Az utolsó ház balra (Last House On The Left, 2009)

Míg az utóbbi években a franciák a tekintélyes múlttal rendelkező európai horror megújításán fáradoznak (kritikáink: Inside, Frontieres, Martyrs), filmjeikhez a vágóhídon keresve ihletet, a tengerentúlon inkább videotékákban és filmarchívumokban keresgélnek: még mindig az ezredforduló tájékán született japán szellemlányos trend sikereit, valamint a népszerű hazai horror-klasszikusokat hasznosítják újra. Lerágott csont már a panasz, hogy a hetvenes évek kirobbanó energiáját és lelkesedését fokozatosan felváltotta a profitorientált iparosmunka. A meglepő az, hogy - bár még mindig egy remekmű szükségtelen lenyúlása - Az utolsó ház balra mégis egészen élvezhető lett.

(VIGYÁZAT, SPOILEREK!)

A kiszemelt eredetinek (lásd kritikánkat az 1972-es
Last House On The Left-ről) - a forgatás megkezdése előtt - a szokásos eljárásnak megfelelően többféle előzetes feldolgozási lépésen is át kellett esnie. Először is jelen időbe helyezik a cselekményt, aláásva ezzel a hetvenes évek által hozzáadott összes jelentéstöbbletet, majd kilúgozzák belőle a politikailag inkorrekt elemeket, a karaktereket - jellemük meghamisításának árán is - tinédzseresítik a célközönség szem előtt tartásával (fiatalabb és csinosabb szereplők), valamint a biztonság kedvéért betesznek néhány, a Fűrész-széria váratlan sikere óta kötelezőnek számító hidegen megtervezett és mérnöki precizitással bemutatott trancsírozós jelenetet.

Az alaptörténet nem sokat változott: két fiatal lányt elrabol néhány „morally challenged” törvény elől menekülő ember, majd megerőszakolják és megölik őket. Az autójuk azonban totálkáros lett, így éjszakára menedéket keresnek egy közeli házaspár nyaralójában, akik történetesen éppen az egyik lány szülei: rendes, tisztességes, kedves emberek. Egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy kiket tisztelhetnek a vendégeikben, mert onnantól véres események sora veszi kezdetét...

Az 1972-es eredeti egy igazi cinikus, gonosz, ijesztő görbe tükör az emberi jóságról és az elégedett kispolgárok kényelmesen ártatlan morális értékrendjéről, mely a korszak népszerű bosszúfilmjeitől eltérően (mint például a műfajteremtő első rész után gyors tempóban eldurvuló és irreálissá váló Death Wish széria) nem próbálja kimenteni a felelősség alól a két teljesen átlagosnak tűnő áldozat-szülőt. Wes Craven csupán dokumentál, némi távolságtartással és rövid pórázra fogott stíluseszközökkel bizonyítva azt az ősi tételt, amit az életművében hasonló kérdéseket előszeretettel feszegető Takashi Miike a zseniális Fudoh: The New Generation nyitó inzertjében így fogalmaz meg: „Még a farkasok sem vadásszák fajtársaikat, de az emberek élve fel fogják falni egymást.”

Az újrafeldolgozott verzió azonban elveti ezt az üzletileg bizonnyal előnytelen, felkavaró mondanivalót, és apránként bemutatja a szülők ráébredését a valóságra, fájdalmuk és dühük feltörését, majd menekülési kísérletük sikertelenségét. Ily módon fájdalmukat átélhetőbbé teszi, azonosulási lehetőséget kínálva a nézőnek. Gyilkosságaik nem is hideg fejjel elkövetett szakrális rítusok, hanem a pillanat hevében történő, önmagukat is azonnal elborzasztó tettek, melyben csak éppen hogy csillan meg az akár jogosnak is vélhető bosszú fénye, melyek közül az első ráadásul sokkal inkább önvédelmi okokra visszavezethető. (Kivéve az értelmetlen és komolyan nem vehető záró képsort, mely meghazudtolja az egész filmet: totál baromság volt berakni, akármi is volt rá az ok.)

Még érdekesebb azonban az, ahogy a 2009-es változat a szerencsétlen, magatehetetlen, apja terrorja alól szabadulni csak az öngyilkosság által menekülni képes fiatal karakterét előtérbe tolja. Már a (minden baj forrásául szolgáló) fűvásárlós jelenet során kihangsúlyozza ártatlanságát, ráadásul egy közös tragédia által (elvesztett testvér) olyan kapcsot hoz létre közte és a szőke lány között, mely megalapozza a film végi nyomott hangulatú, de az eredetihez képest akkor is naivan szerencsés happy endet: a motorcsónakban ülve a srác hátrahagyja bűnös gyökereit, megtagadva apját és az ő barátait, és elfoglalja az elhunyt testvér helyét a rémült, vérző sebekkel teli család tagjai között. Kár, hogy nem mert jobban elrugaszkodni a klasszikustól, és a színészek is sajnálatosan szürkék és ripacsok. Ettől eltekintve nézhető film lett Az utolsó ház balra, mely kínál néhány kellemesen kellemetlen percet a nézőnek – legalábbis azoknak, akik nem látták az eredetit.

 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!