Szinte nincs is olyan karakter a Marvel és a DC hősei (illetve gonoszai) közt, aki ne halt volna meg már legalább egyszer-kétszer. Pókember, Batman, Superman is mind szagolták alulról az ibolyát, de az efféle nagyágyúk esetében persze eleve ki volt zárva, hogy a „haláluk” tartós legyen. Ilyenkor a karaktert eltemető írók pár hónappal (vagy mindössze egy-két héttel) később maguk hantolják ki a többnyire dicsőséges harcban elpatkolt hőst (Pókember: A másik, The Return of Superman, Batman: The Return of Bruce Wayne, Captain America: Reborn). A kevésbé élvonalbeli figuráknál azonban sokszor előfordul, hogy az író véglegesnek szánja a halálukat, amit azonban hónapok vagy akár évek múltán egy másik író valahogy visszacsinál, kimagyaráz, azaz retconál. És pont ennek természete, a halál bagatellizálása miatt, az efféle retconok a legnotóriusabbak, ezek mellett a cikk előző részében említett átírások, súlyukat tekintve, szinte jelentéktelenek (na jó, kivéve a One More Dayt – azt sehogy sem lehet megfejelni).
Még ha hosszútávon jól is sül el a dolog (és sokszor – bármily meglepő – tényleg jól sül el, ahogy azt látni fogjuk), az efféle kontárkodás a kontinuitással bizony igen destruktív hatással van a hihetőségre, az élvezhetőségre, és főleg az egyes karakterek drámainak szánt halálára (miért izguljon/rázódjon meg az ember, ha sejti, hogy úgyis visszatér). Az írók hosszú évek óta igyekeznek viccelődni ezzel, karaktereik vállvonásokkal intézik el a feltámadásokat, és azzal poénkodnak, hogy soha senki nem hal meg igazán, de ez csak afféle görcsös jópofizás és kínos kacsintgatás, hogy „iiiigen, tudjuk, hogy gáz, látjátok, hisz viccet csinálunk belőle, hahaha, tudjuk, hogy gáz, van humorérzékünk!”. De ez még mindig jobb, mint amit mostanában követett el néhány szerző, azaz, hogy ténylegesen drámát igyekeztek faragni ebből a hülyeségből a „miért csak a legnagyobb hősök térnek vissza a halálból, az átlagemberek miért nem?” gondolat mentén (mint Paul Jenkins rettenetesen didaktikus Thor: Heaven and Earth című képregényében, mindössze pár héttel ezelőtt).
És senki ne higgye, hogy ilyen húzásokhoz csak pancser írók folyamodnak. Az egy dolog, hogy mondjuk a Xorn/Magneto agyrémért (ld. lentebb) a kontár Chuck Austen volt a felelős (első körben…), de pl. Kolosszust Joss Whedon, Mockingbirdöt pedig Brian Michael Bendis keltette új életre. A halálból feltámadó karakterekkel kapcsolatban hosszú éveken át tartotta magát egy mondás, miszerint: senki nem marad halott, kivéve Ben bácsit, Gwen Stacyt, Buckyt és Jason Toddot. Ezt a jópofa mondást azóta kikukázta a Marvel és a DC, hiszen előbbi Buckyt utóbbi Jason hozta vissza az élők közé (de a One More Day kapcsán komolyan fontolóra vették Gwen feltámasztását is). Szóval, lássuk, mi történt velük, és néhány hasonló, a túlvilágról visszacibált szereplővel – ismét a teljesség igénye nélkül.
Barry Allen (a második Flash)
Mikor halt meg? Crisis on Infinite Earths #8 (1986)
Mikor tért vissza? Final Crisis #2 (2008)
Mi történt? Egy ellensége visszahozta a „halálból”.
