Lumeth csendes kisváros: az átlagostól éppen csak az különbözteti meg, hogy a helyi középiskola sportköre erős átfedést mutat a ’80-as évek feltörekvő fiatal amerikai színészgenerációjával. Az 1984-ben készült Vörös Hajnal stáblistáján mintha az évtized meghatározó sztárjai tartanának osztálytalálkozót: Patrick Swayze (még a Dirty Dancing miatt menthetetlenül hozzánőtt szépfiúság előtt, előtanulmányokat folytatva a Holtpont mindenre elszánt, szörfguru bankrablójához), az elsőfilmes Charlie Sheen (az Oliver Stone filmekben magára szedett cápaságot csak nyomokban tartalmazza), vagy C. Thomas Howell (akinek élete klasszikus szerepében a stoppos gyilkos Rutger Hauer-rel gyűlt meg a baja). A női szakaszt Lea Thompson (Lorraine a Vissza a jövőbe trilógiából) és Jennifer Grey (szintén Dirty Dancing) erősíti. Persze amikor a szűkszavú narrátor képbe hoz a harmadik világháború szélére került USA helyzetéről, és megszólal Basil Poledouris baljós, militáns hangulatú kísérőzenéje, már sejthető, hogy a film nem a szalagavató szervezése során felmerülő problémákat járja majd körbe. A tanítást ugyanis szovjet és kubai ejtőernyősök érkezése zavarja meg, akik mindenre lőni kezdenek, ami csak mozog, pár srác pedig a megszálló hadsereg elől – némi tűzharcot követően – a kisvárost körülvevő hegyekbe menekül.
Annak az elemzését hagyjuk meg a poszt-apokaliptikus mozik fantáziátlan kritikusainak, hogy a harmadik világháború kitörésekor stratégiailag mennyire jelentős páncélököllel támadni egy isten háta mögötti városka középiskoláját. A rendezői székben ugyanis a ’70-es és ’80-as évek kultikus forgatókönyvíró-rendezője, John Milius. Állítólag korántsem elhanyagolható tűzerejű fegyvergyűjteménnyel rendelkezik, a háza tele van amerikai polgárháborús és egykori szovjet katonai relikviákkal, az irodáját pedig egy óriási Conan, a barbár poszter díszíti. Filmes pályafutása során komplett háborúkat vezényelt le: a helyszín lehet akár Vietnám (Apokalipszis, most), Indokína (Isten veled, király!), a ’30-as évek Amerikája (Dillinger) vagy éppenséggel barbária (Conan, a barbár) vagy az ókori Róma, filozófiája mindig a Conan elején idézett nietzschei alapvetés maradt: „Ami nem öl meg, csak erősebbé tesz”. Földön (A Magnum ereje), sivatagban (A szél és az oroszlán), vízen (Nagyszerda, vagy Spielberg Cápájának legendás „Indianapolis” monológja) és levegőben (Intruderek támadása). A Coen testvérek bevallottan róla mintázták a Nagy Lebowsky-ban a mindenről a vietnami háborúra asszociáló Walter-t (John Goodman). Milius főműve és világképének összegzése azonban mindenképpen az 1984-es Vörös hajnal. A filmben – amellett, hogy merész és egyszeri hommage a szovjet partizánfilmek előtt - benne van minden olyan téma, ami Milius mozijainak világát valamilyen szempontból egyedivé teszi: keserédes coming-of-age dráma (Nagyszerda), túlélő-fantasy (Conan), őrületbe forduló háború (Apokalipszis, most) – poszt-apokaliptikus / hidegháborús környezetbe helyezve.
