Swimmers - Idén mit is tudtak Amerikában a legígéretesebb trash alkotások felmutatni? Kivénhedt pornós színésznőkkel forgatott zombis sztriptízfilmeket? Mialatt Japánban tizenéves, fürdőruhás szépségek vergődnek, halnak és élveznek el egy beteg pszicho-nindzsás történet keretében... Ez bizony egyértelmű 1-0 a japánoknak, gyerekek! A grindhouse-revivalban jelenleg ők a legjobbak (beleértve a Tarantino-Rodriguez-féle double feature-t, ami fontos, de nem első tagja a retró hangulatú neo-exploitation filmeknek).
A magyar film szempontjából érdekes volt az idei – az év eleji (9 és fél randi) és végi nagy nézőszámot elérő/ váró (Kaméleon, Valami Amerika 2) filmek között érdekes kísérletek zajlottak. A valódi kísérleti film (Lassú tükör) mellett a műfajokkal való próbálkozások a legjellemzőbbek. Volt itt minden, mint kövér asszony cekkerében, pl. zenés dokumentumfilm (Jack Jack), road movie (Kalandorok), tévémusical (Casting minden). A fesztiválfilmek is jól teljesítettek, (A londoni férfi, Delta), tűnjenek nekem bármennyire is visszatetszőnek.
A kelet-európai filmhez képest nem vagyunk annyira lemaradva, mint hinnénk. Ugyan a román 4 hónap 3 hét 2 nap az egész régióból – méltán – kiemelkedett, de a lengyel Tricks, vagy az észt Klass mellett sincs szégyellnivalónk. Szóval oszlik a kanálisszag, de még maradt min dolgozni a szippantósoknak.
Magyar TOP 5:
1. A nyomozó – zsánerben gondolkodó, újításokkal is operáló mű, egyben a legjobb ígéret a másodikra, hacsak a közeg el nem rontja Gigor Attilát. Öt évvel a Kontroll után ismét van egy vicces, szerethető filmünk. Korrekt forgatókönyv, ügyes rendezés – hajrá! 2. Kalandorok – magyaros road movie három generáció szemszögéből, jól megírva és eljátszva. Érdekes, vicces, senki nem játssza túl a szerepét – szokatlan. 3. Mázli – az újmagyar „vidéki vígjáték”-ok legjobbika, korrektül megírva, jól megrendezve, jól castingolva. Balkáni mentalitás vs. Nyugat: fix egyes. 4. Pánik – Meglepően kellemes film a mentális problémákról, egy kermédiás műsorvezetőtől. Amennyivel kevesebből készült, mint a Kaméleon-Valami Amerika 2 páros, annyival szórakoztatóbb. 5. Az ötödik hely idén nem kerül kiosztásra, mivel – egyrészt minden helyezettem elsőfilm, és több értékelhető nem akadt – másrészt a sokadikfilmesek sem remekeltek annyira, hogy lenne mit jó szívvel ideírnom. Ehelyt is látható, hogy van kraft a magyar elsőfilmesekben, csak a turáni átok miatt nem jön elő.
Magyar BOTTOM 5:
1. Kis Vuk – Mosó Masa Pénzmosodája, avagy hogy rúgjunk egyet a magyar animációba. Filmként értelmezhetetlen, egy előnye van: a DVD-tok kiegyensúlyozhatja a billegő asztallábat.
Hosszú szünet, majd:
2. Tabló – végtelenített magyar sanyar ismét a nyóckerbű’. A színészek szenvednek, de ezekkel a szituációkkal, dialógusokkal nem is lehet mit kezdeni. Unalom a köbön. 3. Para – rosszul megírt, még rosszabbul rendezett krimi (?)- vígjáték(???), ahol maximális humorforrás egy rózsaszín férfipulóver. A színészek küzdenek, mint disznó a jégen, de csak kevesen ússzák meg ezt a kínos kalandot. 4. Bakkerman – a haveri filmkészítés magasiskolájának Mariana-árka, ahol senki nem tudja miért van ott, ahol, kezdve Szőke Andrással. Semmit nem ígér, de azt be is tartja. 5. Majdnem szűz – sosemvolt emberek rohangálnak sosemvolt mondatokkal a szájukban. A való élethez annyi köze van, mint Bástya elvtársnak a jószolgálati nagyköveti poszthoz.