Azt ugye mindenki tudja, hogy az 1986-os, klasszikus Crisis on Infinite Earths volt a DC első gigászi univerzumformáló eseménye, amit arra használtak, hogy az aktuális igényeknek megfelelően írják újra vele a világot és a benne lévő hősöket/gonoszokat? Nos, Barry Allen, a második Flash történetét bizonyos szempontból már közvetlen előtte lezárták. A ’80-as években megölték a feleségét, Irist, következő menyasszonya megtébolyodott, Barry pedig kinyírta a mindezért felelős gonosztevőt, Zoomot. Végül a 30. században kötött ki, ahol találkozott a halottnak hitt Irisszal (hosszú…), és boldogan élt, amíg a világ el nem kezdett széthullani körülötte, vagyis amíg a Crisis on Ininite Earths kezdetét nem vette. Ekkor visszatért a 20. századba, hogy kiderítse, mi történik, és szembetalálta magát az istenei hatalommal bíró Anti-Monitorral, aki az egész multiverzum elpusztítására tört. Barry igazi hősi halállal távozott, életét nem kímélve vonta ki a forgalomból az Anti-Monitor végítéletfegyverét (ez alighanem minden idők egyik leghíresebb képregényes haláljelenete).
Az írók kissé következetlenül bántak a karakterével a következő években. (Látom magam előtt, ahogy sokan, akik nem eléggé jártasak a mainstream amerikai képregényekben, megrökönyödve kérdik, „hogy lehet bárhogyan is bánni egy karakterrel, aki már halott?!”). Egy sztoriban Deadman segített a lelkének belépni a mennyországba, ugyanakkor lényege, szelleme (azaz, khm, lelke) valahogy mégiscsak ott maradt a világban, hiszen többször is felbukkant, hogy segítsen barátainak (pl. Wally Westnek Zoom ellen, vagy a többi Flashnek az Infinite Crisisban). A halála utáni bő két évtizedben Barry kevésbé direkt módon is felbukkant itt-ott – mivel az Anti-Monitor fegyverének elpusztítása után nem maradt hátra hulla belőle, a fantázia szabadon szárnyalhatott. Olyannyira, hogy még a konkurens Marvel is felhasználta Barryt egy 1990-es Quasar sztoriban: egy Földről a Holdra tartó galaktikus futóverseny során a semmiből előtűnik egy szőke, amnéziás férfi, aki leelőzi a többi indulót (így többek közt Quicksilvert is), és elsőként ér célba. A karakter visszatért négy évvel később, ugyanabban a sorozatban, hogy segítsen egy „hipersebességben” ragadt társának, és hogy cserébe az segítsen neki visszatérni a saját univerzumába. Persze a férfi igazi neve sosem hangzott el, Flash-jelmezét sosem öltötte fel (a DC aligha vette volna jó néven), de külseje, és megjegyzései egyértelművé tették, hogy ki ő valójában.
Barry végül Morrison 2008-as Final Crisisának második számában tért vissza hivatalosan, csúcssebességgel üldözve az időben visszalőtt golyót, ami megölte Oriont, egyben menekülve a Black Racer elől, és azt üvöltve a megdöbbent Wallynek és Jaynek, hogy „Fussatok!” (Pöpec cliffhanger, azt el kell ismerni). A dolgot Geoff Johns magyarázta el a nem sokkal ezután indult Flash: Rebirth-ben. Barryt nemezise, a Reverse-Flash hozta vissza a halálból, pontosabban az ún. Speed Force-ból (egy sajátos energia a DC Univerzumban, amiben – mint kiderült – Barry eltűnt az Anti-Monitor fegyverének elpusztításakor), hogy tönkretegye hírnevét és életét. Azt is megtudtuk, hogy az időt manipuláló gonosztevő a felelős Barry múltjának tragédiáiért. Ezután indult Johns új Flash sorozata, ami nem bizonyult túl színvonalasnak, és most, a Flashpoint és a következménye, a szeptemberi DC reboot után, ki tudja, mi marad meg ezekből a sztorikból.
Bucky Barnes (Winter Soldier)
Mikor halt meg? a második világháború végén (az 1963-as Avengers #4-ben derül ki, flashback formájában az 1968-as Avengers #56-ban látjuk)
Mikor tért vissza? Captain America 1 (2004)
Mi történt? Nos… mégsem halt meg. A ruszkik kihalászták a tengerből, és megmentették.
