POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 7.
Mióta a tudósok felfedezték, hogy az ózonrétegen lyukak tátongnak, és hogy ez az emberiség diszkomfort-érzetét a jövőben némiképpen növelni fogja, azóta – pontosabban: mióta ez a médiában is slágertéma lett – a legnépszerűbb poszt-apokalipszis szcenáriók közé tartozik a felperzselt-kiégett Föld víziója. A Neon City is egy ilyen világot próbál bemutatni, annyi különbséggel, hogy itt az ózonréteget egy katonai kísérlet vágta végképp haza. Meghatározhatatlan időközönként atomvillanáshoz hasonlító „napkitörések” tarolják le az amúgy is tar vidéket, máskor pedig radioaktív felhők vonulnak végig rajta. Az emberek többsége egymástól elzárt városokban él (2053-ban járunk egyébként), az utakat ugyanis motoros banditák uralják.
Ismerős? A Mad Max joggal ugorhat be, de a Neon City csak látszólag hasonlít Mel Gibson klasszikusára. Kezdjük ott, hogy a törvényesség határán ügyködő főhős itt nem abszolút főszereplő. Harry Stark egy keménytökű fejvadász (Michael Ironside), aki legfrissebb fogását, a Reno névre hallgató vadóc nőt (Vanity) kénytelen a semmi közepén fekvő Jericho városából Neon City-be szállítani, ha meg akarja kapni az őt megillető pénzt. Egy menetrend szerint közlekedő teherbusz-járattal indulnak el, egy kisebb csoport társaságában. Az utasok közt van orvos, luxusprosti, elkényeztetett gazdag kislány, egy önjelölt komikus és egy tudósforma öreg. Útközben természetesen meg kell küzdeniük az útonállókkal, mialatt sikerül jobban megismerniük egymást, és lassan kiderül – tadam! -, hogy senki se az, akinek látszik.
Ismerős? A történet gyakorlatilag John Ford alapwesternjének, a Hatosfogatnak az átdolgozása, nem csak az alapszituáció stimmel, de még a szereplők is hasonlóak (orvos, prosti, kőrözött gyilkos). Jó helyről merítettek tehát az alkotók, a poszt-apokaliptikus filmek esetében a western-párhuzam egyébként is adja magát (még akár a 3:10 to Yuma is beugorhat), de itt különösen adja magát a dolog.
Az alapötlettel nincs is gond, low budget filmhez képest a látvány is korrekt (ügyesen alakították át a fagyos Utah-beli tájat világégés utáni senki földjévé), ahogy a díszletek és a jelmezek is rendben vannak. A Neon City egyáltalán nem gagyi, de sajnos nem is jó: csak középszerű. Igazi ’80-as évekbeli másodvonalbeli akció-kalandfilm lehetne, ha nem ’91-ben készül, és ha egy kicsit rosszabb színészek játszanak benne, vagy ha több és látványosabb akciójelenetet pakolnak bele. Utóbbi esetben akár még akár szórakozni is lehetne rajta, mint jóféle rosszfilmen, így viszont csak a poszt-apokaliptikus zsáner legnagyobb rajongóinak ajánlható, és azoknak, akik szeretnék egyszer Michael Ironside-ot pozitív szerepkörben látni.
