Mi állhat 48 díj, a reprezentatív szakmabeliek és a közönség ösztönösen szinkronizált bólogatása, elismerő csettintései mögött? Hogy adhat a tematikai hiánygazdaság közepette egy túltermelt toposz, egy mozgóképes megkerülhetetlenség – valami újat? Talán a komponenseknek köszönhetően? Mert van itt vámpirizmus és tini-szerelem, óraközi stikliterrorizmus és idétlen akcentusú külföldi tanár, generation gap és coming out, továbbá kutyák és macskák. Egy gyorskezű kliprendező játékfilmes debütálásakor ez a recept mihez vezetne egy óceánnal balrább… hát, ebbe az is csak bemelegítés után gondoljon bele, akinek acélsodronyból vannak az idegei. Az eleddig televízióban ténykedő Thomas Alfredson (egy pindurit nyugtalan Tarkovszkij vehemenciájával vágott) filmje hólepte brutalitással és szemérmes perverziókkal invitál valahova a misztikus horror és a melodráma közötti farkasordító senkiföldjére – úgy, hogy a rendezőnek a műfajiság legfeljebb annyira áll kézre, mint Bollywoodnak a gorno. Legfeljebb.
Sokan még több módon kategorizálták és kategorizálják, értelmezték és értelmezik a horrort, de ami soha egy, akárcsak éppen hogy makroléptékű áttekintés során sem hiányozhat, az a vámpír. Vissza lehet ásni a hellén mítoszgyökerekig, ijesztően pontos álló-és mozgókép-történeti, médium-elméleti megfeleltetésekre rámutatni (nem reklámozzuk a kvázi-konkurenciát se, de a Nosferatu árnyéka című ujjgyakorlatban pont így tett Kötő Katinka), illetve, á’lá Ernest Jones, a projekció és az elnyomás dinamikáját pszichoanalitikus lelkesedéssel kutatva még ijesztőbb következtetésekig vonszolni az érdeklődőket – miszerint a vámpír a hullabaszás és az inceszt hajlamok legitim (értsd: popkulturális) kielégülésének ágyaz meg... (No-no. This is my serious face.)
És mivel a mozi bő százada alatt mintegy félezer darab foglalkoztatott vérszívókat, az értés illúziója helyett pusztán zsigeribb élményekre szomjas fogyasztó is a bőség zavarával küzd. Bizony, hogy: alkonyattól pirkadatig lehetne sorolni. A Universal magyar koprodukcióban előadott kezdő angol kiejtési kurzusaitól (Dracula, 1931) Willem Dafoe önreflektív ezredvégi playbackjéig (A vámpír árnyéka, 2000), Larraz leszbiánus szoftpornójától (Vámpírok, 1974) a szingli Wesley Snipes mortal-kombat emlékfitneszéig (Pengék), Anne Rice rizsporos parókás interjújának adaptációjától (Interjú a vámpírral, 1994) Stephanie Meyer posztfeminista naplójának tinitrendi fröccsöntéséig (Alkonyat, 2009).
Hogy a tematikailag leginkább az utóbbi kettővel rokonítható Engedj be! hogy kerüli el a mélabús filozofálgatást, a tocsogós szenvelgést, netán a mitikus kellékek unalmas esztétizálását? Hát például úgy, hogy az egy évnyi castolást követően tényleg tizenkét évesek játsszák a (pillanatnyilag és évszázadokig) tizenkét éveseket. Félénken harapdált svéd tőmondatokban kommunikálnak Stockholm külvárosának fagyos panelnihiljében, széthulló családok árnyékában, a pubertáskori marginalitás egyre szorosabb élményei és az aluljáróban vagy épp a közeli nyíresben történt, fatális vérveszteségek másnapi médiadiétája közepette. Minden csak látszólag él, mintha unottan várna, örökké. Az iskolaudvaron száraz szélben perceg a porhó, arrább flakon friss vértől nehézkes, settenkedő léptek morzsolják; a skandináv tél zordan ásítja a szocreál magányt. Itt Isten, a boldogság keresése nemcsak azért dőreség, mert minden teremtmény egyedül hal meg.
Távol az amerikai szuburbán pezsgéstől, távol a dandy dekadenciától; ha valahol szar vámpírnak, halhatatlannak lenni, akkor az ez az a hely.
Alfredson bámulatosan sivár kulisszái között mintha az orosz realizmus elevenedne meg, mintha Gogol köpenyegéből jönnének elő ezek a szánalmasan magukra maradt alakok, s elveszettségüket a tőszomszédságukban megidézett fantasztikum abszurd reflexióként nagyítja fel. A szerényen egzisztencialista Engedj be! gyönyörűen átkötött fahrtjai részleteznek is egyben, elsődleges funkciójuk mégis folytonossá, véglegessé tenni az undor és közöny nyomában vonuló magány, a néhol langyosra hevített, de egyetemleges idegenség alaphangulatát. (Sartre, Camus, valaki?)
A "fiatalkorú" vámpír, Eli helyzetét nem a blackebergi gyilkossági csoport naprakészsége vagy rafináltsága rontja, olyan – intézményes formában – nincs is. A dramaturgiát ugyan ebbéli konfliktusok igazgatják, a feszültség azonban - a vámpír alakját sokszor ölében ringató - queer-fogalomkör moderált háborgatásának köszönhető. Elit a mássága, eltérő szükségletei, kiszolgáltatottsága üldözi. Élete kínzóan mindennapi menekülés, amit csak kizárólagos kapcsolatok maszkja mögül képes túlélni. (A halandók közül van, aki ezt egy macskamenhely permanens dorombolása között próbálja meg, miközben a szociálisan fejlettebbek úgy fogadják a láthatáson egyetlen gyermeküket, hogy „Korán jöttél.”)