Sokan vérben forgó szemekkel, rojtosra böngészett, esténként párna gyanánt használt Bakossal és a Grétsy tanár úrral lefolytatott levelezéseket makulátlanul elsajátítva várták ezt a pillanatot. Most végre-valahára eljött, és itt pucsít a maga rutinos mazochizmusával. Ám mindenekelőtt azért közölném, hogy bár unalomig ismert, de a megfellebbezhetetlen tévedhetetlenséggel értékítélt döbesztek jobb híján idén is az ilyenkor szokásos kategóriákban kerültek lajstromba, ráadásul ezúttal sem változott az önkényes párbatétel sokéves hagyománya. Talán jövőre… Addig is a tovább gomb célirányos birizgálása ajánlott, így tudhatod meg ugyanis csak és kizárólag, hogy 2008 tényleg a patkány éve volt-e, vagy idén inkább a sékedre kellett volna figyelned, Friendo…
Szívtelen szívdöglesztés
Amikor ilyen „kutyául kopott a karma”, akkor lehet igazán kelendő a materiális szemlélet, miszerint a szerelem sem más, mint ármányosan időzített kémiai és elektromos állapotváltozás. És amennyiben egy önjáró, ám tisztán szervetlen hulladékprés, vagy esetleg a szociopathák szenvtelenségével kacérkodó boncmester történetünk főszereplője, ez a vélekedés igazán könnyen nyerhet igazolást. A WALL·E, valamint az idei magyar büszkeség A NYOMOZÓ különböző mértékben szentel energiát eme üzenet hangsúlyozásának, a maga bájos ridegségében mégis szerethető karaktereket hívnak életre.
A Pixar családi mozija hibátlan kivitelnek örvend, a csapat hagyományaihoz híven képes animálni (bizony, pörgessétek csak azt a szótárt az „a”-hoz…), valamint egyszerre több korosztályt is méltómód megszólítani, Gigor Attila elsőfilmje pedig örömteli bizonyíték arra, hogy bírunk mink is precíz műfaji filmet csiná’ni. A főszereplő szellemi erőfeszítéseinek stilizált ábrázolása nem csupán azért dicséretes, mert leleményesen ízül a krimik rekonstrukciós felépítményébe, de az Anger Zsolt megtestesítette, alapból kissé kifejezéstelen figura differenciálását is segíti. Imádnivaló, bár értelemszerűen más hangnemű humor teszi lelki féltestvérré a robotok és a bérgyilkos kalandjait: előbbi inkább bohém helyzetkomikumaival, míg utóbbi sztoikus, fanyar félsorokkal dolgoztatja meg a rekeszizmokat. A derű ereje mindkét esetben a természetességben rejlik.
A giccs, mint dramaturg
Richard Kelly elvetette a sulykot. Nem, nem annyira, amennyire Lynch a The Straight Story végén, amennyire Buttgereit egy érett vízihulla szemgolyóinak félközelibe vett csókolgatásakor vagy amennyire Gát György-ék sikkasztás címszó alatt (még hogy nem adnak horrort karácsonykor kertévén!), hanem: tényleg. Számtalan esztétikai minőségű, számtalan irányultságú és értelemszerűen nehezen számosítható motivikából vajúdta meg sajátbejáratú apokalipszisét, mely mind hangnemében, mind mitológiájában lazán tesz az átlagosnál edzettebb befogadó-képességekre is. Azonban ha leszünk még ötven év múlva, bizton fogunk emlékezni erre a direktorra és erre a filmre, mert a gátlástalan eklektikájú SOUTHLAND TALES nem elég távoli világvégéjénél szarkasztikusabb és szuggesztívebb márpedig nincs. Éppen ezért illendő megköszönni, hogy valaki a kompromisszumképtelen mozgóképi kifejezést többre tartja nemhogy a hálivúd háziasította elvárásainknál, de még saját rendezői karrierjénél is.
