Dredd bíró, a brit képregények elsőszámú antihőse már 32 éve üvöltözi, hogy „Én vagyok a törvény!”. A gigantikus méretű állal megáldott sisakos törvényosztó népszerűsége mit sem csökkent azóta, hogy 1977-ben, a frissen induló 2000 AD képregény-antológia második számában bemutatkozott, akkor még fekete-fehérben. Dredd bíró történetei az évek során megszámlálhatatlan kiadást értek már meg, ember volt a talpán, aki bírta követni a kiadóváltásokat, az újraközléseket, az újságokban megjelent comic-stripeket, vendégszerepléseket, gyűjteményes köteteket, novellákat. Dredd egyébként a mai napig szerepel a 2000 AD lapjain, de 1990 óta saját Megazin-ja is van, és persze kötetekben is publikálják a jól sikerült történeteket. De mielőtt továbbmennénk, azok számára, akik eddig a sötétben éltek a karaktert illetően, vagy csak a (Stallone miatt) félresikerült 95-ös filmből ismerik, jöjjön egy kis gyorstalpaló Dreddológia.
A törvény és rend futurisztikus őre eredetileg három ember, név szerint John Wagner író, Carlos Ezquerra rajzoló és Pat Mills szerkesztő közös gyermeke, akit Piszkos Harry, a Death Race 2000 című film plakátján látható egyik karakter (David Carradine Frankensteinje) és Sylvester Stallone alapján alkottak meg, a nevét pedig egy 60-as évekbeli reggae dal címétől kölcsönözték.
Bár hagyományos megfogalmazás szerint a sci-fi zsánerbe sorolhatjuk, Dredd bíró világa tulajdonképpen (sok más brit képregényhez hasonlóan) a Thatcher korszak szüleménye és ezáltal annak kritikája is, de ha továbbmegyünk, akkor a fasizmus és a mindenkori elnyomó, totalitárius diktatúrák szatírájának is felfoghatjuk. A bizarr humor, a nyers brutalitás, az aktuálpolitikai áthallások, valamint a meglehetősen bizarr szereplők és helyzetek egyaránt jellemzőek rá, mint ahogyan a hagyományos, és az abszurd humorral tálalt, olykor kimondottan groteszkbe hajló történetek is.
Népszerűsége is valószínűleg ebben a sokszínűségében rejlik, és persze azokban a tehetséges brit alkotókban, akik az elmúlt több, mint három évtized során tehetségük legjavát adták hozzá a Dredd mitológiához. (Csak pár név a tablóra: Garth Ennis, Alan Grant, Grant Morrison, a rajzolók közül pedig a zseniális Simon Bisley, Brian Bolland vagy Steve Dillon.)
Joseph Dredd a távoli jövő egyik megapoliszának, az USA egész nyugati partját felölelő Mega-City One-nak a rettegett bírája, aki egy személyben a hatóság, a törvényhozás és az ítéletvégrehajtó is. Dredd egy erősen sarkított igazságosztó hős, ha úgy tetszik egyfajta szuperhős paródia, akinek a legnagyobb erőssége talán pont az, hogy alig van benne valami emberi. A szenvelgős amerikai jelmezesekkel szemben Dredd ugyanis sohasem moralizál, és nem támadnak erkölcsi aggályai sem, de még a lelkiismerete is csak meglehetősen ritkán szokta furdalni. Aki bűnt követett el, az ott helyben meg is kapja tőle méltó büntetését, és ha a delikvens van olyan balga, hogy esetleg megkérdőjelezi a kiszabott ítéletet, akkor ezek után jó eséllyel számíthat még jelentős halmazati büntetésre is. A bírák ennek a rendőrállamnak az oszlopai, akik a legkisebb vétséget sem hagyják megtorlatlanul, és Dredd mindközül a legrosszabb, a leghírhedtebb. Olyannyira megszállottja a bűnüldözésnek és a rend betartatásának, hogy a képregény történelme során még egyszer sem láthattuk nem hogy civilben, de még a sisakja nélkül sem (a szemeket eltakaró sisak egyébként egyértelműen Jusztícia metafora hivatott lenni). De Dredd disztópikus világában nem csak emberek, hanem mindenféle poszt-apokaliptikus mutánsok, genetikai selejtek és egyéb ismeretlen eredetű bizarr kreatúrák is sértik a rendet és törvényt, elegendő munkát adva ezzel hősünknek.