A goregazdag forrásművet jegyző John Ajvide Lindquist és Alfredson közösen írták a forgatókönyvet. Nem csak a zaftos megjelenítési lehetőségektől határolták el a filmet (a regény zombijaiból nincs, még egy fél darab se), de a szereplők viszonyát differenciáló, múltba révedő, nem kevésbé explicit vadhajtásokat is elhagyták. A Blackebergbe az idős Hakannal érkező Eli és a szomszéd kiskorú, a kollegiális csínyeket rutinosan szenvedő Oskar románcát látszólag tiszta értékellentétek mentén módosítja a szerzőpáros, ám a sötéthajú, androgün vonású vámpír és az aranyszőke, lányos arcú fiú triviális oppozíciójáról hamar bebizonyosodik: hanyagul kitáblázott, gyenge megvilágítású zsákutca – amiben az alkotók az elegáns sejtetés mellett csak nagy ritkán élnek az éppen-megmutatás gesztusával. Lehet ezt fájlalni, de mivel az egész film a beteljesülhetetlenségről, illetve annak hol melankolikus, hol önmardosó tudomásul vételéről is szól, legalább találva érezhetik magukat a szadisztikus rituálék, a pedofília vagy a homoszexualitás - egyúttal a queer installációk - kontrasztos részletezését áhító nézők.
Teljesen nem kell megrémülni, a maguk természetességével feltűnnek a klasszikus kellékek is: pátosz és színpadiasság nélkül reprezentáltatik a nyolcvanas évek svéd minimalizmusában vegetáló vámpírság. Noha a portyák gyorsak, szangvinikusak és kellőképpen állatiasak (erotikának, kellemnek nyoma sincs), az unalomig ismert élettani és gasztroenterológai sajátságok mindössze mélyítik a film hangulati tónusát. Eli koporsója átázott, sárgult rongyokkal fedett, vízköves kád. Esténként csendesen, szégyenkezve közeledik Oskarhoz, errefelé senki nem hallja meg azt az affektáns hisztit, amivel Neil Jordan Claudiája duzzogta világgá tragédiáját. Vagy csak már évszázadokkal van túl a hisztin.
Ha minden veszni látszik (a mitológia részét képező, címadó motívum szimptomatikus kifejtésekor), tehetetlen dühét vért könnyezve adja nyomasztóan intim világának tudtára. A film legszebb jelenete.
Lina Leandersson (Eli) és Kare Hedebrant (Oskar) alakítása megindító és manírtalan, a CGI decens, míg a hangnemet Alfredson tévés pályafutása alatt megszerzett érzékkel színezi derűsre imitt, meg amott, az Engedj be! legfőbb erénye azonban a magába csavarodó, kerek, látszólagos elhajlásai, felvezetett perspektívái ellenére szimmetrikus narratíva, ami tökéletesen zárt és hervasztóan kilátástalan. Mintha minden szerelem két idegen faj szerelme lenne egymás iránt. Az elvált szülőké, az együtt élőké, a magányos állatbarátoké, valamint – de nem utolsósorban – az egymáshoz őszintén közeledő Elié és Oskaré. És ha nem figyelsz eléggé a részletekre, a katartikus finálé után még azt is találhatod hinni, hogy nem az utóbbi a legelcseszettebb szerelem, amit valaha filmen láttál.
A KIADVÁNY
A DVD dupla (azaz megfordítható) borítóval, és gyönyörű, a film hangulatát tökéletesen megidéző menüvel jelent meg. Technikailag nem találunk benne kivetnivalót: a kép éles és tiszta, az eredeti svéd DTS vagy 5.1 mellett pedig választhatunk 5.1-es magyar szinkront is – mindegyik szépen szól, bár ez nyilván nem az a film, amivel demonstráljuk hangrendszerünk ütőképességét a vendégeink előtt.
AZ EXTRÁK
A bónusz anyagok a mennyiséget tekintve talán szegényesek, de legalább minőségükben nem lehet rájuk panaszunk. Az audiókommentárban a rendező, Tomas Alfredson, illetve a könyv és a film írója, John Ajvide Lindqvist osztják meg velünk gondolataikat. Természetesen szó esik az eredeti regényről is, de többnyire a forgatás részleteibe nyerünk betekintést, történet- és karakteranalízissel kiegészítve – mindenképpen érdekes és informatív. A werkfilm csak 8 perces, de szerencsére bőven több az ilyen hosszúságú átlagos, promóciós bolhafingoknál, amikben a stábtagok körbenyalják egymás seggét. Lényegében ez egy filmjelenetekkel fűszerezett interjú a rendezővel, aki többek közt beszél a ’80-as évekbeli és a mostani Svédország közti különbségekről, a gyerekszínészekkel való munkáról, és arról, hogy a befejezés vajon boldog vagy tragikus (ezen bizony el lehet mélázni) – de beleshetünk az uszodai finálé forgatására is. Van még négy kivágott jelenet (az utolsót leszámítva egyik sem igazán érdekes), meg egy rakás kép, poszter és előzetes.
Kiadó: Corner Film
Kép: 2,35:1 (16:9)
Hang: svéd (DTS), svéd (5.1), magyar (5.1)
Felirat: magyar, angol
Lat den rätte komma in. Svéd. 2008. Rendezte: Tomas Alfredson. Írta: John Ajvide Lindqvist. Fényképezte: Hoyte Van Hoytema. Zene: Johan Söderqvist. Szereplők: Kare Hedebrant, Lina Leandersson, Per Ragnar, Henrik Dahl, Karin Bergquist