Bucky már Amerika Kapitány legelső megjelenésekor is ott volt a csillagos-sávos-pajzsos hős mellett, mint annak vidám, nácipofozó tinédzser sidekickje. A második világháború után a szuperhősök népszerűsége leáldozóban volt, és a következő évek képregényei, amikben a Kapitány és Bucky szerepeltek (immár kommunistákat ütlegelve), mind kudarcnak bizonyultak. A duó évekre eltűnt a piacról, de amikor 1963-ban a Marvel elindította a Bosszú Angyalai sorozatát, azzal a lendülettel vissza is hozták a köztudatba a Kapitányt – a szuperhőscsapat jégbe fagyva talált rá a negyedik részben, a tenger mélyén. Ekkor tudtuk meg, hogy az igazi Amerika Kapitány és Bucky eltűntek a második világháború végén, amikor megpróbálták megakadályozni egy bombákkal megrakott kísérleti repülőgép célba érését, és az felrobbant alattuk. A háború utáni kalandjaikat azzal magyarázták ki, hogy azokban valójában mások viselték a jelmezüket a kormány titkos jóváhagyásával (ez, ugyebár, már eleve egy retcon volt). Tehát Kapit visszakaptuk, Buckyt viszont nem – a szerkesztőség nem akarta, hogy a Marvel hőseinek tini segítőik legyenek, így a sidekick halott maradt. Legalábbis 2004-ig, amikor Ed Brubaker átvette az Amerika Kapitány sorozatot, és nem csak visszahozta, hanem újra is értelmezte a karaktert.
Brubaker verziójában a gép felrobbanása után a súlyosan sérült, egyik karját elvesztett és amnéziás Buckyra rátalált egy orosz tengeralattjáró. Az ifjú hősnek kimosták az agyát, művégtaggal jutalmazták meg, és kinevelték a dicsőséges Szovjetunió egyik leghatékonyabb bérgyilkosává (Winter Soldier néven), akit a küldetései közt hibernálva tartottak – így évtizedek alatt is csak pár évet öregedett. Belemehetnénk abba, hogy ez hány szempontból hülyeség (miért éppen egy amerikai tinikatona kellett a szovjeteknek – nem propagandacélból, hisz titokban tartották –, miért kellett hibernálva tartani stb.), de felesleges belemenni, főleg, mivel vannak a sztorinak érdekesebb aspekutsai is. Brubaker fordított egy nagyot Bucky karakterén: a mosolygós tinitársból vérprofi gyilkost faragott, aki nem azért volt ott a háborúban a Kapitány mellett, hogy kedvesen integessen, hanem azért, hogy elvégezze a piszkos munkát, amitől a csillagokba és sávokba öltöztetett hőst inkább távol tartották, lévén példakép, két lábon járó ideológia és nemzeti ikon.
Az amnéziás és agymosott Bucky tudatát a Kapitány végül egy kozmikus kocka segítségével állította vissza (Captain America 14, 2005) egy nagyívú sztori elején, amiben a címszereplő lépten-nyomon azzal szembesült, hogy az ideológiákat, amiket képvisel, Amerika már rég bemocskolta. Ebből egyenesen következett a karakter halála, ami után Bucky ötlötte magára a csillagokat és sávokat, és ő vált az új Amerika Kapitánnyá – amíg két hónappal ezelőtt ki nem nyírták a Fear Itself című zagyvaságban, meglehetősen gagyi módon. Pedig volt fantázia a karakterében, Brubaker nem véletlenül hozta vissza – sokkal árnyaltabb és így érdekesebb, mint patyolattiszta elődje (aki persze azóta maga is újra él), még ha az író néha a kelleténél több időt áldozott is az önmarcangolásaira és a saját magával kapcsolatos kételyeire.
Hal Jordan/Parallax
Mikor halt meg? The Final Night #4 (1996)
Mikor tért vissza? Spectreként már 1999-ben, de eredeti „formájában” a Green Lantern: Rebirth #1-ben (2004)
Mi történt? Megőrült, gyilkolt, önfeláldozott, meghalt, a bosszú szelleme lett, feltámadt. Kb.
