James Glickenhaus Exterminator-ja az én olvasatomban egyfajta óda a régi New Yorkhoz, a Guiliani-előtti, stricis, kurvás, háztömbönként kirabolnak és közben használt kotonba lépsz-New Yorkhoz. Egy óda, melyben embereket darálnak le, patkányokkal zabáltatnak fel, ágyékon lőnek és hasonlók.
Az Exterminator, a nyolcvanas évek elejének ez a grindhouse-klasszikusa (kevés olyan film készült, amelyen jobban érződik, hogy egyenest grindhouse-ba szánták) a Bosszúvágy egyfajta gettós utánérzése: minden sokkal dzsuvásabb, leppattantabb és mérhetetlenül agresszívebb. Főhőse John Eastland (a meglehetősen rosszul kiválasztott, kevéske filmes jelenléttel rendelkező Robert Ginty) vietnámi veterán, akinek egykori bajtársát, a token-néger Michael-t (Steve James később az Amerikai nindzsával szűrte össze a levet) egy bandányi punk megnyomorítja, belevágnak egy kerti kéziszerszámot a hátába és szemléletes közeliben kifordítják a gerincének egy kis darabját, ropog rendesen.
John az életével tartozik Mike-nak, úgyhogy az amúgy is labilis ex-katonát az eset meglehetősen felidegeli. A város mindenhová beszivárgó erőszakos jelenléte fojtogatja a lelkét, és a barátja ellen elkövetett merénylet átlöki az elválasztó vonalon. Egy hegesztőpisztoly meg hasonló, kézre álló eszközök segítségével kicsinálja a bandát, némelyik tagját patkányoknak hagyja vacsorául.
Ám ezzel a problémái csak elkezdődnek. Michael családja képtelen fizetni a kórházi számlákat, ezért Eastland elhatározza, hogy a maffiától zsarol ki pénzt barátja számláinak rendezése végett. Elrabolja a helyi keresztapát, és amikor az vonakodik együttműködni, egy ipari daráló segítségével hamburgerhúst csinál belőle.
A rendőrséget látókörébe is ezidőtájt kerül bele – afelett, hogy a punkokat kivégezte, még valahogy szemet hunytak (akkoriban, a 42. utca univerzumában az ilyesmi se nem osztott, se nem szorzott), de hogy egy befolyásos donból csak így ukmukfukk zaftig, ámbár némileg mócsingos darált húst csináljon, az azért mégsem járja. Az ügy kinyomozásával Dalton detektívet (Christopher George) bízzák meg, aki magasról szarik az egészre, igazság szerint örül, hogy végre valaki igazából is odatesz az utcákat elárasztó mocsokáradatnak.
Eastland következő célpontja egy pedofil bordély, ahol otthonról elszökött vagy elrabolt kisfiúk kerülnek terítékre. A hely létezéséről „hősünk” egy összeégetett mellű kurvától értesül, aki korábban szintén megjárta ezt a pokollyukat: az egyik kliensnek egy – akármely! – nő megkínzására lett gusztusa, és a kupleráj főstricije épp ezt a lányt szerezte be neki. Eastlandet újra elkapja a gépszíj, hazamegy és már reszeli is a golyói fejét… pillanat, ezt átfogalmazom… szóval a házilag legyártott dumdumjaival felfegyverkezve meglátogatja az esztablismentet. Eredmény egy szénné égett tulajdonos és egy pocsönlőtt törzsvendég.
Utóbbiról azonban kiderül, hogy valami szenátor volt életében, és ettől fogva Dalton detektív sem nézheti tovább karba tett kézzel az Exterminátor (=Csótányirtó) ámokfutását, főleg azután nem, hogy a CIA is bekapcsolódik a nyomozásba (szerintem a forgatókönyvírók utóbbi mozzanatnak kicsit utánajárhattak volna, anyaföldön lezajlott szenátorgyilkosságok ügyében az FBI jár el…)
Az Exterminator egy zseniális exploitation film, olyan gusztustalan, sötét és beteg, amilyen csak egy kora-nyolcvanas grindhouse film lehet. A fentebb már megidézett Bosszúvágy-hatás ugyebár egyértelmű, de Walter Hill Warriors-a is előzményként könyvelhető el, meg persze a teljes hetvenes évekbeli, csodálatos amerikai grindhouse-éra (pedig megfogadtam, hogy ezt a szót, grindhouse, nem írom le többé, a hirtelen a semmiből előkerülő, wikipédia-olvasó szakértőseregnek ez amolyan csodaszava lett, de hát mit csináljak, a grindhouse-éra az a grindhouse-éra.)
Az erőszak szinte árad az Exterminator összes pórusából, kb. ötpercenként lehetünk tanúi valamilyen extrém brutális kivégzésnek (a legendás első jelenet, a vietnam-flashback tartalmazza a filmtörténet talán leglenyűgözőbb lefejezését - nem meglepő módon a halhatatlan Stan Winston volt a film maszkmestere!) A film összes figurája sérült, fizikálisan vagy mentálisan, mert nem létezik, hogy egy ennyire beteg világban akárki érintetlen maradjon.
James Glickenhaus, a rendező érdekes karriert mondhat magáénak, ez a második filmje, harminc évesen készítette. Az Exterminator sikerének hatására a nyolcvanas években lehetősége nyílt nagyobb költségvetésű produkciókon dolgozni (neki köszönhetjük a hidegháborús videóklasszikus Soldier-t (1982) vagy Jackie Chan lagymatag amerikai bemutatkozását, a The Protector-t (1985)). A kilencvenes években felhagyott a rendezéssel és egyrészt producerkedni kezdett (többek között Frank Henenlotter filmjein), másrészt pedig sikeres brókerré könyökölte be magát a Wall Streetre.
Glickenhaus rendezése itt nyögvenyelős, suta, sőt, a dilettantizmus szélén egyensúlyozik - kb. egy fokkal jobb csak annál az amatőrködésnél, amit pl. Wes Craven művelt a Last House On The Left esetében. Hogy mégis mindkét film klasszikussá lett, az alkotóik elkötelezettségének köszönhető: lehet, hogy egyiküknek sem volt még csak halvány lila fingja sem arról, hogy hová kell tenni egy kamerát, de filmes elképzeléseik tűzön-vízen való általzavarása egy határozott, komor, kompromisszumoktól mentes – ugyanakkor persze a kommersz sikert nyálcsorgatva áhító – low budget, sőt, majdnem no budget apokaliptikus víziót eredményezett.
