Rajzolt atoll (Titanic napok)

Igen, tudjuk, hogy az Edison és Leo igazándiból stop-motion mozi, a Southampton-New York vonalon pedig egy árva korallképződmény sincsen, de ez minket annyira sem aggaszt, mint Smith kapitányt 1912-ben a jégjelentés. Sőt, ha el is nyelnének minket a vogon esztétika dada habjai, mi akkor is odacsapunk az agynak! Megkapaszkodni: most az animációs filmek jönnek.



Akik azt hitték, hogy a Chelsea kapusának életét feldolgozó Soderbergh dolgozat az egyetlen biopic a fesztiválon, azok benézték: Neil Burns első egészestése George Tolles novellája alapján gyurmázza meg Thomas Alva George T. Edison mozgalmas életét. Burns állítólag sokat kilincselt a Discovery és a National Geographic csatornáknál új megközelítésű életrajzával, míg végül a vállalkozóbb kedvű Titanicnál kapott főműsor-idős besorolást… Hoppá, úgy látom kimerült az elem a naptáramban… most már mindegy, legyint megbocsátóan a főszerk, a továbbiakban Erős Antónia száraz tényszerűségével tudatom, hogy a Mary Shelley tudóstoposzára Karl May-es indiántematikát, Tim Burton gótikájára Peter Jackson-i splattert hegesztő, eklektikus kalandfilm cselekményén ugyan bőven lehetett volna még mit barkácsolni, olajozni – mindenekelőtt, hogy kevesebb helyen kotyogjon –, a helyzetkomikumok színvonala sem túl egyenletes, ám a karakterekben azért akad humor. Nem is arról van szó, hogy a kleptomán Edison hozzávetőlegesen minden nőt blokkolna, vagy hogy az egyik kísérletétől tartósan felvillanyozódott fia, Leo elektromos eredetű füst kíséretében ejakulál, inkább a technikai megvalósítás, és a kevésbé szalonképes formai ötletek honorálhatóak derűvel. Van, amelyik figurának például csótány, másiknak kutyagumi a szemöldöke, és a morbiditást ennyivel nem pipálták ki Burnsék – de most jut eszembe, hogy Peter Jacksont már említettem.

A várva várt, az áhított szkeccs, a Fél(ek) a sötétben enyhe csalódás volt; a stilárisan szerteágazó kollekció inkább hasonlít egy animációs szak eminenseinek minőségben erős szórású, de egyaránt kockázatkerülő vizsgamunkáihoz, mint „napjaink legjobb illusztrátorainak és képregény-rajzolóinak” nonstop remekléséhez. Formanyelvi erődemonstráció – igazi finesz, lelemény nélkül. A jobb rálátás érdekében most növekvő tornasorba állítjuk ezeket a biztoskezű haknianimátorokat.

Hogy a neurotikus lét-tépelődést derékszögű- és görbevonalzóval megszerkesztő Pierre Di Scuillo mi a fészkes lótúrót keres ebben a barncsban – na, az ilyen rejtélyek miatt nem marad munka nélkül Eric von Däniken. A geometrikus szenvelgés ráadásul nem átall az epizódok között – azaz több ízben – feltűnni. Kár és nemkicsit. Blutch hispán nemese hasonló elánnal sétáltatja végig az antológián szénsötét vérebeit, és politikai allegóriája ugyan egyszerűbb, mint egy lerágott csont, alkalomadtán mégis egészen közel sikerül vinnie a nézőt a Pedigree Pálság húsbamaróan kényelmetlen zsigeri élményéhez. Romain Slocombe és Marie Caillu szentül hitték, hogy a rémálmok zsírkrétával agyonfirkált labirintusában lehetetlen békésen elszenderedni. Jelentem: majdnem tévedtek.

A Jerry Kramsky és Lorenzo Mattotti nádasából leselkedő, rémisztően egyszerű szörny-gegek stílus- és hangulatbeli szépségükből fakadóan hagynak emléket maguk után. Az ausztrál testvérgyilkos druszája, Charles Burns sajnos kevésbé szuggesztív textúrát választott. Kontúros rajzainál jobbat is el tudnék képzelni a pszichoszexuális mutációkat Cronenberg figyelmével mustráló, del Torosan bogaras szerelmi történethez. A kanadai direktor vírus definícióját mindig fel lehet tenni a lejátszóba: kicsit ugyan már recseg, de sosem lesz idejétmúlt. A részletek végletes szelektálását hirdető Sin City hiú árnyékaiból sandít kifele Richard McGuier és Michel Pirus kísértethistóriája, mely nemcsak képeiben, de dramaturgiájában is egyaránt kiforrott – ez az az elegancia, ami sajnos nem jellemző a szkeccs egészére. Csont-fehér, utolsó snittje a Fél(ek) a sötétben legijesztőbb befejezése.

Az igazi, geekpróbáló horrort Makoto Shinkai szervírozta. Az új Miyazakiként ünnepelt anime maestro három epizódban mesél az első és másfeledik diákszerelemről, az elvesztett és az elszalasztott lehetőségekről – valamint az eme liliomlila, rügyzöld és barackszín emlékek kútjából egyre üvegesebb tekintettel kivödrölt emocionális nihilről. Én nem kérdőjelezem meg az órányi giccs létjogosultságát. A tizenévesek padok között lopva átpöckölt fidibusz-lírája talán az egyetlen forma, amiben a banális, az ügyetlen pátosz valóban igaz és tényleg szép. A sakura (cseresznye-virág) kultusz és az Einsteini relativitás játszóházi egymásra sandítása sem érdemel körmöst: a cseresznyevirág szirmai 5 centimétert hullnak egy másodperc alatt, éteri nyugalommal, de hogy lehet kihúzni egyetlen másodpercet a havazás miatt egy helyben veszteglő szerelvényen, ha lassan már csak órányi késéssel érhetünk el – Őhozzá? Sőt, az egész anime narratív kongása is inkább valamiféle melankolikus duruzsolásnak hat.

Tehát nem vitatom, hogy Shinkai-san lávsztorija a Tokio Hotel koncikon elsápadt plázavámpírok androgün hordáira csupaszín keresztet vetve újra fontolandóvá tette azt a szóösszetételt, hogy gyerekkori érzelmesség, de bármennyire is legitim ez a makulátlan képekből és adekvát naivitásból megfestett, borzalmasan édes szépség, bármennyire is szeretném elfogadni, a záróakkordokat szolgáltató, j-pop kareoke alatt egyértelművé vált: nekem ehhez nincs gyomrom. A screenshootok ugyan magukért beszélnek, mi azonban nyomatékosítanánk, hogy blogunk rendszeres olvasói körében a Másodpercenként 5 centimétert csak és kizárólag a hétpróbás erősidegzetűeknek ajánljuk.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!