Dobó István nem baszta le úgy Mekcseyt, ahogy engem a főszerk: „Azért van a Filmszemle, hogy filmekről írjunk és ne sörözgetésekről!”- mondta az Úr hangja és nem kifejezés, mennyire igaza volt!
Csütörtökre muszáj volt összeszedni magam és tenyérbe köpve munkához látni. Érdekelt az amerikai Daniel Young Pinprickje, de hiába rohantam lóhalálban a vetítésre, mert egyórás csúszással kezdődött- a Szemlén eddig egyedülálló módon technikai problémák adódtak. A történet szerint egy átlagos tinilány rejteget a szekrényében, egy férfit, aki megunván a helyzetet kiszökik a lányszobából és az anyjának kezdi csapni a szelet.
A film teljes magyar stábbal, angol nyelven forgott, amiből Nagy Ervin a bevándorló férfi karaktere miatt jól kijött, Rátóti Zoltán kevésbé, ugyanis teljesen újraszinkronizálták. És ha már Nagy Ervin: a Terézanyu környékén volt benne egy Christian Bale-es sárm, de ebből a vénájából mostanában ritkán vesznek vért. Már a Kaméleonban is a minimálprogramot hozta, de az ottani másfél arckifejezését sikerült félre csökkentenie. Rachel Blake az önbizalomhiányos anyát érzékenyen játssza, Laura Greenwood pedig egyenesen a kamasz Scarlett Johanssonra emlékeztet- megjelenésben és játékban egyaránt (ahogy Lolitaként bugyiban mászkál a fehér alsós férfi előtt, na az a csábítás szinonimája).
Szerkezetileg minden a helyén van, de valami mégse stimmel. Az a fajta „családi thriller”, ami pl. kevésbé a Ragyogásban, inkább The Glass Houseban működött, itt egyáltalán nem. Szépen kidolgozottak a karakterek, a viszonyrendszerek, filmes idézetek is akadnak, de a film második fele menthetetlenül unalomba fullad. Szecsanov Martin képei sem lennének rosszak, de mivel kékre fényeltek mindent, kevés a megragadó momentum bennük.
Este volt a Papírrepülők bulija, ahol sikerült egy darab pultnál kiszolgálni a Szemlében megfáradt filmeseket- ebből adódott, hogy félórákat kellett sorba állni egy –egy korsó frissítőért. Az alkotók szimpatikusak voltak, az átlagéletkor 25 körül, a csajok csinosak- hát csoda, hogy ottfelejtettem magam? Reggel arra ébredtem, hogy két fejem van és a nagyobbik van belül. Rém kellemetlen, mivel megvolt a jegyem magára a filmre- csak illene megnézni. Gyakorlatilag a lét- nemlét határmezsgyéjén sikerül időre bediffundálni a Kongresszusi Központba.
A Papírrepülők hét kisebb sztori összessége, főszerepben a mai tizen-, huszonévesekkel. Az első percekben azt hittem, én vagyok hülye, mikor különböző karakterek dumáltak egymás után a legkisebb összefüggés nélkül. Hol egy költöztető brigáddal vagyunk, máskor két dj-vel, utána egy magányos íróval, satöbbi. A megkezdett történetek csak huszadik percben kezdődnek előlről, kronologikusan, addig magamra vagyok hagyva a sötétben. A történetek között semmi összefüggés nincs (egyszer, már majdnem sikerült felfedeznem egy kapcsolatot, de később kiderült, hogy nem az volt).
A költségvetésből adódóan a jelenetek az egysnittes Fliegauf- iskolát követik- szerencsére szuperközelik nélkül. A szereplők félig amatőrök, vagy tán egészen azok és ez a dialógusok rovására megy. Mindössze két hibájuk van: túlírtak vagy nem megírtak. Ami lényeges: mindenki jófej, a karakterek között nincsenek konfliktusok, néha úgy éreztem, mintha a bespeedezett Horváth Ádám remixelné a Szomszédokat. Látszik, hogy Szabó Simon érti a szubkultúrákat, de írással nem kellene töltenie az idejét. Czomba Albert kamerája állandóan mozog, lévén kézből operálta végig a filmet, ami fontos stíluselem, de félóra után belefáradt a szemem. A film egyértelműen legjobb momentuma: a zenéje. Ilyen stílusos magyar soundtracket még nem hallottam. Szinte ugrál az elektronikus műfajok között:d&b, jungle, downtempo, ambient- Jeszenszky Zsolt legyek, ha megmondom még mi. Fanyalgok itt, meg hibákat látok- de mifaszt akarok? Lendkerekes golfcipőt, kakasos nyalókát, maláj kurvát? Végtére is egy szimpatikus elsőfilm, pláne, hogy költségvetése 12 millió – óne állami pénz. Gratula!
Levezetésként belevágtam két kisjátékfilmbe - Forgács W. András Z!je egy magyar zombi egy napját mondja el. A no budget film kihasználja a lehetőségeit (sok ötlet van benne, pl. a hamburgerevés remek), a poén is ül a végén, de hosszabb a kelleténél és az üresjáratok nem tesznek jót egy kisfilmnek (nagyfilmnek se). Regula Gergely Kikapcsolódása jobban átgondolt darab, feszesebb, egységesebb. Egy megkötözött ember próbál kiszabadulni, miközben a tévén egy műsorvezető őrjöng a helyes megfejtéssel betelefonálókért. Stílusos, nem unalmas, formailag is a helyén van. Tetszik.
És itt kell megemlítenem egy fontos dolgot. Az idei szemlén nyolc elsőfilmes nagyjátékfilmrendező indul. Ez biztató. Az viszont kevésbé, hogy a filmek, hmmm…kevésbé belemenősek, „korrektek”. Nagy hibái nincsenek, kábé szól valamiről, de látszik, hogy az író, a rendező kevesebb anyagot- erőt- energiát fordított rá, mint kellett volna. Belátom, ez is előrelépés a köldöknézős korábbiakhoz képest, de a filmekben nincs szenvedély. Többre becsülik a pohár víz tisztaságát, mint a tenger erejét. Nem mennek bele (vagy nem mernek belemenni?) részletesen egy problémába, megelégszenek a fecsegő felszínnel. És ha így kezdik, mi lesz belőlük húsz év múlva? Persze ezt a merengést csak az ideiglenes dehidratáció okozta, lévén csak két rendező filmjét láttam- bízom a többiekben.