Ahhoz képest, hogy az első rész sztorija és a folytatásé között tizenhárom év telik el, Ip Man (Donnie Yen) és a felesége (Lynn Xiong) semmit nem öregszenek. Ez csak az első megemészteni való azok számára, akiknek túlságosan fontos egy film valósághűsége. Persze aki egy hongkongi kungfufilmre efféle motyóval ül be, az meg is érdemli.
Ip Man kénytelen elhagyni Fushant, és családjával Hongkongba költözik. Egy bérház lapos tetején nyitja meg az iskoláját (manapság egy bankárnak is nehezére esne kifizetni egy ilyen hongkongi ingatlant. Location, location, location!) Eleinte kenyérre is alig van pénzük, nem jön senki tanítványnak, aztán beállít hozzájuk Wong Leung (Huang Xiaoming), aki úgy néz ki mint Bruce Lee, úgy is viselkedik mint Bruce Lee, de mégsem Bruce Lee. Ip Man ad az arrogáns suhanc szájára, aki ettől fogva persze tisztelni kezdi, és a haverjait is becsábítja a kungfuiskolába. Az intézmény már épp kezdene felfutni, amikor a tanítványok összekülönböznek a konkurrens Hung Gar-iskola nebulóival, és kész a kálvária, Ip Man pedig kénytelen tudásáról számot adni Hongkong kungfumestereinek tanácsa előtt, amelynek élén maga Sammo Hung áll...
Semmi eredetiség. A motívumok és újfajta megoldások teljes hiánya. Az összes gwajló aljas mocsok rasszista szemétláda, ráadásul szokás szerint tehetségtelen, fröcsögős-túlspilázós marhák alakítják őket. És mégis, ez az istenverte film működik. Mert.
Az első rész egy elegáns, kissé unalmas történelmi melodráma volt, ami a kungfutradíció tiszteletéről szólt. A Ip Man 2 viszont már egy vérbeli kungfufilm, minimális számú üresjárattal. Váratlan fordulatokra ugyan senki ne számítson láttán, de amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti. És éppen ezért nem zavaróak a klisék, amelyek kungfufilm-elődök százaiból köszönnek vissza: hogy Ip Mannak ki kell harcolnia az iskolája presztízsét az új városban, hogy legnagyobb kínai riválisa a tudása láttán lassan a barátja lesz, vagy az üzenet, hogy az ellenséget nem a csungkók, hanem a gwajlók, a barbár idegenek között kell keresni. Az első filmben a japánok, ebben az angolok a féreg, amely Kína testén rág (a brit főgonoszokat olyan erővel játssza pár, kizárólag ordítani képes kutyaütő, hogy egy idő után, az alakítások cikisége érzetének elillantával mi is maradéktalanul gyűlölni kezdjük őket.)
Sammo Hung koreográfiája káprázatos, valódi kontaktosként hat, ellentétben az első részével. Ebben is van drótozás rendesen, de nem zavaró mennyiségben. Jobb a harcjelenetek tempója, lefolyásuk simább, ütősebb, látványosabb. Donnie Yen a főszerepben továbbra is szimpatikusan sztoikus, de a film igazi sztárja (természetesen) Hung Kam Bo. Párbajuk a film közepén a Ip Man 2 csúcspontja, így hát sokat elmond a folytatás nyers erejéről, hogy a Rocky-szerű finálé végén az ember szinte maga is tapsolni kezdene Donnie Yennek (bár ezek a bunyóversenyes lezárások mostanában kissé túlságosan is elharapóztak (Fearless, Ip Man 1, True Legend), nem ártana hanyagolni őket.) A mellékszerepekben olyan öreg sztárok tűnnek fel, mint Fang Siu Wong vagy a Five Deadly Venoms egyike, Lo Meng (úgy látszik mostanában Lo Meng-reneszánsz van, Dante Lam zsarufilmjében, a Fire of Conscience-ben és a Gallants című nagyszerű kungfu-vígjátékban is szerepet kapott.)
És ennek a filmnek a végén már Bruce Lee is besétál az edzőterembe...