1994-ben a DC azzal próbált új olvasókat toborozni, hogy a hosszú évtizedek óta porondon lévő Hal Jordant lecserélte egy fiatalabb Zöld Lámpásra, Kyle Raynerre. A kérdés persze az volt, hogy távolítják el Jordant a képből. Az ember azt hinné, nyugdíjazzák, vagy megölik, ehelyett inkább szupergonoszt csináltak belőle (a rajongók nem kis felháborodására). A Reign of the Supermen című sztoriban a Cyborg Superman, Hank Henshaw elpusztította Hal otthonát, Coast Cityt, ami végül őrületbe kergette a hőst. Egy tébolyult terv részeként, hogy újrakreálja a várost, sajátjai ellen fordult, megölte Sinestrót és több társát, elpusztította Oa központi lámpását, véget vetve ezzel a teljes Zöld Lámpás alakulatnak, és felvette a Parallax nevet (Emerald Twilight). Később, az előző cikkben már többször is említett Zero Hourban megkísérelte elpusztítani a világmindenséget, hogy aztán saját elgondolása alapján teremtse újra. Aztán jött a The Final Night, amiben egy csillagokkal táplálkozó entitás próbálta felfalni a Napot – Jordan, egykori hősi énjének átmeneti megvillanása során feláldozta magát a Földért, és újraindította a haldokló Napot.
A hősük gonosszá változtatása miatt háborgó rajongókat a DC azzal próbálta kiengesztelni, hogy a Day of Judgement című 1999-es történetben a bosszú szelleme, a Spectre, az ő lelkét választotta gazdájának – Jordan pedig úgy döntött, hogy a Spectre erejét nem bosszúra, hanem megváltásra használja. Az ötlet nem nyűgözte le az olvasókat, a sorozat megbukott, és a Kyle Raynert szerepeltető Green Lantern széria sem teljesített túl jól. A kiadó úgy döntött, van valami abban, amit a rajongók szajkóznak*, és Geoff Johnst bízták meg, hogy támassza fel Jordant. A 2004-es Green Lantern: Rebirth-ben hősünk visszatér, miután kiderül, hogy az Emerald Twilight idején egy félelemmel táplálkozó lény, Parallax befolyása alatt állt. A megoldás tehát némileg hasonló ahhoz, amit a Marvel húzott elő a kalapból Jean Grey és a Főnix kapcsán, jópár évvel korábban (ld. lentebb). A karakter traumatikus élmények hatására megőrül, felvesz egy új nevet, pusztít, rombol, saját keze által meghal, majd évek múlva visszatér, és megtudjuk, hogy a név, amit felvett (Főnix/Parallax), nem csak egy név, hanem egy idegen entitás, és valójában az a felelős az ámokfutásért. A hős így visszatérhet, korábbi gaz tetteit pedig szépen ráhúzzák valaki, illetve valami másra. Viszont a DC ezen döntése rövid és hosszú távon is sokkal kifizetődőbb volt, mint a Marvelé.
Már a Rebirth is egy nagyszerű képregény, és hiszed vagy sem, a fenti kuszaságot, retconálást Johns olyan szépen, magától értetődően, simán magyarázza el, mintha mindig is az lett volna a nagy terv, hogy Jordan története erre fut ki. Plusz a Rebirth után új életre kelt a Zöld Lámpás franchise: elindult az új Green Lantern sorozat, a főszerepben Hallel, röviddel ezután elkezdődött egy másik széria is, a Green Lantern Corps, a többi Lámpásról, és mindkettő azóta is igen magas színvonalon, látványos, grandiózus, fordulatos űroperaként szórakoztatja az olvasókat. Az egésznek az az egyetlen apró szépséghibája, hogy Hal Jordan egy rettenetesen sótlan karakter, de ezt Johns szerencsére folyamatosan kompenzálja a remek sztorikkal.
(*a marketingesek ránéztek a zuhanó eladási mutatókra)
Jason Todd (a második Robin)
Mikor halt meg? Batman #427 (1988)
Mikor tért vissza? Batman #635 (2005)
Mi történt? Superboy dühében bemosott egyet az univerzumnak, és ettől Jason újjászületett. Ja, és ez nem vicc ám!
