Eljött amire eddig vártunk - nagyjátékfilmekből szemezgetünk. Pénteki beszámoló képben, hangban és szövegben a tovább után.
/wurlitzer/ Egy nem várt irányt vett randevú történetét követi végig a Köntörfalak. Elek Ferenc és Tompos Kátya alakítja az egymással ismerkedő párt. Elég hamar kiderül, hogy a lány számára barátságon kívül másról nem lehet szó. Mégis azon kapja magát, hogy együtt sétálnak a háza felé, a kezdeti kíváncsiságból szimpátia kezd kialakulni benne a férfi iránt, talán mert annyira más, mint az eddigi fiúi. Később, három fősé bővül a kamaradráma, teljesen más társadalmi körökben mozgó emberek zsúfolódnak egy légtérbe, lassanként leomolnak a köntörfalak, és vonakodva bár, de elkezdik megismerni a másikat.
Egy-két sorsszerű véletlen és magyar filmben az utóbbi években hallott legjobb párbeszédek gördítik előre a cselekményt. Olyan jó végre hazai filmben olyan beszélgetéseket hallani, amelyek természetesnek hangzanak. Olyan figurákat látni, akikkel szívesen töltenék el időt, kíváncsi lennék a történeteikre. És ezekhez még jár egy lassanként fényre derülő titok, amely nem várt módon kapcsolja össze a szereplőket.
Nagy előrelépés Dyga Zsombor rendezői pályafutásában a Köntörfalak. Eddigi két játékfilmje (Tesó, Kész cirkusz) szimpatikus alkotások ugyan, de a Köntörfalak már egy felsőbb ligában játszik hozzájuk képest. A szó legjobb értelmében vett profi munka. Kiérződik a hozzáértés és a jó stílusérzék a zeneválasztásból, a szoba berendezéséből, mindenből. Állandóan emlegetik a tipikus magyar filmes betegségeket: Dyga filmje mentes az összes tünettől. Ritmusos, életszerűre csiszolt dialógok, visszafogott, finom színészi játék, és ami a legfontosabb: jól megírt, fordulatos forgatókönyv. Szurkolok, hogy megtalálja majd a közönségét a Köntörfalak, mert megérdemelné a sikert, és mert már rég régóta megérdemelnének az itthoni nézők egy ilyen kvalitásokkal rendelkező magyar filmet.
Három nő vitorlázni megy a Balatonon. A Szélcsend Kováts Adél one man showja, Kovács Patríciának és Pálmai Annának csak pillanatai vannak. Az idillt már a legelején beárnyékolja néhány gúnyos megjegyzés, viccbe csomagolt sértés. A szúrkálódások lassan átcsapnak ellenségeskedésbe, szavakkal próbálják egymást megsemmisíteni, vallomásra bírni, hogy tulajdonképpen mit keres a hajón, a másik életében. Nem lehet kitérni a vallatás elől, a víz összezárja őket. Az alaphelyzet magában hordozza egy thriller lehetőségét, a Szélcsend azonban meg sem próbálkozik igazából a műfaji normák követésével. A feszültséget agyonnyomja az állandó beszéd, vagy ha őszinték akarok lenni: fecsegés. Szörnyű dolgokat vágnak egymás fejéhez és vallanak be egymásnak, de teszik mindezt művi, életszerűtlen párbeszédekben. Stresszhelyzetben, nem irodalmi igényességgel megalkotott mondatokban törnek felszínre az érzelmek. Olyan volt, mintha egy költői vénával rendelkező pszichiáter, pácienseiről vezetett feljegyzéseiből olvastak volna fel a szereplők, emiatt hiába volt a fedélzeten egy közveszélyes, súlyos pszichózisban szenvedő nő , sosem éreztem azt, hogy a másik két utasnak félnie kellene. A thrilleri, az izgalmasabb utat elkerülte a film, megelégedett azzal, hogy bemutasson egy beteg embert, és betegsége destruktív hatásait a környezetére. Egy szószátyár dráma lett a Szélcsendből, ügyetlenül beágyazott flashbackekkel és túlbonyolított kitárulkozásokkal. A végén nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést: végre abbamaradt a folyamatos beszéd, és csend lett.