Röviddel a múzsa vizitációját követően odafordultam a négyeshatoson a szintén fesztiváli élményeit emésztgető, kedves leányhoz, hogy megkérdezzem, mit szól a címben szereplő kis szójátékhoz. Az arcán hirtelen átfutó, jeges döbbenet biztosított afelől, hogy Laár András és Sas József szellemiségének esszenciális ötvözetétől nem szabad tágítanom. A rátarti felhasználó-barátságtalanság hasonló lelkülete vezérelhette a finn Odalenn készítőit. Valószínűsíthetően a Titanic rendezőinek kegyes gesztusa, hogy ezt az opust hajnali tízre fűzték be: körülbelül ilyesmi lehetett volna Uwe Boll vizsgafilmje, ha történetesen Stephen King egy kiadatlan, korai novelláját álmodja vászonra. De tényleg, ez valami szörnyen szar.
Helyszín kórház, szereplők a mumusok által migrénig kergetett kislány, az őt agyvizsgálatra kísérő apa, a további tomográfiai procedúrák mellett érvelő, csini nővérke, egy unszimpi menedzser, a fekete biztonsági őr meg egy sejtelmes hajlesz. Áramkimaradás, liftbeszorulás, mindenki-más-eltűnése, működésképtelen órák, mogorva manifesztációk, tépelődések, ilyesmik. Valahol valóban értékelendő, hogy Pete Riski a legkisebb kockázatot sem vállalva kanalazta össze a szóba jöhető kliséket, hogy mind a sokk-effektek, mind az elhalálozási sorrend, mind a tizedik percben borítékolható végkifejlet vonatkozásában ritka figyelmet tanúsított még a szívbeteg nézők iránt is (filmtörténelem második legdevalválódottabb gegje szerintem lassan újra erény), ám Varró Attila hangalámondása nélkül egy időtlen kínszenvedés lett volna ez a 87 perc. A titokzatos rémlények első nyíltszíni támadását követő, heves viták egyik sorát például az addig megszokottnál két árnyalatnyival blazírtabban sikerült felkonferálni, a mondat pedig az volt, hogy „Tömegpszichózis – a seggem.”
Elképzelhető, hogy Attila munkásságának volt némi köze a vetítés során kórusban felharsanó derűhöz.
Beyonderrel egy-egy „sajtos croissant” után (olyankor hol vannak a fogyasztóvédelmisek, amikor egy sajtreszelékkel behintett, elfuserált pogácsát sóznak rám eme néven kilókilencvenér?) ültünk neki a második fogásnak, ami már nem csak nyomokban tartalmazott szórakoztató összetevőket. A szintén az Északi fények szekcióba nevezett, szintén finn Szauna az 1595-ös Nagy Északi Háború végeztével deklarálandó, homályos határvonalat húzza meg – bűn és bűnhődés között. A naiv térképészt és jóval többet látott, lelkiismeretileg jóval terheltebb bátyját Antti-Jussi Annila direktor ha nem is a leghatározottabb dramaturgiával, de roppant eltökéltséggel veszejti el, finoman kihasználva az alapszituációban rejlő lehetőségeket. Adrien Lyne vagy éppen Guiseppe Tornatore hasonszőrű munkái után egy ilyen allegorikus cselekmény-vezetés puszta formalitásnak tűnhet (igen, ez valóban nem véletlen szófordulat volt), egy leheletnyi, ám felesleges számszerű utalás ellenére azonban Annila nagyon jól keveri kártyáit. A helyenként igazán félelmetes Szauna nem erőlteti túlságosan a szimbolikáját, a megjelenített lélektani folyamatok pedig pont ezért olyan szuggesztívek – még ha a finn rendező sokkal mohóbb és türelmetlenebb is, mint Tarkovszkij.
A bűn mélysége szekció: Na Hong-Jin: Az üldöző. Dél-Korea tavalyi slágere lefitymáló üzenet az europid mainstreamnek. Züllött figurákkal csordultig pakolt, muzeális thriller alapszitu elvetemült hangnemi váltásokkal, mely közönségsiker ÉS zaftaddikt geektől a diegézis titkait elmélyülten fürkésző teoretikusig igen sokakat sarkallhat elismerő csettintésre. Az eltűnt kurvái után nyomozó, korrupt strici (ő volna a protagonista) és az annak alkalmazottait kalapáccsal és vésővel amortizáló kliens fogócskájának az elsőfilmes Hong-Jin időben, térben igen szűk korlátokat szab, kicsit ennek is köszönhető, hogy a narratíva (második megtekintésre már gyanúsan konzekvensnek tetsző…) esetlegességei minimum elnézhetőek. Mindenképpen kiemelendő Az üldöző humora, ami még Bong Joon-Ho jobb pillanatait is megidézi – nem is egyszer –, ideértve a Hollywoodi előadásban általában affektáns, emitt mégis eleven, természetes helyzetkomikumokat, merő arckifejezéseket (még ahogy pofozkodva verekednek, abban is van valami komolyan esetlen, valami mesterkéletlenül mókás), vagy például az empatikus társadalombírálatot, melynek keretében bohém flegmasággal tudják le többek között azokat az erőszakos rendőri visszaéléseket, amik miatt hét évad óta tesznek éjt nappallá Jack Bauerék. Dőreség volna figyelmen kívül hagyni az eme, örömtelibb szakaszok közé ékelt erőszak-futamokat, melyek addig vannak kitartva egyenként, mint Oh Dae-su alagsori magánszáma – bárminemű stilizáció nélkül.
It’s hammer time!