Kicsit más a leányzó fekvése A SÖTÉT LOVAG esetében, merthogy Christopher Nolan sajnos lassan rutinból, komoly ábrázattal és bizony kereskedelmi megfontolásokból ugrálja túl a cápát. A rendező ezt megelőző trükkje is kicsit túl lett tökéletesítve, ezúttal pedig még éhesebb becsvágy vezérelte, a fickó mindent akart. Így került 150 percbe egy annál is többet igénylő, szövevényes érdek- és konfliktusrendszer, a legendárium barokkosan roskatag kivitelű, sötét, de decens értelmezése, premier plánban vicsorgott – vagy épp dörmögött, khm – szociológiai és humánetológiai kérdésfeltevések valamint aktuálpolitikai rámutatások hangsúlyos didaxisa. Az eredmény: egy túlhajszolt, felesleges szálakkal agyonszőtt narratíva, melyben a tempónak és a kényszeres szövegkönyvi dagályosságnak köszönhetően mindenki a seggén veszi a levegőt. Deviszont A sötét lovag egyrészt (Kang-ho Weird Song ide, Liam JackBauer Neeson oda) az év tárt szájjal izgulós akciófilmje, a Batman: kezdődik! realistán racionalizáló törekvéseit – amúgy mellesleg – precízen pofánpössentő absztrakciójával pedig a korszakos villainekben bővelkedő 2008-as év egyik, ha nem legstílusosabb rosszakaróját prezentálja. A hisztérikus fogadtatást azóta legenda státuszban, odafentről szemlélő Heath Ledger briliáns, bizarr, félelmetes stbstb alakításában megelevenedő, sehonnan jött, sehová nem tartó Joker Káoszt prédikál, és egy svájci óramű pontosságával ügyköd annak megteremtésén. Zseniálisan öntörvényű karakter – nem lehet eléggé hangsúlyozni: hasonló tálalásban. R.I.P. Heath Ledger.
Szociometriai kedélymerénylet
A Ceausescu-érába kalauzoló trilógia első darabja, a 4 HÓNAP, 3 HÉT ÉS 2 NAP felkavaró és kompakt, akár egy konyhai robotgép. A román Cristian Mungiu rendező a gyomorig ható dokumentarista hangnem és a mesterien egyszerű forma ötvözésével teszi egyre hosszabbá a filmhármas következő darabjáig hátralévő időszakot. Cassavetes-i spontán hétköznapiság, a dramatizálás trieri érzékenysége, Tarrtól tanult vágói restség valamint a steady-cam és az állvány elegáns időbeni kombinálása adják azt az eszköztárat, mellyel nemcsak egy sürgető éjjeli sétát lehet hátborzongatóvá tenni, de annak tudatos alkalmazásával még a családi étkezések is idegfeszítő rítussá mutálódnak. (Az idén két gall horrorfilm apellált a méhben cseperedő remény impozáns szertefoszlatására; Mungiu szolid munkájával szemben ezek mégis műfajiságuk sűrű magzatvizébe fúló, elvetélt próbálkozások.)
A GOMORRA is a rögvaló (kvázi-)stilizálatlan ábrázolására vetemedik, még vérmesebb tematikájának köszönhetően kitartott csöndek és reménytelen dialógusok helyett azonban hirtelen, szangvinikus fegyverropogással sokkíroz. Matteo Garrone Roberto Saviano hasonló című, vakmerően analitikus regényéből vitte vászonra a nápolyi maffiát, a Camorrat, lehangoló aprólékosságú szerkezeti betekintést engedve ebbe a világba, az első ikszbe lépő küldönc baráti árulásától Földünk sokszáztonnányi veszélyes hulladékkal kivitelezett, ipari trágyázásáig bezáróan. Ott lenn, délen, ott nem szarral gurigáznak.
Fed(d)hetetlen gyermekgyilkosságok
Egy kiskorú megölése nagyon oda tud suhintani az indulatoknak, és ez az érzékenység szervesen épül úgy általában az emberi értékrendbe. Eme bűn tudata az IN BRUGES földi purgatóriumát ugyan nem teszi elviselhetetlenné (ez talán az év legviccesebb filmje), de az írott és íratlan törvények értelmében innen nincs visszaút; csak az a kérdés, hogy le vagy fel. A ragyogó színészi teljesítményekkel megtámogatott gengszter-komédia forgatókönyvének vége talán nem a legkiforrottabb: egy pirinyót mintha sok engedményt kapna a sorsszerűség, ez azonban csak pörsenésnyi csomó a kákán. Valóban sajnálhatóak azok, akiket elborzasztott az elborzasztó magyar cím. (Nem, nem írom le.)
