A Geekz az elmúlt pár évben nagy erőkkel vonult ki a CineFestre, az ország egyik, ha nem a legjobb filmfesztiváljára. Nem volt ez másképp idén sem, írnám, ha szeretnék a kedves olvasó pofájába hazudni, de ilyesmire, természetesen, soha nem vetemednék. A mulasztásnak egyébként egyszerű okai vannak: a korábbi stábból egyik (most is jelenlévő) kollégánkat időközben leigazolta az [origo] Filmklubja, egy másik szerzőnk az egyik forgalmazóhoz szerződött, a harmadik lebetegedett, a negyedik éppen Londonban tartózkodik, rajongva tisztelt főszerk.-ünk pedig csak az utolsó napokra érkezett a festői Miskolc városába, szociális reprezentáció céljából. Sajnos sokkal több időt én sem tudtam a fesztiválon tölteni, sikerült viszont mozgóképeket is látnom (!), a hajtás után ezekről ejtek néhány karaktert.
Előtte pár mondatban a személyes rész: nem csak a Fesztiválon jártam először, de a városban is. Előbbi nagyjából olyannak bizonyult, amilyennek azt a kollégák korábban lefestették, utóbbi pedig barátságosabbnak a hírénél, a sétálóutcás belvárosra legalábbis nyugodtan büszkék lehetnek a helyiek. A Fesztivál ideális környezetben van, a Művészetek Háza előtt igazi fesztiválhangulat fogadott, amit az sem tudott mérsékelni, hogy érkezésemkor az előzetesen beígért The Carbonfools helyett a Vad Fruttik hergelte a népet a téren. A vetítőtermek ugyan lehetnének nagyobbak (volt film, amelyre nem sikerült bekönyökölnöm magam), a székek kényelmesebbek, de a körülményekre összességében – és magyar viszonylatban – nem lehet panasz.
Az elsőként abszolvált film az osztrák Lélegzés volt, amely a Dardenne-testvérek nyomdokain haladva próbálta bemutatni egy gyilkosság miatt elítélt 18 éves fiú újrakezdési kísérleteit. A srác engedélyt kap rá, hogy munkát vállaljon a börtönön kívül, elszegődik egy temetkezési vállalathoz, ezzel párhuzamosan nyomozni kezd az anyja után, aki még gyerekként lepasszolta őt egy árvaháznak. Karl Markovics rendezése keveset vállaló, de azt maximálisan teljesítő szerzői film, hiteles főszereplőkkel, életszagú szituációkkal és egy meglepően pozitív hangulatú végkicsengéssel – talán ennek is köszönheti, hogy végül elnyerte a Cinefest fődíját. Az említett Dardenne-filmek kedvelőinek nyugodtan ajánlható a dolgozat.
Hasonló korú főszereplőt mozgat a holland R U There (Ott vagy?) is, a dán Jitze profi gamer, csapatával éppen egy Tajpejben rendezett videojáték-bajnokságon vesz részt. (Illene tudni, hogy melyik játékban versenyeznek, de ebben a műfajban nem vagyok otthon. Valami kommandós-háborús-lövöldözős.) Az utcán sétálva tanúja lesz egy közlekedési balesetnek, egy motoros a szeme előtt hal szörnyet. A rendező nem sulykolja belénk, de valószínűleg ez az élmény az, amit kizökkenti a srácot a pixelek világából. Egyre kevésbé tud a játékra koncentrálni, helyette az egyik csinos tajvani hostess-lánnyal próbál közelebbi kapcsolatba kerülni. Az Ott vagy? tulajdonképpen tanmese arról, hogy milyen az, amikor egy geek felfedezi, hogy a monitoron is túl van élet, de a film szerencsére nem sugallja azt, hogy mindenről a gonosz számítógépes játékok tehetnek, sőt a két főszereplő IRL-románca először épp a Second Life világában teljesedik be.
