„Dobogó kövek? Az meg mi a túró?” A forgalmazók, a kritikusok és a többi érintett nagyjából így reagálhatott pár hónapja, amikor megjelent egy új cím az októberi bemutatók között. Magyar film ugyanis a legritkábban esetben manifesztálódik csak úgy, spontán a mozikban: először az illetékes pénzosztó szerveknél lehet találkozni a projekt nevével, majd a Filmszemlén, ha a támogatás megítélése után sikerül leforgatni. A bemutatót még ez sem garantálja: ahhoz előbb forgalmazót kell találni, így mire moziba jut – sokszor egy-másfél évvel a Filmszemlés premier után – már a lőtéri kutya se nagyon kíváncsi rá. A Dobogó kövekről nem véletlenül nem tudott a szakma: állami támogatás, sőt szponzori és kereskedelmi tévés pénzek nélkül készült.
Martin Csaba, aki rendező, író, vágó, producer, casting direktor és főszereplő is egyben, mindössze 15 nap alatt forgatta le a filmet, önerőből, baráti segítséggel. Ha ezek után a végeredmény egy nézhetetlen zagyvaság lenne, a bíztató vállveregetés akkor is járna: tiszteletet érdemel mindenki, aki időt, energiát, saját pénzt nem sajnálva megpróbál alkotni valamit saját maga és persze a közönség örömére. Martin Csabának ráadásul nem is ez az első ilyen kísérlete, 2007-ben Az indigóembert 400 ezer forintból készítette el, második nagyjátékfilmjét, a Brooklynt pedig a Korda Stúdió, a Hellboy 2 stábja által is használt New York-i utcadíszletében forgatta le. Belekóstoltak már mások is (jobb híján) a low (vagy micro)-budget világába az utóbbi években, de se a Papírrepülők, se az Intim fejlövés nem volt mentes a bosszantó hibáktól – előbbiben a színészi játék volt bántóan darabos, utóbbiban a képi világ.
A Dobogó kövek sajnos még több sebből vérzik. Az igazán ütős low budget filmet arról lehet megismerni, hogy nem látszik rajta az olcsóság, vagy ha igen, egyáltalán nem zavarja a műélvezetet (lásd: El Mariachi, Following, Bad Taste), sőt az sem feltűnő, hogy amatőrök készítették. A Dobogó kövek nem ilyen, a történet csapongó, a poénok színvonala egyenetlen, ahogy a színészek játéka is. Martin Csabának a színészek instruálását illetően még van hová fejlődnie, azok a szereplők, akik épp nem beszélnek, látványosan nem tudnak magukkal mit kezdeni, akik meg beszélnek, úgy szavalják sokszor a szöveget, mintha könyvből olvasnák.
A jó hír, hogy a filmnek mégis van egy sajátos bája (a közhiedelemmel ellentétben ez nem minden amatőr filmről mondható el). A figurái ugyan tenyérbemászóan idegesítőek, mégis van bennük valami egyedi, nem olyan simára csiszoltak és műviek, mint a magyar vígjátékok életidegen szereplői, sőt helyenként még viccesek is. Egy debreceni baráti társaság áll a középpontban, pontosabban a rendező által alakított angoltanár, akire nagybátyja hatalmas adósságot, plusz egy értékes(nek mondott) dobogókői telket hagy örökül. Segítői egy testépítő/chip-n-dale srác , egy művészlelkű szoftverfejlesztő, egy antiszociális hacker (talán a legjobb figura a filmben) és a csinos barátnő, akit anno egy fogadásból szedett fel hősünk. A címben szereplő kövek tipikus McGuffinok, a sztori legalábbis nem ebbe az irányba indul el: Patrik és haverjai egy szoftvert akarnak ellopni, hogy pénzhez jussanak. Következetes cselekményépítésről persze nem lehet beszélni, inkább viccesnek szánt epizódok, flashbackekkel elmesélt anekdoták füzére a film, több félresikerült, mint működő poénnal. A homofób viccek vagy a nőnek öltözés példának okáért már talán a Sas kabaréban sem számít humorosnak, a trailerben is látható, a magyar filmeknek címzett kiszólás viszont az.
Az igazi fricska az államilag támogatott filmekkel szemben persze az lenne, ha a Dobogó kövek legnagyobb érdemét nem a puszta létezése jelentené, hanem az, hogy a kis költségvetés és az amatőr szereplők (kivétel: Pindroch Csaba, Szabó Kimmel Tamás) ellenére is profi produkció lenne. Hogy ennél sokkal gyengébb és kínosabb magyar vígjátékok is készülnek, ennél lényegesen több pénzből, „sztárszínészekkel”, nem vigasztalhatja se Martinékat, se a nézőket.