Tematikailag rokon az év horrorfilmje, az angol James Watkins direktori cévéjében egyedüliként árválkodó EDEN LAKE, amiben azonban a gyerekek korántsem empátiát gerjesztenek. A néző érzelmi kondicionálása ott kezdődik, ahol a szintén idei, szintén kutyás, szintén kiskorú bűnözőkkel agitáló RED pucájából kifogy a vér – elvégre, ha sniccerrel is, de tőről metszett exploitationről van szó. A páratlan kegyetlenségű film e tradícióknak megfelelve, a rural gothic jól kitaposott erdei ösvényein grasszál (rosszmájúan azt is mondhatnók, hogy nem túl eredeti vagy kifinomult), és konfrontálja a fiatal párból, néhány vidéki suhancból továbbá azok szüleiből álló karakterkészletet. Konok horror ez, mely a mostanában inkább fetisizált erőszakot a maga kifogásolhatatlan impulzivitásában vagy épp szertartásosságában, pőrén mutatja, és – majdnem – snittre pontosan tudja, mikor lesz egy befejezés a lehető legkényelmetlenebb. Ennek köszönhetően az Eden Lake még felül is múlja közvetlen filmes előképét, a Michael J. Bassett atyáskodásával készült Wildernesst.
(A blogszférában valami mannaman, vagyki – sosem értettem, miért nem lehet egyszerű felhasználónéven írni… – „totálisan elfuseráltnak” tartja a „tanító jellegű befejezést”, de hát ő se gondolhatta komolyan, hogy ez a mozi majd szubtextuálisan fogja pofátlan igénytelenségében is ignorálhatatlan meszidzsét elduruzsolni, miszerint az almák nem gurulnak túl messze a fától. Ugye? Az úgymond didaktikusság lólába sokkal inkább a másik főcímnél lóg ki, méghozzá ultrarövid hullámhosszon, az autórádióból. Az az – aktualizálás az –, ami nem kéne.)
Mértéktartó mítoszretus
Az előző kategóriában ugyan elkeltek a plecsnik, de senki ne bánkódjon, az ajándékkönyvnél (jóval) többet érdemelő, angol keresztségben LET THE RIGHT ONE IN svéd vámpirológiai továbbképzés nem marad méltatás nélkül. Tomas Alfredson filmje nem mellőzi a klasszikus, látványos vérszívó toposzokat, de hideg csordogálása, alig zavarba ejtően visszafogott hangneme könnyen engedi elcsámborogni a nézői lelkesedést. Ez esett meg eme betűk vetőjével is, aki azonban második alkalomra már kellő figyelmet méltóztatott fordítani a film erényeinek, az implicit információadagolásnak, a párkapcsolatok fontolandó árnyaltságának, az újdonsült vonalvezetésű, mégis tökéletesen kerek történetnek. Részvét és undor, naivitás és perverzió, kiszolgáltatottság és kizsákmányolás ördögi köre ez, kortalan és anakronisztikus, periodikus és örök; a hangsáv szervileg érzékelhetetlen tartományába pedig mintha Cronenberg vírus-definícióját kódolták volna: „… két idegen faj szerelme egymás iránt...”
Az Óvilág mitológiájában jóval mélyebbre (?) kotort Anders Thomas Jensen, egészen az úgynevezett „keresztyén” mondavilágig. A szeretetteljes próbatételből sanyargatott Jób földi pokoljárását parafrazeáló ÁDÁM ALMÁI dán puritanizmusú, de bizony hogy feel-good mozi! Persze, a nyolc napon túl gyógyuló, verbális és durvafizikai kivitelű politikai inkorrektség, a megátalkodott rosszindulat, Hitler portréja és egy gránátalmányi agytumor inkább mintha egy zajos, kacagtatóan vagy keserűen morbid végkicsengést vetítene előre. Viszont mint tudjuk: Isten útjai kifürkészhetetlenek, és ezért pont nem így alakulnak a dolgok. A dolgok nem így alakulásának módja – ez teszi emlékezetessé a neonáci Ádám almás-pitéit; Jensen filmjében biblikus jelképek és biológiai kárhozat, debil meggyőződések és romboló gúny badar, mégis mesterkéletlen szinkronja ajánlja figyelmünkbe azt, ami bennünk végül is: jó.