A Judge Dredd képregényekről szerencsére elmondhatjuk, hogy általában véve egy erősen magas átlagszínvonalat képviselnek, és bár a történetek sokfélesége miatt bátorság és felelőtlenség is ilyet kijelenteni, de általában úgy tartják, hogy a John Wagner tollából származó America a valaha írt legjobb Dredd sztori. (Az olvasók szavazták meg, de az írók, szerkesztők és a kritikusok is egyöntetűen ez mellett tették le a voksukat. És nem utolsó sorban maga a szerző is ezt tartja a kedvencének.) Közel sem olvastam mindet, hogy ezt megerősítsem vagy cáfoljam, de az biztos, hogy ez az egyik legjobb, legizgalmasabb és legmegindítóbb képregény történet, amivel eddig Judge Dredd cím alatt találkoztam. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az évekkel később készült, és a fő sztorit kiegészítő két folytatás is hasonlóképpen színvonalas lett, akkor elmondhatjuk, hogy a komplett America-saga legalábbis egy erősen ajánlott olvasmány.
Az America történetek a több éven, sőt évtizeden áthaladó eposzi méretű Democracy sztori vonal részei, bár a történetek között inkább csak tematikai összefüggés van, így az America tökéletesen érthető és élvezhető önmagában, az előzmények és utózöngék ismerete nélkül is.
America
Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine 1 - 7 (1990)
A Judge Dredd Megazin első számával debütáló America egy visszaemlékezés formájában elmesélt tragikus szerelmi történet, két ember közösen induló, majd szétváló, és végül szokatlan módon újra összefonódó sorsáról.
America Jara és Bennett Beeny együtt nőttek fel Mega-City One blokkjai között. A bevándorlók gyermekeként megszületett kislány az akkor még a lehetőségek és a szabadság hazájának tartott ország után kapta az America nevet. A két fiatal kezdettől fogva két nagyon különböző jellem. A lány cserfes, harcias, öntudatos, míg a fiú a félénk, szürke egér típus, aki mellesleg plátói szerelmet táplál a lány iránt. Középiskolás korukra a rendszerből kiábrándult America a demokrácia kiharcolásáért küzdő harcos aktivistává érik, Beeny pedig az énekes-komikus karrierjét építgeti. Az iskola elvégzése után az útjaik különválnak, majd a fiúból sikeres és gazdag előadóművész válik, és idővel a kapcsolatuk megszakad. Évekkel később Beeny az utcán szembetalálja magát America-val, de idejük nem marad a nosztalgiázásra, mert a következő pillanatokban lövöldözés tör ki az utcán, ami után a helyszínre érkező bírók holtan, Beeny pedig szétlőtt torokkal marad ott az utca kövén. A férfit túléli, az orvosok pedig összerakják (mesterséges hangszálakat kap, de az énekesi karrierjének így is vége), és a kihallgatás során Dredd bírótól megtudja, hogy a Total War nevű terroristasejt egyik akciójának a tűzvonalába került. Az összezavarodott Beeny nem árulja el, hogy gyermekkori barátja is a terroristák között volt. Később America meglátogatja Beeny-t az otthonában, és az együtt eltöltött kellemes éjszaka után a lány pénzt kér tőle. Méghozzá robbanóanyagra, amivel egy jelentős szimbólumot, konkrétan az amerikai Szabadságszobrot akarják felrobbantani. Beeny nem csak óriásit csalódik, de ezután egy súlyos döntést kénytelen meghozni: teljesítse élete szerelmének kérését, vagy árulja el a lányt, és jelentse fel a bíráknak?
Természetesen az ilyen választás sosem jelenthet boldog befejezést, de az események konklúziója után még vár ránk egy igazán meglepő fordulat, amit a folytatások további taglalása miatt kénytelen vagyok leírni, de csak azután, hogy elé írtam azt, hogy
SPOILER
Bár America Jara végül meghal, Beeny átülteti az agyát a lány testébe, hogy megőrizzen valamit szerelméből. A női testbe költözött Beeny így továbbra is énekelhet, de ettől fogva már csak szomorú dalokat.
SPOILER VÉGE
Wagner (aki nem csak, hogy Dredd egyik atyja, de egyben a legtöbb és legjobb Judge Dredd történeteket is jegyző író) ebben az igazán intelligens és átgondolt politikai love-storyban megtalálta a tökéletes egyensúlyt az érzelmes, az izgalmas és a fordulatos között, és közben arra is odafigyelt, hogy a politikai üzenete is átjöjjön, anélkül, hogy azt erőszakosan a szánkba rágná.
Az alapgondolat az, hogy nincs tökéletes társadalom. Az elnyomó rendszer ugyanannyira rossz, mint a szigorú vezérelvek nélküli demokrácia, ami csak illúzió egy olyan világban, ahol 400 millió ember zsúfolódott össze egy elszigetelt nagyvárosban, és ahol a bűnözési ráta emiatt sohasem látott magasságokba szökött. A demokráciát pedig nem lehet félelemkeltéssel és erőszakkal kivívni, hiszen bár a cél valahol nemes, de az alkalmazott eszközöknek köszönhetően ezek a forradalmárok semmivel sem jobbak, mint az elnyomó hatalom, ami ellen elvileg harcolnak. Dredd és a bírák pedig bár ezt a fasiszta rendőrállamot képviselik, de a radikális módszereikre valahol mégis csak szükség van a teljes káosz és összeomlás elkerülésére, az ártatlan állampolgárok védelmére.
