Most már beindulnak a dolgok - ezúttal a tévéfilmek mellett felfedezzük a Filmszemle eddig meg nem énekelt hőseit: a nézőket. Videó és szöveg a tovább után.
/wurlitzer/ Eljött a nap, amikor az egész Geekz-stáb áttette a székhelyét a MOM Parkba. Jó volt végre valódi tömeget látni a szemlén. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy végig a nap folyamán ültek az összes asztalnál, a földszinti termek előtt nagy csoportokban várakoztak a nézők, mindenhol a kamerát a vállukon tartó emberek és interjút adó filmesek, délutánra, a dohányzásra kijelölt szűk erkélyen is állandósult a tömegnyomor. A héten először éreztem azt, hogy közösségi élmény a filmmustra. Sajnos, a megtekintett munkákról már nem tudok ilyen lelkesedéssel nyilatkozni. Tévéfilmeket néztünk és több szenvedést okoztak, mint örömöt. A szemlelátogatók jobban jártak: a termek nagy részében még mindig a dokumentumfilmeket vetítették; a visszajelzések alapján a Hunky Blues a legnagyobb kedvenc.
Szabó Csilla bemutatkozó nagyjátékfilmjével, a Komoly dolgokkal kezdtem a napot. Klasszikus „így jöttem” történet, vagy ahogy a rendezőnő pontosított az egyik interjújában: „innen jöttem”. Nyár van, az érettségi letudva és a három jóbarát (lány-fiú-fiú felosztásban) nem igazán tudja, hogy mit kezdjenek magukkal. Együtt lófrálnak, ha meg nem, akkor az egyik srác a számítógépet nyüstöli, a másik cukrászvideókat készít, a lány pedig egy sokkal idősebb hegedűtanárnak a szeretője. Fontos hangulati elemként van jelen a filmben a lakótelepi környezet, többek között ezért is adja magát a párhuzam, hogy a Komoly dolgok lényegében egy Tesó, csak női szemszögből.
Azért vannak fontos eltérések is, Szabó Csilla lényegesen több karaktert mozgat a filmjében és a kult helyett inkább a szappanopera felé kacsintgat. Van érzéke az élethű karakterek megteremtéséhez, és ez jól jön ilyen esetben, amikor a három baráton túllépve, megpróbálkozik egy két-három családnyi emberből álló mikroközösség empatikus és a humoros helyzetektől sem visszariadó bemutatásával. Kár, hogy a drámai szituációk elcsépeltek voltak, és ami nagyobb hiba, valahogy az volt az érzésem, hogy minden ami történik ebben a filmben, az súlytalan. Születtek nagy elhatározások, kiderültek féltve őrzött titkok, de mindez olyan csekély hatással volt rám, mintha az egész film abból állt volna, hogy a helyi presszóban üldögélnek. Ez persze ízlésbeli kérdés, de nem szeretem ha egy film nem hagy nyomot bennem. Ez vonatkozik a lezárásra is, el is varrta a szálakat, meg nem is, mintha tervbe lenne véve egy „3 év múlva” felirattal kezdődő folytatás. Hogy kiknek ajánlom? Azoknak, akik a nyár jelentős részében a Gödör füvén üldögélnek, cikinek tartják a Barátok köztöt, de titkon vágynak egy nekik szóló, hazai készítésű szappanoperára.
A nap végére, azért némileg felértékelődött bennem a Komoly dolgok. Rá kellett jönnöm, hogy igazából ez egy kellemes kis film, és ezerszer inkább ez az alapjában véve szimpatikus ’telepi lötyögés, mint az, amit a nap további filmjeitől kaptam.
Megterhelő és néha fájdalmas másfél órában volt részem az Aliz és a hét farkas vetítése alatt. Kamarás Ivánt kellett néznem, ahogy átlényegül a Nagy Gondolkodóvá, Arisztotelésztől idéz, fennhangon bölcselkedik egy esküvői fogadáson. Ezoterikus boszorkánynak neveztem el magamban azt a nőt, aki egy követ szorongatva megállította az időt, félretolta a tányérokat és a poharakat és kártyajóslásba kezdett az asztalon. Félek, hogy ez így leírva izgalmasan hangzik, de higgyétek el, mi sem áll távolabb a valóságtól.
Egy felfuvalkodott és öntetszelgő emberekből álló társaság ünnepelteti magát egy belvárosi udvarban, ez teszi ki a film tetemes részét. Én végig kerestem egy jelet, egy utalást, hogy ez most egy vicc, de sajnos nem jött, helyette csak újabb álfilozófiai fejtegetések és egyre öncélúbb és vontatottabb jelenetek következtek. A társaság megérdemelt bűnhődése sem következett be, hiába torkollott tragédiába az esküvő: a haldokló nő még utolsó erejével csókot hintett a Nagy Gondolkodó ajkára. Pedig aránylag ígéretesen indult a Aliz és a hét farkas. Két barátnő beszélgetett, életszerű helyzetekben, magyar filmekhez képest szokatlanul természetes hanghordozással. Aztán beléptek abba a belvárosi udvarba és zuhanórepülésbe kezdett a film. Az ezoterikus boszorkány szavait felhasználva: sorsotok a torkotokban, kicsinyeim. Lelketek elhamvadásával fizettek, ha az Aliz és a hét farkast megnézitek.
Mundruczó Kornél filmjei nem az én világom, ezért kihagytam a Nibelung-lakóparkot, és mint kiderült, jól tettem, mivel a két legbátrabb Geek, aki bement a vetítésre, háromnegyed óra múlva kimenekült a teremből.
A csütörtöki nap programjából, az uristen@menny.hu alkotóinak az új filmjét, a Messze Európábant vártam a leginkább. A sok komoly téma után ideje volt már, hogy jöjjön egy vígjáték. A készítők nem hazudtolták meg magukat, tőlük megszokott abszurd alapfelállással indult a film. A tanári kar elvesztette számháborúzás közben az 5. és a 8. osztályt, azonban nem estek kétségbe, a táborhelyen maradtak és kihasználva a nyugalmat, az iskolájuk felújítását és kibővítését célzó EU-s pályázatot kezdenek kitölteni. A hangulata olyan, mintha egy indokolatlanul hosszúra nyújtott improvizáció lenne a Beugróból, ahol azt a feladatot kapták a résztvevők, hogy egy inkompetens tanári kar tagjait megformálva játsszanak el a horrorfilm kliséivel és csűrjék-csavarják azokat a felismerhetetlenségig. Sajnos inkább fárasztó volt a film, mint vicces. Egy jó tizenöt, húsz perc volt ebben az ötletben. De ők folytatták, mint a görcsös viccmesélő, aki nem tudja, hogy mikor kell leállni, és csak folytatja, egyre hangosabban, egyre gusztustalanabb poénokkal. A Messze Európában végnélküli agyömléseket kellett végighallgatnom, megtűzdelve direkt elrontott és rossz szövegkörnyezetben használt szólásokkal és közhelyekkel. Újszerűségéből fakadó előnye hamar szertefoszlott és a végére már az idegeimre ment a tanári kar tábortűzi produkciója.