Antropológiai prédikáció – egy következő fajnak
Utoljára Jonathan Demme pszichothrillerének honorálásakor értettem teljes mértékben egyet az Akadémiával – pedig az nem tegnap volt. Az idei év filmje kiírásban izgalmas holtversenyt produkáló NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK és a VÉRZŐ OLAJ díjazása diadal. A szerzőiség diadala a fősodorbeli harsány, pátoszos, unalomig ismert formanyelvek felett, ráadásul a gyönyörű különbözőségek ellenére igencsak hasonló koncepciókról van szó. Brutális ambíciók, vészterhes, nyomasztó atmoszféra, irodalmi forrás és az emberi gyarlóság-esendőség kompromittáló vizsgálata jellemzi mindkét remekművet; Coenéké azt mutatja meg, hova korcsosodik az a társadalom, melynek születését Anderson szemlézi.
Míg a Nem vénnek való vidék gonosza sztochasztikus kény-kedv, az 50%-nyi esélynél többet már nem érdemlő Homo Sapiens végzete, a Vérző olaj antagonistái referencia értékű, drámai realizmussal ábrázolt alakok: kultúránk vezetői. Formai szempontból utóbbi mesteri kamerakezelésével, elegáns-brutális lezárásával, előbbi a feloldó, önállósuló katarzis-helyzetek notórius hanyagolásával, nézőtől való megfosztásával követel magának helyet a kortalan klasszikusok között (nincs soundtrack, scripten kívül rekedtek a nagy exitusok, a három fő karakter meg talán sosem kerül közös képkivágatba…), továbbá a Daniel-Day Lewis és Javier Bardem megtestesítette szereplők alanyi jogán (Daniel Plainview és Anton Chigurh). Nekik nem mellesleg az idei bon motok két legtartósabbját is köszönhetjük.
Vagyis ennél fogva a szuperség non-plus-ultrái idén tehát ők voltak, mind a ketten.
Páratlan Soavi-díj
Az igazat megvallva már tavaly meg kellett volna kapnia a névadónak ezt az évről évre egyre rangosabb kitüntetést, melyet a Dellamorte Dellamore bénító esztétikai sokkja ihletett. (És mindenképpen leszögezendő: eme sokk csak negyed, na jó, harmadsorban volt betudható Anna Falchi parizernyi bimbóinak.) A szomszédos helyiségben őrzött, bizonyos Sam Lowry szerint adminisztratív hibáról lehet szó. No, mindegy! Az ARRIVEDERCI AMORE, CIAO a mesterség páratlan ismeretéről árulkodik; történetszövés, narráció, vágás, ritmika, színészvezetés, plánozás, koreográfia, műfaji-stílusbeli modulációk terén intergalaktikus referencia, és akkor a Deep Purple és Jethro Tull nótákkal combosított akusztikus vonatkozások még számba se vétettek! De mindez önmagában akár kevés is lehet, a forma és a tartalom ilyetén ellenállhatatlan, erotikus egyensúlya nélkül, amiből a hasonló témákban utazó, valahai Scorsese és a tegnapelőtti, akkor még nem vészesen technicista Chan-wook Park is tudna tanulni, nem kicsit. Michele Soavi – name on the trophy.
Legeslegebb jelenet
Noha számomra az idei év vitathatatlanul legmaradandóbb filmélménye az volt, amikor megállt a Föld, és az anyám elkezdett csuklani, és csak csuklott, csak csuklott, csak csuklott… de Chigurh autóbalesetének képsorait (Nem vénnek való vidék) legalább ilyen nehéz elhessegetni. Hogy a halál jólfésült angyala több-e egy sztahanovista likvidátornál, fensőbb akaratok megtestesítője, kiszolgálója vagy kiszolgáltatottja – rejtély. Nem biztos, hogy maradt még ennél életbevágóbb kérdés, de a Komor dagály könnyedén mossa el a megértés igényét is: az eljövendő (?) nemzedék pihés ülepű képviselője egy marék dollárért, tulajdon ingjével asszisztál… neki.