Nem elég, hogy Beeny-nek csalódnia kellett az életében újra felbukkanó barátjában és persze egyben szerelmében, de még ennek a két erőszakszervezetnek a kereszttűzébe is kerül, hiszen választania kell. De nincs jó választás, ő ennek a felállásnak mindenképpen a vesztese lesz. Hiszen ha az érzelmeire hallgat, akkor ő maga is terroristává válik, ha a józan eszére, akkor viszont áruló lesz, és ráadásul azt az embert árulja el, aki a számára a legfontosabb.
Meglepő módon az állítólagos legjobb Judge Dredd történetben maga Dredd alig szerepel, alkalmi jelenléte is inkább emblematikus, nem meglepő módon a regnáló hatalmat képviseli, ezzel bizonyos szempontból ő a legfőbb ellenség, a történet negatív szereplője. Pedig Dredd csak úgy viselkedik, ahogy azt megszokhattuk, sőt, el is várnánk tőle. Őt az okok, Beeny személyes dilemmája nem érdekli, ő csak a kötelességét végzi, és példát akar statuálni a terroristák megölésével. Alakja mégis attól válik démonivá, hogy ezúttal egy külső szemlélő, egy emberi érzelmekkel rendező civil szemén keresztül látjuk őt, és mivel Beeny narrációja által sokkal személyesebben éljük át a történteket, így Dredd érzelemmentes hűvössége ezúttal kicsit sem imponál nekünk, lévén nem neki szurkolunk.
Wagner kiváló ütemérzékkel megírt, szomorkás történetét Colin MacNeil gyönyörűen festett képei töltik meg élettel. A sokszor karikatúraszerű alakok, az érdekes festésnek köszönhetően néhol egyenesen 3 dimenziós hatásúakká válnak, a csodálatos neonszínek pedig tetszetős futurisztikus, kissé cyberpunk-ízű megapoliszi hangulatot teremtenek.
America II: Fading of the light
Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine Vol.3 # 20 - 25 (1996)
Mivel egymáshoz történetileg kapcsolódó folytatásokról van szó, ezért a továbbiakban már elkerülhetetlen a SPOILERezés, így azt nem is jelzem már külön, tessenek óvatosan tovább olvasni.
A hat évvel későbbi folytatásban az első rész végén kialakult bizarr helyzet tovább bonyolódik. A néhai America testébe költözött Beeny haldoklik, nem képes életben maradni a felvett testben, egy újabb agyátültetést pedig nem élne túl. Időközben terhes lett (tulajdonképpen saját magától), a kislányának pedig az anyja után az America nevet adta. A végnapjait élő énekest otthonában meglátogatja egy bizonyos Victor Portnoy nevű kritikus, aki szintén annak a Total War nevű terrorista szervezetnek a tagja, melynek soraiba egykoron America is tartozott. Portnoy azt akarja, hogy Beeny egy díjátadó ünnepségen robbantsa fel magát, mondván hogy ő már úgyis félig halott és hogy ezzel legalább jóváteheti egykori árulását, amely America és több terrorista életébe került. Beeny ezt természetesen visszautasítja, de ekkor a terroristák elrabolják a kislányát, hogy rákényszerítsék az akcióra.
A folytatásban visszaköszön az előző rész alapdilemmája, vagyis Beeny-nek ismét a terroristák és a bírók között kellene választania. A női testben élő férfi idő közben nem csak testileg, de lélekben is tönkrement. A lelkiismerete azóta sem hagyja nyugodni, ráadásul amíg a terroristák árulónak tartják, addig a bírák pedig terroristának (az egyik bíró még a segítségnyújtást is megtagadja tőle, amikor egy sikátorban megtámadják). Mivel a fokozatosan romló egészségi állapota miatt jószerivel magatehetetlen, és mivel a terroristák sem hagytak neki túl sok választást, ezért végül kénytelen azokhoz fordulni, akik egyszer már őt is elárulták.
Az első részben egyfajta egyensúly állt fent a Beeny-t kísértő két oldal között (az ő szemszögéből a terroristák és a bírák egyaránt a rosszat képviselték), addig mostanra a mérleg nyelve már egyértelműen a bírák felé mozdult el. Ők most nem a diktatúra képviselői, hanem csak egyszerű anti-terrorista csoportként vannak jelen a történetben, így azt is mondhatni, hogy előléptek jó fiúkká.