A két férfitörténet után következett két női: a Martha Marcy May Marlene és A láthatatlan nő. Utóbbi gyakorlatilag variáció a Fekete hattyúra, még akkor is, ha a hasonlóság nyilván csak a véletlen műve. Félénk balerina helyett itt egy hasonlóan tapasztalatlan fiatal színésznő a főhős, aki főszerepet kap a hírhedt sztárrendező új darabjában. Egy szexéhes, vad nőt kellene eljátszania, pont az ellentettjét saját személyiségének. Amíg Aronofsky (rém)álomjelenetekkel és a pszichohorror-klisék bevetésével mutatta be ahogy a főhős szép lassan bekattan, addig a német Christian Schwochow marad a szokványosabb lélektani dráma keretei között. A láthatatlan nő a maga műfajában viszont épp olyan profi produkció, mint a Fekete hattyú, a dán Stine Fischer Christensen pedig ugyanolyan meggyőző alakítást nyújt, mint Natalie Portman.
A Martha Marcy May Marlene-ben is egy alaposan meghasonlott fiatal lány a főszereplő. Martha (Elizabeth Olsen alakítja, aki pont úgy néz ki, mint Maggie Gyllenhaal és Scarlett Johannson nem létező közös gyereke) két évig egy kommunaszerű szektában él, majd megszökik és a friss házas nővéréhez költözik. Sean Durkin elsőfilmesként rögtön megkapta a rendezői díjat a Sundance-en, nagyjából megérdemelten, még akkor is, ha a történet helyenként lehetne egy kicsit feszesebb, a játékidő meg rövidebb. Forgatókönyvíróként még van hova fejlődnie, mert a fináléra láthatóan semmi jó ötlet nem jutott az eszébe, így a film olyan tragikus hirtelenséggel ér véget, mint anno a Maffiózók sorozat.
A Cinefest szervezői a rendezői díjas film mellett elhozták a Sundance nagydíjasát is, a kritikusok által hasonlóképpen körbelaudált ausztrál Animal Kingdomot. David Michôd szintúgy elsőfilmes író-rendezőként állt elő egy majdnem hibátlan produkcióval. A Tolvajok városához hasonlóan itt is egy olyan közösség áll a középpontban, amelyben a bűnözői életforma (konkrétan a fegyveres rablás) része a családi tradícióknak, de itt már semmilyen romantikának nincs helye. A sztori szerint a 17 éves Joshua, miután anyja heroin-túladagolásban meghal, nagyanyjához költözik, ahol négy, bankrablásokból élő nagybátyja mellett akkor sem tudna kívülálló maradni, ha akarna. Rablóakcióból történetesen egyet sem látunk, ez már az a rész, ahol a rendőrség egyesével kezdi levadászni a testvéreket, Joshuának pedig döntenie kellene, hogy melyik oldalra áll. Az Animal Kingdomnak pont az az egyetlen hibája, hogy a (narrátor) főhőse, nem túl markáns személyiség, ami ugyan dramaturgiailag indokolható (ezért sodródik bele az eseményekbe), de talán szerencsésebb lenne, ha a rendező engedné a nézőnek, hogy egy kicsit jobban megkedvelje.
A szervezők péntek estére egy sajátos brit double feature-t iktattak a programba, két olyan filmet, amely nagyjából ugyanott, Dél-London lepukkant panelvilágában játszódik, és hasonló dolgokat feszeget, nagyon különböző módszerekkel. A Harry Brownt friss bemutatónak nehéz lenne eladni, tekintve, hogy már 2009-es Best of összeállításunkban is szerepelt, a londoni zavargásoknak hála viszont ismét aktuálissá vált Michael Caine Grand Torino-ja. Daniel Barber filmjének történetvezetése némileg kiszámítható, de akad jó néhány zseniális jelenet benne (mint például Harry Brown dealernél tett látogatása), a kiváló fényképezés pedig nagyvásznon érvényesül csak igazán. A Rusznyák kolléga által már feldolgozott Idegen arcokat (Attack the block) is nagy élmény volt moziban látni, a poénokat vette a közönség – így néz ki egy tökéletes arányérzékkel összehozott műfajkevercs.
Lehet, hogy az idei CineFest programjában voltak kirívóan gyenge filmek, az ott töltött két nap alatt viszont én nem találkoztam eggyel sem, ami csak kisebb részben tudható be magas tűrésküszöbömnek, nagyobbrészt inkább annak köszönhető, hogy az idei valóban jó érzékkel összeválogatott, erős és markáns program volt. Ha a kormányzat megfelelő szervei és a főszponzor Jameson is úgy gondolja, jövőre ugyanitt kellene folytatni.