Előrebocsátanám, hogy az első helyezettektől eltekintve a kötetek nincsenek rangsorolva, csupán felsorolva, illetve a linkek nem minden esetben az éppen tárgyalt, hanem esetlegesen kapcsolódó művekre is mutathatnak.
Számomra az év legkellemesebb meglepetése volt a Fables első trade paperback-jének hazai kiadása, szorosan a nyomában a Watchmen-nel, ami viszont várható volt a filmet övező hype meglovaglása okán. A Fabulák azonban egyértelműen szerelemkiadás, méghozzá minden tekintetben minőségi (még ha egyes szereplők neve elég hülyén hangzik is magyarul, de erről igazából nem a fordító tehet), így csak azt tudom tanácsolni, hogy ha csak egy képregényt veszel 2008-ban, akkor az ez legyen. Spread the Love, Man!
Alan Moore kultikussá vált és a gyakorlatilag képregénytörténeti szempontból (is) megkerülhetetlen, posztapokaliptikus (hopp, nem lelőttem a végét?), szuperhős noir-ja, a hidegháborúról, az emberi lélek legmélyebb bugyrairól és arról, hogy a "With great power comes great responsibility" szlogen második fele az első beteljesülésekor teljesen értelmét veszti. A Watchmen olyan, mint a legjobb borok, a korral csak érik, és minden egyes forgatásakor egyre zamatosabb.
Viszonylag kevés jó sci-fi témájú képregénnyel találkoztam (mint ahogy fantasy-ből sem lehet Dunát rekeszteni), de a szerb származású Enki Bilal művei úgy en bloc a közeli vagy távoli jövőben játszódnak, és habár első számú kedvencem a Nikopol-trilógia, ami egyúttal vitathatatlanul ismertebb is, mint a Szörny-tetralógia, melynek második részét képezi e kötet, ha disztópikus, háborúk által szétszabdalt, globalizáció és terrorizmus sújtotta jövőképre vágyunk, akkor nem kell továbbmennünk, elég megmerítkeznünk a gyönyörűen megfestett, elmosódott kontúrokkal rendelkező vizuális élményfürdőben.
Jodorowsky klasszikus(?) űroperájának első három része egy kötetben (brávó Delta Vision!), a szokásosnál kisebb, az amerikai Dark Horse kiadásához hasonló formátumban: az Univerzum legyőzhetetlen Metabáróinak családregénye, mely ugyanazon univerzumban játszódik, mint a legendás Moebius-szal együtt teremtett L'Incal. Akinek a sci-fi-t Frank Herbert, Stanislaw Lem és Isaac Asimov jelenti, az nagyon sürgősen szerezze be.
Mi lett volna, ha Fülig Jimmy trónörökös marad és mindehhez némi sütnivalója is párosul? Tessék csak felütni Largo Winch, a világutazó fenegyerek kalandjait, akinek egy hatalmas cégbirodalom zuhan örökségként a nyakába, az ehhez dukáló riválisok hadával. A frankofón képregényipar legnagyobb sikergyárosának legjobb sorozata (szoros versenyben saját magával a XIII és a Thorgal kapcsán, legújabb kihívóként pedig Lady S lépett színre).
A Maus óta a legjobb önéletrajzi ihletésű szépirodalmi (kép)regény arról, hogy milyen volt az élet a hetvenes-nyolcvanas évek Iránjában egy kislány szemével. És ehhez még antropomorfizált állatokat sem kellett használnia.
Rémálom az Arkham Elmegyógyintézetben! Mihály arkangyal és a sárkány, Batman és Joker pszichedelikus és pszichológiai párharca! Bruce Wayne-t és minden józan ítélőképességet kéretik a ruhatárban hagyni!
A világ legviccesebb comic strip-je egy kisfiúról és tigriséről, messze maga mögé utasítva az önérzetes, túlsúlyos macskát, valamint a házát időnként első világháborús vadászgépként használó, szófukar ebet. Intellektuális és szarkasztikus humor egy imádnivaló gézengúz és legjobb barátja előadásában. Ez itt pedig a TELJES Bill Watterson életmű angolul, bőrkötésben.