Az America II: Fading of the light rövidebb, és ezzel együtt dinamikusabb egy történet, a befejezése pedig a korábbinál is harsányabb. Megőrizte az előzmény keserű alaphangulatát, bár Wagner némi fekete humort azért most már csempészett bele. Beeny narrációja is kissé megritkult, így a hangvétele már kevésbé személyes, de ettől függetlenül a dramaturgia szempontjából továbbra is egy rendkívül izgalmas és feszült történettel van dolgunk.
Bár ezek a rajzok is Colin MacNeil keze munkáját dicsérik, azok csak nyomokban emlékeztetnek az első történetben látottakra. Nem csak azért, mert a képek ezúttal nem festettek, hanem mert a stílus is megváltozott, sajnos hátrányára. Kevéssé kidolgozott, elnagyolt vonások és tompa színek jellemzik MacNeil hat évvel későbbi munkáját. A karakterek arca egy kezdő Steve Dillon-ra emlékeztetnek, de annak minden egyedisége nélkül. Szerencsére a történet sodrása segít átsiklani ezen az esztétikai hibán.
America III: Cadet
Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine #250-#252 (2006)
Ha az első rész egy szerelmi történet volt, a második pedig egy politikai túszdráma, akkor a Cadet leginkább egy hagyományos rendőr krimi mintáját követi, ugyanis az egész cselekményt egy jól felépített nyomozás köré épül.
Az előző rész végén láthattuk, hogy a kis America a bírókat képző akadémiára került, hogy biztonságban legyen a Total War-tól. A lány közben felnőtt, és kadétként azt a vizsgafeladatot kapja, hogy hajtson végre egy nyomozást. America megvizsgálva a szülei aktáit arra gyanakszik, hogy a díjátadón történt terroristatámadásnak nem Portnoy volt az értelmi szerzője, hanem valaki más akarta, hogy Beeny felrobbantsa magát. A lány ezért azt az embert kéri fel mentorának, aki jól ismeri a szüleivel kapcsolatos ügyeket, vagyis Dredd bírót.
America anyjától örökölte magabiztosságát és harciasságát, de ugyanakkor most már anyja tökéletes ellentétjévé is vált, hiszen nemcsak az oly gyűlölt rendszer kiszolgálója és eszköze lett, hanem történetesen azoknak a soraiba tartozik, akik ellen anyja egykoron ádáz harcot vívott, és akik végül a haláláért közvetlenül felelősek. A bírókhoz hasonlóan rideg és kemény növendék lett belőle, így aztán ő az akadémia egyik legkiválóbb tehetsége is, még Dredd is meghajol a lány állhatatossága előtt. America a nyomozás során fokozatosan fedi fel a támadás mögött húzódó titkokat, Dredd, a rettegett bíró pedig többnyire csak America után sepreget, míg a munka dandárját a lány egymaga végzi.
A legrövidebb, és ezért a legsűrűbb szövésű történet már hangulatában és tartalmában sem hasonlít az előző kettőre. Ez alkalommal már nem csak az időpont, de a főszereplő személye is megváltozott. Ebben a történetben a politika már nem sok szerepet kap, és az érzelmeknek sincs sok helye. Az a bizonyos mérleg pedig végleg a bírák oldalára dőlt el, hiszen a történet nagyrészt az ő nézőpontjukból zajlik. A Cadet már inkább csak egy extra ráadás, egy plusz érdekesség, az előző két történethez csak keveset ad hozzá, de ettől függetlenül is rendkívül izgalmas olvasmány.
Colin MacNeil ezúttal nem kísérletezett, a második America történetben látható szürke, unalmas, de a célnak attól még tökéletesen megfelelő rajzokat használta itt is, bár a részletek kidolgozásából most jelentősen visszavett.
Kétség kívül egy remekül megírt történet az America, különösen az első része, de az csak a folytatásokkal együttesen válik igazán egésszé. Hogy a legjobb-e? Ezt nehéz megmondani, mert egy egészen szokatlan hangvételű történet született Wagner tollából, ezért nehéz is a többihez mérni. Valószínűleg eddig egyetlen Judge Dredd képregényben sem lett még a politika ennyire mélyen érintve, és egyetlen Judge Dredd történetben sem tapasztalhattunk ennyi emberi érzelmet, és talán még az sem fordult elő, hogy Dredd bíró neve ennyire csak a stáblista végére fért volna fel. Éppen ezért lehet, hogy az acélkemény és kíméletlen Dredd-et kedvelőknek kevésbé, a kicsit emberibb, több réteggel rendelkező történeket kedvelőknek viszont annál jobban fog tetszeni. Elolvasni viszont mindenkinek érdemes.