A Halál a családban a ’80-as évek egyik leghíresebb Batman képregénye Frank Miller művei mellett. Benne Jason Todd, a második Robin (az első, Dick Greyson ekkor már Nightwingként önállóan tevékenykedik) az anyját keresi a Közel-Keleten, miután Batmannel némileg megromlott a viszonya – és belefut a Jokerbe. Nem teljesen véletlenül: az anyja neki dolgozik. A hatalmas hülyeségek, logikai buktatók és slendrián cselekményvezetés súlya alatt rogyadozó történet közepe felé a Joker hosszasan és boldogan dédelgeti Jasont egy feszítővassal, majd az anyjával együtt otthagyja egy jó adag dinamittal kidekorált raktárépületben. Jason már félig halott, amikor az anyja támogatni kezdi az ajtó felé – még pont van pár másodpercük, mielőtt a bomba felrobban, az pedig minden akicó-kalandsztori hősének bőven elég, hogy még időben vetődjön el a háta mögött felcsapó tűzgolyó előtt. Csakhogy az ajtó zárva van. Szegény Jasonnak valószínűleg még arra sem volt ideje, hogy azt gondolja, „ez szopás”, mielőtt anyjával együtt a levegőbe repült. A következő számban Batman megtalálja hulláját a füstölgő törmelékek között, a kép, amin ölében hozza ki onnan, ikonikus. Jason halála mellesleg az olvasók döntése volt: a DC feltette nekik a kérdést, hogy meghaljon az amúgy nem túl népszerű karakter, vagy ne. A rajongóknak egy telefonszámot kellett hívni, és bár nem sokkal, de a „pusztuljon” oldal nyert (később Dennis O’Neil, az akkori szerkesztő elmondta, hogy több száz, a halál melletti telefon egyetlen embertől jött, aki beprogramozta a számítógépét, hogy a rendelkezésre álló 36 órában másfél percenként hívja a megadott számot).
A 2003-as, nálunk is kapható Hush-ban Jeph Loeb már eljátszott a visszatérés lehetőségével, de aztán kiderült, hogy az ott felbukkant Jason Todd nem az igazi Jason Todd volt, hanem a főgonosz Batman elpusztítására szőtt elmejátékának része. Két évvel később viszont Judd Winick tényleg feltámasztotta Jasont az Under the Red Hood című sztoriban – mint brutális, gyilkos gonosztevőt. Winick nem csinált titkot belőle, hogy ívesen leszarta a „hogyan” kérdést, egyszerűen kellett neki a karakter, a többit másokra hagyta. Végül az Infinite Crisisban Geoff Johns magyarázkodott. Egy paradicsomi – és rohadt unalmas – dimenzióba bezárt Superboy dühösen próbál kitörni onnan a maga superboyoson primitív módján, azaz a valóság határának, korlátjának, szövetének, akármijének a teljes erőből való ütlegelésével (ne firtassuk, jó?). Ezeknek az ütéseknek a lökéshullámai változtatásokat okoznak az univerzumban. Pl. azt, hogy Jason Todd feltámad.
Az egykori Robin dühösen, gorombán, gyűlölködve tért vissza, amiben lehet szerepe annak, hogy Talia al Ghul talált rá az utcán (miután feltámadását követően úgy egy évet kómában töltött), és ő állította vissza emlékeit és tudatát egy Lazarus gödör segítségével, a Batman iránt érzett szerelméért – apja, Ra’s al Ghul szerint a gödör kissé összekócolta a srác mentális állapotát. Jason azóta is rendszeresen Batman (és Robin) életére tör, merthogy természetesen őt hibáztatja a haláláért. Túl sok értelme nem volt a karakter újjáélesztésének, általában erőltetett történetetekben írják nem kifejezetten érdekesen (egy kivétel pl. Morrison Batman & Robinja) – jobb lett volna, ha megmarad a mainstream amerikai a képregény egyik legendás halottjának. (Egyébként, mivel a halálát nem tették semmissé, hanem szó szerint feltámasztották, ez nem is igazán retcon, szóval kicsit kilóg a sorból, de jelentősége miatt nem hagyhattam ki.)