Hogy képzavarral éljek, üde színfolt ez az európai rajzstílust képviselő és szuperhősmentes fekete-fehér fumetti a hazai képregénykiadás palettáján, mely a klasszikus B-horror kliséket veszi sorra szórakoztató és legfőképpen olcsó ponyva formátumban. Remélhetőleg előfutára Dylan Dog, az olasz John Constantine megjelenésének kis hazánkban.
Bár Mark Millar egyre inkább kezd elkurvulni és az egóját is valahonnan az Olümposzról kellene lerángatni (a szánalmasan öncélú Kick-Ass-ből már most filmet forgatnak, pedig még csak a negyedik füzetnél tart), de a The Ultimates, mint a Bosszú Angyalainak újragondolása az Ultimate-univerzumban, parádésra sikeredett a rajzolózseni Bryan Hitch közreműködésével. Vajon melyik másik Marvel képregényben történhetett meg ezelőtt, hogy egy szuperhőst halálra ítélnek a Manhattan lerombolása során életét vesztett 800 civil áldozat miatt? Ja, és nem utolsósorban ilyen dögös Darázst sem láttunk még...
Danny Boyle ezzel a remekművével – mintha egész eddigi karrierjével erre a filmre készült volna – létrehozta a tökéletes, modern-szórakoztató gesamtkunstwerket. Egy audiovizuális csoda tapasztalatról, tudásról, és az alapvető emberi értékek túlélési lehetőségéről a mában. Varázslat.
Korea legtehetségesebb stilisztájának, Kim Ji-woon-nak ezt a spagetti western (pontosabban Leone) hommage-át üdvözült vigyorral, tátott szájjal bámulod végig. Óriási költségvetésű technikai ujjgyakorlat, de annak szenzációs. Története az ugyan semmi, itt a rendező a sztár.
A nyögvenyelős első rész után – meg a FAUN LABIRINTUSA felszabadító erejű katarzisa következtében – Del Toro képzelőereje ledobja láncait: a fantázia elképesztő tombolása két órában.
„Fekete, egzisztencialista komédia az In Bruges - a város a purgatórium inkarnációja, a halálon innen. Raynek maga a kínszenvedés. Mert Ray üres belül, az értékei hiányoznak, csupa deficit a csávó, és egy olyan helyen, ami szinte nem is áll másból, mint kultúrából és történelemből, kutyául érzi magát. A vákuum-ember egy olyan helyen, amely csak adni szeretne.”
A nő kétszer, lecsupaszítva a lényegre: egy asszony, aki még meg nem született gyermekét védelmezi, és a másik, aki a főtust kivágná ellenfele hasából. Az utóbbi nem is tudom hány év legkeményebb, legidegtépőbb horrorfilmje. Bénító remekmű, ami megmutatja az európai filmeseknek, köztük nekünk, hogy merre kellene menni.
Mick Hartley a hetvenes-nyolcvanas évek ausztrál exploitation-filmjeiről szóló csodálatos dokuja, pont annyi energiával, amennyi a témájául választott mocskos gyöngyszemekben van. Aki egy kicsit is vonzódik az exploitation-hez, ettől elélvez.
Pitiáner költségvetés, egy kamera, cinema verité: az eredmény egy, a végletekig kihajtott, a horror-klasszikus Démonok intenzitását és alapvetését újrafelhasználó spanyol zombifilm. Az európai horrorfilm újra él, sőt, a csúcson van (bár Udo amúgy is megmondta: „az európai horrorfilm örök.”)
Jack Ketchum szimpatikusan egyszerű regényének ugyanolyan szimplára fogott filmváltozata. Az öregembernek lelövik a kutyáját. Ő bosszút áll. Ennyi, kész, vége. Semmi lacafaca, semmi felesleges baromság. Ja, és Brian Cox az isten.
Mamet rendezőnek nem egy nagy szám, de ezúttal megembereli magát, és sikerül valami valóban maradandót mondani a harcművészetekről, és a férfiasság állapotáról a mai világban: milyenek vagyunk, és milyennek kellene lennünk. „Take the fight out of your face.”
Johnny To Kei Fung szerelmeslevele Hongkonghoz: a városhoz, lakóihoz, (film)történelméhez. Olyan könnyű, mint egy hópihe, és a maga szentimentális, játékos módján mégis pusztítóan hatásos. Johnnie To: a master at work.
