POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 8.
A globális felmelegedés kellemetlen következményeivel az erre szakosodott aktivisták idestova két évtizede riogatnak bennünket. A téma mindenesetre kézenfekvő táptalaja a poszt-apokalipszisben utazó filmeseknek. A Riddick-et jegyző David Twohy és a Robin Hood-ot dirigáló Kevin Reynolds a 90-es évek közepén kollaborált, hogy a környezetvédők jövőről alkotott pesszimista jóslatait egy meglepően szórakoztató nagyköltségvetésű kalandfilmbe oltsa.
Bár Twohy víziója egy cseppet sem szívderítő: a távoli jövőben az emberi civilizációt üvegházhatás okozta kataklizma pusztítja el. A tengerszint drasztikus emelkedése a Föld felszínét hatalmas összefűggő óceánná változtatta, a világméretű katasztrófát csupán az emberiség maroknyi hányada élte túl, alkalmazkodva a vízi élet viszontagságaihoz.
Az evolúció az alkalmazkodás nagymestere, lehetne akár ez is a film tanulsága. A történet főhőse ugyanis egyel feljebb lépett a törzsfejlődés ranglétráján, hogy jobban alkalmazkodjon a világ megváltozott játékszabályaihoz. Az öntörvényű utazó a tengerek Piszkos Harry-je, „nem ismer szánalmat vagy irgalmat” és még kislányokat is öl. A róla szóló legendák szerint legalábbis. A magányos tengerész érző szívét végül Enola, a csodabogár-forma kislány hozza felszínre, aki állítólag magán hordozza a szárazpart – az utolsó megmaradt szárazföld - kulcsát. Erre pályázik mindenki, legfőképpen a tenger banditái, a Füstölők, s őrült vezérük, a Káplán. Costner persze nem adja könnyen a bőrét és magányos kalandozóból tökös vízirambóvá változik a film utolsó harmadára.
Hívhatnánk a filmet úgy is, hogy „Mad Max jetskivel”, merthogy Costner karaktere szinte semmiben sem különbözik a poszt-apokaliptikus road-movie-ik ikonikus alakjától. Elég, ha az országutat tengerre, a szupertuningolt autót rozsdás vasakból összetákolt hajóra, az országuti gengsztereket jetskiző banditákra, az országút harcosát meg a tenger rambójára cseréljük. Bár az általa megformált karakter múltjáról semmit sem tudunk (valószínűleg nincs is neki), de Max-hez hasonlóan ő a megtestesült magány, a nagybetűs antihős, hideg, precíz, találékony és halálos, ha a füstölőkről vagy a hajóján termesztett paradicsompalántákról van szó.
A remek poszt-apokaliptikus miliő ellenére a film cselekménye egy kalandfilm és egy road-movie mezsgyéjén egyensúlyoz, de a vígjáték sem túlzó, a film ugyanis egyetlen percig sem veszi komolyan önmagát. Világégés ide vagy oda, a gonosztevők önmaguk iszonyatos paródiái (még Jack Black is feltűnik a színen), a történet meg nem sokat törődik az emberi civilizációk végzetével, tengereket átszelő magányos hőse és későbbi kompániája sokkal fontosabb számára. Dennis Hopper, mint a vízi banditák vezére pompás választás, a főgonoszok humoros karikatúrája.
Nem is titok, hogy a film a kritikusok és a nézők szemében is hatalmasat bukott. A világégés utáni mozi jellemzően B-filmes műfaj, kis költségvetéssel is remekül működik, sőt leginkább csak úgy. Mit kezdjen a popkornt majszoló néző egy 170 milló dollárból készült B-mozival? El tudom képzelni, hogy sokan tengeribetegen jöttek ki a moziból.
A producerek is hasonlót érezhettek. A viszontagságos forgatás 150 napig tartott és 170 millió dollárt emésztett fel. A produkció súlya alatt összeroppani látszó rendező forgatás közben lelécelt, a filmet végül Costner segítségével fejezték be.
Az idő azonban mindent megszépít, különösen igaz ez a filmvilágra. James Newton Howard élete legjobb zenéjét szállította (a törzsi motívumokkal teletűzdelt filmzene telitalálat), a sors (és a stúdiórendszer) iróniája csupán, hogy az eredeti zeneszerző helyére ugrott be. Dean Semler felvételeit digitális látvánnyal tökéletesítették, munkájuk a valaha készült leghitelesebb vízivilágot eredményezték. A monumentális díszletek, a kaszkadőrök és pirotechnikusok munkája pedig eloszlatja azt a rosszindulatú pletykát, miszerint a filmen nem látszik meg a brutális költségvetés.
A forgatókönyv következetlensége itt-ott kikezdhető ugyan (honnan szereznek a füstölők benzint?), de a film lendülete nem hagy időt rá, hogy ezen agyaljunk. A lendületes cselekmény, a komikus felhang és az optimista (bár keserédes) végkicsengés kétséget sem hagy afelől, hogy a Waterworld ízig-vérig kalandfilm, méghozzá a legjobb fajtából.