Mert amikor a magukat Farkaskölyköknek (Wolverines) nevező csapat tábort üt a Sziklás-hegység világtól elzárt erdeiben, John Milius is hazatért – az évszám és a politikai környezet nem számít, ez már Conan, a barbár és Kurtz ezredes időtlen világa, ahol a srácok kíméletlen, „vagy ők vagy mi” gerillaharcot indítanak a megszálló hadsereg ellen. A diáktanács esetlen vezetője (Brad Savage) és a szovjetekkel kollaboráló polgármester (Lane Smith) által képviselt demokrácia nincs többé, a csapatot most már a rangidős Jed (Patrick Swayze) irányítja, katonai módszerekkel („Mostantól nincs több sírás!”) - sokszor még saját öccsével, Matt-el (Charlie Sheen) is szembeszállva. Persze szó sincs agyatlan akcióról: a lendületes kezdés és szovjetek elleni első látványos támadások után Milius és a szerzőtárs Kevin Reynolds (gerillaharc témában négy évvel később a kultikus Háborús fenevaddal - Beast of War - bizonyított újra) forgatókönyve jó arányérzékkel lassítja a történetet. Egy történelemtanár alaposságával ábrázolják, miként válik a kezdetben eredményes gerillataktika elkeseredett állóháborúvá, és hogyan kezdi legyűrni az éhezés, a túlerő és az egyre inkább elhatalmasodó „Legyek ura” életérzés a Farkaskölyköket. (A „Wolverines” magyarítása az egyébként kifejezetten jó magyar szinkron - az X-Men közfelháborodást okozó félrefordítását megalapozó – kreativitásának a következménye. A szinkronrendező valószínűleg nem tartotta elég meggyőzőnek, ha Patrick Swayze „Farkaskölykök!” helyett „Rozsomákok!’”-at kiabál egy-egy jól sikerült rajtaütést követően.)
A Vörös hajnal háborúja nem a ’80-as években megszokott John Rambo-k és John Matrix-ok háborúja: az ember vs. tank és ember vs. helikopter párharcban itt nem kérdés, hogy az emberek húzzák a rövidebbet, és a szereplők is csak rövid ideig gondolkodnak, ha a fegyvertelen ellenséges katonák kivégzéséről van szó. Cinikus és kegyetlen világ, ahol az autó rendszámára matricaként ragasztott macho életfilozófia („Csak akkor kapod meg a fegyverem, ha a halott ujjaim közül csavarod ki...”) szó szerint valóra válik, és a helyi vegyesbolt tulajdonosa a harmadik világháború kitörését a világ legtermészetesebb eseményeként fogadja, és olyan hátborzongató rutinnal pakolja össze a menekülő fiúknak a túlélőkészletet, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. A háború előtti világot talán mindennél jobban megjelenítő autósmozit az elvtársak átnevelőtáborrá alakítják, ahol a raboknak egész nap a Jégmezők lovagját vetítik. (Reméljük, hogy a készülő remake kínai megszállói mondjuk a Shaw Brothers életművet próbálják majd népszerűsíteni.) A Farkaskölykök már az iskolai történelemórán Dzsingisz Kán harci taktikáját tanulmányozták, a hegyek és a város között lovon közlekednek, és a gyerekkori kirándulások során apjuktól tanult vadásztudománnyal szereznek élelmet. És ezt a militáns életfilozófiát a film szó szerint véresen komolyan veszi: az első elejtett szarvas (nem sokkal az első ellenséges katona kivégzése előtt) vérét a fiúk egyfajta beavatásként megisszák, amikor pedig Toni (Jennifer Grey) egy helikoptertámadás után összevérzi a fehér havat, egyértelmű, hogy az ártatlanságának képletes elvesztését látjuk, aminek egy normális világban nem így kellene megtörténnie.