Jean Grey/Főnix
Mikor halt meg? Sokszor. Most arról a haláláról van szó, ami az Uncanny X-Men 137. számában következett be (1980)
Mikor tért vissza? Avengers 263 (1986)
Mi történt? Aki meghalt, az mégsem ő volt. 
Az anno itthon is megjelent Sötét Főnix Saga az X-Men történetének egyik legnagyobb csúcspontja, Chris Claremont jó 16 éves X-írói munkásságának egyik leghíresebb ékköve. Jean Grey, azaz Marvel Girl, még egy 1976-os sztoriban vette fel a Főnix nevet, miután képességeit felturbózta egy baleset/önfeláldozás egy kissé balul elsült űrkaland végén. Ahogy ereje nőtt, egyre kevésbé tudta azt kontrollálni, míg végül teljesen korrumpálta. Jean megőrült, vele szemben tehetetlen társai ellen fordult, és ahogy isteni hatalomra tett szert, felemésztett egy egész csillagot, milliárdok halálát okozva. A lány, mikor ideiglenesen visszanyerte tiszta elmeállapotát, öngyilkos lett szerelme, Küklopsz szemei előtt. Hopsz. Nem az a tipikus szuperhősös dirr-durr, mi? Claremont története – a fantasztikus karakterrajzok és a grandiózus kiállítás mellett – azért is olyan emlékezetes, mert felboncolja a „túl nagy hatalom” témakörét, ami az X-Menben mindig is jelen volt. Hiszen a szereplők tinédzserek/fiatalok, akiknek olyan erőket kell kontrollálniuk, amikre sem a testük, sem az elméjük nincs felkészülve. Ez Jean tragédiája.
És ezt a tragédiát kukázta ki a Marvel, annak minden mondanivalójával együtt, hat évvel később. Akkor indították útnak új, X-Factor című sorozatukat, aminek főszereplői az eredeti X-Men tagjai lettek (az anyacímben, az Uncanny X-Menben ekkor ugye már a második generáció vitte a mutánsügy fáklyáját) - ehhez viszont fel kellett támasztani Jeant. Normál esetben nincs ezzel semmi probléma, csakhogy ez esetben egy olyan szuperhősről volt szó, aki lemészárolt több milliárd értelmes lényt. Szóval csak úgy lehetett visszahozni, ha előbb valahogy kimagyarázzák fajirtó bűneit. Kurt Busiek volt a „megmentő”: kitalálta, hogy az említett űrkalandot, ami után Jean képességei egy magasabb szintre léptek, a lány csak úgy élte túl, hogy alkut kötött egy idegen entitással, ami Főnixnek nevezte magát (hogy ez ki- és miféle, azt későbbi történetek pontosították/árnyalták). A Főnix egy gyógyító gubóba helyezte a halál szélén tántorgó Jeant, és felöltötte az alakját, sőt, az identitását, emlékeit is – olyannyira, hogy ténylegesen Jeannek hitte magát, és mindenki más is annak hitte. És onnantól kezdve (vagyis 1976-tól 1980-ig, Jean/Főnix öngyilkosságáig) az igazi Jean abban a gubóban gyógyulgatott, az X-Mennel pedig a testet öltött entitás kalandozott. Jean gubójára végül a Bosszú Angyalai találtak rá egy New York-i öböl mélyén (Avengers 263), és a Fantasztikus Négyes Reed Richardsa jött rá, hogy mi történt vele, és hogyan (Fantastic Four 286). Jean még néhányszor meghalt/feltámadt, és a Főnix entitással való kapcsolata sem ért véget, de ezek már más lapra tartoznak.
