A The Walking Dead eljutott az első évadja feléhez. Az előző két epizódban meghatározták a sorozat tónusát és a szabályszerűségeket, továbbá meghúzták a morális erővonalakat, most pedig itt az ideje az eddigi ismereteink elmélyítésének. A Tell It to the Frogs egy színtiszta karaktertanulmány, amely az esetek többségében meglepően hatékonyan működik. Túllépünk azon, hogy az apokalipszis csupán a zombik elől menekülést jelentse, és szembesülünk a világvége egyéb következményeivel is.
A pilotéhoz hasonló, nyomasztó cold open roppantul hatásos: Michael Rooker magával ragadóan adja elő a lassacskán megbomló elméjű Merle Dixont, aki hol átkozza Jézust, hol könyörög hozzá. Ez az a bátor televíziózás, amit leginkább a Breaking Badtől szokhattunk meg. Nem egy egyértelmű cliffhangerre építi fel a bevezetőt, hanem a nem is egészen evilági, megfoghatatlan képi-zenei összhanggal szippantja be a nézőt.
Az írók a továbbiakban is ügyesen bánnak az epizód hangulatváltásaival. Glenn megérkezése a táborba bennünket is a karakterek közé ránt, hogy az önfeledtséget gördülékenyen kövesse a Grimes család katarktikus újraegyesülése. Andrew Lincoln fantasztikusat alakít a jelenetben, mérföldekkel maga mögé utasítva a tágra nyílt tekintetű Sarah Wayne Calliest és a bizonytalan Joe Bernthalt. Külön köszönet Gwyneth Horder-Payton rendezőnek, hogy a háttérben ácsorgó táborbeliek változatos arckifejezéseit nagyon finoman engedte csak be a képbe, nem hangsúlyozta túl a jelenet emelkedettségét.
Az epizód egyik erénye éppen ez a visszafogottság, amely még mindig át-átcsap a túlzott egyértelműségbe, de az írók eszközei láthatóan egyre inkább csiszolódnak. A főbb karaktereket szépen árnyalják, de az újonnan behozott mellékszereplők továbbra is bumfordi kezekkel összeragasztott papír-masé figurák (ez teljesen természetes, kell is ilyeneknek lenniük).
Shane-en sikerült fogást találni, a Rick érkezése okozta feszültsége nagyon jól felépítve csapódik le kétszer is a virtigli őstulok Eden. Később az alantassága újra megmutatkozik, amikor a naiv Carlon keresztül igyekszik Lori kegyeiben maradni, ahelyett, hogy rögtön beszélne a nővel. Lori reakciója számomra csalódás, mert értelmetlenség volt leszögeznie, hogy Shane nem találkozhat Carllal. Egy ekkora táborban, ráadásul úgy, hogy Shane a férje legjobb barátja, ez elég sok kellemetlenséget okozhat. Igaz, hogy Lori viselkedése összhangban van a képregénybeli énjével, ahol ugyanilyen kategorikusan utasította el Shane-t, de már azt sem találtam hitelesnek.
Rick idealizált figurájának kevesebb árnyalat jut, de a Lorival és Carllal közös jeleneteiből megismerhetjük a nem túl bonyolult, családemberi oldalát. A sátorban a kisfiával folytatott tőmondatos, jelentést alig, de visszafogott érzelmeket annál inkább hordozó beszélgetése akár Az útból is származhatott volna. A viszonya a feleségével ugyancsak végtelenül bensőséges, intim, régen láttam ennyire természetes ábrázolását egy párkapcsolatnak a tévében. A párbeszédük a legkevésbé sem mesterkélt, tökéletesen tükrözi, hogy mennyire egyszerűek ezek az emberek maguk is. Örömteli látni, hogy képes erre a visszafogottságra is ez a show.
Rick és Shane dinamikája máris érdekfeszítőbb, mint amit vártam, hiszen nem az az előbbi első dolga, hogy kivívja a jó vezető szerepét. Amíg Shane a táborban tartja fenn a rendet (egyelőre kevés sikerrel), addig Rick hősködik, így végeredményként még két erős és rokonszenves karaktert is nyerhetünk, még kiélezettebb konfliktussal. Felnőni látszik melléjük T-Dog és Glenn is, ha kifejlett enseble show-vá érik a The Walking Dead, akkor bennük nagy jövőt látok.
Daryl Dixon szerepében öröm volt látni Norman Reedust. Ha hosszú távon marad, akkor ő lehet az a negatív karakter, akire égető szüksége van a sorozatnak: kompetens, hovatovább nélkülözhetetlen a vadászati tapasztalata miatt, ugyanakkor kibírhatatlan és veszélyes. Lehet, hogy hozzá képest a feleségverő Ed egy kezesbárány, cserébe viszont haszontalan a tábor számára. Reedus jelenléte erős, és van benne valami összeszedettség, célirányosság, ami Michael Rooker karakteréből hiányzott.
Itt térnék ki a sorozat eddigi legundorítóbb zombijára is, a kósza szarvasevőre. Még mindig újszerűen tudják bemutatni az élőholtakat és a meggyilkolásukat (az a brutális verés, amit kapott, hátborzongatóan embertelen volt), és a fenyegetettséget is egy újabb szintre emelték vele.
A táborbeli légkör bemutatása valósághű, a kisvárosias miliőből származó emberek felfogását hűen tükrözi a nemi szerepekről, a prioritásokról az életben. Ritka az olyan sorozat, ahol ennyire sok hétköznapi, egyszerű embernek kell szurkolnunk, akik nem attól lesznek izgalmasak, hogy a kiemelkedő erényeikhez kiemelkedő hátulütők párosulnak, hanem a természetességükből fakadóan. A The Walking Dead jó irányba tart, a csoportdinamika, a felvezetett konfliktusok maguktól értetődőek, nem erőltetettek. Úgy fest, ez a hat epizód cselekmény tekintetében sem vállalja túl magát, és ez a fontolva haladás végül ki is fog fizetődni.
További észrevételek:
- “Why would you risk your life for a douchebag like Merle Dixon?” “Hey! Choose your words more carefully!” “No, douchebag is what I meant.”
- Az ínyenc vadhúskedvelő zombi szerepében a maszkmester, Greg Nicotero volt, és ez csak az egyik cameója a sok közül.
- A vita, amely abból alakult ki, hogy tényleg érdemes-e visszamennie Ricknek a városba, végig hiteles és magától értetődő volt, éppen ezért szomorú, hogy egy olyan erőltetett magyarázattal kellett lezárni, hogy walkie-talkie-k frekvenciájára nem lehet ráállni más adó-vevővel.
