Geekzaj: Ragadozók (John Debney)

Ritkán sajnálom ennyire, hogy egy bizonyos zenét nem egy másik komponista szerez. Nem azért, mert John Debney rossz munkát végzett a Predatorssal, hanem azért, mert kényszerből került a projektbe, miután az eredeti, ’87-es film komponistája, Alan Silvestri nem tudta azt elvállalni a Szupercsapattal kapcsolatos kötelezettségei miatt. Pedig milyen érdekes lett volna látni, hogy milyen irányba viszi tovább saját korábbi művét bő 20 év után… Hogy hogyan igazítja hozzá a mai zenei trendekhez, mire sarkallják a némileg azonos (ugyanúgy dzsungel), némileg megváltozott (de nem a Földön) koncepciók. Sosem tudjuk meg. Még ha a máris beígért folytatásba be is hozzák Silvestrit, akár akarja majd, akár nem, nem fog tudni elvonatkoztatni Debney ehhez a részhez írt zenéjétől.
Debney, aki rögtön a Vasember 2 (kiköp) után látott hozzá ehhez a munkához, az interjúkban nem titkolta rajongását Silvestri score-ja iránt, így aztán nem csoda, hogy teljes egészében pályatársa művére támaszkodott, és a zeneileg is tévutakra vitt franchise-t visszaterelte a gyökereihez. Ennek azonnal nyilvánvalóak az előnyei és a hátrányai is. Silvestri olyan motívumokkal tette halhatatlanná John McTiernan sci-fi akcióját, amik máig a zsáner legegyedibb, legfelismerhetőbb darabjai közé tartoznak, és ezeket jó teljes pompájukban viszonthallani (nem mintha Bryan Tyler nem használta volna őket az AvP 2-höz, de ott az olcsó akciót aláfestő zenekari dübörgés hamar elnyomott minden mást). Debney ugyan némileg modernizálta és felturbózta az eredeti hangzást, de egyébként teljesen magáévá tette, és előléptette az új film zenei identitásává is. Ez viszont azt jelenti, hogy a Ragadozók score-ja nem tartalmaz semmi újat (igaz, újdonsággal maga Silvestri sem sokat vesződött az 1990-es folytatás idején), és mivel Rodriguez ezt a filmet legalább annyira rebootnak szánta, mint sequelnek, azért jó lett volna, ha Debney felruházza némi megkülönböztető jeggyel, mármint a kornak megfelelően változott trendekhez való igazodáson túl is.

Amit a komponista hozzátett az eredetihez, az nem annyira minőségi, mint inkább mennyiségi adalék: a jól ismert, hátborzongatóan idegen és organikus ütős és rezes futamokat nagyobb, agresszívabb zenekari kísérettel dobta fel, aminek megint csak megvannak az előnyei és hátrányai is. Egyrészt a monumentálisabb hangzás érezhetően emeli a tétet, ami nem árt, ha már a cselekményt elpaterolták a Földről egy idegen bolygóra, másrészt viszont némileg felhígítja az eredeti score briliánsan nyers, sallangoktól mentes, rémisztő hangulatát. De még ha utóbbit túl nagy negatívumként éljük meg, akkor is el kell ismerni, hogy vannak trackek, amikben ez a masszív szimfonikus őrület gyönyörűen kifizetődik. A nyitó Free Fall, amit akár maga Silvestri is írhatott volna, mindjárt ilyen. Debney fantasztikusan érzékelteti, milyen szar érzés lehet úgy felébredni, hogy rohadt magasról zuhansz egy dzsungel fölött, miközben azt se tudod, hogy kerültél oda – nade, legalább van ejtőernyőd. Csakhogy hoppá, nem nyílik. És akkor a zenekar megtébolyodik… Később a Not of this Earth brutálisan plafont szaggató kürtökkel vezérelt zenekari kifakadása viszi tökélyre a „we are fucked” érzést.

Amikor akcióról van szó (csak pár csúcspont példának: Hound Attack, Royce vs. Predator), Debney nem fogja vissza magát. Zenéje sokkal agresszívabb és falrengetőbb, mint Silvestrié valaha is volt (noha nyilvánvalóan sablonosabb is). A menekülő préda ismeretlentől való félelmébe (valami vadászik ránk) mintha belekeverné a hajtó izgalmát és vérszomját is, a szimfonikusok kirobbanó meneteléseibe állatok vonyítására emlékeztető hangok keverednek, az időről-időre felbukkanó elektromos gitár plusz vadságot ad a mixhez, és a bő egyórás pokoljárás végére a Let’s Get off this Planet, az optimista kezdet ellenére, csak kétségekkel teli félpontot tesz: pillanatnyilag élünk, de még messze nem vagyunk kinn a vízből. A suspense kevésbé megy a szerzőnek, az ilyen jellegű számokat „csak” tisztes iparosként szállítja, és időről-időre nem riad meg az ordas klisék alkalmazásától sem (ld. a Hanzo’s Last Stand című számot, ami pofátlanul sztereotip módon szolgálja ki a karddal felvértezett jakuza és az egyik predator kölcsönösen végzetes összecsapását). Zárásként Debney előhúzza a kalapból a "lényeget": a Theme from Predatorban teljes pompájában, modernizálva, felturbózva, elektromos gitárral dögösítve őrjöng a főtéma. Ügyes - bár ezt a motívumot eleve nehéz lenne elrontani.

Összességében a zene pont olyan, mint a film: nincs benne semmi eredeti, viszont baromi szórakoztató, pörgős, grandiózus, és nagyrészt az elődje által lefektetett alapokra építkezik. Ilyen jöhet még.

Zene az albumon:

Zene a film alatt:

Kiadó: La-La Land Records
Játékidő: 69:11

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!