Egy ilyen karakter esetében okafogyott a „volt-e értelme feltámasztani” kérdés. Egyrészt persze, hiszen az X-Men egyik oszlopos tagjáról van szó, akinek rengeteg nagyszerű pillanat és történet jutott később is (a Jean-Emma Frost-Küklopsz háromszög nélkül pl. Grant Morrison X-Menje bizonyosan kevesebb lenne), másrészt persze, hogy nem, hiszen ezzel kihúzták minden idők egyik legerőteljesebb szuperhősképregényének méregfogát. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy Jean mégsem halt meg, hanem arról is, hogy eleve nem ő szerepelt a Sötét Főnix Sagában, vagyis a sztori fentebb említett összes mélysége („túl nagy hatalom”) megszűnt létezni.
Jean egyébként most is halott. A 2003-as New X-Men 150-ben ölte meg Magneto. Aki azonban valójában nem Magneto volt. Erről jut eszembe… de erről lentebb.
Kolosszus
Mikor halt meg? Uncanny X-Men #390 (2001)
Mikor tért vissza? Astonishing X-Men #4 (2004)
Mi történt? Egy földönkívüli megmentette az utolsó utáni pillanatban, bár ezt akkor senki nem tudta.
Kolosszussal enyhén szólva csúnyán elbántak az írók a ’90-es évek elejére. A csendes, introvertált, végtelenül jólelkű karakternek az orosz kormány megölte a szüleit, húga, Ilyana a mutánsokra halálos Legacy vírus egyik első áldozata lett, ő maga pedig agysérülést szenvedett, és nem tudott visszaváltozni emberi alakjába (ekkor ideiglenesen csatlakozott Magnetóhoz). A sorscsapások szünet nélkül záporoztak Kolosszusra, a legolcsóbb, legprimitívebb melodrámába lökve a karaktert. Amikor Bestia végre talált gyógymódot az egész mutáns fajt veszélyeztető Legacy vírusra, de kiderült, hogy elterjesztéséhez önfeláldozásra van szükség (aki beadja magának az ellenszert, meghal, és az így kerül a levegőbe – a logikáját ne firtassuk, ez a sztori az X-Men egy igencsak pocsék időszaka alatt született), Kolosszus megtette, amit meg kellett tennie. A holttestét pedig elhamvasztották. Azt hinnétek, hogy innen még egy szuperhősképregényben is bajos visszahozni valakit az életbe, ugye?
Jobbról be Joss Whedon az Astonishing X-Mennel (2004). És Whedon átkozottul jó író. Első, Gifted című sztorijában Kitty Pryde, Kolosszus egykori szerelme rábukkan nagyon is élő hősünkre egy földönkívüli komplexumban. Mint kiderül, annak idején a Breakworld nevű bolygó egy Ord nevű katonája teleportálta el a holttestet, és cserélte azt ki egy másolatra – vagyis a társai utóbbit hamvasztották el. Idegen technológiájával Ord felélesztette Kolosszust, és a Legacy vírusnak a vérében folyó ellenszeréből nyerte ki a mutáció „gyógyszerét”, ami köré a lényegi történet épült (ezt a gyógyszert használta kiindulási alapnak a harmadik X-Men mozifilm is).
A magyarázat olyan-amilyen (azt hiszem, egyszerre elfogadható és erőltetett), viszont az figyelemreméltó, hogy Whedon milyen elegánsan, milyen lazán, milyen tökéletesen adta elő. Nem érződött rajta az erőlködés, a hiteltelenség, és egyébként sem a „hogyan”-ra koncentrált, hanem a „feltámadással” kapcsolatos reakciókra. Azok a panelek, amiken Kitty megpillantja hallottnak hitt szerelmét, aki keresztülrohan a lány anyagtalanná vált testén, és ráront a rájuk tüzelő katonákra, fantasztikus. Az összes képregényes „halálból visszatérés” közül alighanem ezt tudta az írója a legtermészetesebb módon kivitelezni, ráadásul ezt követően is nagyszerűen használta a karaktert és a Kittyvel való kapcsolatát – és szerencsére utódai sem herdálták el a dolgot, Kolosszus figurája (noha igen ritkán van a középpontban) máig érdekes.
Magneto/Xorn
Mikor halt meg? 2004-ben (New X-Men 150)
Mikor tért vissza? Pár hónap múlva (Excalibur 1)
Mi történt? öööö...