Milius ugyanakkor nem akar cinikus, Mad Max vagy Snake Plissken féle kiégett antihősöket teremteni. Heroikus jelenet Jed és Matt átnevelőtáborba zárt apjának (Harry Dean Stanton, emlékezetes, mint mindig) búcsúja a szögesdrót mögött, az egykori felkelő, most felkelőkre vadászó kubai tiszt (Ron O'Neal) meghasonlott monológja, vagy a Farkaskölykökhöz csatlakozó amerikai vadászpilótának egy szovjet tank ellen intézett magányos akciója. A pilótát egyébként Oliver Stone és Walter Hill filmjeinek visszatérő szereplője, és a világ egyik legjobb karakterszínésze, Powers Boothe alakítja - mostanában a 24 hatodik évadjának alelnökeként keseríti meg a Fehér Ház liberálisabb tagjainak és egy közelebbről meg nem nevezett közel-keleti ország teljes lakosságának az életét. A film egyik legzseniálisabb része, amikor egy hanyagul tűzbe öntött pohár whisky-vel érzékelteti a Kínára ledobott szovjet atombomba pusztítását, aztán a John Carpenter (Menekülés New York-ból) vagy William Gibson (Neurománc) által elképzelt harmadik világháborús rémálmok hangulatát megidézve / megelőlegezve mesél a hónapok óta ostrom alatt lévő Denver-ben uralkodó középkori állapotokról. A Vörös hajnal ezzel az öt perces jelenettel többet ad hozzá a poszt-apokalipszis mítoszához, mint mások egy egész filmmel – például negyedszázaddal később Neil Marshall a Doomsday című, egyébként jó szándékú, de sajnálatosan félresikerült próbálkozásában.
A közel két órás játékidő végére az Apokalipszis, most dramaturgiájához hasonlóan a Farkaskölykök egyre mélyebbre merülnek a háború poklába. A film elején idilli menedékként ábrázolt Sziklás-hegység barátságtalan, világvége utáni hó- és kősivataggá változik, ahol a halotti csendet csak a szovjet partizánvadász osztag fenyegetően csipogó nyomkövetőjének a hangja töri meg, Jed pedig egyre kétségbeesetten karcolja sziklába elesett barátai nevét. Milius azonban megkönyörül rajta: kezdődő őrülete nem a Kurtz ezredessel való találkozásban, hanem egy nem sok sikert ígérő, de minden addiginál nagyobb ellentámadásban teljesedhet ki. Jennifer Grey egyébként pár évvel később a Dirty Dancing-ben alig akart együtt dolgozni Patrick Swayze-vel: állítása szerint Swayze annyira komolyan vette itteni szerepét, hogy a forgatási szünetekben is „karakterben maradt”, és ugyanolyan pokróc módon bánt a többiekkel, mint a filmbeli Jed. Ez persze nem csoda: a forgatást megelőzően Milius nyolc hetes katonai kiképzésre küldte a színészeket, ahol a filmben ábrázolthoz hasonló nomád körülmények között kellett élniük, és többek között gerilla-harcmodort tanulniuk. Ilyet csak a legelhivatottabb rendezők várnak el, például Michael Mann.
Mindent összevetve, a Vörös Hajnal kiváló film, a harmadik világháborús / poszt-apokaliptikus műfaj emblematikus alkotása, számítógépes játékok (Call of Duty: Modern Warfare 2) pályáinak ihletője, tényleges katonai akciók (Szaddam Husszein elfogása) névadója. Jövőképe ugyan ma már megmosolyogtató lehet (pedig annak idején Milius és Kevin Reynolds komoly katonai elemzésekre támaszkodva vázolták fel a szovjet invázió elképzelt menetét!), és a „Legjobb Republikánus Filmek” című listán is feltűnik, de ez semmit nem von le a fiatal színészek (még kiforratlan, de épp emiatt erős) alakítása, a realisztikus háborúábrázolás és persze az akciók értékéből. És mivel az utóbbi években csak nagyon ritkán sikerül a ’80-as évek klasszikus akciómoziját megidézni, különösen szórakoztató lehet megnézni egy filmet, ami a politikai korrektséget hírből sem ismeri, és ahol a szereplők „Genfi egyezmény? Sose hallottam róla.” stílusú egysorosokkal oltják az ellenfelet.