Xorn karakterét Grant Morrison vezette be a 2001-ben indult briliáns New X-Menjében, mint egy sok mindent megélt, mégis optimista, alapvetően jókedélyű mutánst, aki gyógyító képességei mellett a mágnesességet és a gravitációt is manipulálni tudja. Xorn a Xavier intézet legproblémásabb tanulóinak csoportvezetője lett, míg a Planet X-ben le nem került róla a maszk, és ki nem derült, hogy valójában Magneto van alatta, aki ezt a gúnyát használva férkőzött be az X-Men belső köreibe – azaz Xorn nevű mutáns nem is létezik. A mágnesesség ura kissé, akarom mondani, nagyon megtébolyodott, drogokkal turbózta fel mutáns erejét, romba döntötte fél New Yorkot, rabszolgasorba taszította az embereket, a túlélőket pedig egy krematóriumban tervezte elhamvasztani. Az X-Men végül felülkerekedett, de ez, ahogy fent már érintettük a témát, Jean Grey életébe került – Rozsomák pedig, a nő halála miatti féktelen dühében egy fejjel megrövidítette Magnetót. A „Xorn valójában Magneto” fordulatot Morrison mesterien vezette fel, ha visszaolvasol, a jelek, utalások mind ott vannak, csak persze akkor még nem áll össze belőlük a kép. A Marvel szerkesztői azonban nem örültek a dolognak, és amint Morrison otthagyta a címet, megbízták utódját, Chuck Austent, hogy valahogy magyarázza ki az egészet.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Morrison New X-Menje szenzációs volt, de tény, hogy Magnetóval kissé túllőtt a célon. Az egy dolog, hogy eredetileg valóban egy egysíkú gazember volt, de Chris Claremont sokat dolgozott azon a ’80-as években, hogy árnyalja a karakterét – egy időben az X-Mennek is tagja volt (ahogy mellesleg jelenleg is az), sőt, Xavier távollétében még vezette is a mutáns iskolát (ezek a történetek itthon is megjelentek anno). Az írók a ’90-es években kicsit mind más arányban ingadoztak hősi-antihősi-gazemberi mivolta között, de olyan habzó szájú, elmeháborodott tömeggyilkosnak senki nem ábrázolta, mint Morrison itt (még Stan Lee sem az első X-Menekben). Úgyhogy összességében mondhatjuk, hogy ez egy roppant méltatlan búcsú volt a Marvel egyik leghíresebb karakterétől. Na de az is biztos, hogy nem a balfék Austent kellett volna felbérelni, hogy Morrison sztoriját utólag toldozza-foldozza.
Mert ugyan Magneto Chris Claremont Excaliburában bukkant fel először a Planat X után, és ott hangzott el, hogy az a Magneto, aki New Yorkot terrorizálta, nem ő volt, Austen állt neki magyarázkodni, hogy mi is történt. Hogy nem Magnato tettette magát egy fiktív Xornnak, hanem egy valóban létező Xorn tettette magát Magnetónak. És ez még csak a kezdet volt – az olvasók érthetően össze voltak zavarodva a sok hülyeségtől (felbukkant még egy másik Xorn is, a Magnetóként ágáló Xorn ikertestvére, anyám, borogass…), amit aztán Brian Michael Bendis magyarázott ki valamennyire. Először elhintette az itthon is kiadott Mutánsvilágban, hogy a valóságot manipuláló, és nem mellesleg eszét vesztett Skarlát Boszorkány (Magneto lánya) lehet a felelős az egész hóbelevancért (ez lett volna amúgy a legegyszerűbb, legjobb megoldás), de az elhintés nem volt elég a rajongóknak, úgyhogy az itthon szintén kiadott Új Bosszú Angyalai: Ellenhatásban Bendis tovább tisztította a képet. Az új verzió szerint Xorn azért öltötte magára Magneto alakját, mert tudta, hogy a hírhedt mutáns arcával követőkre talál. Gondolom, ez sem kevésbé szar magyarázat, mint bármi más… De összességében csak jól jártunk azzal, hogy Magneto él, és (főleg), hogy nem ilyen gyatra körülmények közt távozott a másvilágra.